Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-12-22 / 51-52. szám

Evangélikus Élet 2002. DECEMBER 22. 13. oldal misszió ANGYALSEREG A MESSZI ÉSZAKON Ahol az angyalt Kovácsnak hívják... SZECHEY RITA: Pulóver karácsonyra (avagy az özvegyasszony két fillére) Amikor tavaly nyáron kétéves ösztön­díjra érkeztem Norvégiába - szerette­im őszinte megrökönyödésére - még a honvágy sem gyötört. S ez nem azért volt, mert én olyan nagyon önálló let­tem volna már korábban, vagy mivel olyan erős, kemény és öntudatos len­nék. Sokkal inkább amiatt történhe­tett, mert itt angyalok vesznek körül, akik állandóan gondoskodnak rólam. A „norvég angyaláradat” már Magyar- országon kezdődött. Dogmatikaórán mel­lém ült egy idegen lány, s miután meglát­ta nevemet a füzetemen, nagyon megörült, mert professzorunktól hallotta, hogy oslói ösztöndíjra készülök, de sze­mélyesen nem ismert. Tímea azóta már itt él, és őrködik felettem. Rövid otthoni lá­togatása során, az isteni gondviselésnek köszönhetően talált rám azon az emléke­zetes tavaszi napon. Hosszú levélben pró­bált felkészíteni a várható nehézségekre, sőt még telefonon is hivott, ha eszébe ju­tott valami. Emlékszem, mondtam is édesanyámnak: „Milyen kedves tőle, szinte érthetetlen, hiszen csak egy idegen vagyok a számára”. Most már tudom: Ahogy számolgatom, éppen harminc esz­tendeje történt. Elsős voltam, tizedik esz­tendőmben, élhetetlen, ijedt kisgyerek, bennlakó egy messzi vidéki város inter- nátusában. Ott az volt a szokás, hogy ka­rácsonyi meg húsvéti vakációra a pesti gyerekeket egy felügyelő tanár vitte föl vonaton. Az állomáson betereltek minket egy különkocsiba - jócskán megtöltöttük -, s a pályaudvaron vártak a szülők, aki­ket pár nappal előbb körlevélben értesí­tettek az érkezésünkről. Mintha csak az imént lett volna s nem harminc esztendeje, úgy emlékszem a kedvetlen, ködös decemberi napra. Ahogy leszálltunk, a nagyok nekivágtak a város­nak, a kicsinyeket szétkapkodták apák, anyák, rokonok, végül magam maradtam a felügyelő tanárral: értem nem jött sen­ki. Talán kifelejtettek a névsorból, talán elkeveredett valahogyan a levél a postán. Vagy talán valami baj történt otthon? Fázva s igen elárvultán álldogáltam: féltem is a felügyelő tanártól, aki egyre türelmetlenebb lett. Föl-alá sétált, aztán homlokát ráncolva megállt előttem. Ma­gas, zordon, kedélytelen ember volt, nemigen szerettük.- No, veled, mi lesz? Ismét járkálni kezdett, nyilvánvaló bosszankodással. Akkor egy oszlop mei­nem idegen voltam, hanem valaki, akit az Úr bízott a gondjaira. Ittlétem negyedik napján pedig egy egész „angyalcsaláddal” találkoztam. Ve­rőfényes vasárnap délután volt, amikor először jártam Kovácséknál. A közeli tó körüli séta közben tettük meg az ismerke­dő lépéseket. Hihetetlen mennyiségű gya­korlati tanácsot, odafigyelést, törődést kaptam tőlük, de ami még ennél is fonto­sabb: a barátságukat, hogy náluk igazi ott­honra találtam. Ági pedig nem csupán tá­maszom, barátnőm, pótmamám lett egy személyben, de az őrangyalom is. A következő kisangyal is csodálatos módon toppant be az életembe. Éppen te­lefonon beszélgettem a szüleimmel a kol­légium folyosóján, amikor valaki meg­szólított: „Jaj, de jó, te is magyar vagy! Csak beszaladok a mosodába a ruháimért, el ne tűnj- addig!” Kriszta közgazdász- doktoranduszként töltött itt három hóna­pot, és „véletlenül” ugyanabban az épü­letben lakott, ahol én. Ettől kezdve esténként mindig szaladtunk haza, hogy elújságoljuk egymásnak a nap eseménye­it. Nagy áldás volt ő is a számomra. löl előlépett egy borostás, torzonborz, hörcsögarcú, zömök, öszes férfi, de a szeme az olyan nevetősen, tisztán, nyája­san kék volt, mint a legszebb nyáreleji égbolt, s azt kérdezte:- Tudód legalább, hol lakói?- Tudom - feleltem, s megmondtam. De összevont szemöldökével szikáron máris ott termett a felügyelő.- Nem megmondtam, hogy idegenek­kel nem szabad szóba állni!- Én ezt a kisfiút hazaviszem - mond­ta a kék szemű, s már nyúlt is a bőröndö­mért. A felügyelő habozott, mormogott valamit, aztán legyintett, sarkon fordult, és otthagyott minket. Apám nyitott ajtót, és szinte hátrahő­költ, amikor meglátott az idegennel. Ott tüstént magyarázni kezdtem a dolgot, s ő végre megértette. Köszönte a szívessé­get, invitálta befelé egy kupica konyak­ra, pohár borra hirtelen lett pártfogó­mat, de az csak mosolygott kék szemével, a fejét rázta. Köszöni nem kér; köszöni nem iszik.- De legalább a költségeit engedje meg, kérem, a villamost...- A világért sem - szabódott amaz. S hozzátette, mosolyogva, komolyan:- Én ezt az Úr Jézus nevében tettem. S megemelte a kalapját, megveregette Természetesen nem csak magyar an­gyalok laknak itt, ezen az északi tájon. Lusine, az én „drága legjobb barátném” Örményországból, akivel olyannyira összenőttünk, hogy már professzoraink is ikertestvérekként kezelnek bennünket. Cord, aki „őrült” ötleteivel, hihetetlen szervezőkészségével mindig a legjobbkor gondoskodik egy-egy különleges program­ról. Christian, aki norvég temperamentu­mával, azaz végtelen nyugodtságával és kiegyensúlyozottságával kis közösségünk nélkülözhetetlen tagjává vált. Szóval ők az én főangyalaim, a legjobb barátaim. Mindegy, hogyan szólítom őket, a lényeg ugyanaz: olyan személyek, akik sokat jelentenek számomra, akikre számíthatok, akik támogatnak, segítenek. Akiket csodálatos módon valóban az Úr küldött mellém. S nem csak hozzám érkeztek ilyen kül­döttek Istentől. Ő úgy gondoskodik ró­lunk, hogy egymásra bíz bennünket, s ez­által mindannyian őrangyalok lehetünk egymás számára. Aki ezt a küldetést nem meri vállalni, leginkább önmagát teszi szegényebbé! Hulej Enikő az arcomat, és lesietett a lépcsőn. Apám nem volt templomjáró ember, s nem so­kat törődött Istennel. De most eltűnő­dött, fejét csóválta, egyszer csak azt mondta:- Mintha csak egy angyal lett volna. Egy kék szemű, borostás angyal... Azután ez is elfelejtődött, mint sok minden. Hanem amikor - ennek is sok éve már - utolsó napjaiban ott álltam egyszer az ágya mellett, figyelve lázas, kapkodó lé­legzését: a sok kíntól, forróságtól el- gyöngülten egyszer csak abbahagyta a lihegést, és fölnézett. Észrevett, elmoso­lyodott.- Tudod, fiam, kit láttam az előbb? - suttogta. - Azt a borostás angyalt, aki egyszer hazahozott a pályaudvarról az Úr Jézus nevében. S lehunyta szépen a szemét, visszatet­te a fejét a párnára, visszamerült az agó­nia zavaros tengerébe. De mielőtt megint felhangzott volna zihálása, a for­ró, éterszagú nyári csendben, egy pilla­natra mintha az elrebbenő angyal figyel­meztető szárnysuhogását hallottam volna. Rónay György (A vándor érkezése. Szent István Társulat, Budapest, 1986) Kicsi volt, vékony, zöld szemű, mint én, és apró, ősz kontyot viselt. Nem volt pénze akkoriban fodrászra, dauerra, a rö­vid hajat pedig illetlennek találta volna, így hát olcsó kis befőttes gumival össze­fogta megmaradt kevéske haját a nyaká­nál, így keletkezett a kis konty. Ő volt a nagyanyám. A Nagyi. Villa­mossal járt ki reggelente Hűvösvölgybe, a fogyatékos gyerekek otthonába kisegí­tőnek. Már rég nyugdíjas volt, de még sokáig el-eljárt dolgozni. Segíteni akart az unokáinak.,Egyetlen életben maradt gyermeke kislányai voltak, de pár évvel azelőtt ők is árván maradtak, s így Na­gyinak már csak ők voltak ebben az élet­ben. Ezt ő mondta mindig így, szomor­kás, kedves mosolyával. Az persze nem volt teljesen igaz, hogy senkije sem volt mirajtunk kívül, mert ott volt neki Nagyapa is. Nagyapa, a valamikori nyíregyházi szépfiú, min­den lányok szívszomorítója, a híres fényképész, aki Párizsban tanulta a mes­terséget, no meg a divatozást, s akiről még Krúdy is megemlékezett egyik írá­sában, mikor arról elmélkedett, hogy bi­zony olyan fényes lakkcipőt nem hordott senki más, legfeljebb a Károlyi Pista Nyíregyházán. Hát ő volt még meg Nagyinak. Igaz, ekkortájt már nem látszott rajta a vala­mikori divatfi, s az sem, hogy híres fo­cista volt fiatalon, de az sem, hogy ettől a szerelemtől csak egy másik téríthette el, s ez a Nagyi volt, csak akkor még Bö- zsikénék hívták, és két lánynak is elég gesztenyebama hullámos hajával, sma­ragd szemeivel méltó párja volt a híres szépfiúnak. Egy kis lakásban éldegéltek, amit még akkor vettek, mikor nagyon közel kellett lenni az anya nélkül maradt kis családhoz. Akkor adták el a fotólabort, a szép kertes házat, akkor hagyták ott a fi­atalkori szerelmek, az ifjúkori kocsmajá­rások, a nagy, örökre szóló hazatérés színhelyét, s jöttek fel az idegen, isme­retlen nagyvárosba. Vigasztalni, pelen- kázni, főzni, együtt sírni, könnyeket tö­rülni és nevetni. Nem maradt a régi életükből, csak né­hány kép, a Nagyapa kis bőrtokos zseb­rádiója, amin minden focimeccset meg lehetett hallgatni, a kis kerek asztalka a csipketerítővei, néhány kékvirágos por­celán tányér s a békés hit a szívükben, hogy eljön egyszer a pillanat, mikor vég­re választ kapnak a miértekre, s amikor az ő könnyeiket fogja letörölni az, Aki annak idején a kocsmázó ficsúrból édes­apát, a gőgös szép lányból hűséges fele­séget és gondos édesanyát formált, s Akiről Nagyi nagy-nagy szerelemmel beszélt mindig. És itt voltunk hídnak mi, múlt es jelen között, a lányuk mozdulatait idéző uno­KÖNYVAJÁNLÓ Dr. Széchey Rita: kák. S értünk lehetett és kellett még élni és dolgozni, és megérteni és tanácsot adni, és szeretni és adni, adni kevésből is sokat. Hát ezért járt ki zötyögő sárga villa­mossal a Nagyi Hüvösvölgybe. Évekkel később, egy téli estén, kará­csony előtt néhány nappal, mikor a gim­náziumi francialeckéről beszélgettünk, és Párizsról, a nagy kérdésekről és vála­szokról, Nagyi az örömei közt, ragyogó szemmel elmondta azt is, hogy csomagot talált egyik reggel a kukájuk tetején. Nagy, szép csomagot, tele használt ruhá­val. Drága, tiszta ruhákkal, némelyikben még benne a cédula, s arról tudni lehet, hogy mind finom, külföldi holmi, valaki gazdag embernek nem kellett, kidobta, s abból van most a Nagyapának téli puló­ver, nézzem csak meg. Megnéztem. Ha csúf, kopott holmi lett volna, nagy, zsíros foltokkal, akkor is, az ő kedvükért akkor is megdicsértem volna. De ez kivételesen tényleg szép darab volt. Puha, fekete gyapjúpulóver tengerkék és sötétzöld kárókockákkal, itt-ott felbukkanó leheletnyi, piros vona­lakkal. Illatos volt, mert Nagyi már ki is mosta, és elegáns, olyan volt benne Nagyapa, mint egy békés semmittevés­ben, boldog tisztességben megöregedett angol gróf. Igaz szívvel, nagy örömmel dicsértem meg, annyira örültem, hogy a jobb napo­kat élt, divatra egykor annyit adó (s büszkeségből ismerőstől elfogadni nem­igen tudó) öregúmak most végre mégis kerekedett egy méltó vagy legalábbis ah­hoz közelítő ruhadarabja! Emlékszem, még végig is futtattam az ujjaimat a koc­kákon, miközben beszéltem. Nagyapa kivette a füléből az elmaradhatatlan fül­hallgatót, amiből most is recsegve szólt a meccsközvetítés, és félrebillentett fejjel, mosolyogva hallgatta lerendezésemet. Néhány nappal később, a karácsonyfa alatt kis csomagot találtam, zsírpapírba csomagoltan valami feketéllett benne, s rajta Nagyi régies, jellegzetes írásával a nevem, és az, hogy igaz szeretettel tőlük, merthogy annyira tetszett... Addig a napig nem sírtam még kará­csonyfa alatt, ajándékbontogatás köz­ben. Akkor rápotyogtak könnyeim a fe­kete, kárókockás pulóverre, s tudtam, hogy drágább ajándékot kaphatok még az életben, de értékesebbet aligha. Nagyapa és Nagyi azóta hazamentek már a régen vágyott, örök otthonba, a pu­ha, öreg pulóver is elkopott, elvékonyo­dott a gyapjú, nem melegít már hideg téli estéken, de kidobni még sincs erőm. A szeretetről beszél nekem, az igazról, ahogy Nagyi dőlt betűi Írták valaha a zsír­papíron, s ha engem már nem is véd meg a hidegtől, a szívemet mindig fölmelegíti, valahányszor a kezembe kerül... 1997februárjában Gyémántszikrák Parakletos, 1999 • Ara: 395 Ft. Tenyérnyi nagyságú, mélykék, finom tapintású, éppen egy kabátzsebbe való, vékony könyvecske került a kezembe. Rajta semmi más, csak egy csillogó gyémánt képe meg a cím és egy név. Az a fajta könyv, amibe akkor is önkén­telenül belelapozol, ha otthon öt másik könyv, két újság és egy levél vár még elolvasásra. A borítóról nem derül ki, hogy ez a könyvecske a karácsonyról szól. Tizenhárom rövid novella a nagyvárosi karácsonyról és rólunk, kará­csonyra készülőkről. A Barbie babát vásárló édesanyáról, aki meglátja, ahogy egy szakadt öreg­ember kilopja a legszebb babát a boltból. A gyerektábor vezetőjéről, akinek ott van a táborában a sántikáló gyerek, értelmi fogyatékos édesanyjával együtt. A felnőtté vált kislányról, akinek tragédiákkal teli családja az örökség­ről vitatkozik. A bérházlakóról, aki csak találgat, hogy szomszédja, a kicsit szürke, kicsit fáradt, kicsit magányos tanárnő egyik délután miért vett be egy marék altatót. És a megrozzant, ám jókedvű hajléktalan bácsiról, akinek nagy szerencséjére decemberben beverték a szemét, és így a kórházban tölthette - kellemesen - a karácsonyt. Jó olvasást, jó ajándékozást! Ittzés Szilvia Jégből az angyal - M. Tóth Zsolt jégszobrász nem igazán maradandó műve Győr főterén Fotó: Menyes Gyula A borostás angyal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents