Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-03-30 / 13. szám

8. oldal 2003. MÁRCIUS 30. Evangélikus Élet Cél és kereszt József és testvérei Az alábbi gondolatok a háború kitörése előtt néhány nappal születtek. A szerkesztő megkért, írjam át a cikk végét, hiszen a „talán még nem késő”, azóta későre változott. Ez így igaz. Mégsem írom át. Nem tehetem. Hadd őrizzen ez a néhány sor egy múlt heti reményt, ami minél inkább múlt idő, annál időszerűbb... RAVATALOZÓBAN NE KÉSZÜLJENEK DERŰS TÁRSASÁGI FOTOK Mosolyt kérnek Jákob a többi fiánál jobban szerette Jó­zsefet. Tarka ruhában járatta, könnyebb és kevesebb munkával bízta meg. Amíg testvérei munka közben gyakran még éheztek is, addig József naponta apja gazdagon terített asztalánál étkezett. Egyszer álmot látott. Azt álmodta, hogy multinacionális cégeket telepít testvérei birtokaira, és testvérei fillérekért dolgoz­nak az ő gyáraiban. Azt is álmodta még, hogy miközben ő csodálatosan berende­zett luxusvillában lakik, testvérei karton­papírból és hulladékokból összehordott, összetákolt nyomorúságos viskókban húzzák meg magukat. A tarka ruháiért, a könnyű életért, a megalázó álmaiért testvé­rei teljes szívükből meggyűlölték Józsefet. Elhatározták, hogy alkalom adtán letépik tarka ruháját, megnehezítik könnyű életét, elkergetik megalázó álmait. Egy napon - szeptember 11-e volt - József gyanútlanul sétálgatott apja udva­rán. A ház mögül hirtelen testvérei ugrot­tak elő, és kövekkel dobálták meg Józse­fet. Tarka ruhája felszakadt, teste több sebből vérzett, hajszálon múlt az élete. Ettől a naptól kezdve már József is érezte szívében a gyűlöletet. Soha többé nem mert a tizenegynek hátat fordítani. Ha vé­gigment az udvaron, szemei jobbra-balra cikázva kutatták az esetleges veszélyt. Beköltözött életébe az állandó félelem, az állandó rettegés. Apjának most már gátlás nélkül szidta testvéreit, és ha ő testvérsze- retetre intette Józsefet, indulatosan csak ennyit kérdezett: Hát már nem emlékszel, apám, arra, hogy mit tettek velem? Kémei egyszer jelentették Józsefnek, hogy testvérei végső leszámolásra készül­nek ellene. Ha József gyenge lett volna, megtör­ténhetett volna, hogy testvérei megragad­ják, és mondjuk egy kiszáradt kút mélyé­re vetik. Ott Józsefnek lehetősége nyílt volna arra, hogy végiggondolja eddigi életét, és belássa hibáit, tévedéseit. Elő­fordulhatott volna, hogy megjárva az élet mélységeit, elveszítve tarka ruháját, hor­dozva az elhordozhatatlannak érzett ter­heket, megértse végre saját testvéreit. És egy felszabadító, katartikus pillanatban testvérei nyakába borulva elmondhassa: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította azt.” De József nem volt gyenge. Elhatároz­ta, hogy megelőzi ellenségeit. Aliig fel­fegyverezte magát, és apja szolgáiból kezdett sereget gyűjteni. Egy hordóra áll­va harcra buzdító beszédeket tartott az udvaron, amelyekben gyalázta saját test­véreit. A szolgák kötelességből meghallgat­ták, de nem szerették Józsefet. Lát­ták viszont, hogy ő az úr házban. Látták, hogy mindent megtehet. Könnyen kitalálták, mi lesz a há­ború vége, amelyben szembe­kerülnek egymással a testvé­rek pásztorbotjai és a József oldalán felhalmozott mo­dem fegyverek. Odaálltak hát József mögé, ha nem is szívből, hát színből, és Jó­zsef minden bizonnyal jól tudta ezt. Tudta, de nem bán­ta egyáltalán, mert a szív meggondolhatja magát, ám az érdek érdek marad. Csak néhá- nyan adtak hangot tiltakozá­suknak, azonban ez semmit sem hátráltatta József terveit. Az öreg Jákob pedig fejét lehajtva hallgatott. József seregével testvérei keresésére indult. Útközben egy idegennel találko­zott. Nem láttad a testvéreimet? - kér­dezte. De igen - válaszolta az idegen. - Egyikük Irak fejedelme lett. Hát itt