Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-03-09 / 10. szám
Evangélikus Élet 2003. MÁRCIUS 9. 7. oldal Koma oktatási központ valahol Kárpátalján Váltunk: a helyszín ezúttal Kárpátalja, egy színmagyar református falu. Illetve a statisztika ebben a formában nem igaz, mert a „színmagyarba” egy jelentős cigány népcsoport is beletartozik, a „színreformátus” pedig csupán néhány éve mondható el. Ekkor került ugyanis ide Magyarországról N. N. fiatal lelkész, aki neve és a helyszín elhallgatását kérte. Mint szavaiból kiderült, az ukrán hatóságok már eddig sem nézték túl jó szemmel azt a segélyhullámot, ami oda érkezett. Merthogy mi is történt? Ezt mondja el ő maga.- Ez a falu nagyon megtetszett nekem: megláttam benne a missziós lehetőséget, azt, hogy itt megvalósíthatnám azt a programot, amit mindig is szerettem volna. Céljaim elérése érdekében a magyar lakosságot minőségi mezőgazdaságra tanítom, amelyhez minőségi gépeket és vetőmagot szerzek be. Terveimhez sok támogatóra leltem már. A cigányoknak külön templomot építettünk a körzetükben, mellé pedig oktatási központot, ahová az ő gyerekeik járnak óvodába és iskolába.- Mi van a magyarokkal?- Ok nem itt tanulnak, hanem külön iskolájuk van. így könnyebb a cigányoknak is, hiszen nem kell azt érezniük, hogy rossz tanulók. Haladnak, ahogy tudnak.- Milyen az élet az iskolában ?- A tanítók vezetésével imával kezdődik a nap. Utána mindenki megy a maga foglalkozására: óvodások az óvodaira, iskolások az iskolaira. Kapnak tízórait, majd ebédet is. A tanítás ugyanolyan rend szerint történik, mint a hagyományos iskolában. Csakhogy itt más a ritmus, és másra - úgy is fogalmazhatnék: sokkal több mindenre - kell odafigyelnie a pedagógusnak. Ilyen például a magyar nyelv helyes használata, a tisztálkodás vagy a viselkedési normák.- Hogyan fogadja a cigányság ezt a kezdeményezést?- Vegyesen. A többség örül neki, de akad olyan is, aki nem akarja elengedni a gyermekét az iskolába, mivel nem érti, hogy ez fontos. Akárcsak Magyarországon. Itt azonban annyival rosszabb a helyzet, hogy nagyobb a szegénység és a kilátástalanság. Mert ha bemegy az ember Beregszászra, akkor rögtön a „szervezett” cigány koldusgyerekekkel találkozik. Odamennek az emberhez kéregetni, de mögöttük 20-30 méterre ott állnak a „felügyelők”, akik irányítják őket. Én szeretném, ha ezek a cigánygyerekek hitben nőhetnének fel, és ez megadná azt a tartást nekik, ami nem hagyja elzülleni őket. Ma Magyarországon több száz olyan település van, ahol a cigány lakosság nagyobb - vagy közel azonos - arányban van jelen, mint a magyarság. Noha a cigányok közt nem sok evangélikus akad, a felelősséget nekünk is fel kellene vállalnunk. Hogy kinek és milyen mértékben? Ez bizony megér néhány asztali beszélgetést. K. L. Cifra Deák téri dallam „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, Én leszek a legjobb ember a Föld kerekén. ” — A tiszta, erős hang úgy hasított az aluljáró monoton zúgásába, mint valami friss, hűvös fuvallat. Néztem jobbra, néztem balra, honnan jöhet az énekhang. Lentről jött: az egyik oszlop tövében, a kövön hét-nyolcéves forma kisfiú ült egy fiatal nő ölében. Az asszony, nyilván a gyerek édesanyja, sem tölthette még be a harmincat. Nem tudtam a szememet levenni róluk. Kivettem a pénztárcámból egy fémpénzt, beledobtam a műanyag pohárba, amit a kisfiú szorongatott a kezében. A gyerek lankadatlanul zendített rá újra és újra erre az egyetlen strófára, s bennem egyre csak visszhangzott az utolsó sor: „Én leszek a legjobb ember a Föld kerekén”... Istenem, lehet ebből a gyerekből ember egyáltalán? - kiáltottam föl magamban. Most, déli tizenkét órakor vagy az iskolapadban, vagy a leveses- tányér előtt kellene ülnie, s nem egy aluljáró koszos és hideg kőpadlóján. S vajon hová mennek haza az édesanyjával, ha lejár a „műszak”? Kinek, kiknek kell odaadniuk a műanyag pohárban összegyűlt keresetüket? Hagynak belőle valamit nekik is? Jár ez a kisfiú iskolába egyáltalán? Talán egy józsefvárosi szoba-konyha az otthonuk, ahol sokadmagukkal alszanak. Könyvet nemigen láthat, persze minek is, mivel olvasni nem tud, egy vacak televízió jelentheti a „kultúrát”. A kisfiú okos, látszik a szemén, hamar elviszik majd idősebb testvérei vagy rokonai komolyabb „munkára” is. Hiszen egy ügyes, vékony gyerektest oda is befér, ahová felnőtt ember csak üggyel-baj- jal vagy sehogyan sem. Nem lesz még tizennégy, amikor megismeri a büntetésvégrehajtás valamelyik intézményét, amit a köznyelv javító-nevelő intézetnek becéz. Félek, ott sem javulni, sem jó nevelést kapni nem lehet. Szert lehet viszont tenni újabb és újabb „ötletekre” s hozzá ,jó barátokra”, akikkel majd ezeket végrehajtja. Húszévesen végérvényesen a társadalomnak azon részébe tartozik majd, ahonnan már nincs visszaút az úgynevezett rendes emberek közé. Mert priusza lesz, de lakása nem, ahogy szakképzettsége sem. Jó, ha valahogy elvégez néhány osztályt, s mert munkához jutni manapság még annak a fiatalnak sem könnyű, akinek megvan a nyolc általánosa - munkája sem lesz. A sorsa eleve elrendeltetett. Ahogy ezt végiggondoltam, úgy lettem egyre szomorúbb. Azért, mert minden pesti aluljáróban ül egy ilyen kisfiú. És nem állítja föl őket a gyámhivatal, a kiskorúakat védő rendőrség és az ombudsman sem. S mert én, te, ő és mi sem emeljük föl a földről. Mi, hívő emberek is alig-alig veszünk tudomást az esélytelenekről. Kampányok, azok vannak persze, sok-sok konferencia, előadás egyházról, feladatokról, jövőről. Erről a kisfiúról azonban soha nem esik szó. Pedig ma még egy tiszta szemű, bátor gyerek, telis-tele hittel. Aki naponta százszor, ezerszer fogadja meg, kiáltja a világba: Én leszek a legjobb ember a Föld kerekén! Jásdi Bea Angyalok! nem féltem!...” A kisfiú visszaemlékezve ennyit mondott megmeneküléséről. Egy lelkészt egy alkalommal magányos, nagyon beteg asszonyhoz hívták, hogy felkészítse őt az utolsó útra. „Hogyan talált ide?” - érdeklődött az asszony. „Hát a két kis unokája vezetett el!”- felelte a pap. „De nekem nincsenek unokáim!”- hangzott a meglepett válasz. Angyalok voltak talán a kis hírvivők? Két hívő, fiatal rendőr kábítószeres, garázda huligánbandát fogott el egy barlang rejtekhelyén. Maguk is meglepődtek, hogy a suhancok azonnal megadták magukat. Kiderült, hogy a fiatalok a két rendőr mellett 20-25 kék egyenruhás rendőrt láttak. Pedig a rendőrök csak ketten voltak. Jézus angyali seregéből jártak ott...? Nem kell meglepődnünk ezen a történeten, hiszen Bibliánkban a 2Kir 6,15-17 versekben arról olvasunk, hogy Elizeus kérte Istent, nyissa meg szolgája szemét a velük lévő nagy sereg meglátására. „És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” Többen voltak, mint az ellenség! Márkot, a kisfiút csörgőkígyó marta meg. „Éppen ott volt egy ember” - beszélte el a történetet Márk -, aki gyorsan felemelt és vitt, mert már nem tudtam járni. Azt mondta, hogy ne féljek, nagyon beteg leszek, de meg fogok gyógyulni.” Az eset után a megmentő embert keresték, kutatták - ám mindhiába. Angyal volt ő is? Mélyen lesújtott, elkeseredett gyászoló asszony ült a templompadban. Nemrég halt meg az ura. Egyszer csak melléje ült egy kis mosolygós arcú fiú. Énekelt, részt vett az isten- tisztelet minden mozzanatában, majd kedvesen közelebb húzódott a nénihez. Öröm, béke járta át az özvegy szívét, leikébe különös békesség szállt. Amikor kimentek, meg akarta kérdezni a kis vigasztalótól a nevét, lakását. De már nem volt sehol. Eltűnt... Eltévedt autósokat egy piros színű kocsi vezetett ki az éjszakai veszedelmes forgalomból. Megjegyezték a rendszámát is. Másnap ez alapján keresték a piros autót, hogy megköszönjék a megmentő segítséget. Kiderült, hogy a jármű otthon volt, nem vezethette senki sem. De akkor ki segített...? Diana a templomból hazamenve fáradtan kaptatott fel a dombra a nagy hóban. Kimerült, és már-már fel akarta adni a harcot. Arra gondolt, hogy elfekszik a hóban, és a fehér halált választja. Furcsamód egyszer csak a házuk előtt állt. Meglepetésére a lakásban ocsúdott fel, és azon gondolkodott, hogy mi is történt vele. Talán a karácsonyesti angyalok egyikét küldte oda Isten, hogy megmentse és hazavigye őt? Tornádó idején a család legkisebb gyermeke az óvodában maradt. Mi lesz vele? Hol van? A szülők kétségbeesetten telefonáltak, de a telefon süket volt. Egyszer csak mégis megszólalt a távbeszélő, és egy kedves női hang megnyugtatta az édesanyát, hogy a kisfiú jól van, biztos helyen tartózkodik. Másnap kiderült, hogy a vihar valóban elnémította a telefont - és az óvó néni sem beszélt senkivel sem. Honnan, kitől jött a jó hír...? Számtalan saját élményem közül kettőt osztanék most meg. Egy hívő asz- szony mesélte el ifjúkoromban a történetet. A kisvárosba vendégek érkeztek Budapestről, akik egy keddi nap délutánjára spiritiszta szeánszra hívták meg őt. Előtte éjszaka ijesztő, félelmetes álmot látott: egy kígyó nézett szembe vele. Éjjeliszekrényén háztartási könyvében reggel különös írást talált. Mintha valaki az ő kezét vezette volna az írásban... „Ne menj el!... A sátán tönkre akarja tenni lelked békességét, otthonod nyugalmát!” Testvérünk nem ment el a szeánszra. De honnan volt az üzenet? Ki írhatta a figyelmeztetést...? És egy egyszerű, szinte jelentéktelennek tűnő - de nem az! - angyali történet: kis segédmotorommal a távoli faluba temetésre mentem. Útközben a kis Berva motor leállt. Próbáltam megszerelni, de nem ment. A gyújtógyertyában világért sem volt szikra! Idegesen néztem az órát: 10 perc múlva ott kellene lennem! „Uram, Istenem, segíts!” Pár perc múlva egy ismerősöm jött arra „nagymotorral”. Megállt, segített. Adott egy új motorgyertyát is. Ha nem is az autós-motorosok „sárga angyala” volt, hiszem, hogy Isten küldte. Miért ne hihetném? Minél több engedelmes, jó akaratú angyalra lenne szükség ebben a világban a sok gond, baj, ínség között! Ha hitünk felvevő készüléke Isten szeretetének hullámhosszára van állítva, akkor meghalljuk az angyalok énekét és szavát. Sümeghy József EMLÉKKÉPEK Fél méter Most a Farkas Karcsi jön! - mondta előttem egy nagy behemót gyerek, pedig nem ő jött volna, hanem én. A Rottenbiller utca egész hosszában valamilyen csöveket cseréltek. Óriási árkokat ástak ki, és a homokot a járda mellé hányták. Az így keletkezett domb is elég magas volt, de a kiásott - gyerekmértékkel mérve feneketlen - szakadék tovább növelte a játék izgalmát. A játék egy foszlott kötéldarabból állt. Valaki - vajon kinek jutott eszébe ez az őrültség? - az utca egyik fájának az árok fölé nyúló, magas ágára kötötte. A lelógó vége pont a domb tetejéig ért. A gyerekek sorba álltak, hogy lendülhessenek. A kötél végét markolva lehetett elrugaszkodni, a nagy mélység fölött lebegni néhány pillanatig, aztán megkönnyebbülve újra visszaérkezni a biztonságos dombra, hogy aztán a sor végére állva várjuk, mikor érkezik el újra a lehetőség, hogy életünket bátran kockára tegyük. Farkas Karcsi azonban tényleg jött. Igazságtalanul, de visszavonhatatlanul. Az előző lendülésekből megmaradt diadal volt az arcán, ahogy az utcai lámpa esti fénye megvilágította. Aztán lendült és lezuhant. A kötél szakadt el, vagy ő fogta rosszul? Már nem emlékszem. Lezuhant a mélybe, az árok mélyén húzódó két már lefektetett cső közé. Válla mellett egy fél méterrel egy nagy vaskaró, az utca felszínére felérő csap, amit a munkások olykor T-alakú kulcsaikkal nyitottak vagy zártak. A gyilkos karó fél méterrel kerülte el a kilenc-tíz éves gyereket. Farkas Karcsi föltápászkodott, fölnézett. Semmi baja nem lett. Fél méteren múlt. Életem fél métereire gondolok. Mitől van az, hogy néha elkerülnek, néha átdöfnek ezek a vaskarók? Most azokra gondolok, amik elérhettek volna, de nem értek el. Jóllehet nemigen szoktam felidézni őket. Jobban foglalkoztatnak azok, amelyek itt vannak mégis az életemben, és átdöfVe, megkínzottan szenvedem őket. Pedig néha emlékeznem kellene, hogy mintha ott, a gödör felett valódi számysuhogásokat lehetett volna hallani. Vagy az csak a troli áramszedőjének sistergése volt? Nem, a kötél nem szakadt el. Erre most már biztosan emlékszem. Mert utána valaki a kezembe nyomta, és ezt mondta:- Most te jössz, öcsi! Koczor Tamás c N
