Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-03-17 / 11. szám
4. oldal 2ÜU2. MARCIUS 17. Evangélikus Élet AZ AFGANYEC VALÓBAN NEM TRÉFÁL „Külföldi segítség nélkül semmire sem jutnánk” A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat helyszíni riportja Afganisztánból Vallási türelmetlenség és/vagy terrorizmus? Az afganyec, az Afganisztán felől fújó szél. Még csak Üzbegisztánban járok, 800 km-re az Afgán határtól, de már erről beszél Etibor, a Taskenti humanitárius irodánk helyi önkéntes munkatársa. Néhány napja érkezett vissza Termezből, az üzbég-afgán határvárosból, hogy segítse és előkészítse a Magyarországról küldött, közel 200 tonna élelmiszersegély megfelelő raktározását, mielőtt gondos afganisztáni szétosztása megkezdődhetne. „Arc köré tekerhető sál és napszemüveg kell, anélkül el sem szabad indulni”- mondja -, mert ha az afganyec megkezdődik, akkor napokon át mindent betakar a homokvihar! Szamarkandon az egykori kínai selyemút, a híres műemlékek (a csillag- vizsgáló, Timur kán sírja, az egykori iskola) városán, keleti forgatagán átutazva jutunk le Termezbe. A „zárt városba”, ahogy sokan emlegetik. Nem csoda, hiszen öt éve - a tálibok óta - nincs átjárás Afganisztánba. Zárva a Dunánál sokkal szélesebben hömpölygő Amu-darja felett hosszan átívelő Barátság híd. Itt halandó át nem juthat. Nem úgy azonban Termez, ahol szinte minden ENSZ-szervezet megtalálható. Itt vannak a nemzetközi segélyszervezetek, többek között a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat raktárai, képviselői is. Renate, az üzbég származású munkatársunk (aki kitűnően beszél angolul) terme- zi születésű, jól kiismeri magát a városban. Tudja, hogy a szállodák drágák és ráadásul mind le vannak foglalva. Kibérelték a legtöbbjét az amerikai és francia csapatok. Ezért privát szállást szerez. A házigazda amint megtudja, hogy Madar- isztánból (Magyarországról) jöttem, szinte rokonának fogad. így is tartják errefelé „a magyarok távoli rokonaink”. Ez a vendégszeretet és szíves segítőkészség jellemzi a termezi hatóságokat is, amikor az itt és a környéken élő menekültek között kiosztjuk a 20 tonna magyar élelmiszert. „A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat eddig az egyetlen, a több mint 40 humanitárius szervezet közül, amely Üzbegisztánban is oszt humanitárius segélyt” mondja Saidov miniszterhelyettes Taskentben. Gyermek- intézmények és idősek otthona kapják. Jobb helyre nem is kerülhetett volna, saját szemünkkel láttuk. Bizony el kellene itt a többszöri segítségnyújtás. Vissza is várnának minket. Most nem maradhatunk, várnak minket Afganisztánban. Gerarddal, az angol segélyszervezet vezetőjével vágunk neki. Mint említettem, az egyetlen határállomáson - a hídon- halandó át nem juthat. Az ENSZ-nek azonban sikerült megállapodnia az üzbég kormánnyal. Ennek értelmében külön elbírálás alapján az ENSZ és a nemzetközi segélyszervezetek munkatársai átmehetnek a határon. Furcsa érzés. Sehol egy lélek, csak a katonák és az ellenőrző pontok. Négyszer ellenőriznek, mire átérünk az afgán oldalra. „Az első magyar” mondja az afgán határőr, aki papírra Írogatja az adatainkat, miközben mosolyog és teával kinál. Az afganyec valóban nem tréfál. Ahogy elindulunk a határtól Mazar felé, egyszer csak elsötétül az ég. A hófehér szikes talajt felváltja a homoksivatag. Az országúton, amely jó minőségű (még az oroszok építették, erre szállították a hadi- felszerelést) egyre nagyobbak a homok- átfúvások. Fia a terepjárónk nem lenne négykerék meghajtásos, már el is akadtunk volna. így sem könnyű. Az útnak már csak a fele járható. Öt-hat méteres homokdombok teszik lehetetlenné a továbbjutást. Valahonnan előkerül egy lánctalpas tológép, meghozva a kiszabadulást. Éppen olyan rejtélyesen került elő, mint az emberek a homoksivatagban, pedig már úgy 20 kilométerre vagyunk a legközelebbi lakott helytől. Többrétegű ruhákba bugyolálva kutatnak valami után. Fewad, az afgán gépkocsivezető szerint kiássák az oroszok által épített olajvezetéket abban a reményben, hogy talán visszamaradt még valami a csövek alján. Amit aztán átszűrnek és eladnak. Távolabb újabb embercsoport, a homokvihar sem zavarja őket. Kiszáradt sivatagi tövis szúrós szárát gyűjtik, ezt használják a kenyérsütéshez. Jól ég. Nem csoda, itt évek óta nem láttak esőt. Ütött-kopott teherautón Mazarba viszik. Itt fának, minden éghetőnek igen nagy értéke van. Kupacba kötve árusítják. Kell is valami tűz a főzéshez, a kenyérsütéshez, meg hát az éjszakák is hidegek. Itt mindenki el akar adni valamit. Mazar-I-Sharif, a 300 000 lakosú település egy nagy kirakodóvásár. Nem is tudom, mire kell a pénz, hiszen csereberélni is lehetne. Amúgy is kétféle pénz van használatban. A „dzsumbis” - Dosztum tábornoké, meg az „afgani” - a szövetségeseké. Olyan ez, mint a zászló, abból is kettő van. Ott lobog a tankon, a teherautón az ellenőrző ponton. Jelzi, messze van még az egységes afgán kormányzás. Chris, az ír segélyszervezet vezetője, örömmel fogad. Ők már 25 éve végeznek humanitárius katasztrófák esetén gyorssegélyezést. „Amit hoztatok, erre van a legnagyobb szükség” - mondja. Talán nem szerénytelenségből, de mondom „Öt éve segélyezünk muzulmán környezetben az Észak-Kaukázusban. Tudjuk, mire van leginkább szükség. Ezért is javasoltuk a magyar külügyminisztériumnak. Alapvető élelmiszerekre kívánjuk költeni az ötvenmillió forintot.” Liszt, rizs, olaj, cukor, gyerekeknek tejpor kell. Az ENSZ segélyszervezetekkel foglalkozó irodája - az OCHA - svájci vezetője, Aloise bosszankodik. Sokan nem kellő módon felkészülve akarnak segíteni. „Azt hiszik az egész abból áll, hogy otthon kitalálnak valamit.” Ki is lökik a segélyszervezetek maguk közül azokat, akik egyeztetés nélkül akarnak segíteni. Nincs is más megoldás. Már 19 a nemzetközi segélyszervezetek száma. Köztük egyetlen magyarként a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat. Hetente többször találkozunk az ENSZ-irodában. Pontos egyeztetések, szétosztási tervek születnek. Nem kevés esetben maga az ENSZ kér bennünket, vagy felajánl szétosztásra nagyobb mennyiséget, leginkább lisztet. Szükségük is van a segélyszervezetekre. Hiszen nekünk van igazán helyi kapcsolatunk. Mi vagyunk azok, akik a szétosztás nehéz feladatát vállaljuk. Szóval ma már nem megy nélkülünk. Mi magyarok most 6-8 ezer embernek adunk nélkülözhetetlen élelmiszersegítséget a túléléshez. Abdullah, a ka- buli születésű helyi munkatárs (raktáros) pontosan tudja, „külföldi segítség nélkül semmire sem jutnánk”! Pedig nem könnyű körülmények között dolgozunk. Mazarban nincs villany, víz is alig-alig. A telefonról nem is beszélve. Az adományozó - legyen az kormány, egyház, az Európai Közösség vagy magánszemély -, tudni akatja, mit csinálunk, hogyan dolgozunk, mire költjük a pénzt. Ez így is van rendjén. Tehát generátor és műholdas telefon kell. Csak így tudjuk összesíteni a szétosztott mennyiségeket, csak így tudunk újabb segélyezési javaslatot készíteni és elküldeni az adományozóknak. Mindez azért, hogy emberek százezrei ne pusztuljanak éhen. A rokonszenv mindenütt érződik. Integet a már újabban látható közlekedési rendőr, az utca embere, a gyerekek. Könnyű megismerni bennünket. Az autónkon ott a Szeretetszolgálat emblémája, a ruházatunk is más. Ha reggelente gyalog megyünk az irodába - gyakran előfordul - egész gyerekcsapat kísér bennünket. Úton-útfélen látni az elmaradottságot, a szegénységet. Földes, szobáknak nevezett helyiségek, belsőudvari nyitott tűzhelyek. Mindenütt általános alultápláltság. Hogy is lehetne másképpen, amikor sehol semmilyen munkalehetőség. A szerencsésebbek el tudnak helyezkedni a segélyszervezeteknél, igen szerény bérért. Igaz, ide angolul tudni kell. Meg talán majd az újrainduló köz- igazgatásnál. Ha az valaha is fizetőképes lesz. Tele is van Mazar és környéke menekültekkel. 19 táborban 45 ezer ember tengődik. Súlyos terhek, feszültségek. Csak külföldi segítséggel lehet ennyi nyomorúságon enyhíteni. Tudja ezt, nagyon is tudja az utca embere. Csak a tálibok képzelték másképpen. Azért nem árt az óvatosság. Ellentmondásos ez az ország. A mazari gyönyörű kék mecset bejárata mindkét oldalán hatalmas bin Laden-kép. Szolidaritás? Üzenet? Vagy a még mindig csadorban járó asszonyok közül egy sem akadt, aki levegye? Mi mindenesetre - hasonlóan a többi segélyszervezethez - a sötétedés beállta előtt már a szállásunkon vagyunk. Itt most falak, vaskapuk mögött. Várjuk a holnapot. AFGANISZTÁN, Mazari Sharif 2002. kora tavasz Lehel László lelkész (A szerző felvételei) Noha a terrorizmus már régóta köztünk van, a világ csak most ébredt rá, mekkora veszélyt jelent valamennyiünk számára. Mindeddig csupán egyes csoportokat ruháztunk fel „terrorista” jelzővel - pl.: Ku Klux Klán, 1RA, Hamasz, ETA stb. -, de a 2001 szeptemberében történt New York-i események után sokakban felvetődött az iszlám vallás és a terrorizmus szoros kapcsolatának gondolata. A Keresztyén-Zsidó Társaság olyan előadássorozatot szervezett, amely azt vizsgálta, hogy helytálló-e ez a látásmód, avagy mindez csupán az indulatok és a felületes ismeretek következménye. Az előadásokon részt vevők megismerkedhettek az iszlám vallás alapjaival, valamint a terrorizmussal, a toleranciával, illetve a szolidaritással való kapcsolatával. A három előadásban, amelyet Georg Spöttle, a Nemzetközi Terrorelhárító Csoport tagja (2001. október), Németh Pál református lelkész (2001. november), és Tüske László egyetemi adjunktus (2002. január) tartott, részletes körképet festettek az iszlám országok, ezen belül Afganisztán gazdasági, politikai, és kulturális hátteréről. Egy olyan világról (azóta a tálib uralom bukásával változott a helyzet), ahol a televízió és a rádió nem működik, ahol csak iszlám iskolákban folyik tanítás (nőknek ott sem, és nincsenek világi iskolák), ahol szegény és hiányosan informált embereket a hatalomra törekvők fanatizálnak céljaik eléréséhez. így történhet meg, hogy gyakran lehet látni olyan tudósításokat a médiában, amelyekben muzulmánok egyszerre tartják kezükben szent iratukat, a Koránt és a fegyverüket. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy Mohamed és követőinek vallása nem olyan, mint amit ezek a képek mutatnak. A muszlim ember komolyan veszi hitének alapjait, amelyek a másik ember iránti szolidaritást, és - persze korlátok között - a másként gondolkodók elfogadását tanítják. Itt azonban különbséget tesznek a „könyv népei” (zsidók és keresztyének) és a pogányok között. Ugyanakkor súlyos következményekkel kell számolnia annak, aki az iszlám hitről másra tér át. Az iszlám nem csupán vallás, hanem életforma, amely az élet minden területét szabályozza. Hitvallásukból fakadóan szigorúan egyetlen isten van, Allah (a szentháromságról való tanítást mint három-isten-hitet elvetik), az ember pedig nem más, mint az ő szolgája. Az ember emberiessége ebben a létben teljesedik ki. Sőt, az az igazi muszlim, aki Mózes és Jézus tanítását (Tóra, evangélium!) is - a Korán tolmácsolásában - elfogadja. így nem lehet számukra cél a más vallás iránti gyűlölet. Ugyanakkor mindennapi kegyességük megélésében olyan istenhívöknek látják magukat, mint akiknek többletük van más vallású- akhoz képest. Ez a többlet abból származik, hogy ők az ősi, igazi hithez, Ábrahám hitéhez tértek vissza, és ahhoz ragaszkodnak. így például a Máté evangéliumában szereplő, szőlőmunkásokról szóló jézusi példázatot is úgy magyarázzák, hogy a gazdánál dolgozók (vallásos emberek) mindegyike egy-egy dénárt kapott szolgálatáért, kivéve a muszlimok, akik hűségük miatt kettőt... A világ bajaira márcsak ezért is az jelentené a megoldást, ha mindenki felvenné az iszlám hitet... Akkor is kérdés, hogy a ma számon tartott terrorista csoportok zöme miért éppen iszlám vallású emberekből áll? A választ az életkörülményekben kell keresni. Azokban az országokban, ahonnan ezek az emberek származnak, az alacsony életszínvonal, és az aktuális politikai problémák miatt kilátástalan helyzetben élők sokszor az erőszakot látják a figyelemfelkeltés legjobb eszközének. Különösen akkor, ha erre olyan emberek biztatják őket, akik elhitetik magukról, hogy ők a szétszakadozott iszlámvilág egyesi- tői, megmentői, akik elhozzák a jólétet. Követőik többek között ezért vállalják még az öngyilkos akciókat is, hiszen politikai (és nem vallási) vezetőktől a dicső mártírnak járó üdvösség előkelő helyét kapják ígéretül. Amit ma sokan az iszlám bűnéül rónak fel, az nem más, mint a vallás köntösébe bújtatott politikai, hatalmi törekvések, illetve elkeseredett lépések a fejlettebb világ felé és ellen. A terrorizmusban a muzulmán vallásra hivatkozás csupán ürügy a széles néprétegek megmozgatására. Az erőszak kialakulása és léte mögött valójában politikai és gazdasági érdekek húzódnak meg. Éppen ezért, amíg az arab és más iszlám országok ilyen gazdasági és politikai kö- „ rülmények között élnek, számítani lehet újabb és újabb támadásokra. Mindezek alapján a három előadásban, noha más-más megfogalmazásban, többször is elhangzott az a vélemény, hogy elhamarkodott lenne egyenlőségjelet tenni az iszlám és a terrorizmus közé. Ahogyan az erőszak nem a zsidó vallás, vagy a keresztes háború nem a kereszténység lényege, úgy a terrorizmus sem szerves része a muzulmán hitnek. Sőt, a muszlimok hitükből fakadóan fontosnak tartják - persze mindenekelőtt egymáshoz való viszonyukban - a szolidaritást és a toleranciát. Van mit tanulnunk tőlük, hiszen mi, keresztények, sokszor csak azért vagyunk toleránsak, mert sem a magunk hitét, sem a másik ember meggyőződését nem vesszük komolyan. Pedig ha így tennénk, akkor Krisztus tanítása szerint megtanulnánk szeretni a másik embert úgy, ahogyan saját magunkat... Molnárné Kiss Anikó