tart most valahol József törté­nete. József és csatlósai, vagyis a keresz­ténynek nevezett Nyugat, a dúsgazdag, jól táplált, tarka ruhás, elkényeztetett fi- csúr, készen áll, hogy eltiporja testvérei­ből lett ellenségeit. Talán még nem késő. Most még nem késő, hogy József - még ha nincs is a száraz kút fenekén -, magába szálljon, és elgondolkodjon. Mielőtt testvéreivel előre láthatóan soha többé véget nem érő háborúba kezd. Mielőtt lelkének és szel­lemének anyjától örökölt és apja számá­ra oly kedves finomságát - egyáltalán emberi mivoltát - végleg elveszítené. Mielőtt a háborúban talán győztes­ként, de emberi, erkölcsi hullaként kell a tükörben önnönmagával szembenéznie. Mielőtt Jákob felemelve fejét, hallgatásának véget vetve ezt mondaná: József, József, szívemnek te voltál a legkedvesebb. De most már arra sem vagy méltó, hogy fí- : | amnak nevezzelek. Németh Zoltán 2003 Úrodüsszeia Az Úr meglátta az embert a fán, és oda­kiáltott neki: Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! Hej, de csodálatosak ezek a találkozá­sok! Ahová betér az Úr, ott életek újulnak meg, bűnök nyernek megbocsátást. Haj­lott gerincek egyenesednek ki, sorvadt végtagok válnak éppé. Ahol az Úr megje­lenik, ott a szemek megnyílnak, és a lep- rások megtisztulnak. Némák ajka hirdeti Isten dicsőségét, és süketek hallják az Igét. Ahol az Úr ereje megnyilvánul, ott börtönajtók tárulnak ki, és a lelkekről is lehullanak a vasbilincsek. Ahol az Úr munkálkodik, ott halottak támadnak fel, és éhezők laknak jól kenyérrel. Menekül­nek a gonosz lelkek, és szentekké válnak a tisztátalanok. Elcsitul a vihar, és tóvá lesz a délibáb. A sort a végtelenségig le­hetne folytatni. Az Úr megszólítja az embert! Nem az ember a kezdeményező, hanem maga az Úr. Ö az, aki először megszólal. S nem egyszerűen megszólal, hanem megszólít, személyként tekint az emberre. Arra mél­tatja, hogy betérjen hozzá. Szavaiban a jövő olvasható. Az Úr kijelent, s ezáltal előrevetíti a jövőt: „a te házadban kell megszállnom ”, Nem kér, nem feltételesen szól. Még csak nem is jelentkezik be. Ki­nyilatkoztat. Igen, az egész szent történelem egy hatalmas kinyilatkoztatás. Mindig az áll a középpontban, hogy az Úr lát valamit, s azután szól. Vagy előbb szól, s azután lát valamit, s miután lát, ismét szól: „Imé, igen-igen jó!” Szava nyomán pe­dig mindig létrejön valami. Szólt hajda­nán Noéhoz, és Noé bárkát épített. Szólt Abrahámhoz, és Abrahám hallgatott a szóra. Elindult Úr-Kaszdimból Háránba, majd Kánaánba. Az Úr szólt Jákobhoz, és ö bízott benne, így lett a neve csaló­ból Isten harcosa. Az Úr szólt Mózes­hez, és ö elindult, hogy kivezesse népét az egyiptomi fogságból. Az Úr szólt Ge­deonhoz, és ő harcolt a népért. Az Úr szólt Sámuelhez, és ő meghallotta szavát. Kormányozta a népet, majd felkente Sa­ult, és utódját, Dávidot Izrael királyává. Az Úr szólt a prófétákhoz, és sza­vukon keresztül ma is eleven üze­netet olvasunk a Bibliából. Az Úr szólt Máriához, és ő engedel­meskedett. Az Úr szólt Saulhoz, és ő megtért. Az Úr szólt János­hoz Patmosz-szigetén, és ő meg­írta a Jelenések könyvét. Az Úr szólt az apostoli atyákhoz, majd a skolasztikusokhoz, az előrefor- mátorokhoz és reformátorokhoz. Nagy tetteket hajtottak végre, és némelyiküket máglyán égették meg. Az Úr szólt az ébredési és karizmatikus mozgalmak vezetői­hez, és az egyháznak egyre többfé­le szervezeti formája jött létre. Az Úr végül szólt mindenkihez, de csak az útszéli csavargók, a részegek, a prostituáltak, a kereskedelmi tévék producerei meg a rockbandák szöveg­írói hallották meg. Ok azonban vala­mi egészen kusza és sülét len dolgot hoztak ki belőle. Az Úr ma egyre kevesebbet szól bárkihez is. Főként nem az Egyesült Államok elnökéhez és más fontos em­berhez. Az Úrnak esze ágában sincs már egy jó ideje szólni az egyház hiva- ■ talosaihoz, főként a püspökökhöz és papokhoz, akik azonban még mindig azt hiszik, hogy ők hivatottak arra, . hogy a nevében kinyilatkoztatásokat tegyenek. Az Úrnak már ahhoz sincs kedve, hogy kimondja, ami leginkább a szívét nyomja: „Ember! Menj vissza gyor­san a fára! Ma egyedül akarok vacsorázni. A sebeim ugyanis még mindig nem gyógyultak be. S ez igen-igen rossz. ” S lett este, és lett reg­gel nyolcadik nap. (ops) A hazánkban is hamarosan célegyenes­be forduló európai uniós kampánynak aligha tett jót az iraki háború. A kommu­nikációs szakemberek talán jobban tet­ték volna, ha kivonják a forgalomból a „mosolyt kérünk!” jelszót. Az országos kampány arculatformálóinak ötlete pe­dig nem volt éppenséggel rossz: valóban ráférne erre a szomorú országra egy ki­csivel több derű. Magyarországon a rendszerváltozás is amolyan fáradt for­radalomként ment végbe, s az elmúlt hó­napok különösen mosolytalannak bizo­nyultak. Több volt a gyűlölködő vicsor vagy a pengeéles száj, mint az őszinte mosoly. Még a szórakoztatónak szánt te­levíziós műsorok többségét is az ügyes technikus által odakevert gépi nevetés jellemzi. Egy ilyen világban a „mosolyt kérünk!” szlogent némi jóhiszeműség­gel ugyanúgy pozitívan értékelhetnénk tehát, mint a dunai pontonhíd ötletét március 15-én. Hiszen ez az utóbbi szer­kezet is a jelkép erejével próbált hatni: hidat kell képezni az eltérő vélemények között, össze kell kapcsolni a jobb- és a baloldalt. Mindenesetre tisztább üzene­tet hordozott, mint némely, ugyancsak az EU-tagság előnyeit sugalló óriáspla­kát. Mert joggal tartották sokan bicska- nyitogatónak azt a posztert, amely a csatlakozás ügyét ezzel a kérdéssel pró­bálta vonzóvá tenni: „Nyithatok-e kávé­zót Bécsben?” Alatta ott állt a „meg­nyugtató” válasz: igen. A mindenkori kisembernek aligha ez a legnagyobb gondja. „Mosolyt kérünk!” - nehéz ettől a be­lénk szuggerált kéréstől szabadulnunk, amikor az Irak elleni légicsapásokról és azok magyar támogatásáról értesülünk. „Mosolyt kérünk!” Ebben a mondat­ban az amerikai keep smiling idiotizmu­sát is érzem. Felháborít, hogy a 300 ez­res amerikai hadsereget irányító Thomas Ray Franks tábornok a szórakoztatóipar „showtime!” köszöntésével lépett az őt váró újság- írók tö­mege elé. Ezzel ugyanis ve­lük össze­kacsintva azt jelezte, hogy kezdődhet a médiacirkusz. Ilyen szavakkal a Friderikusz- formájú nagy ne- vettetők vezetik be műsoraikat. In­dulnak a cirkáló ra­kéták és a B-52-es bombázók: show­time! Keep smiling! Mosolyt kérünk! Elkezdődött hát egy olyan valóságshow, amely nem egy luxus­villa mesterséges kör­nyezetében, hanem a si­vatagban játszódik. Big Brother is watching you — írta annak idején Orwell, és tudjuk, hogy a gátlástalan médiaguruk ezt a drámai mondatot is elorozták tőle. A mondás azonban ma is érvé­nyes, bár a szereposztás meg­változott. A Nagy Testvér figyel téged - tudták meg azok a német és francia diplomaták, akiknek nem éppen háborúpárti beszélge­téseit, mint kiderült, lehallgatták Brüsszelben. Szerintem nekik is hi­ába mondták utólag, hogy keep smi­ling, mosolyt kérünk! Itthon sincs igazán kedvünk moso­lyogni, amikor arról értesülünk, hogy „kárunk és portmányunk” (copy­right Esterházy Péter, igaz még egy korábbi időből...) szol­gai módon támogatja a kardcsörtetőket. Egy elsietve aláírt le­vél, a légtér­használat igazi parlamenti döntés nélküli engedélyezése mindenesetre ezt a képet mutatja. És közben mondják: „mosolyt kérünk!” A böjt amúgy sem a mosolygás ideje. Arra is emlékezünk ilyenkor, hogy Jézus a pusztába vonult. A katonák is a pusz­tába, a sivatagba mennek - de micsoda különbség! A hirek arról tudósítanak, hogy a harcoló alakulatok átlépték az