Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-06 / 14. szám

Evangélikus Élet 2003. ÁPRILIS 6. 5. oldal A Fasortól a világhírig 100 éve született Neumann János Találkozás a Hídemberrel Vannak évfordulók, melyek nem csu­pán nekünk üzennek, hanem szerte a világon mindenkihez szólnak - nem­egyszer úgy, hogy akire emlékezünk, akinek egykori alkotását, gondolatai­nak megvalósulását látjuk, szinte éle­tünk része lesz. Ám az csak ritkán jut eszünkbe, hogy az illető mely ország szülöttje volt, és honnan indult világ­hódító útjára. így vagyunk Neumann Jánossal (John von Neumann) is, aki­nek munkássága mérföldkövet jelen­tett a számítástechnika történetében. „100 éve született Neumann János. Mér­földkövek a számítástechnika történetében ” címmel nyílt kiállítás március 27-én a Ma­gyar Természettudományi Múzeumban, az Országos Műszaki Múzeum, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság, il­letve a Magyar Informatikatörténeti Múze­um Alapítvány rendezésében. A sok doku­mentumot és tárgyat bemutató tárlat Neumann János pályájának nagy állomása­it íveli át, de emléket állít többek közt Kempelen Farkasnak, Jedlik Ányosnak, Kozma Lászlónak, Nemes Tihamérnek, Kal­már Lászlónak, Juhász Istvánnak és azok­nak a még köztünk élő mérnököknek, ter­mészettudósoknak is, akik a számítás- technika fejlesztésének útján Neumann Já­nos méltó örököseinek vallhatják magukat. * A neves tudós 1903. december 28-án született Budapesten, s 1913-ban íratták be szülei a Fasori Evangélikus Gimnázi­umba, „amely akkor a világ egyik leg­jobb gimnáziuma volt”. A patinás intézmény valóban rászol­gált e megfogalmazásra mind tanáraival - például Mikola Sándorral, Rátz Lászlóval -, mind diákjaival - köztük Wigner Jenő­vel, Neumann Jánossal valamint érték­teremtő, értékhordozó szellemisé­gével. Neumann János mate­matika iránti fogékony­sága, tehetsége korán kitűnt. A gimnázium V. osztályában el­nyerte a „legjobb matematikus ju­talmazására” ala­pított díjat. 1921 -ben érett­ségizett. A fasori gimnázium dísz­termében május 23-án megtartott írásbelin magyar iro­dalomból a „Vörösmar­ty és a romanticizmus’ című tételt dolgozta ki, me­lyet másodikként adott be osz­tálytársai közül. A másnapi latindolgozat­ban Cicerót fordított, s május 25-én került sor a matematikaérettségi megírására. 8 óra 35 perckor kezdtek hozzá a feladatok megoldásához, s Neumann János 9 óra 45 perckor szépen kidolgozott dolgozatát le­adta a felügyelő tanárnak. (Társai 12 óra 25 perc után követték.) Kitűnő eredmén­nyel érettségizett. Édesapja mérnöki pályára szánta, ő matematikus szeretett volna lenni. Rend­hagyó módon döntött: 1921-ben beirat­kozott a budapesti tudományegyetemre, illetve a berlini egyetemre, majd Zürich­ben folytatta tanulmányait. A budapesti tudományegyetemen az iskolateremtő Fejér Lipót (1880- 1959) tanítványaként mate­matikából doktorált, és megszerezte vegyész- mérnöki diplomáját is. Ezt követően ösz­töndíjas lett Göttin- genben. 1930-ban az Amerikai Egyesült Államokban, Princetonban lett vendégprofesszor. A II. világháború alatt Los Alamos- ban bekapcsolódott az első atombomba építésébe, és 1955-ben tagja lett az USA öttagú atomenergia-bizottságának. Tudományos pályafutásának kezdetén halmazelmélettel, a kvantum- mechanika matematikai kérdéseivel fog­lalkozott. Az ő nevéhez fűződik a játék- elmélet kidolgozása is. Érdeklődése fokozatosan a nagy sebes­ségű elektronikus számítások lehetőségei felé fordult. 1944-től részt vett a pennsyl­vaniai egyetemen folyó ENIAC- (Elec­tronic Numerical Integrator and Compu­ter) programban. A számítógép logikai tervezésében kiemelkedő érdemeket szer­zett. Az elkészült gépet munkatársai Neu­mann iránti tiszteletből „Jonniac”-nak ne­vezték el. Élete utolsó szakában tudo­mánypolitikai kérdésekkel is foglalkozott. Tudományos munkásságának elismeréséül átvehette D. Eisenhower amerikai elnöktől a Szabadság Érdemrendet. 1957. február 8-án halt meg. Sírja a princetoni temetőben van, alig 100 mé­terre barátjától, egykori fasori diáktársá­tól, a Nobel-díjas Wigner Jenőétől. * A; Neumann-kiállításra - gazdag kép­anyaggal olvasmányos kiadványt je­lentetett meg az Országos Műszaki Mú­zeum, melynek fotóit is a szerző, Kovács Győző válogatta. Egy fasori diák valamikor elindult a vi­lághír felé - most pedig az egykori fasori diákra emlékezik a világ születésének 100. évfordulóján. A mai Fasori Evangé­likus Gimnázium padjában ülők között is ott lehetnek az egykori nagy elődök mél­tó követői. Bízunk benne, hogy reménye­inket igazolják a következő esztendők. Dr. Németh József A kiállítás szeptember 30-ig tekinthető meg a Vili., Ludovika tér 6. alatt. Nyitva: kedd ki­vételével naponta 10-18 óráig. A gróf Széchenyi István alakját és az 1820-60 közötti Habsburg Monarchi­át megidéző nagyszabású történelmi film, a Hídember hamar ellentmondá­sos vélemények kereszttüzébe került. Foglalkozott vele a sajtó, a színi világ, a történészi kör, a politika és - a címsze­replő halála (öngyilkossága?) kapcsán - az egyház is. A KÉSZ (Keresztyén Értelmiségi Szövetség) erzsébetvárosi csoportja az elmúlt vasárnap a Film­bemutató egyéves évfordulója kap­csán találkozást szervezett Eperjes Károllyal, melynek a Rózsák terei Evangélikus Kollégium adott otthont. Az előadó személyének kiválasztása nem volt véletlen. Eperjes Károly alak­jában egy olyan öntudatos értelmiségi áll előttünk, aki hitvallását nem rejti véka alá, aki - gondolatainak közreadása köz­ben - különleges belső erővel, bátran és határozottan evangélizál. Saját bevallása szerint így tesz kollégái körében is, s nem egy színészt sikerült már „megfer­tőznie”. Megszervezte a művészek szentségimádá- sát, zarándoklatokat tart, rendszeres bibliaolvasó, és törekszik a napi megtérés­re. Előadásában nemcsak történelmi ismeretekkel felvértezett színészként, de egyre tudatosabb ke­resztény emberként is megmutatta magát. Kriti­kusan és szigorúan értel­mezi saját hitállását, őszin­tén vállalja korábbi „kultúrkeresztény”; „va­sárnapi templomban lő­dörgő”- korszakát. Széchenyi Istvánnal va­ló rokonszenve, a korra vo­natkozó ismereteinek nagy része már a rendező, Bereményi Géza szerepfelkérése előtti időszakban gyöke­rezik. Eperjes Károly a Nagycenktől kb. 9 km-re fekvő Hegykőn született, Szé­chenyi egykori birtokán, és a Széchenyi- gimnáziumban érettségizett. A környé­ken még ma is nagy kultusza van az adakozó, áldozatkész reformernek. A megtisztelő, ámbár nehéz színészi fel­adatra nagy kedvvel vállalkozott, hiszen így gyermekkori példaképével tudott azonosulni. A Hídember forgatásának kényszerű, két és fél éves késlekedése-késleltetése sokáig nagy fájdalma volt, de ma már kegyelemnek, kegyelmi időnek érzi ezt az időszakot. A várakozás idejét a felké­szülésnek, Széchenyi István minél ala­posabb megismerésének szentelte. Meg­látogatta az emlékhelyeket, könyveket olvasott, levéltárakban kutatott, még olyan dokumentum is a kezébe került, amit évek óta történészek sem olvastak. Egy keresztény kutató tollából szárma­zó, a történelemtudomány süllyesztőjébe került forrásban találkozott először Szé­chenyi halálának (öngyilkosság vagy merénylet?) újabb megközelítésével. Őt meggyőzte a történész világos gondolat­menete, és a Széchenyiről folytatott ta­nulmányok is azt bizonyították számára, hogy „a legnagyobb magyar” nem önke­zével vetett véget életének. A Széchenyi családot a vagyonelkobzástól való féle­lem, a történészeket és gondolkodókat pedig a politikai nyomás tartotta távol a véleménynyilvánítástól. „Szamócát” részben keresztényi pál- fordulása, másrészt Széchenyiről alko­tott „merész gondolatai” miatt sokan bo­londnak tartották. Igen, ezt a „címet” nagyon könnyű másokra ragasztani, ahogyan Széchenyi István újításait, ha­zája iránti aggodalmát, apátiáját is ille­ték ilyen jelzőkkel: „őrültség, bolondé- ria, elmeháborodottság”. Aki a hit és a ráció, az értelem és az érzelem harmóni­ájában akar élni, és még ki is meri mon­dani gondolatait, annak számolnia kell az ellenállással és a tagadással. Az előadó Széchenyi alaposabb meg­ismeréséhez négy olvasmányt ajánlott a hallgatóságnak. Megemlített két levelet (Széchényi Ferenc István fiához és Szé­chenyi István Béla fiához intézett sorait), melyek tanulságos keresztényi intelmek, a keresztény nevelés „tankönyvei”. Kü­lönleges adalék „Az önéletrajzrul” szóló írás, és talán a legérdekesebb Széchenyi személyes naplója. Epeijes ebben találta meg azt a mondatot, amely nemcsak szí­nészi alakításában segítette, hanem életé­nek útravalójává is vált. Nem véletlenül - a napló utolsó bejegyzései között ugyanis ez olvasható: ,jZay cikke remek. Kár: Job­ban szeretjük Magyarországot Istennél, üdvösségünknél is. " [1859. december 1„ Döbling] Széchenyi István vallomása egy egész életen át tartó identitásküzdelem révbe jutását, a helyes sorrend - Isten, család, haza - megtalálását tükrözi. Balogh Zsuzsanna Neumann János átveszi a Szabadság Érdemrendet D. Eisenhower amerikai elnöktől „A tudás azt mondta: kivégeznek, de a hit azt: megmaradsz...” Már a program kezdete előtt negyed órával tudni lehetett, hogy sikeres lesz az a közönségtalálkozó, amelyet a 10 éves Duna Televízió hirdetett meg az Uránia Nemzeti Filmszínházba március 29-én, szombaton délelőtt 10 órakor. Honnan? Onnan, hogy szűknek bizo­nyult a találkozó színhelyéül eredetileg kijelölt Fábry Terem, így az érdeklődők nagy számára való tekintettel - hála a mozi rugalmasságának és a Duna Tv- vel való kölcsönös jó kapcsolatnak - az igazán ünnepélyes hangulatú díszte­remben került sor a filmvetítésekre. Zömében evangélikus-református, idősebb nézők foglaltak helyet a bár- sonyhuzatú székeken, hogy újból - eset­leg először - tekintsék meg a Duna Tele­vízióban januárban és februárban bemutatott két elgondolkodtató doku- mentumfilmet: a 100 esztendős Dobos Károly református, valamint a 90 eszten­dős Böröcz Sándor evangélikus lelké­szekről készült alkotásokat. Az egybegyűlteket - közel kétszáz em­bert - a délelőtt házigazdája, dr. Fabiny Ta­más evangélikus lelkész, teológiai tanár, a két kisfilm szerkesztő-riportere köszöntöt­te. Bevezető szavaiban örömmel üdvözölte a jelen lévő (!) Dobos Károlyt és családját, valamint a Vadosfán élő - sajnos Budapest­re ez alkalommal felutazni nem tudó - Böröcz Sándor leányát, Böröcz Enikőt. A két 28 perces film egymás után per­gett a vásznon. Elsőként „Hosszú élettel ajándékozom meg” címmel Dobos Ká­roly életútját ismerhettük meg. A film el­ső kockáin az idős lelkész vállára teríti papi palástját, és elindul az Úr asztala fe­lé igét hirdetni. Az utolsó kockán pedig visszatérve a sekrestyébe, leveszi válláról a fekete kabátot, és óvatosan visszateszi a helyére. A kettő között egy gazdag, áldott, de sok megpróbáltatással is teli életpálya bontakozik ki a néző előtt. Teológiai ta­nulmányok; amerikai ösztöndíj és lelkészi munkavállalás a bányászok között; a budapest-fasori református gyülekezet; Szánk; Pesthidegkút; Keresztyén Ifjúsági Egyesület; Lepramisszió: néhány állomás az 1902-ben született református lelkész életéhői, szolgálati területeiből. Tipikus 20. századi lelkészi életút-e ez? Annyiban feltétlenül, hogy Dobos Károlynak - mint Jézus igaz követőjének, egy hazug politi­kai hatalomnak soha be nem hódoló Krisztus-tanítványnak - szenvednie, bűn­hődnie kellett. Akkor is evangéliumot hir­detni, amikor büntetésből kis faluba „száműzték”, és akkor is kitartani, amikor rágalmakkal illették személyét. A doku­mentumokból a néző előtt feltárult egy koncepciós per természetrajza, valamint kiderült, hogy Dobos Károlyt még 1986- ban (!) is megfigyelték. Dobos Károly 100. életévét betöltve nagy, több lelkészt számláló család köré­ben él, és mai napig tevékenyen dolgo­zik. Az ő nevéhez fűződik az evangéli­kusok között is ismerősen csengő Lepra­misszió megszervezése, amely a távoli földrészen ma is létező kórban szenvedő betegeknek készít kötszert, gyűjt össze gyógyszereket. A Szibériai passió című film Böröcz Sándor evangélikus lelkész személyes passióját mutatja be, megdöbbentő vallo­másokkal. Olyan szenvedéstörténetet mond el, amely első hallásra megrázó, majd mondatról mondatra bizonyságté­tellé formálódik, és már nem börtönről, kínzásról, megalázásról, verésről, mun­katáborról szól, hanem Krisztusra mutat. Böröcz Sándor kálváriája 1948-ban, letartóztatásával kezdődött. Fogva tartás, kínzás, koncepciós per, halálos ítélet, melyet az utolsó pillanatban enyhítenek - „papnak még a puskagolyó is túl jó, mert az pénzbe kerül, legyen kenderkö- tél” -, s az ítélet végül „mindössze” 25 év kényszermunkára „szelídül”. (Az íté­lethozatal előtti lelkiállapotban, a nyir­kos, sötét börtöncellában fogalmazódtak meg a címben idézett szavak, mint egy belső hang biztató szavai...) Hat és fél évet töltött le Böröcz Sán­dor a szibériai Vorkután, szénbányába vezényelve, embertelen körülmények között. A riporteri kérdésre, hogy a vé­kony, gyenge fizikumú lelkész miképpen bírta a fizikai megpróbáltatásokat, így felel: „... ha néha-néha győzök, ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, meg­előzött...” (Ady). Feleséget, két leány- gyermeket hagyott otthon, a teljes bi­zonytalanságban - azaz mégsem: az Isten gondviselésére bízva. Egy minden keresztért hálát adni tudó ember vallo­mása ez a film, aki nem tört meg, hanem ép lelkülettel térhetett haza. (Emlékeit „Kiáltás a mélyből’’ címmel könyvben is megírta a kilencvenes évek elején.) A filmek megtekintése után követke­zett a tulajdonképpeni közönségtalálkozó a film alkotói és a nézők között. Megrázó volt, ahogy a beszélgetést vezető Ürmösi Enikő, a Duna Televízió közönségszerve­zője beszámolt arról, hogy édesapját, aki unitárius lelkész volt, a diktatúra ugyan­csak elragadta családja és hívei mellől, ám ő nem térhetett vissza szerettei körébe. Böröcz Enikő megköszönve a filmet, an­nyit mondott, hogy az egyház öntisztulá­sát szolgálná, ha ezekről a személyes pas­siókról többet tudnánk, szólnánk. Meg­érdemeli a komoly föltárást a történelem ezen korszaka. A Dobos család nevében köszönetét mondott Dobos Ágoston, az idős lelkipásztor fia is. A nézők közül többen is érdeklődtek a szerkesztő-riporter Fabiny Tamástól arról, hogy hol lehet a filmeket videokazettán beszerezni, és iskolákban, gyülekezeti csoportokban vagy akár nyári, ifjúsági konferenciákon levetíteni? Hiszen a fia­talságnak meg kell ismernie a példamuta­tó életutakat: katartikus erővel hathat azokra, akik keveset tudnak erről a korról. Válaszában Fabiny Tamás elmondta: a Duna Tv készségesen segít, a videó- anyag - és nemcsak a fenti kettő, hanem számos további dokumentumfilm is - minden érdeklődőnek rendelkezésére áll. A másolás és terjesztés munkáját azon­ban össze kellene fogni. A beszélgetés menetében Kolczonay Katalin, a Károli Gáspár Református Egyetem docense ki­fejezte készségét, hogy az intézmény médiatanszékén egy keresztény videoté­kát létesítsenek. Amíg az élő tanúk köztünk vannak, bi­zony rá kell őket venni, hogy egy kamera, egy mikrofon előtt mondják el az életü­ket, tanulságul a jövő generációknak. Ér­tékek ezek a vallomások, amelyeket to­vább kell adni, közkinccsé kell tenni. A forgatás kulisszatitkairól annyit tudhattunk meg, hogy meglehetősen mostoha körülmények között történik egy-egy filmfelvétel, mivel legtöbbször szűkös az anyagi keret, rövid az idő, ke­vés az eszköz. Aki segíthet, az a néző, mégpedig azzal, hogy keresi, nézi a Du­na Televízió programjait, és természete­sen máskor is elfogadja a meghívást a közönségtalálkozókra, hiszen a vissza­jelzés nagyon fontos az alkotóknak - zárta szavait Fabiny Tamás. Kőháti Dorottya I % Fotó: Bottá Dénes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents