Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-03-16 / 11. szám
8. oldal 2003. MÁRCIUS 16. jé Evangélikus Élet A pék kenyeret süt. A földműves szánt, vet, arat. A katona harcol, az orvos gyógyít. Egyszóval: élünk, mozgunk, vagyunk, tesszük a dolgunkat több-kevesebb sikerrel. Egymásra vagyunk utalva, hiszen nem lehet mindenki egy személyben pék, asztalos, földműves, katona, orvos, tanár, gyári munkás és minden egyéb. így kerek a világ. Az ember életéhez hozzátartozik a vallás. Hit egy felsőbb lényben, aki büntet, jutalmaz, akinek kezében vagyunk, aki értelmet, célt adhat a létezésünknek. A vallásosság egyik jele, hogy vannak templomaink, ahol gyakoroljuk a kultuszt, és vannak papjaink, akik végzik a szertartásokat. A pék, a földműves, a katona, az orvos, a tanár és a gyári munkás mellé tehát odasorolhatjuk a papot is. De vajon tud- juk-e, mit csinál? Nem csupán vaktában végzi a dolgát? Nem csupán begyakorolt liturgikus formaságokat ismételget? Hiszen a vallást minden gond nélkül sokan nélkülözik. Aki kenyeret akar, az nem kerülheti meg a földművest és a péket. Aki meg akar gyógyulni, orvoshoz fordul. Aki házat épít, annak szüksége van a mérnök, a kőműves, az ács, a festő, a parkettás, a víz-, gáz- és villanyszerelő mesterek szakértelmére. De mire jó a pap? Lukács evangéliumában olvassuk: „Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy pap, név szerint Zakariás, az Abijá csoportjából. (...) Történt pedig egyszer, hogy amikor csoportjának beosztása szerint papi szolgálatot végzett az Isten előtt a papi szolgálat szokott módja szerint, sorsolással őt jelölték ki arra, hogy bemenjen az Úr templomába, és bemutassa a föstölöáldozatot. A nép egész sokasága pedig kint imádkozott a fiistölőáldozat órájában. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt a föstölöáldozati oltár mellett jobb felől. Zakariás amikor ezt meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. De az angyal így szólt hozzá: »Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod öt nevezni.« (...) Amikor leteltek papi szolgálatának napjai, hazament. ” (1,5.8-13.23) Zakariás pap jámbor ember volt. Éppen rákerült a sor, hogy végezze a munkáját. Elment hát a templomba, fölvette az ilyenkor szokásos öltözékét, és elvégezte az ilyenkor szokásos szertartást. Utána pedig hazament. így kerek a világ. A pék kenyeret süt, a földműves szánt, vet, arat, az orvos gyógyít. Több-kevesebb sikerrel végzik a munkájukat. Igaz, némelyik munka eredménye nem túl látványos. Más munkának viszont az eredménytelensége marad rejtve. A nép kint áll és vár. Pedig tudják, hogy semmi olyasmi nem várható, ami ne történt volna meg máskor is. Mindenki tudja, hogy a pap bemegy, elvégzi a dolgát, azután kijön, átöltözik és hazamegy. De hát ez már csak így van. Ilyen a vallás. Zakariás ez alkalommal is elmegy, hogy megtegye a rábízott feladatot. Arra senki sem számít, hogy találkozik az Istennel. Közvetítőnek nevezik, de nem azért, mintha komolyan vennék, hogy ez valóban így van. A kenyér, a ház, az egészség nem pótolható mással. A papi munkának viszont nincs látható eredménye. Senki nem is igényli ezt. Sőt a legjobban éppen akkor lepődnek meg, ha történik valami. Ha Isten megzavarja az istentisztelet megszokott, jól begyakorolt menetét. Ilyenkor a pap kiesik a szerepéből. A nép megbotránkozik. Zakariással is ez történik. Nem megszokott dolog egy pap esetében, hogy Isten szól hozzá? A pék is így megretten, amikor kisül a cipó? A földműves a szívéhez kap, amikor a vetemény szárba szökken? Az orvos elámul, ha egy náthás beteg meggyógyul? Úgy tűnik, a pap munkája értelmetlen látszattevékenység. De fontoljuk meg: ha az Isten nem szól, nem cselekszik, akkor nemcsak a pap munkája marad értelmetlen, hanem azzá lesz az egész életünk. Zakariást istentisztelet közben megzavarta az Isten. A mi istentiszteleteink kiszámíthatóak és nyugodtak. Az életünk viszont annál zaklatottabb. Mint falat kenyérre, úgy vágyunk a békességre. Bárcsak rejtegetnének az istentiszteleteink nem várt meglepetéseket! (ops) Ezt is megértük! Sokféle életképet leírtam már lokálisnak nem tekintendő valóságunkból, s mindig úgy éreztem, hogy ezt vagy azt a helyzetet már nem lehet felül- vagy alulmúlni. Nemrégiben lapunkban is beszámoltam egy meglepő keresztelésielőkészitő- kísérletről.’ Az' ér nitettek ugyanis visszautasították kérdésemet, amelyben tapintatosan a szülők és a keresztszülők hite, vallásossága iránt érdeklődtem, tekintettel a keresztelési liturgia első kérdésére (hisztek-e Istenben?). Azt mondták, semmi közöm sincs ahhoz, hogy ők hisznek- e vagy se, én csak kereszteljem meg a gyermeket, a többi nem rá tartozik. Majd zavaros fejtegetésbe kezdtek (pár percig tartott), hogy ők belül, a lelkűkben mit éreznek, s nem az számít, hogy j árnak-e templomba vagy sem stb. Mert attól, hogy valaki nem ül vasárnaponként ott az istentiszteleten, még lehet istenhívő, sőt a templomba járók is ilyen-olyan bűnös lelkek - fejtegették. Én csak kereszteljem meg a gyereket, a többit bízzam rájuk. Vagy megszomorodott lélekkel arról is írtam már, hogy a keresztelés szentségét valakik a tyúkok levágásával kötötték össze. Ha már levágták a pipiket, hát legyen meg az a keresztelő... Sőt a felülmúlhatatlannak látszó esetek közül az volt az egyik legérdekesebb, amikor egy egyetemet végzett fiatalember úgy érdeklődött a keresztség szentsége iránt, hogy miképpen lehet attól megszabadulni, ha mégsem tetszene neki. Gyakorta kerülünk nehéz helyzetbe, hiszen a keresztség szentsége nélkül szeretnének nem is kevesen templomi esküvőt, mert az „olyan ünnepélyes”. Ilyenkor a lelkészt az a gond feszíti, hogy a fiatalok „csak” önös érdekből keresztelkednek meg, mintegy az ünnepélyesség kényszerítő varázsa alatt. De akkor is mondani, tanítani, hirdetni kell az evangéliumot, hátha éppen ekkor akatja a Lélek a maga szentségesen szent müvét elvégezni a hozzánk ilyen kéréssel betévedt testvérünk szívében. A naiv lelkész Krisztus szeretetének ismeretében igyekszik nyitottan fordulni mindenki felé, és közben nem tudja, hogy mikor szórja a gyöngyöket illetéktelenek elé... Már megértük azt is, hogy istentiszteleten, esküvőn, keresztelőn, sőt temetésen is csengett a mobiltelefon, és a hívott fél zavartalanul felvette a maroknyi jószágot, és még zavartalanabbu! diskurált kedves hívójával. Eg^jól öltözött, fess úr még fel is állt.s játkaivh csevegett egy istentiszteleten kívüli keresztelés során. A szolgatárs mit is tehetett volna, ha rászól a telefonálóra? Csak veszít. Ám ha nem szól, az egyház veszíti el presztízsét (lám, egy keresztelés alatt nyugodtan lehet mobiltelefont használni, nem számít a szakrális hely sem). De úgy, tűnik, az említett eseteket még lehet fokozni. Feketébe öltözött fiatal házaspár érkezik hozzám, kíséretükben egy elegánsan öltözött hölgy, aki távoli rokonként és kísérőként mutatkozik be. Ülnek a szobámban a friss gyász csendes szomorúságával, és hozzákezdünk a beszélgetéshez. Nevek, adatok, rokoni összefüggések tisztázása következik, s egy megrázó élettörténet, amely önmagában véve is megható, megrendítő. Kérdezek, felelnek, reagálok, majd elkövetkezik az a pillanat, amikor töviről hegyire ismertetem a temetési liturgiát. Szokásom szerint pontosan, precízen, az első szótól az utolsóig, az elköszönésig felvázolom a temetés menetrendjét (a liturgia kifejezés idegen számukra). Amíg elmondom a tudnivalókat, tapintatosan figyelem az arcokat, hogy értik-e, amit mondok, hiszen a metakommunikáció hasznos tudomány. Most is megemlítem a három gyászoló előtt, hogy az ének után „Atya, Fiú, Szentlélek nevében” kezdődik a szertartás, zsoltárt olvasok, majd természetesen nevesítve elhangzik, hogy miért, illetve ki miatt vagyunk itt, és ekkor következik az igehirdetés. Igehirdetés! A fiatalasszony zavartan, sőt rémülten néz rám, társai rezzenéstelen arccal. Érzem, valami nem stimmel, ezért -jobbat nem tudván - megkérdeztem: valami baj van? Valami zavaija? S a válasz: „Nem tudom, mi az az ige-micsoda.” Nem emlékszem, hogy a talajt éreztem-e kimenni a lábam alól, vagy inkább az égszakadás élménye járt át. Mondom, kérdezem: „Az igehirdetésre gon dől?” Válasza megint egyszerű, komplikációmentes: „Én még ilyen szót nem is hallottam!” Mi az, hogy igehirdetés?! Átvilláh ái agyamon D. /?tkr/cr professzor Tübingenből, R. Bohren vastag és szellemiekben gazdag könyve vagy a „Hiszek az igehirdetésben” magyar nyelven is olvasható szakkönyv, valamint Groó professzor homiletikai előadásai... Ott ül velem szemben egy feketébe öltözött, meggyötört arcú fiatalasszony, aki láthatóan megrémült az „igehirdetés” szótól, én pedig keresem a szellemi koordináta-rendszert, amiben megszólalhatok. Mit is mondjak hirtelenjében? S megkezdem, minél egyszerűbben, hogy arról vagy olyasmiről beszélek egy bibliai mondat (ige) alapján, hogy hiszünk Istenben, Jézus Krisztusban, bün- bocsánatban, örök életben, hívunk megtérésre, imádkozunk... „Ja, azt lehet” - feleli. Vajon mire gondolt, amikor az igehirdetés szótól megrémült? Nem igazán tudom. Talán csak a „hirdetés” kifejezés maradt meg benne, és attól félhetett, hogy a családi gondokat „kihirdetem” a nagy nyilvánosság előtt? Rémülete elmúlt, megnyugodott, de én azóta is megrendülve töprengek azon, hogy talán elérkezett az ideje egy vadonatúj teológiai munkának. Lehet, hogy el kellene kezdeni „aufs Maul gesehen” teológiai munkát folytatni - és nem másutt, mint a nyájban. Mert ezt is megértük: idegen szó lett „az igehirdetés”! Van, akinek ez teljesen ismeretlen kifejezés, s amikor hallja, nem érti, illetve amikor végre megérti, majdnem legyintve mondja: ,ja, azt lehet”. Ja, azt a vallásos szöveget elmondhatja... Lassan, de biztosan araszolunk a nullapont felé? Lehet, hogy akad olyan ember, aki nem ismeri az „igehirdetés” szót. De aki érti a kifejezést, vajon érti-e az igehirdetést is? Márpedig lelkészi és egyházi szolgálatunknak ez a leglényegesebb pontja, hiszen örök életek múlhatnak rajta. Ribár János Micsoda egy pap! Nézzünk egy kis tévét! Hiszen olyan régen nem nyitottuk ki ezt a dobozt. Éppen reklám megy. Hát nézzünk bele, elvégre jó, ha tudjuk, éppen mi az aktuális, mire kell odafigyelni a boltokban, a világban. Látunk egy papot, aki meseszép alpesi környezetben ül a dombtetőn egy fiatal, mosolygós, szőke hölgy társaságában. A lány mobilja megszólal, feláll a pap mellől, és félrevonul. A pap egyedül marad, és azonnal szemet vet az ifiú teremtés által megkezdett csokoládéra, melyet hamarosan el is tüntet. A visszatérő szépség kérdőre vonja, mire a pap az éppen átvonuló kecskenyájra mutat. Lám, ott az egyik szájában a csokipapir! A reklám ezzel a szlogennel ér véget: „ .... a leggyengédebb kísértés A reklámot mindketten láttuk. Micsoda egy pap! - gondoltuk. Lop és hazudik. Vagy fogjuk föl viccesen, és nevessünk „élelmességén ’’? Ez nem megy, hiszen mindketten azon bosszankodunk, milyen torz és ferde képet alkot - például a gyermekek szemében - ez a reklám az Isten szolgáiról. Vonzóvá tenni egy csokoládét egy csibész és qsivány pappal? Tényleg olyan jó ötlet... ? BE és KD A lelkész prédikál, a gyülekezet...? Istennek hála ma, a 21. század elején vasárnapról vasárnapra nagy templomokban és kis gyülekezeti termekben több száz evangélikus szószékről hangzik az evangélium a gyülekezetek felé. A lelki- pásztorok országszerte prédikálnak, s ez így van jól, hiszen erre kaptak elhívást. A pap készül, utazik, prédikál. De mit tesz a gyülekezet? Eljön? Hallgat? Énekel? Hazamegy? Mit csinálnak a padban ülő „papok”? A tanárok, a diákok, az idős presbiterek és a fejkendős nagymamák? Mit tehetnek ők? Mit tesz a több tízezer templomba járó evangélikus az istentiszteletek után? Fontos újra és újra tudatosítanunk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban nem 300 lelkész van, hanem több ezer! A lelkészek, a tanárok, a mérnökök, a diákok, az idős presbiterek és a fejkendős nagymamák mind-mind az Isten papjai, és mindegyiküknek feladata van! Péter apostol már 2000 évvel ezelőtt így írt: „Ti azonban választott nemzetiség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe... ” (lPét 2,9). Luther csodálatosan fejezte ki ugyanezt a gondolatot: „Nagyon szeretném, ha ezt a szót: pap, éppúgy értenénk, mint ahogy bennünket kereszténynek neveznek, mert hisz egy és ugyanaz a kettő. ” Isten szemében minden keresztény ember ugyanolyan pap, mint az, aki a szószéken áll! Mindannyiunk feladata, hogy bármilyen hivatásban is dolgozunk, a saját környezetünkben hirdessük az Isten igéjét. Ez a szolgálat gyakran nagyon nehéz. Ha a Bibliában szereplő prófétákra, vezetőkre gondolunk, láthatjuk: ők is sokszor féltek attól, hogy felvállalják ezt a szerepet. Mózes nehézbeszédüségét hozta fel, Ézsaiás tisztátalan ajkúnak tartotta magát, Jeremiás pedig túl fiatalnak. Ha ők is tele voltak kétellyel, akkor hogyne tartanának ugyanettől a feladattól a mai keresztények? Ma is elhangzanak hívő testvérek szájából hasonló mondatok: „Én alkalmatlan vagyok erre!” „Gátlásaim vannak. Mások jobbak nálam.” „Ez a lelkész feladata, ezt választotta, csinálja ő!” Érthető, hogy nem bízunk magunkban, és el akatjuk hárítani a feladatokat, hiszen olyan sokan elutasítanak bennünket. Az emberek nem szívesen hallgatják, hogy elrontották az életüket, és rossz úton járnak. A körülöttünk élő testvéreink nem vesznek tudomást arról, hogy hiába laknak szép házakban, és járnak modem autókkal, mindezek a szerető Isten nélkül semmit sem érnek. Sokszor, amikor az Isten őket is váró szeretetéről beszélünk, csak bántó szavakat kapunk, amelyek megsebeznek minket. Környezetünk értetlenségét látva egyre jobban visszahúzódunk a saját kis világunkba. Isten nem ezt várja tőlünk! Nem azért adta a talentumainkat, hogy félve elássuk őket, hanem hogy a másik ember javára kamatoztassuk azokat. Nem azért szól a templomokban az evangélium, hogy ebből csak mi gazdagodjunk. Minden hívőnek tovább kell adnia az ott hallott örömhírt szeretteinek, barátainak és azoknak az embereknek, akikkel élete során találkozik. Azt is mondhatnánk: a keresztény emberekben egyfajta „papi lelkületnek” kellene munkálkodni. Ez azt jelenti, hogy Isten vezetése alatt áll az életünk, örömmel hallgatjuk igéjét, és felelősséget érzünk a másik ember iránt. Mi mindannyian a szerető Isten munkatársai vagyunk! Az O szolgálatában nincs túl fiatal vagy túl idős, Isten nem küld soha senkit nyugdíjba. Neki minden szolgáló és segítő kéz fontos. Számára áldott prédikáció az is, ha egy szülő térdére ülteti gyermekét, és elmesél neki egy evangéliumi történetet, vagy ha egy hívő házastárs kézen fogja hitetlen párját, és együtt mennek istentiszteletre. Higgyük el, hogy amikor hitünk dolgairól beszélgetünk valakivel, Isten az Ő Szendéikével ott van velünk, segít, megérinti a másik ember szívét! Ha az Úr tüze bennünk ég, akkor ne fojtsuk el gyáván magunkban! Adjuk tovább azt az örömöt, amit vasárnaponként hallunk! így a vasárnapi prédikáció nemcsak a templomba járó szűk kört fogja elérni, hanem egy sokkal nagyobb közösséget. Deák László