Eufráteszt. Bibliaolvasó és kultúraértő emberek számára megszenteltnek szá­mít ez a folyó. lMóz 2,14 szerint az Éden kertjének megöntözésére szolgáló, négyfelé ágazó folyók egyike az Eufrá- tesz. Most nem éppen paradicsomi álla­potok uralkodnak itt... lMóz 15,18 sze­rint az Ábrahámnak, majd Józs 1,4 értelmében á Józsuének ígért föld határa is ez. Az ígéret földjét sem ilyennek képzeli az ember... Talán inkább a Jel 9,14-15 próféciája válik érvényessé, amely szerint a négy ítélő angyal elol- datik a nagy folyamnál, az Eufrátesznél, hogy megöljék az emberek egyharma- dát? Ugyanebben az apokaliptikus könyvben olvasunk arról, hogy az Euf- rátesz vize kiszárad (Jel 16,12) - ez a döbbenetes kép esetleg nem egy valósá­gos ökológiai katasztrófát vetít előre? Tudunk-e mosolyogni olyan hírek hallatán, amelyek nemcsak a természet, hanem az ősi mezopotámiai kultúra pusztulásának veszélyeiről is szólnak?! Hammurappi szobrai és asszír dombor- müvek, régészeti leletek, pótolhatatlan kéziratok eshetnek a háború áldozatául. Természetesen nem gondolom azt, hogy Szaddám Húszéin diktatórikus rendsze­re jó gazdája lett volna ezeknek a hallat­lan kincseknek. Magam is vallom, hogy a diktatúrát fel kell számolni, a terrornak nem szabad engedni. Csak éppen nem mindegy, milyen eszközökkel valósul ez meg. Szilágyi Domokos erdélyi költő nagyon pontosan fogalmaz: „Nem sza­bad szövetkeznünk / halál ellen - halál­lal” (Kis, szerelmes himnuszok). Joggal háborodunk fel azon, ha az iszlám szent háborút hirdet egy kitűzött politikai cél érdekében. Ám nem hason­lóképpen jár-e el a nyugati világ, amikor modem keresztes háborút indít a funda­mentalizmus vagy éppen a diktatúra el­len?! Nem kisebb személyiségnek, mint Konrad Raiser evangélikus lelkésznek, a genfi székhelyű Egyházak Világtanácsa főtitkárának kellett George W. Busht fi­gyelmeztetnie arra, hogy nem lenne sza­bad az Irak elleni háborúhoz vallási, sőt isteni legitimációt keresni. Szerinte az Egyesült Államok elnökének háborús szóhasználata „a vallásos nyelvezettel való visszaélés”. A vallás és a politika ilyen összemosása ellen az amerikai egyházak is felemelték szavukat, bizo­nyítva azt, hogy Isten igéje feljebbvaló a politikai lojalitásnál. A háború kitörése után elmondott beszédében Raiser utalt a humanitárius következményekre, pol­gári lakosok, köztük nők, gyermekek és idősek ártatlan halálára. A pápai nunci- ussal együtt felszólította a kormányokat arra, hogy vessenek véget a háborúnak, és Irak leszerelésének kérdését tegyék ismét az ENSZ Biztonsági Tanácsa ügyévé. Az egyházakat pedig teológiai reflexióra és Isten vezetésének keresésé­re hívta fel. Közismert, hogy II. János Pál pápa több ízben is hasonló szellem­ben foglalt állást a háború kérdésében. Az egyház sokszor hiányolt prófétai szolgálatához hozzátartozik, hogy egy­aránt felemeli szavát a diktátor parancs­uralmi rendszere és az ugyancsak az ököljogra hivatkozó fegyveres bosszúál­lás ellen. „Nem szabad szövetkezni halál ellen - halállal.” „Mosolyt kérünk!” Ezekben a napok­ban a jogi érvekkel nem igazolható, pusz­tító háború képeit látva tőlem ne kéijen senki mosolyt. ízlésesebb szlogent kelle­ne választani, éppen az európai uniós csatlakozás kérdésének komolysága ér­dekében. Ravatalozóban ne villogjanak a vakuk, ne készüljenek derűs társasági fo­tók. A maga békétlen világában Jézus sem mosolygott, hanem éppenséggel sírt. Ezért a propagandisták szirénszava he­lyett inkább az evangélista józan hangjá­ra figyelek, aki szerint Jézus „meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felis­merted volna ezen a napon te is a békes­ségre vezető utat! De most már el van rejtve szemeid elől.” (Lk 19,41) Fabiny Tamás 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents