Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-03-17 / 11. szám

6. oldal 2002. MÁRCIUS 17.

Evangélikus Élet

Egy „egekig hatoló fénynyaláb” meggyújtása zárta New York városában március 11-én a fél évvel ezelőtt bekövetkezett terrortámadásra emlékező rendezvények sorát. Az alábbiakban egy olyan - interneten terjesztett - elmélkedésnek a részleteit közöljük, amely még múlt év szeptemberében született. (Alapját a CBS Televízió szeptember 13-i reggeli riportműsorában elhangzottak képezik. A stúdió vendége Billy Graham leánya, az ugyancsak evangelizáló Anne Graham volt, aki a későbbiekben maga egészítette ki a Jane Clayson riporter kérdéseire adott válaszait.)

Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történt, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskoláinkból, menj ki a kormányunkból, és távozz az életünkből. És O, amilyen úriember, csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és, védelmét adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket egyedül?...

Lássuk csak, azt hiszem, ez akkor kezdődött, mikor Madeline Murray O Hare (akit meggyilkoltak, testét nemrégen találták meg) panaszkodott, hogy nem akar imádságot az iskoláinkban, és mi azt mondtuk, rendben. Aztán valaki azt mondta, jobb, ha nem olvasunk Bibliát az iskolában... A Bibliát, amely azt mondja: ne ölj, ne lopj és szeresd a szomszédodat (felebarátodat), mint magadat. És mi azt mondtuk, rendben.

Aztán dr. Benjámin Spock azt mondta, ne fenekeljük el a gyerekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a kis személyiségük megrongálódik, és lerombolhatjuk az önbecsülésüket (Spock fia öngyilkos lett). És mi azt mondtuk, egy szakember biztos tudja, miről beszél, és azt mondtuk: rendben.

Aztán valaki azt mondta, hogy a tanárok és az osztályfőnökök jobb, ha nem fegyelmezik a gyerekeinket, amikor rendetlenül viselkednek. És az iskolai ügyintézők azt mondták, a tanári kar tagjai inkább ne is érintsék meg a diákokat, mert nem akarunk rossz reklámot az iskolának, és semmiképpen nem akarjuk, hogy bepereljenek bennünket (nagy különbség van a fegyelmezés és megérintés, valamint a verés, pofozás, megalázás, megrúgás stb. között!). És mi azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végeztessenek, ha akarnak, és nem kell, hogy ezt elmondják a szüleiknek. És azt mondtuk, rendben.

Aztán egy bölcs vezető azt mondta, mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk fiú diákjainknak annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy erről szüleiknek beszámoljanak. És azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki, az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve, azt mondtuk, nem számít, mit tesz valaki (beleértve akár az Elnököt is) a magánéletében, amíg van munkánk, és a gazdaság jól működik.

Aztán valaki azt mondta, nyomtassunk újságokat meztelen nők képeivel és hívjuk ezt a női test szépsége feletti egészséges, természetes csodálatnak. És azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki eggyel tovább lépett ebben a csodálatban, és meztelen gyerekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten. És mi azt mondtuk: rendben, a szólásszabadság feljogosítja erre őket. És aztán a szórakoztató ipar azt mondta, csináljunk tévéműsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget reklámozzák és a tiltott szexet. És készítsünk olyan zenefelvételeket, amelyek bátorítanak a nemi erőszakra, kábítószer-fogyasztásra, gyilkosságra, öngyilkosságra, és különböző sátáni témákat dolgoznak fel. És mi azt mondtuk, ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása, és különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy csak hadd menjenek.

Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyerekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat. Talán, ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van ahhoz, hogy „AZT ARATJUK. AMIT VETÜNK.”

„Kedves Isten, miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályában? Tisztelettel; Egy Érintett Tanuló” és a válasz: „Kedves Érintett Tanuló! Ki vagyok tiltva az iskolákból. Tisztelettel; Isten.”

Furcsa, milyen egyszerű az emberek számára megvetni, kidobni Istent, zagy- vaságnak, értelmetlenségnek tartani üzenetét, aztán csodálkoznak, miért megy pokolra a világ. Furcsa, mennyire elhisszük, amit az újságok írnak, de megkérdőjelezzük, amit a Biblia mond. Furcsa, hogyan mondhatja valaki „Hiszek Istenben”, miközben a Sátánt követi, aki egyébként szintén „hisz” Istenben.

Furcsa, milyen gyorsan készek vagyunk az ítélkezésre, és mennyire nem a megítéltetésre. Furcsa, milyen gyorsan továbbküldjük viccek ezreit, melyek bo- zóttűzként terjednek a köztudatban, de ha az Úrról szóló üzenetekkel tesszük ezt, az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt továbbítanák.

Furcsa, hogy az erkölcstelen, durva, vulgáris és obszcén dolgok szabadon áramlanak a világhálón, miközben az Istenről való nyilvános beszédet elnyomják az iskolában és a munkahelyen. Furcsa, hogyan lehet valaki Krisztusért lánggal lobogó vasárnap, és láthatatlan keresztény a hét további részében.

...Furcsa, hogy jobban érdekel, amit az emberek, mint amit Isten mond rólam.

Gondolkozol? Add tovább, ha úgy gondolod. Azonban ha elveted ezt az elmélkedést, akkor ne panaszkodj arról, hogy milyen rossz bőrben van a világ!

A Mankos család

JEGYZETLAPOK

A VILÁG ÚJ ARCA

Véres és rémült. A szeptember 11-i terrortámadás megváltoztatta a világot. Újból a félelem nehezedik a szívekre, a „nem tudom, mi lesz?” fájó érzése. Sokan a globalizáció számlájára írják, mások a vallások közötti oldhatatlan különbségekkel magyarázzák a nem szűnő fenyegetéseket. Mindenben van egy kis igazság. A legfontosabb az, hogy óriási megélhetési különbségek vannak a világban, a szegényeknek a gazdagok dús asztaláról elszórt hulladékból is alig jut. Ma 800 millió ember éhezik! Nem vettek és nem vesznek tudomást ma sem a tehetősebb országok a túlnépesedésről, a nyomorról. A teljes reménytelenségben levők csak kétségbeesett akciókra képesek. Volna megoldás? Békés eszközökkel? Talán nem késő. A fegyverkezésre és fényűzésre szánt hatalmas pénzekből jutna a haldokló országok megsegítésére.

ISTEN ÉS AZ EMBER

„És hol van Isten?” - egyre többször kérdezzük. „Miért hagyja ezt a pusztítást?” Miért? O miért és nem mi? Saját hibánkról, tévedésünkről nem beszélünk. Mit tegyünk, hogy újból irgalmas legyen Isten. Meghallja imádságunk. Mert olykor elcsüggedünk, kételkedünk, hitetlenek leszünk... Pedig „egyre biztosabban tudom - mondja Márai -, hogy van Gondviselés.” Valamilyen soha teljesen meg nem érthető előrelátás, mely rendezi összekuszálódott életünket. Jót és rosszat úgy mérlegel, hogy grammnyival az igaz győzedelmeskedjen. A kegyelmet, a megpróbáltatást, a szépet, a tragédiát el kell tőle fogadni. Mindent. Isten olyan világot és benne olyan embert teremtett, akinek szabadságot adott és erőt az örök harcok leküzdéséhez.

MENEKÜLÉS AZ IDŐBŐL

Eltűnni. Kivándorolni a mostani félelemből. Amiről Szent Ferenc is beszélt, hogy idegennek és vándornak kell lennünk a földön. De ez a megoldás? És ha mindenki ezt teszi? Ki figyel az új és új bofzálmakra? Bárhonnan jöhet á'feketé arc! A tűz, a pusztítás és az ártatlanok véget nem érő halála.

ÁLMATLAN ÉJSZAKA

Hajnalban kimegyek az erkélyre és figyelek. Az ég kárpitja még sötét, csak a csillagok világítanak, egy közülük különös erővel. Azután földereng az első fény, méltósággal gördül szét a nagy égi függöny a mély, titokzatos csöndben. Később - varázsütésre - feljön az anyamo- solyú Nap. Milyen csodálatos, hogy nem haragszik ránk most sem a természet, mindenütt rend van, céltudatosság, isteni ajándék: süt, ragyog a gyógyító fény a fáradt arcokra.

Fenyvesi Félix Lajos

Nem testi mankókra gondolunk, amelyektől, ha lehet, természetesen szabadulni igyekszik a rászorult, illetve minél kevésbé fiiggeni tőlük. A szülői hivatásnak is az egyik igényes feladata, sőt követelménye az, hogy a gyereket fokozatosan és határozottan „mankótlan” önállóságra neveljék, életkorának megfelelő mértékben. Súlyos és gyakori szülői bűn az „agyonszeretés”, mely nem óhajtja elvágni a lelki köldökzsinórt, s gyermekét kisebb-nagyobb mérvű aránytalan függőségben tartja (elkényeztetve), hogy minél tovább „az ő kicsinye” maradjon. Ez a mesterséges, önző késleltetés persze megbosszulja magát, mert az érzelmi és szellemi visszatartás miatt sok év múltán is afféle „túlkoros gyerek”, önál- lótlan felnőttutánzat lehet a hőn szeretett csemetéből - aki aztán nem egyszer mankóként használja a szüleit. (Milyen házastárs és szülő lesz belőle?)

