Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-11-10 / 45. szám

2002. NOVEMBER 10. KORMflZmiSSZIO Találkozások a kórházban betegekkel, hozzátartozókkal és kórházi dolgozókkal [A IV. önkéntes kórházi segítők találkozóján elhangzott bevezető előadások) I. Találkozás a betegekkel A lelkészek jelenléte az egészségügy­ben a század első felében természetes­nek számított, hiszen a betegek sokszor hitbeli, lelki támaszadásra is vágytak. A gyógyuláshoz, a felépüléshez szükség volt a lelkiek megerősítésére. A rendszerváltozás után lehetőség adatott, hogy a lelkészek újra szabadon látogathassák a betegeket, miséket és istentiszteleteket tartsanak. Sok idő kell ahhoz, hogy a lelkigon­dozókat befogadják a kórházakba. Sokszor nem tudnak mit kezdeni jelen­létünkkel. Nem értik, mit akarunk a kórházban, és úgy gondolják, akadá­lyozzuk őket munkájuk végzésében. Bi­zonyos időnek el kellett ahhoz telnie, hogy a többség segítséget adjon, a lif­tes nénitől kezdvp a portás bácsin át a nővéri és orvosi szintig. Ha nem is értet­ték még meg jelenlétünk értelmét, talán kezdenek megérezni valamit belőle. A kórház dolgozói segítenek abban, hogy eljuthassunk azokhoz a betegekhez, akiknek szükségük van lelkigondozóra. Az Országos Onkológiai Intézetben a rendszerváltást követően azonnal zöld út nyílt a lelkigondozás számára. Talán, mert itt érezték leginkább szüksé­gét a lelki segítség és megerősítés je­lentőségének. Mi történik, ha valaki szembesül a diagnózissal? A feje tetejére áll minden körülötte, a családja körében is ijedtséget, félelmet okoz, elveszíti a munkahelyét - ami az értékorientált és hasznosságelvű társa­dalmi berendezkedésünkben komoly lelki válságot jelent -, sokszor kirekesz­tődik a közösségi életből is, rászakad a magány, a tehetetlenség érzése és a sok kínzó miért. Aztán jön a kezelés, a drasztikus sebészi beavatkozás, amely bármilyen kegyetlennek is tűnik, mégis esélyt ad a teljes gyógyulásra, a kemo- és sugárterápia, amely szintén segíthet a gyógyulási folyamatban, de gyakran a betegek életminőségének romlását okozza. A betegek lelki alkattól, hitbeli álla­pottól, családi, szociális helyzettől füg­gően különböző módon élik meg ezt a betegséget a kezdettől a gyógyulásig vagy a halál pillanatáig. A teljes letar­giától kezdve a mély depresszión át a betegség elbagatellizálásáig vagy a dü­hös ingerültségig és az erős gyógyulás­ba vetett hitig minden megtalálható, különböző árnyalatokban. Szolgálatunkban a betegek mellett az első szempont, hogy „embereik" legyünk. János evangéliumában olvasható a 38 éve beteg ember története, aki a Bethesda tavánál így panaszkodott: „Uram, nincs emberem..." Nem azt mondta, hogy papra vagy vallásos emberre van szük­sége, hanem egy felebarát hiányzik, aki segít, meghallgat, elfogad, felemel, em­patikus vele, nem hánytorgat fel semmit. Ma is sok beteg ilyen „emberre" vágyik. Elvárnák a figyelmet a családtól, de gyakran nem kapják meg, bíznak az or­vosban és a nővérekben, de gyakran csalódniuk kell, mert munkájuk elgépie- sedett, ahol a műszerek, a technika, a gyógyszerek majd elvégeznek mindent, és meghozzák a kellő hatást, de a lélek sokszor mégis hiányzik. Olyan emberre vágynak, aki tud hallgatni, és csak keveset beszél. Aki együtt tud haladni velük az ő tempójuk­ban, és nem akarja húzni, rángatni még a jó irány felé sem őket. Emberként különböző módokon ál­lunk a betegek mellett, de hitünket, lel­kész hivatásunkat egy pillanatra sem el­felejtve, mégsem tolakodunk elő rögtön vele. De amikor kérdeznek, és elérkezik az őszinte kérdések ideje is - akkor vá­laszolnunk kell hitünk szerint röviden, odaillően, személyesen neki szólóan. Ilyen őszinte, kinyíló, kérdező pillana­tokban állhatunk mellettük, s hirdethet­jük az Isten vigasztalását, mely erőt ad a gyógyulás sokszor nehéz útjához is. Bajuszné Orodán Krisztina II. Találkozás a hozzátartozókkal A családdal való együttműködés nélkü­lözhetetlen úgy a beteg, mint a hozzá­tartozók számára. Gyakori és sarkala­tos kérdés, hogyan és mit tanácsos megmondani a betegnek állapotával kapcsolatban. Ezt sokféleképpen lehet megtenni, természetesen mindig a be­teg egyéniségének és körülményeinek figyelembevétele mellett. Minden hely­zetben azonban irányadó legyen, a „mindig igazat mondani" alapelv. A be­teg is érzi, hogy valami nincs rendben, amint Füle Lajos írja Rákbeteg című versében: „Nincsen szüksége önáltatásra Tudja, hogy rákja van. Napról-napra lassul futása, Mégsem vigasztalan, Úgy kel, fekszik halálra készen S a gyilkos kór vele, Mint kit betölt Lassan, egészen: Van örök élete." Hogyan segíthetünk a hozzátartozókon? Mindig igazat mondva a bizonytalan helyett a Krisztus-hit fogódzóját kínál­juk, a betegben elősegítve a súlyos be­tegségből is a gyógyulást. Lehetőségek a segítségre: Gyakran a feleség vagy a férj az, akit tájékoztatnak a házastárs betegségének súlyosságáról, de lehet, hogy testvérét vagy barátját. Az orvosok többnyire rá­juk hagyják ennek a súlyos ténynek a közlését, ezzel nagyon nagy terhet tesz­nek a hozzátartozókra. Ebben a helyzet­ben igen fontos, hogy mellettük legyünk, hogy valamit könnyítsünk ezen a terhen. Ha van valaki, akivel erről beszélhetnek, megoszthatják nehézségeiket, félelmei­ket. Ha van valaki, aki segíti őket, hogy honnan meríthetnek erőt ehhez a nehéz szituációhoz! Ez magunktól nem megy - ehhez Lélek kell. Gyakran a bűntudat az egyik legfáj­dalmasabb társa a betegségnek. Úgy a beteg, mint a hozzátartozók számára is felvetődik a kérdés, vajon ők hibáztat- hatóak-e a betegségért? „Ha csak korábban küldtem volna el az orvoshoz, vagy észrevehettem volna a változást korábban is, és bátorítottam volna, hogy kérjen segítséget..." Szük­ségtelen mondani, hogy a lelkigondozó nagy segítségére lehet ilyenkor a szo­rongó hozzátartozónak. Nem gondo­lom azonban, hogy egyszerűen csak ezt kell mondani, hogy ne érezze bűnösnek magát, mert ő nem bűnös. Ez önmagá­ban felületes, nem segít. Ha óvatosan és figyelmesen végighallgatjuk, meg­tudhatjuk bűntudatának igazi okát. Kübler Ross mutat rá arra, hogy „a hoz­zátartozók sokszor éreznek bűntudatot a valóban elhangzott dühös kívánalma­ikért, amelyeket a beteggel szemben engedtek meg maguknak". És dühében ki nem kívánta valakinek azt, hogy tűn­jön el, távozzon, vagy még olyat is, hogy „fordulj fel"... Bizony a hozzátartozóknak is bűnbá­natra és bűnbocsánatra van szükségük, hogy feloldódjanak, és legyen erejük a betegükön segíteni. Bolla Árpád III. Találkozás a kórházi dolgozókkal A kórházlelkész és az orvos munkája a kórházban hol egymást kiegészítő, hol egymással konkuráló, hol pedig kö­zömbös. Habár a vallásgyakorlatnak és a gyógyításnak azonos gyökerei van­nak, a mai gyakorlatban a két terület jelentősen elkülönül egymástól. Napja­ink kórházában a lelkész nem nélkülöz­hetetlen tényező, az orvos azonban igen. Míg az orvos az egészségügyet képviseli, a lelkész az egyházat. Az or­vos a testet figyeli és gyógyítja, a lelkész pedig a lélekre fókuszál. Az orvos min­dent megtesz a test gyógyulásáért, sőt sok orvos esetében beszélhetünk arról, hogy a lelket is támogatja. A jó orvos az egész embert gyógyítja, testestül-lel- kestül. A mai túlterhelt kórházi gyakor­latban, orvos- és nővérhiányban erre azonban a legnagyobb jóindulat és se­gíteni akarás mellett sem jut sok eset­ben elég idő. Egyes felmérések szerint egy mai egészségügyi dolgozó 5-6 éven belül eljut a kiégésig. Az elfára­dást a kimerültség okozza, vagy az az érzés, hogy végeláthatatlanul sok a munka. Ezek a jellemzők különösen igazak azokra az egészségügyi dolgo­zókra, akik az onkológiai vagy a sür­gősségi ellátásban dolgoznak. Külön nehézségforrást jelent az egészségügy­ben a döntéshozatal nehézsége. Ez kü­lönösen akkor okoz komoly problémát, ha az orvosnak egyedül kell vállalnia döntése felelősségét. További túlterhelt­séget idézhet elő, ha az egészségügyi dolgozónak túl magas az elvárása ma­gával szemben, hiszen nehéz lenne egy olyan követelményrendszernek megfe­lelni, mely alapján egyszerre kellene szakembernek, barátnak és társnak is lenni. Depresszió, gyász és bűntudat alakulhat ki a kezelt beteg esetleges halála esetén. Egy kanadai vizsgálat­ban 3352 orvossal készítettek interjút, melynek alapján kiderült, hogy 36%-uk véleménye szerint már volt depressziós, és 15%-uk biztos volt abban, hogy át­esett már a klinikai depresszión. Ezek alapján megigazolódottnak látszik ama feltevésünk, hogy a kórházban nem­csak a betegek, a hozzátartozók, de maguk a kórházi dolgozók is lelki tá­mogatásra, lelkigondozásra szorulnak. Az orvosok és a lelkészek kapcsolatát erősíti az a tendencia, miszerint az or­vostudomány és a teológia újra kezdi felfedezni egymást, hiszen az orvostudo­mány lehetőségeinek fejlődésével szá­mos bioetikai kérdés merül fel, amelyek­re az egyházaktól is választ vár. Az orvos és lelkész hatékony együttműködése is egyfajta pasztorizáció, hiszen így a kór­házlelkész a kórházi gyakorlatban felme­rülő kérdésekre teológiai alternatívákat nyújthat. A személyes lelkigondozói kap­csolat kialakítása, kialakulása pedig se­gítheti az orvost, ápolót terheinek meg­könnyebbítésében. Ezt külön a számukra szervezett alkalmak is elősegíthetik. Az ápolószemélyzet számára a lelki segít­ségnyújtáson kívül a lelkész fizikai segít­séget is nyújthat, hiszen a beteg megita- tása, felültetése, megsétáltatása bárki számára elvégezhető feladat. A bete­geknek és a kórházi személyzetnek szer­vezett közös alkalmak lehetőséget nyújt­hatnak az emberközi kapcsolatok gon­dozására, mélyülésére, melyekre példá­ul az operáció előtt és után különösen szükség lehet. A lelkész feladata a kórházban nem a közvetlen, verbális térítés. Bizonysá­got a lelkész munkájával, szeretetével, empátiájával tehet, mely sosem túl hangos, hanem finom, mint egyfajta „isteni lenyomat". Lukovits Eszter Járatlan utakon - a A modern társadalmakban a három vezető halálok: szívbetegségek, rossz­indulatú daganatok és agyérbetegsé­gek. Az összes halálesethé^ viszonyított százalék szerint a fenti sorrendben: szívbetegségek - 33,1%, rosszindulatú daganatok - 23,5% és agyérbetegsé­gek - 6,8%. A fenti betegségek többnyire még időben felismerhetők és kezelhetők mű­téti, kemoterápiás és/vagy sugárterápiás kezeléssel. Amennyiben lehet terápiát alkalmazni, az élettartam meghosszab­bítható, és az életminőség helyreállítha­tó; ha azonban nem alkalmazható si­kerrel egyik terápia sem, akkor a be­avatkozás csupán a haldoklási görbe meghosszabbítására elegendő. A segít­ségnyújtás az utolsó szakaszban a lel- kész-lelkigondozó számára kegyelmes, kitüntető szolgálati lehetőség. Nagy se­gítséget jelent, ha ezt kettős érintettség­gel végezheti. Egyrészt mint szolgálatra elhívott, másrészt hasonló betegségtől érintett ember. Néhány példával szeret­ném a fentieket illusztrálni. Életminőség mindhalálig Mária 63 éves könyvtáros halála nap­jáig megtartotta életminőségét. Két éve műtötték mellrákkal, sajnos hiába. Ha­marosan tele lett áttétekkel, felfekvési sebei is fokozták fájdalmait. De morfiu­mot nem fogadott el, mert tudatát a végsőkig szerette volna megőrizni. Pá­ratlan önuralommal készült a végre. Pe­tőfi, Kosztolányi, József Attila költészete állt hozzá közel. Mozart és Beethoven muzsikáján keresztül szólt hozzá az Isten. Élete utolsó szakaszában üzent értem, amikor mindez és férje segítő szeretete kevéssé vált. Valamikor evangélikus volt az ároni család őse, a szálak mára elsza­kadtak. Van-e még valami kapcso­lópont? Lehet-e még az utolsó napokban újat kezdeni, Krisztushoz térni? Három találkozásunk volt, a harma­dikon szeretteivel együtt vettünk úrva­csorát, amit megelőzött a bocsánatké­rése, a búcsúzása és személyes imád­sága. Utolsó szavai ezek voltak: „Imád­kozzunk azért, hogy ne röpüljön el, amit most átéltem. Köszönöm Istennek magát, hogy Krisztus útjára segített en­gem, annyi kereső év után. Én már egy más dimenzióban vagyok." Rilke azon panaszkodott, hogy az emberek manapság már nem tudnak úgy meghalni, ahogy a régiek tudtak, és szertartássá emelték halálukat. Má­riának megadatott, hogy megélje a borzalmas, mégis nagyszerű pillanatot, amikor a végtelenség a határon sze­münkbe villan. Tiszta tudattal és meg­tisztított szívvel léphetett át' a színről- színre való Isten-látásba. Kísérés Évát már a hetedik alkalommal láto­gattam meg a kórházban. Már nem lá­zadt, nem alkudozott, elfogadta a di­agnózist: mellrákból keletkezett áttétek. Csontrák és kialakuló agytumor. Átélte a „halálodra magad maradsz" igazsá­gát. A vég közelsége elviselhetetlen tes­ti és lelki kínokat jelentettek számára, és szorongatta a kérdés: Mi következik azután? Ebben a helyzetében egyre több időt, figyelmet, gyengédséget, tü­rákos betegek mellett reimet igényelt az orvosoktól, a nővé­rektől, a hozzátartozóktól, és engem is egyre jobban elfogadott. Beszélgetése­ink elmélyültek. A nyolcadik napon ar­ra kérte a nővért, telefonáljon értem, mert áldozni szeretne. Mire odaértem, a nővérek a főorvos asszony szobáját készítették elő úrvacsorái istentisztelet­re. A szobatársak közül, akik még láb­ra tudtak állni, szintén átjöttek, és úrva­csorát vettek - természetesen én is ve­lük. Fogtuk egymás kezét, egymásba is kapaszkodva. Gyökössy Endre írja, hogy a támasz­ra szoruló támaszember biztosabb fo­gódzópont a gyógyíthatatlan beteg számára, mint az abszolút magabiztos, mindenre gyors választ adó ember. Ha­sonlata szerint a kéz elengedése akkor történjen, amikor érezhető, hogy mint a trapézon a légtornász a semmin át, a feléje nyújtott kéz felé repül. A beteg már úgy figyel a feléje nyújtott Jézus kézre. Morituri docent viros - a halálba menők tanítják az élőket - ezt én is megta paszta Ita m. A nővér Márai Sándornak van egy ilyen című regénye. Haldoklik a híres karmester, és a következőket éli át: „Egyedül vagyok bezárva valamibe, aminek nincs neve, orvosi könyvekben éppen olyan kevéssé ismerik ezt az ál­lapotot, mint az életben. Mert nem volt már élet ez, s nem volt még Halál. Megértettem, hogy elengedtem minden ember kezét, teljesen egyedül vagyok. (...) Egy alak állott ágyam mellett moz­dulatlanul. Félálomban kérdeztem, mit akar. Meg fog halni - mondta hidegen, szárazon. Tudom - feleltem. Nem aka­rom, hogy meghaljon - szólt az egyik nővér. - Utolsó erőmmel dadogva azt kérdeztem: Miért nem akarja, hogy meghalljak?" A nővér, akit egy vidéki kórházból hoztak fel Pestre, non hodschin kórban szenved. Tudja, hogy a főorvostól az ápolónőkön át senki nem akarja, hogy meghaljon. Az intenzív kemoterápiás ke­zelés után egy másik kórházban a csont­velejéből vesznek ki egy darabot, majd ezt tisztítás után visszaadják. Hosszú, ne­héz út vezet így a gyógyuláshoz. Steril szobában várja a nagy napot. Még utol­jára beléphetek hozzá védőmaszkkal, és csak ennyit mondok: Imádkozom magá­ért, Isten is azt akarja, hogy éljen." Bolla Árpád V Az Evangélikus Kórházmissziói Szolgálat hírei: Ügyeleti alkalmaink: Hétfő: 9.00-11.00 Kedd: 9.00-11.00 Szerda: 13.00-15.00 Csütörtök: 14.00-16.00 Péntek: 9.00-11.00 Az ügyeleti időben telefonon bejelentett hívásra, gyülekezeti igényre is vál lalunk kórházi szolgálatot, látogatást, lelkigondozói beszélgetést! Tel. + üzenetrögzítő: 429-2036 Szeretnénk felmérni és segíteni mindazokat a testvéreket, akik saját gyülekeze tűkben, a területükön lévő kórházban végeznek látogatói szolgálatot, vagy ott­honukban élő idős, beteg testvéreket látogatnak. Kérjük mindazok jelentkezé­sét, akik végeznek már ilyen szolgálatot, vagy indíttatást éreznek, hogy bekap­csolódjanak ilyen munkába! Az ő részükre szervezünk negyedévente találkozó­kat, ahol a kölcsönös tapasztalatcserére, a közös tanulásra és egymás ter­hének hordozására van lehetőség. Aki szeretne részt venni alkalmainkon, kér­jük, jelezze a fenti telefonszámon, vagy levélben értesítsen bennünket. (Evan­gélikus Kórházmissziói Szolgálat 1085 Bp., Üllői út 24.) K

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents