Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-11-10 / 45. szám
KORMflZmiSSZIO 2002. NOVEMBER 10. mm táé&melléklet iUram, nem csodákért imádkozom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére. I Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában időben rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat. P Segíts engem a helyes időbeosztásban. Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez. P Erőt kérek a fegyelmezettséghez, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat. Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben minden simán kell, hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, st- y; kertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, melyek révén növekedünk és érlelődünk. I Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához. Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Ajándékozz kellő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen, szavakkal vagy szavak nélkül egy kis jóságot közvetíthessek. Uram, taníts meg a kis lépések művészetére. Ámen. Antoine de Saint-Exupéry Kórházmissziói szolgálatunk rövid bemutatása Nem látványos szolgálati terület a kórházmisszió. Felülről vagy kívülről nézve talán jelentéktelennek is látszik. Pedig valójában egy nagyon mély, őszinte, emberközeli, négyszemközti szolgálat, a találkozások lehetősége. Felülről vagy kívülről csak az látható, hogy két-három beteg eljön a kórházi áhítatra, s felvetődik a kérdés: Megéri egyáltalán? Csak az látható, hogy ülünk egy betegágy mellett, és hallgatunk. Olyan pasz- szívnak tűnik az egész. Mi, lelkészek is megszoktuk, hogy mindig beszélünk, ám hallgatni, figyelni a másik emberre, és csak néha szólni - de odavalót, odaillőt -, nehezen elképzelhető az aktivitáshoz szokott embereknek. Nem reménytelen, eleve kudarcra ítélt terület ez? Hiszen egy szekuláris közegben kell mozognunk, a kórházak világában, ahol csak néhány evangélikus beteg van, valamivel több katolikus és református, de a többség gyökértelen, vagy már rég eltávolodott a hittől, és idegen számára ez a világ. Mit tehetünk ilyen helyzetben, mit tudunk mondani, hogyan tudunk segíteni? Egyáltalán, mi értelme van egy lel- kész-lelkigondozó jelenlétének a kórházakban? Megkérdeztem erről néhány embert a kórházak világából.- Egy katolikus beteg: én ugyan katolikus vagyok, mégis eljöttem.-Nem maradhat ki egy vasárnap sem, főként, ha itt a kórházban is van rá lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ki milyen vallásé - a lényeg ugyanaz. Most akartam éppen hívni egy magam korú asszonyt, de nem jött, nem érdekli. Pedig betegebb, mint én. Érthetetlen, pedig nekem sokat segít.- Egy jehovista néni: én is eljöttem, mert szükségem volt rá, hogy részt vegyek az áhítaton. Bár most Jehova tanúja vagyok, de egykor református voltam.- Egy rákos asszony: olyan elhagyatott vagyok, mindenem fáj, lázas vagyok... Már nem hiszem, hogy meggyógyulok, már nem hiszek Istenben sem, csak legalább még járni tudjak, hogy elláthassam magam, de nem... Már nem hiszem... - és merengve maga elé nézett, csapzott, gyötrött homlokáról csurgóit a veríték. Hideg, vékony kezét nyújtja felém, mintha szótlanul is mondaná: Ne menj még, maradj még velem, fogd még a kezem, mondj még valamit nekem...!- A főigazgató titkárnője: nagyon nehéz ma a betegeknek. Ha van hitük, könnyebb, jobban is gyógyulnak. Ránk fér mindnyájunkra. Ha ezzel könnyíthetjük a betegeink helyzetét, miért ne támogassuk az önök munkáját?- Egy fiatal nővér: mi is nagyon le vagyunk terhelve, nekünk is nagyon jó, hogy közösségben lehetünk, imádkozhatunk, igét hallgathatunk. Máshogy nem is lehetne elviselni ezt, de különben nem is lenne rá időnk, annyira leterheltek vagyunk.- Egy krónikus belgyógyászati osztály vezetője: Tudja, amit mi itt tenni tudunk, az sokszor csak értelmetlen bohóckodás a maguk munkájához képest. Katolikusként úgy érzem, meg kell tennem, hogy ne halljon meg úgy beteg az osztályomon, hogy nem járt nála pap vagy lelkész. Jó meghallani és komolyan venni ezeket a hangokat. Nekünk a kórházak világába is be kell mennünk, és el kell juttatnunk azt az üzenetet és vigasztalást, amit más nem fog elvinni helyettünk. Bajuszné Orodán Krisztina Kincsek Töredékek a betegektől kapott ajándékokból Ideggondozóban Legalább vasárnap hagyjanak aludni, - hangzik mindenhonnan. Nővérkék Elfáradt fényes nappalokon, Sötét görcsös éjszakákon Ti mindig készen álltok A halállal szemben. Fáradt szemeitekben ott lappang A bizalom édes fénye, És a zord élet parancsai között Gyöngéden motoznak Az elveszett vágyak. Arcotokon a fáradtság Árnya suhan át. A szomorúság színt vált, És eggyé válik a reménységgel. Korán reggel van, méla köd öleli át az épületet. A csönd belopódzik a szobákba, csak szuszogás, horkolás hallik. Vasárnap van, minden olyan nyugodt. Az ágyak mint négylábú pókok, sápadt arcunkkal szemben némán és komoran állnak. Kutyaugatás szűrődik át a ködön. Vágyak rohannak meg, bénaságom egy-egy percre feledem. Sétálni volna jó a reggeli ködben. Csak vágy - vágy és vágyak, egyre sűrűbbek és élesebbek. Csak türelem, csak türelem, biztatom magamat. Kivilágosodik, a köd feloszlik, kézen fogva a sötétséggel lassan, komótosan elballagtak. Gyógyszer! Hangzik egy rekedtes hang. A szobákban morgolódás, morgás. Meleg tej a pohárban, Kifli, zsömle, kenyér. Délelőtt van. Csönd, mint idő ketyeg a múlás órarugóin. Egy-egy hang töri át magát, rongyosan, kopottan. S az unalom keserves percei tornáznak a levegőben. A gondolatok úgy parázslónak, mint a kovács tüze a fújtató alatt. Távoli déli harangszót hoz Az ablakrésen áttörő téli fuvallat. Elszállt a délelőtt Láthatatlanul, nyomtalanul. Beépült a hulló napok Hatalmas épületébe. Csak a gondolatok Emléktára őrzi, óvja, Meg ez a vers, hogy itt járt. , Zsámboki László (a Virág Benedek Utcai Idősek Otthona lakója) A mellékletet szerkesztette: Bajuszné Orodán Krisztina Kórházmissziói lelki nap Üllői út 24., 2002. okt. 26. Jézus mondja: „...beteg voltam, és meglátogattatok." (Mt 25,36) Kedves Testvéreim! Egy őszinte beszélgetés során hangzott el az alábbi történet: „Napokig lázas betegen feküdtem otthon, és nagyon rosszul éreztem magam. Gyenge voltam, étvágytalan és rosszkedvű. Úgy éreztem, hogy az ágyhoz kötöttség szinte kirekeszt az élet sodrásából. Az egyik délután meglátogatott két tanítványom. Ügy két órát tölthettek nálam. Nagyon jó hatással volt rám ez a találkozás, a beszélgetés, az együtt töltött idő. Utána lényegesen jobban éreztem magam lelkileg és testileg is." (Eddig tart a vallomás a fiatalok látogatásáról és annak hatásáról.) Úgy tűnik, a látogatók kedvessége, jelenléte, érdeklődésük, szavaik, mosolyuk jó hatást gyakorolt az illetőre, gyógyító módon hatott rá lelkileg és testileg egyaránt. Mi mindent jelent egy látogatás, a jelenlét egy betegágy mellett a kórházban vagy egy otthonban, illetőleg amellett, aki éppen rossz passzban van. (Utóbbit azért mondom, mert így sokkal többeket érint.) A jelenlét a látogatás során szavak nélkül is azt fejezi ki: „itt vagyok, melletted vagyok"; „érdekel, hogy mi van veled"; „engem is bánt, hogy neked most rossz". Ha ezt a másik megérzi, ha valamit ebből érzékel, az már önmagában képes gyógyító módon hatni, belső erőket mozgósítani a másikban, aki felé fordulunk. Ebben az igazi példakép számomra Jézus. Három gondolatot szeretnék kiemelni Jézus példája nyomán, amely témánkhoz kapcsolódik. O arra hív, hogy ebben is kövessük Öt. 1 Mindig mélyen érintett az, ahogyan Jézus az emberek, a szenvedők, bajbajutottak felé fordult. Képzeljük el Jézust az evangéliumi történetekben, ahogyan „rátekintett" valakire (meleg szeretettel, empátiával); ahogyan „megérintette" (a leprást); „megfogta a kezét" (Péter anyósának); „megszánta, megesett a szíve" (a szenvedőn). A lélektan szerint a metakommunikáció előbb hat, mint a szó, és mélyebb szinten érinti a másikat. Ahogyan Teréz anya, Albert Schweitzer a szenvedők felé fordult, azzal az odaadó szeretettel, jézusi lelkülettel, empátiával, amely jelzésértékű a világ számára. (Schweitzer ebben a két szóban fogalmazta meg a legfontosabbat: az élet tisztelete.) 2 Jézus állandó küzdelme a rossz ellen - ma ugyanúgy kihívás számunkra is. Jézus látta a nyomorúságot, az embert megnyomorító betegség hatalmát, látta a szenvedő ember tekintetén a teljes kétségbeesést, tehetetlenséget, és küzdött, mindhalálig küzdött a gonosz hatalma ellen. Miért? Azért, mert neki ennyire fontos volt az ember. Isten erejét, gyógyító kegyelmét árasztotta rájuk, mert azt akarta, hogy ami beteg és- eltorzult, az újra ép és egészséges legyen. Ez azt is jelenti: nem fogadom el, hogy a betegségbe, szenvedésbe bele kell nyugodni. Nem fogadom el, hogy ilyen az élet, hogy reménytelen a helyzet. Nem adom fel a küzdelmet, bármilyen kilátástalan is. (Sportnyelven szólva: az utolsó sípszóig küzdeni kell.) Amit pedig végképp nem tudunk megváltoztatni, azt emberi méltósággal még mindig el lehet hordozni. És ez igen nagy teljesítmény. 3 Jézus egészen azonosult a szenvedő emberrel. Több ez, mint beleérzés a másik helyzetébe. Az azonosulás azt jelenti, hogy Jézus is elszenvedte az ő szenvedéseiket. Az éhesek, kitaszítottak, betegek, helyzetét Jézus maga is átélte. Ö mondja: „ha eggyel megtettétek, velem tettétek meg." Kétségtelen, hogy ezzel Jézusnál feltétlen elsőbbsége van a szenvedés enyhítésének. Mit ér az istentisztelet, az ima, a kegyesség gyakorlása, az Istent dicsérő énekek, ha hiányzik a szenvedés elleni elszánt küzdelem? Az azonosulás mellett ugyanakkor a feldolgozás is fontos. Ezt úgy értem, kell, hogy elengedjük a szenvedő embert, hogy to\ vábbadjuk őt Istennek, hogy Isten oltalmában tudjuk őt. Különben összeros- kadunk a lelki teher súlya alatt. Hiszem, hogy ezek a jézusi gondolatok bátorítanak bennünket, és motiválnak küldetésünkben. Azt gondolom, kicsit művészet az, hogy látogatásaink alkalmával ráérez- zünk a másikra. Arra, hogy éppen akkor, abban a helyzetben mi lenne jó és szükséges a másik számára. Meghallgatás? (Hiszen annyi elfojtott érzés, gondolat nyomasztja.) Beszélgetés? (Hogy érezze, ő is benne van az élet sodrásában.) Vagy egyszerűen csak jelen lenni? (Hiszen fárasztó számára a beszéd.) A kérdés az, hogyan tudjuk magunkat eléggé érzékennyé tenni, hogy ráérezzünk a másikra. Hogyan tudunk szert tenni ilyen finom érzékenységre, hogy ráálljunk az ő hullámhosszára? Nincsenek igazán receptek, fogások, a szituáció mindig aktuális „fantáziát" kíván. Szeretnénk, ha a szónak súlya lenne és mélysége, ereje és lelkisége, jó lenne, ha a közeledési stílusunk a jézushoz hasonló lenne. Ugyanakkor szembesülünk határainkkal, legjobb szándékunk ellenére is az erőtlenségünkkel. Egyedül nem végezhető ez a hivatási Nem megy saját erőből. Jézusnak is szüksége volt imádságra, Isten jelenlétének csendjére, átvirrasztott, átimádkozott éjszakákra, hogy újra elinduljon az élet sűrűjébe, hogy enyhítse a szenvedők kínjait. Nekünk is szükségünk van a befelé és Isten felé való fordulásra, hogy feltöltekezzünk, erőt merítsünk, hogy jézusit, hogy egészen humánust vigyünk azok közé, ahová megyünk. (Ezen a héten azt mondtam magamnak: most le kell állnom 1-2 napra. A síró szívbeteg kisgyermek, a riadt tekintetű anyuka, a szívcserére készülő ismerősöm látványa túl nagy lelki tehernek bizonyult. Ez is kell, olykor szeretettel felmenteni önmagunkat, hogy aztán tovább tudjuk folytatni.) Fontosnak tartom ezt az Isten jelenlétében való feltöltekezést, erőmerítést, lelki feldolgozást. Különböző típusú egyének vagyunk. Van, aki jobban, van, aki kevésbé bírja ezt a hivatást. De az a bizonyos belső erő ugyanúgy fontos mindannyiunk számára, akik ezt végezzük, akik ezt a küldetést fontosnak tartjuk. Befejezésül: Jézust látni a szenvedő embertársainkban, ott lenni mellette, érte; azonosulni szenvedésével és mégis elengedni őt; elszántan küzdeni a rossz ellen érte, az emberért; gyógyító hatással lenni a másik számára - ez a mi küldetésünk. Nehéz és nagyon szép hivatás. Nem mi választottuk. Ő kér, hív, küld és áld meg ezen a úton. Teréz anya mondatával fejezem be: „Nagy dolgokat nem tudunk tenni, csak kicsit, de nagy szeretettel." Ámen. Honti Irén
