Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-02-10 / 6. szám
6. oldal 2002. FEBRUÁR 10. Evangélikus Élet Barlangi de profundis Emberi szinten Öt napon át szorítottunk Szilágyi Zsolt búvárért, akinek nyoma veszett egy cseppkőbarlangban. A hírműsorokban megszólaltak búvárok, orvosok, családtagok és a mentőcsoport tagjai. Sok mindent láttunk és hallottunk - de természetesen mindig csak fentről, a barlang bejáratától. Gondolataink azonban újra meg újra a mélybe szálltak: mi lehet a sorsa annak a fiatalembernek, akinek elszakadt a mentőkötele, aki egy talpalatnyi helyen tudta csak megvetni lábát, szüntelenül kiszolgáltatva annak a veszélynek, hogy nem bírja tovább ébren, és belezuhan a zavaros vízbe? Hogyan is lehet ezt a helyzetet szavakkal kifejezni? Talán csak a 130. zsoltár segítségével: „A mélységből kiáltok hozzád; uram, halld meg hangomat; füled legyen figyelmes könyörgő szavamra. ” A mélybe zuhant ember sokszor megpróbál önerőből felkapaszkodni. Tíz körmét a függőleges falba vájja, egyik ingatag követ markolássza a másik után, aztán elhagyja ereje, elfogy az oxigén, és máris alámerül. A másik véglet az, hogy ilyen helyzetben teljesen elhagyja magát, rezignáltan, végzetként fogadja el sorsát. A zsoltár - és Szilágyi Zsolt példája is - egy harmadik megoldást kínál. Tud várni: „lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt... ” Ez a várakozás azonban nem tétlenség, mert közben kiáltoz. A mélységből - de profundis - kiált. Onnan lentről csak felfelé lehet tekinteni, csak felfelé száll a hang. A héber nyelvben - amelyen a zsoltárok is íródtak - ugyanaz a szó kiáltást és imádkozást egyaránt jelent. Nem tudom, Szilágyi Zsolt imádkozott-e szorult helyzetében. Ám azt tudván tudom, hogy nagyon sokan imádkoztak érte! Nem kellett messze mennem, csak lakásunk gyerekszobájáig, ahol a hétéves Blanka és az ötéves Marci estéről estére imádkozott „a búvárért a mélyben”. Felhozatala után a fiatalember elmondta, milyen sokat jelentett neki az a tény, hogy egy idő után már hallotta társai hangját, s eljutott füléhez a sziklafúrás robaja is. Már az is segítséget jelenthet, ha kiáltásunkra-imádságunkra ilyen zörejek formájában kapunk választ. Az igazi támaszt azonban akkor érezhette, amikor rá is talált egy társa, és tíz órán keresztül mellette ült, nem hagyta magára. Erről egy ifjúsági ének egy sora jut eszembe: „ Telepedj mellém, Istenem... ” A megtalálást követően még iszonyú munka várt a mentőalakulatra. Nemzetközi robbantóbrigád érkezett, szép példájaként a határokon átívelő összefogásra. Egy orvos-búvár is előkerült végre. Valahonnan a zavaros vizet tisztító vegyszert is szereztek. A környező falvak népe forró teával és étellel látta el a munkásokat. Megható összefogás, igazi csapatmunka volt! Csak itt-ott hangzott fel hamis hang a kórusban. Volt, aki megkérdezte érde- mes-e, szabad-e egyetlen ember megmentéséért ennyit áldozni? A választ a Talmudban is megleljük: „aki egyetlen emberi életet megment, az a világmindenséget menti meg. ” Isten is így keresi az elveszettet. Jónás, az engedetlen próféta visszahozatalára egy egész óceánt mozgat meg. A pásztor kilencvenkilenc juhot hátrahagy egyetlen elveszettért. Isten számára soha nem a „mibe kerül?” a fontos, hanem az életmentés. Az ember megmentéséért a legnagyobb árat adta: egyszülött fia életét! Egyetlen ember megmentéséért Isten ma is sziklákat tör át, új vájatokat fúr, és ami még több: csodálatos összhangot teremt emberek között. Egy búvár kitartása és egy mentőosztag hősiessége hitet erősítő lehet. Mert mindannyiunkkal megtörténhet, hogy egyszer elszakad a biztosítókötél. Messze kerülünk a társaktól. Igen mélyre jutunk. Körülöttünk a jéghideg víz nagyon zavaros. Fogódzót alig találunk. Hajszálon múlik, hogy kimerültén a halált jelentő mélységbe zuhanunk-e. De ez a történet - és a zsoltár - azt sugallja, hogy minden helyzetből lehet felfelé kiáltani. Felfelé mindig megvan a menekülés útja. A búvárnak tudnia kellett, hogy ő soha nem talál ki a barlangból - de társai rátalálhatnak. Karinthy Frigyes erről, egy nagy enciklopédiához írt címszavai között, az Isten-keresés összefüggésében, így ír: „Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tudja rólam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így - hatalmasabb ö nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, eltévesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni, - hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem türelemmel - és csak mikor közelemben érzem tapogató kezét, szabad immár suttognom halkan: itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én vagyok az - lám, ilyen egyszerű és világos lett minden, jaj, Istenem, én Istenem, én külön Istenem. ” Rátaláltak az eltévedt búvárra. Ez a mondat számomra nem egyszerűen újsághír, hanem Jó Hír. Más szóval evangélium. Hiszem, hogy Isten is meghallja a mélységből kiáltó szavát. Fabiny Tamás Csütörtök délután fél hat: az egyik tévécsatorna bemondója - nem leplezett meghatottsággal a hangjában - bejelenti: végre sikerült felszínre hozni a szerencsétlenül járt búvárkutatót. Elve, és a körülményekhez képest egészségesen. Több mint öt napos drámai küzdelem ért ezzel a bejelentéssel jó véget - egy embernek megmentették az életét. A 119 órát föld alatti barlangbörtönében („stressz-kamrájában”) töltött búvár sorsa vezető médiahírré vált, a szó szoros értelmében minden mást kiszorítva a hírműsorok éléről. Egy ország aggódott, érzett együtt a szenvedővel, és szurkolt a több mint száz, megfeszített erővel dolgozó életmentőért, barlangászért, búvárért, sziklabontóért, segíteni akaró önkéntesért. Azt latolgatta valamennyi tévés, rádiós megszólaló: elegendő lesz-e az összefogás az elszakadt - leoldódott? - kötél miatt elveszett búvár kimentésére? Ritka pillanat a médiában, amikor az emberi élet, mint érték, mint drága kincs, mint megmentendő - és jelen esetben végül meg is menthető - érték, ekkora, már-már közösségépítőfigyelmet kap. Elszoktunk tőle, hogy egy szerencsétlenül járt, segítségre szoruló ember ügyét ennyire a magunkénak érezzük napokon át, s hogy gondolatban oda képzeljük magunkat a sötét barlang mélyére - így emlékeztetve magunkat az élet egyszeri, megismételhetetlen voltára. Elszoktunk tőle, hogy ha közülünk valaki - egy ember - bajban van, ne hagyjon nyugodni az érzés: a szenvedőnek segítségre van szüksége. Azonnali, nem mérlegelő, nem tétovázó, nem okoskodó, hanem gyors cselekvésre. Mert ez a természetes. Ez az emberi. Ezen a télen különösen is kegyetlen módon voltunk tanúi annak, hogyan válik médiahírré a halálnak kitett élet, a végzet beteljesedése. Több mint hetvenszer hallottuk a száraz ténymegállapítást: X megye Y városában „az elmúlt éjszakán ismét megfagyott egy ember”. Szomorú, rövid bejelentés. Megszoktuk?! Egy élet ez is - az is! Visszatérve a jelképerejűnek nyugodtan nevezhető életmentésre: volt egy mozzanata, ami nagyon megragadt bennem. Az egyik tévé riportere megszólaltatta azt a barlangi kutatót, akit kb. egy évvel ezelőtt ért baleset egy másik magyarországi barlangban. Őt akkor szintén hasonló, emberfeletti erőfeszítéssel kutatták fel és hozták ki a társai. Azt nyilatkozta: számára az a legnagyobb öröm, hogy most, egy évvel később, itt lehet, és viszonozhatja azt a segítséget, amit akkor ő kapott. Megmenekült, s most rákerült a sor, hogy felcsatolja az övét, felvegye a sisakját, és induljon, mert valaki bajban van. S talán éppen az ő erejére lesz szüksége, hogy tartsa társában a lelket, hogy reményt adjon, - ahogy vele is megtették mások. A szerencsésen végződött barlangi drámának, azt hiszem, ez az a pontja, ahol mindnyájan, kivétel nélkül, „bekapcsolódhatunk”. Kis fantáziával magunkra, is ismerhetünk. Emberré az tesz bennünket, ha habozás nélkül készek vagyunk a másik, az ismert vagy ismeretlen bajbajutott segítségére kelni - hiszen a szerepek olyan sűrűn felcserélődnek. Aki ma „kívül, a barlang szájánál áll”, az holnap könnyen kerülhet „belülre”. S akkor nagyon fontos lesz, hogy van-e valaki odakint, aki kinyújtja kezét, övét csatol, sisakot húz. Mert a „biztosítókötelek” bármikor elszakadhatnak, leoldódhatnak a derekunkról. K. D. • •••••• Variációk a 130. Zsoltárra A mélységből Hozzád kiáltok Uram, Hallgasd meg én esdő, könyörgő szavam; Mert bűneinket ha számba nem vetted, Ki maradhat meg, ki maradhat meg! Óh mert hiszen nálad van a bocsánat, Lelkem elepedve várja az Urat, Nem várják ilyen reszkető térddel ; Őrök a reggelt, őrök a reggelt! Hát Izrael bízzál a kegyelembe, Szabadító erő száll le fejedre: Kivon az Isten ingyen kegyéből, Minden bűnödből, minden bűnödből! Móricz Zsigmond Rimay János Kiáltok hozzád mélységből, Uram, ments ki ez ínségből, Hatalmadot nyújts ki mennyből, S gyógyíts meg lelki sebemből. Vallást tészek magam ellen, Vagyok sok bűnnel éktelen, Ártatlanságom éptelen, Veszek, ha versz, mint érdemiem. Ne menj velem ítíletbe, Mert úgy esem kísírtetbe, Tégy részt inkább bév kedvedbe, Ki gazdag vagy kegyelmedbe. Számba ne írd sok vétkemet, Mert megterheled lelkemet, Érzem igen esetemet, Emeld földről fel fejemet. Pörbe ne szállj, Uram, velem, Mert sok tanú áll ellenem, Nem is tudnék mit felelnem, Pokolba kellenék mennem. Irgalmadban bévséges vagy, Tűrő voltod is elég nagy, Érdememben hát hátra hagyj, S ingyen való zsoldot is adj. Tekints Fiad halálára, Lelkem terhes váltságára, Függeszteték keresztfára, Bűnömet vévén vállára. Ő már előtted szentségem, Vére tökélletességem, Nem veszhet el nálad bérem, Mert ő előtted érdemem. Vidám orcával tekints rám, Hadd enyhpdjék meg nyavalyám, Pirosítsd meg fonnyadt orcám, Hogy áldhassa nevedet szám. Harmatoztass rám bév áldást, Minden jókkal fejemet lásd, Hitemben adj igaz vallást, Ne tiszteljek helyetted mást. I Tehozzád teljes szívből Kiáltok szüntelen Ez siralmas mélységből, Hallgass meg, Úr Isten, Nyisd meg te füleidet, Midőn téged hívlak, Tekintsd meg én igyemet, Mert régen óhaj tlak. Ha, Uram, bűnünk szerint Minket büntetnél meg, Uram, ez világ szerint Ki állhatna úgy meg? De az te irgalmad nagy Az téged félőken, És te engedelmes vagy, Hogy dicsérjen minden. Énnékem reménségem Vagyon csak Istenben, És bízik az én szívem O szent igéjében: Én lelkem erős hittel Az Urat óhajtja, Mint az verrasztó éjjel Az virradtat várja. 4 Jhlzráel, az Istenben Vesd reménségedet, Mert szent irgalma bőven Nagy messze kiterjedt, O segítő mindenben: Hívein könyöről, Az Izráelt kegyessen Kimenti bűniből. Szenci Molnár Albert Mélységből kiáltani A J á V