A „Mankos család" tagjaivá így lehetnek olyanok, akiket részben „rosszul szerettek”, s ezzel szemben nem volt bennük elegendő ellenálló erő, talán mert nem is lehetett. Hasonló komoly problémákat okozhat a szeretethiányos gyerekkor, gondoskodó szülők vagy igazán törődő „szülőhelyettesek” híján. (A genetikai adottságok sem közömbösek.) Az anyagi szűkösség megedző hatású is lehet, jóval fontosabb, hogy legyen a gyerek mellett olyan személy, akiben hosszú távon is megbízhat, akinek szeretete biztos bázis, és ezzel erkölcsileg is életpéldát nyújt. Látszólag kifogástalan körülmények között is lehet valaki érzelmi árva, kivált ha nincs az életének vezércsillaga, tájékozódási pontja, s ezért mikor milyen speciális mankóra szorul. A cél azonban az, hogy lehetőleg minél hamarabb meg tudjon állni a saját lábán - sőt: megsegített- ként maga is tudjon segíteni, átmeneti mankóként, azaz nem örökös gyámkodással.

A komolyan vett evangéliumi hit hatalmas segítségnek bizonyulhat, főként közösségi háttérrel (mert az ilyesmi „magánkeresztényként” nehezen megy, elfuj- nak az ellenszelek stb.) - a mankót sutba vágni azonbah e tekintetben sem mindig egyszerű dolog. Félelmetes lehetőség ugyanis, hogy minél szorongatóbb a mankószükséglet, a szülőhöz láncoló függőség vagy bármiféle elárvultság, válság, útvesztés, annál könnyebben válhatnak a gazdátlan lelkek szekták prédájává, vagy kerülnek szektoid = szektás „ízü”-jellegű felekezetfélék vonzási körébe, mert bizony ez utóbbi sem eszményi. Ilyen esetben ugyanis meglehet, hogy csak függőséget cserélnek, díszes mankót kapnak a szürke és kopott helyett, ha a spirituális vezér Lelki Atya vagy Anya - nagy ám a tekintélye! - elsöprő egyéniségével, lendületes beszédével úgyszólván lerohanja- benyeli őket, hiszen hitükben is könnyen befolyásolhatók.

Mindemellett ajánlatos csínján bánnunk a minősítéssel, nehogy valami végletes és általánosító ítélkezésre ragadtassuk magunkat (még ha akadnak is egyértelműen káros-kóros jelenségek), ugyanis egyazon csoportosulásban, itt-ott kétséges „bibiideológia” zászlaja alatt egy lelkileg erősen zavart és/vagy zsarnoki fővezérféle mellett könnyen akadhatnak sokkal mérsékeltebbek is. A többé- kevésbé szektás lelkiségre vagy „beütésre” jellemző a totális igény, akár azt is mondhatná őszinteségi rohamában: „Én vagyok az aranymankó! Mindhalálig nélkülözhetetlen!” - csak éppen nem tudná, hogy a mankó néha inkább bunkó, és csak aranyozott, avagy csupán aranysárga. Nem garantáltan áldott az a kapu, amelynél belépődíjként a fejünket kell leadni agymosásra, és „uniformisszionáriu- sok” döntenek el helyettünk és nevünkben szinte mindent, illetve bármit. Bármit! Egyszerűen hihetetlen, hogy mit meg nem enged magának egyik-másik görbült lelkű szektakapitány, amivel komplett testi-lelki rabszolgává alázza megtérítettjeit. Ehhez persze önkényesen összeválogatott és tetszése szerint értelmezett bibliai idézeteket is használ. Vigyázat: tehetséges lélekkufárok is vannak, akik veszedelmesen beleélték magukat dicső szerepükbe. (Pál apostol egyenesen „megbomlott elméjű” emberekről is ír - gyülekezeti összefüggésben! — akiknek azonban a nyerészkedésre van eszük... lTim6,5).

Aligha létezik olyan ember, aki sohasem szorulna rá valamiféle mankóra, legfeljebb nem óhajtja észrevenni. Másokon viszont afféle rögzült mankóigénylés lehet úrrá, s valójában fölösleges mértékben és gyakorisággal veszik igénybe (s terhelik túl) embertársaikat. Egy karizmatikus lelkigondozónak a felesége panaszolta el: jó néhány problémás személy olyan gyakran és időigényesen jár a férjéhez, hogy azzal nagyon sok másnak a beszélgetését rövidítik vagy akadályozzák meg. A lelkigondozó főbérlői. Sztárpáciensek. Pedig a „páciensnek” sem jó, ha mankóhasználati örökbérletet igényel, ahelyett, hogy meghallaná a jézusi felszólítást: „Kelj fel, és járj!" A lélekgyógyászatban pedig követendő szabály: a pszichoterápiás folyamatnak a lezárásához is érteni kell, hogy saját lábán meg tudjon állni a kliens. (Később még el-eljöhet olykor.)

Igaz, minden eset egyedi, s egy helyes elvet is rugalmasan kell alkalmazni - de nem feladni! Nagy baj, ha valakinek az a kedves nótája: „Nem élhetek lelki mankók nélkül!” Ahogy gyerekkorunkból nemcsak testileg növünk ki, úgy kell - akár keserves tusakodással is - kiküzde- nünk magunkat bármiféle „Mankos családból”, önálló, szüntelen pátyolgatásra nem szoruló, érett hitű felnőttségre. Ebben is főszereplő a Kegyelem.

Dr. Bodrog Miklós

Tisztességtelen témák

Élmények a Dél-Pest Megyei Egyházmegye presbitereinek találkozójáról

Nem fontos a hely, nem fontosak a személyek sem. Ezekhez hasonló esemény viszonylag gyakran van az egyház életében. A tapasztalat azonban kétségtelenül sok tekintetben egyedülálló volt. Elég ritka eset, amikor egy esperes dühöngve siet az oltárhoz, és kárhoztatja az előadót a témaválasztásáért, aztán - tiltakozása jeléül - elfüjja az oltári gyertyákat, mondván; a téma nem templomba való. Valahogy így kezdődött dramatizált témafelvetésünk az egyházmegyei presbiteri találkozónkon. A téma: Beszéljünk a választásokról! - Beszéljünk a választásokról?

Arra gondoltunk, teremtsünk egy alkalmat, amikor presbiteri körben végiggondoljuk a választásokkal kapcsolatos kényes kérdéseket. Hogyan kell viselkednünk egyházi emberekként, amikor sokan választási küzdelmek porondjává akarják tenni az egyházi közösségeket? Míg a felvezetésben megpróbáltunk sarkított karaktereket eljátszani - az apolitikust, a helyezkedőt, az egyházállam-hívőt, a háttérben maradó imádkozót -, arra számítottunk, hogy ezek árnyalataiból alakulnak ki a vállalható álláspontok. Meglepő volt, hogy mennyire sarkosak a valódi vélemények is. Sokan mondták azt, hogy a templomba éppen azért megyünk, hogy ne halljunk ott semmiféle politikai témát. Hiába jelenik meg hétköznapi beszélgetéseinkben gyakran, az egyház maradjon távol mindezektől. Természetesen születtek megoldások a keresztény felelősséggel kapcsolatban és a nem pártos egyház összefüggésében, de maga a kérdés - és a kérdéssel való szembesülés - talán minden presbiteri és keresztény kör számára eszméltető. Van-e kereszténységtől, egyházi gondolkodástól idegen témánk? Létezik-e olyan kérdése világunknak, melyről nem akarunk a templomban hallani?

Napunk második fele is nagy élményt okozott. A nagy vacsora példázatából rendeztünk tanítást, inkább közös tanulást. Van evangélizáció, van igehirdetés, van bizonyságtétel. De vajon, van-e tanítás? Szövegeket elemeztünk. Kortörténeti és bibliai összefüggésekbe mélyedtünk bele. Mindezekben felfedeztük az egyetemes, kortól független élményeket és saját történetünket is. A jó értelemben passzív, igehirdetést hallgató presbiterek egyszerre arra nyíltak ki, hogy mertek tanulni, kérdéseket feltenni, válaszokat felfedezni.

Két érdekes áhítat között igazán élményteli napunkká vált ez a találkozó. Nem fontos a hely. Nem fontosak a személyek. Ezekhez hasonló esemény viszonylag gyakran van az egyház életében. Nekünk, akik ott voltunk, nekünk ajándékká vált.

Igaz is. A kitűnő gulyásleves készítői talán mégis megérdemeltek volna egy név szerinti felsorolást.

Koczor Tamás

A Békéscsabai Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény

pályázatot hirdet:

Szakközépiskolába 1 fő művésztanár (grafikus) egyetemi végzettséggel;

Alapfokú művészetoktatásba 1 fő művésztanár, vagy rajztanár egyetemi vagy főiskolai végzettséggel.

Keresztény gondolkodású, lehetőség szerint evangélikus, vagy bármely történelmi egyházhoz tartozó pedagógusok pályázatát várjuk. A pályázathoz mellékelni kell: szakmai önéletrajzot, lelkészi ajánlást, az egyetemi diploma és erkölcsi bizonyítvány másolatát. Az állás betöltésének kezdete: 2002.08.01. A pályázat elbírálásának ideje. 2002.06.30. Bérezés a Kjt. szerint.

Jelentkezni lehet: dr. Formaimé Kiss Katalin igazgatónál, 5600 Békéscsaba, Szeberényi tér 2. Tel.: 66/ 527-551. Fax: 66/ 527-550