Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-12-22 / 51-52. szám

Hittel teli alkotások a „Kárpit” műhelyében- Ceruzajegyzetek Polgár Rózsa kiállításáról ­= Evangélikus Élet 2002. DECEMBER 22. 5. oldal Jé, ti ilyet is tudtok? Barátaimmal beszéltem meg találkozót az egyik budapesti bevásárlóközpont bejára­tánál. A közlekedésnek köszönhetően jó fél órával hamarabb érkeztem, volt hát egy kis időm körülnézni. Elkezdődött a vásárlási láz, a bevásárlóközpont leginkább egy méhkaptárhoz ha­sonlít. Nagy a sürgés-forgás, és akárcsak a kaptárban, itt is megvannak a jól megha­tározható szerepek és szereplők. Vannak, akik árulnak, és vannak - jóval többen akik vásárolni szeretnének. Nagy a tömeg, szombat délután van. Minden üzletből más és más zene zúdul rám, lépten-nyomon szórólapokat osztogató Mikulásokba botlom, és átlagosan félpercenként kell kényszeredetten mosolyognom, mert már megint meg­lökött valaki... Nagyon hamar elegem lett az egészből, és megkönnyebbültem fedeztem fel bará­taimat a megbeszélt helyen. Szinte köszönés helyett mondtam: menjünk innen valami csendesebb, nyugodtabb helyre, ahol egy csésze finom kávé mellett beszélgetni is le­het, mert halljuk egymás hangját. Rendben van - mondták -, de valami fura maska­rába öltözött csapatot láttunk, akik valószínűleg énekelni fognak. Lehet, hogy valami buli lesz. Hallgassuk meg őket, és csak azután menjünk. Nem lelkesedtem az ötletért, de beleegyeztem. Ahogy közeledtünk a plaza központ­jához, ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Én ezt már hallottam valahol, nem is olyan régen. Még nem láttuk a kórust, amikor beugrott: az Izsópot, a pilisi gyüleke­zet énekkarát halljuk. Ismerem ezt a társaságot - mondtam a barátaimnak de ar­ra nem számítottam, hogy itt hallom majd zenélni őket. Megálltunk a tömegben, és hallgattuk az afrikai dallamokat, amelyek Istenről a mi Atyánkról tanúskodtak. Fia­talosan, jókedvűen, vidáman. Lopva figyelni kezdtem a körülöttem álló emberek arcát, és egyre biztosabb lettem abban, hogy érdemes kiállni egy bevásárlóközpont közepére énekelni, és dalban el­mondani az embereknek azt, hogy van Gazdája ennek a világnak. Jé, ti ilyet is tudtok? - kérdezték a barátaim. - Ezt nem is gondoltuk volna. Igen, ilyet is tudunk - válaszoltam, és büszke voltam az Izsópra. Végighallgattuk a koncertet, és a kávé mellett is volt miről beszélgetnünk. Csak egyet sajnáltam: hogy nem volt nálam fényképezőgép... Szabó Szilárd Az Izsópka „szárnypróbája” ,, Polgár Rózsa formaújító, de ennek elő­feltétele nála a látásmód, a tartalom megújítása, az átlégiesített durva szövet, a kicsi dolgok, a látszatra oly egyszerű napi életvalóság gondolati szintre emelése... Nemcsak a valódit szövi egy valósággá, hanem a valódi mélyén rejlő érzelmi, értelmi igazságot vetíti ki, O a látomást alázatosan fogadó, de a láto­mást egészen átteremtő ember... ” A művésznő egyik feledhetetlenül szép kiállításán jegyeztem fel Jókai An­na megnyitó beszédéből a fenti sorokat, amelyek sokszor jutnak eszembe Polgár Rózsa elgondolkoztató, érzelemre, érte­lemre egyaránt ható szövött munkái vagy akár csak tervrajzrészletei, töredé­kei előtt - amelyekből szintén látható né­hány jelenlegi kiállításán. A Budavári Kárpitmühely bemutatóterme főfalán - a külföldi kiállításokon is rendkívüli elis­meréssel fogadott - az „Anyaság” jel­képpé vált nagyméretű kárpitja tárul a lá­togató szeme elé. Körötte szimbolikus, részben már ismert, de szinte mindig újabb és újabb mondanivalóval bővülő, nagy szeretettel, hivatástudattal készült munkái, mint a Gyűrődés vagy a kedves kis Ködmön - legszívesebben mind felso­rolnám - és a rajzok, a tervek. Csodálatos, hogy az élettelen tárgyakat hogyan tölti meg mélyreható tartalommal, akár csak egy-két vonal- vágy fonalvezetéssel. Pol­gár Rózsa a mai kárpitművészet reprezen­tánsa, ezért is jelentős a kiállítás színhelye - a műhely, a szövőszékek, a fjnalak, el­mélyülő gondolatok, színes álomképek, tervek megvalósulásának, megvalósításá­nak világa kicsit bevezet az alkotás öröm­teli vagy fájdalmasan szép pillanataiba, így kerül még közelebb egymáshoz a mű, az alkotó és a néző. Hogyan is jött létre az újszerű bemu­tatóterem, amelyet - a meghívottak és Néhány írogató csángó ember kézira­tában figyeltem fel az eseményre, amelyről még ma sem igen beszélnek az emberek Romániában. Mikor 1916 au­gusztusában betört a román hadsereg, több ezren kényszerültek arra, hogy el­hagyják szülőföldjüket. Volt. aki már egy-kétszáz kilométernyire menedéket talált, de a többség Torontál megyébe ke­rült. Érdekes, hogy nemcsak a magyarok és a szászok ijedtek meg és hagyták el otthonaikat, de még a románok közül is rengetegen, pedig közülük sokan fogad­ták a hadsereget kitörő lelkesedéssel, és csatlakoztak hozzájuk. Sajnos olyan személyekkel már nem nagyon tudunk találkozni, akik maguk is átélték a menekülés szörnyűségeit; eset­leg a gyerekeik, unokáik emlékeznek még arra. amit hallhattak. Ezért képvi­selnek felbecsülhetetlen értéket az előke­művészek beszédét hallgatva - mind egyaránt nagy örömmel fogadtak? Erről Dobrányi Ildikó, a Magyar Kárpitmüvé- szek Egyesülete elnöke tájékoztatott: 1996-ban jött létre az egyesület, melynek szinte valamennyi hivatásos magyar művész a tagja. Szervezetük 2000-ben a Magyar Kultúra Alapítvány épületében (1014 Bp., Szentháromság tér 6.) létrehozta a Budavári Kárpitmű­helyt, mely műhely, kiállító- és tervező­terem is egyben. A műhely heti két alkalommal a kö­zönség előtt is nyitva áll. Megkezdett kiállítás-sorozatukat folytatva, az egye­sület tagjai havonta váltakozva mutat­kozhatnak be a közönség előtt. Dobrányi Ildikó - nem kis büszkeség­rült kéziratok, illetve azok az adatok, amelyeket a különböző hétfalusi (evan­gélikus) gyülekezeti levéltárakban talál­tam a nyár folyamán. A barcaújfalusi anyakönyvben szere­pel néhány ember neve, akiket kivégez­tek a románok, de az őket eltemető lel­kész nevét már nem jegyezték be. A legújabb kutatások alkalmával derült ki, hogy a lelkészt elhurcolták, és tartózko­dási helye sokáig ismeretlen volt. Az 1917-es jegyzőkönyvekben azonban erre a tényre nincs utalás, csak az anyagi kár­ra vonatkozóan. Apácán szintén jegyző­könyv rögzíti az elveszett iratokat. Bácsfaluban egy román ember elteme­tésének kapcsán foglalkozott a presbitéri­um a betörés kérdésével, egyúttal azt is rögzítették a jegyzőkönyvben, hogy az egyházi iratokat ki és hogyan menekítette, valamint hogy mi veszett el az úton. Tür­gel - azt is elmondta, hogy egyesületük 2002 januárjában a genfi ENSZ-palota Mezzanine termében 37 kárpittal léphetett a nyilvánosság elé, június-au­gusztusban pedig a kanadai Vancouver­ben rendezett IV. amerikai kárpitbienná- léval egy időben és azonos helyszínen mutathatták be a nemzetközi zsűri által válogatott anyagot, amely San Diegóban és Chicagóban is látható majd. A Budavári Kárpitműhely és kitűnő művészei alkotásaik helyszíni bemutatá­sával egy évszázados művészethez hozzák közelebb a mindennapok rohanásában élő, de szépre vágyó embert. Polgár Ró­zsa kiállítása 2003. január 7-ig látogatha­tó kedden és csütörtökön 14-től 18 óráig. S.P. kösben a születési anyakönyvbe írtak be utólag néhány máshol született csecsemőt. A legtöbb irat Csernátfaluban került elő, amelyekben nemcsak a betörés és a menekülés tényét rögzítették, de olyan adatokat is, amelyek útmutatóul szolgál­hatnak további kutatásokhoz. Kiss Árpád jelentéséből kitűnik, hogy a Tiszai Egyházkerület akkori vezetősége a Budapesti Hírlapon keresztül kerestette a menekülteket, s hogy a Brassói Egyház­megye esperese, Bohus Pál is kötelessé­gének érezte tudatni püspökével - leg­alább - a lelkészek tartózkodási helyét. (Ennek nyomán további adatokra akár Túrkevén, Hajdúnánáson vágy Diósgyőr­ben is akadhatunk, de természetesen Bu­dapesten, az Országos Levéltárban is.) Az idő rövidsége miatt további gyüleke­zetekbe nem juthattam el, így még nem kap­hattam pontos képet arról sem, hogy az egy­házközségek milyen mértékben rögzítették a menekülés tényét, illetve az ezzel össze­függő egyéb adatokat. Ám az eddigi jelenté­sek, jegyzőkönyvek, anyakönyvi adatok már lehetővé teszik az akkori időszak ese­ményeinek viszonylag pontos leírását, és akár néhány gyülekezeti tag személyes sor­sán keresztül is kirajzolódhat a hétfalusi csángó evangélikusság megpróbáltatásai­nak eme kevésbé ismert fejezete. Veres Emese-Gyöngyvér Bizonyára a kedves olvasók is úgy gon­dolják, hogy a pilisi gyülekezet lelkésze csakis elfogultan írhat gyülekezete gyer­mekénekkarának első lemezéről. Ezt az elfogultságot kérem, hogy nézzék el ne­kem. Szinte kimondhatatlan, mekkora örömöt jelent nekünk a gyermekénekkar megléte és munkája. Ezt az örömünket hadd osszuk meg most mindenkivel! Gyülekezetünkben már hosszú évek óta működik az Izsóp ének- és zenekar. Az elmúlt két évben két CD-lemezt adtak ki az ifjúság tagjai. Az ő példájukon fel­buzdulva döntöttünk úgy, hogy megpró­bálkozunk gyermek­énekek felvételével is. Az Izsópka gyer­mekénekkar is már régóta létezik, és a sok lelkes és tehetsé­ges gyermek izgatot­tan várta a nagy lehe­tőséget. Mint az Izsóp esetében, most is finn testvérgyüle­kezetünk segítségé­vel ismerkedtünk meg a Via Music finn missziói zenei kiadó­val, akik rendelkezé­sünkre bocsátották azt az anyagot, amit magyar fordítással a Szelek szárnyán cím­mel készítettünk el. Ebben a munkában nagyon sokat kö­szönhetünk Jansik Csabának, aki folya­matosan tartotta a kapcsolatot a finn ki­adóval, és segített a hivatalos ügyek intézésében. A Yippii című finn gyermekének­gyűjteményt először magyarra fordítottuk Illaniczné Keveházi Klára segítségével. Ezt az anyagot utána Koczor Tamás lel­kész, a Dél-Pest Megyei Egyházmegye esperese gyönyörű énekszövegekké ala­kította át. A CD-felvételen még a Via Music zenészei által felvett finn zene hallható, de azóta gyülekezeti zenészeink felkészültek arra, hogy az Izsópkát a kon­certeken élőben kísérhessék. Az énekkart ugyanaz a Jansik Ildikó vezeti, aki az Izsópot is évek óta irányítja és szervezi. Az egy évig tartó próbák és a tavaszi előkészületek után a gyermekénekkar egy hét alatt készítette el a felvételeket egy táborozás során Nagyvelegen, Jansik Ildikó, Jansik Tamás és az Evan­gélikus Missziói Központ munkatársa, Farsang Áron vezetésével. Az egyhetes együttlét nagyon sokat jelentett - egy igazi kis keresztény közösség adta elő azokat az énekeket, melyek gyermekek­hez és felnőttekhez egyaránt szólnak. A CD novemberre készült el. Leirhatatlan várakozás előzte meg itt, a községben az elkészültét. Több százan hallgatták az Izsópkát a lemezbemutató koncerten - polgármester, iskolaigazgatók, lelkészek -, és köszönték meg a gyermekeknek a gyönyörű szolgálatot. Amikor elhatároztuk, hogy elkészítjük ezt a gyermeklemezt, az első pillanatban úgy tűnt, reménytelen vállalkozás mindez egy vidéki gyülekezet életében. Mára már látjuk, hogy a hit bátorságával nincs lehe­tetlen feladat, és ezt a lelkületet és re­ménységet kívánjuk minden evangélikus­nak! Nagyon hálásak vagyunk Istennek ezért a lehetőségért, és ezúton is szeret­nénk köszönetét mondani mindenkinek, aki segítségünkre volt az Izsópka első le­mezfelvételének elkészítésében! Pángyánszky Ágnes Luther-Biblia a német könyvpiac szenzációja Németországban Luther Márton (1483-1546) 1534-ből származó biblia- fordítása lesz az idei karácsonyi könyvpiac egyik szenzációja. A csaknem ötszáz éves mű - fakszimile kiadásban - még az ünnepek előtt forgalomba kerül. A több mint 1800 oldal terjedelmű Luther-Biblia 129 színes fametszetet is tar­talmaz, amelyek az idősebb Lucas Cranach (1472-1553) műhelyében készültek. A két kötet magában foglalja a teljes O- és Újszövetséget. Egyidejűleg jelenik meg külön kötetben Stephan Füssel bibliaszakértő kultúrtörténeti bevezetője is - közölte a Taschen-Verlag Kiadó szóvivője a DPA német hírügynökséggel. Emlékezetes: Luther azt követően fordította le a Bibliát, hogy a wormsi biro­dalmi gyűlés 1521-ben birodalmi átokkal sújtotta a reformátort. Bölcs Frigyes szász választófejedelem azonban védelmébe vette őt, Luther igy az ő wartburgi várában fordította németre az Újszövetséget, megteremtve ezzel a német irodal­mi nyelvet is. r Érték és hagyomány Konferencia az evangélikus néprajz ügyéről „Mitől evangélikus az evangélikus néprajz? Nehéz erre válaszolni. De az bizonyos, hogy a vallás hat a közösség életére és fordítva” - hangsúlyozta rövid bevezetőjében Veres Emese-Gyöngyvér, a „Konferencia az evangélikus néprajz ügyéről” címmel - egyházunk országos központ­jának Üllői úti székhelyén - december 12-én megrende­zett alkalmon. Az egyházi néprajz ügye iránt érdeklődőket D. Szebik Im­re elnök-püspök is köszöntötte, rámutatva, hogy a népi élet­mód és műveltség ismerete azért is fontos, mert segítséget je­lent az önazonosság-keresésben, az evangélikus identitás- tudat erősítésében. Hasonló véleményen volt Tátrai Zsuzsanna is, aki - egye­bek mellett - kiemelte, hogy a jövő nemzedék figyelmét is igen fontos felhívni a népi hagyományokra. A neves néprajz- kutató szólt terveikről, kutatási módszereikről is. Az anyag- gyűjtés elsődleges terepein szeretnék videokamerával rögzí­teni a gyülekezeteinkben ma is élő néprajzi hagyományokat, például a sajátos istentiszteleti, keresztelési, esküvői szoká­sokat. A nem kevésbé fontos könyvtári és levéltári kutatások mellett az anyaggyűjtésben szerepet szánnának a kérdőíves felméréseknek is. A szakelőadók sorában dr. Szigeti Jenő két főbb témát járt körbe: a néprajz helyét a teológiában és az evangélikus tradí­ciók megőrzésének fontosságát. A konferencia záróakkordjaként dr. Fabiny Tibor egyház­történész méltatta Veres Emese-Gyöngyvér most megjelent munkáját, a „Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál” címmel kiadott , színes és ér­dekes könyvet. Abban minden jelenlévő egyetértett, hogy a néprajz kin­cseinek, a népi hagyományok értékeinek feltárása és feldol­gozása egyházunk vonatkozásában is sürgető teendő. Ehhez persze a vállalkozni kész, elhivatott (szak)emberek mellett szükség volna megfelelő anyagi háttérre is... G. Zs. „Mikor Oláhország háborút izene...” A közelmúltban kezembe került egy kazetta, és elkezdtem hallgatni a gyűjtései­met. A hosszúfalusi (Brassó megye) Sipos Gaudi Ilona konfirmációjáról, fiatal­koráról, az akkori szokásokról beszélt. Aztán egyszer csak arról kezdett mesél­ni, hogy miként menekítették ki őket Torontói megyébe. A beszéd azonban néhány mondat után megszakadt, szinte a szó közepén. Akkor, 1995-ben még nem tudtuk, hogy milyen menekülésről van szó; kutatótársammal nem is kér­deztünk rá, csak egyszerűen kikapcsoltuk a magnót. Az akkor 91 éves Sipos Gaudi Ilona már nem él, hogy befejezhesse a történetet, mi pedig szegényebbek lettünk egy hiteles forrással. Egy visszaemlékezéssel, amely tovább gazdagítaná az azóta előkerült többtucatnvi adatot. Polgár Rózsa Kossuth-díjas textilművész munka közben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents