Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-11-03 / 44. szám
2002. NOVEMBER 3. 5. oldal Evangélikus Élet Kossuth Lajos és az egyházak A Magyarországi Evangélikus Egyház emlékkonferenciája Kossuth Lajos születésének 200. évfordulóján (Folytatás az 1. oldalról.) Dr. Hermann Róbert, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója megnyitójában felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy Kossuth Lajos már diákkorában három felekezettel - az evangélikussal, a reformátussal és a katolikussal - került kapcsolatba. Lehetséges, hogy ezeken kívül a görögkeleti, a görög katolikus és a zsidó valláshoz is fűzte valamilyen kötelék. Kossuth „Magyarország Mózeséinek tekinthető, aki kivezette a népet a szolgaság földjéről, s akire háromszáz éve várt a nemzet. Az első előadást a szegedi Zakar Péter tartotta, melyben Kossuth egyházpolitikai nézeteit vázolta fel a hallgatóságnak. Kossuth jól ismerte, rendszeresen forgatta a Bibliát. Ennek a következménye például az a legenda - melyet nem egy kép is megörökített -, hogy a kápolnai csatatéren imádkozott az elesett honvédek felett. Az előadó megemlékezett arról is, hogy a nagy államférfi a nemzeti egység egyik feltételének a felekezeti egységet tekintette. Kertész Botond, az Evangélikus Országos Levéltár munkatársa „Kossuth és a protestáns unió” című előadásában arról a vitáról számolt be, amely az evangélikus és a református egyház tervezett egyesítését kísérte 1791-ben. Ebben a kérdésben Kossuth az egység pártján állt. A miskolci Fazekas Csaba „Kossuth házasságának kérdése az 1840-es évek vallási vitáiban” címen tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást. Kossuth Lajosné Meszlényi Teréziát gyakran negatív kritikával illeték: csúnyának, házsártosnak tartották. Ennek oka feltehetően az lehetett, hogy Kossuthot tekintélyes volta miatt nem szidhatták, ezért helyette a feleségére mondtak rosszakat. Valójában tény, hogy e két ember esküvője országos érdeklődést keltett. Nem véletlenül, ugyanis Meszlényi Terézia katolikus volt. Akkoriban az ilyen vegyes házasságok esetén szigorú szabályok voltak érvényben. A házasságot mindenképpen katolikus pap előtt kellett megkötni, áldást azonban nem kaphattak az egyház főpapjainak tilalma miatt. Toronyi Zsuzsa, a zsidó levéltár vezetője előadásában hangsúlyozta: a zsidók is nagyon tisztelték Kossuth Lajost. Nem meglepő tehát, hogy Turinban is felkereste a nagy számüzöttet egy zsidó küldöttség. Egy beszámoló szerint Kossuth íróasztala mellől állt fel, hogy fogadja a vendégeket, majd kötetlenül elbeszélgetett látogatóival. Távozásukkor az agg államférfi megajándékozta őket egy képével, amelyet aláírásával látott el. Ezt az aláírt Kossuth-képet a múzeum féltett kincseként őrzi. Haláláról minden zsidó közösség megemlékezett, a zsinagógákat is gyászlepellel vonták be bánatuk jeleként. A szegedi Sarnyai Csaba Máté Kossuthnak a katolikus autonómiáról alkotott véleményéről szólt. A katolikus ön- kormányzat kétféle autonómiával rendelkezik: az állammal szemben külső, az egyházon belül pedig belső autonómiával. Kossuth ezekben a kérdésekben is szabadelvű álláspontot képviselt. A katolikus egyház nemzeti változatában gondolkodott, csakúgy, mint ahogyan azt az angolok tették, amikor megalapították a nemzeti anglikán egyházat. G. Szabó Botond, a debreceni egyházi könyvtár vezetője a cívis város és Kossuth meleg kapcsolatáról szólt. Ez a meghitt viszony az 1848 előtti időkre nyúlik vissza, melynek emlékét az Országgyűlési Tudósítások több száma és jó néhány levélváltás őrzi. Debrecen kétszer választotta $ nagy hazafit díszpolgárává. Először 1848-ban, majd pedig 1889-ben, amikor elvesztette állampolgárságát. Kossuth kilencvenedik születésnapját egész napos ünnepség keretében ünnepelték meg. 1894-ben, Kossuth halálakor városi gyászt rendeltek el. Az értékes előadások után a résztvevők közösen tekinthették meg az Evangélikus Országos Múzeumot szakértő magyarázat kíséretében. Különösen nagy érdeklődést keltettek - az alkalomhoz illően - a Kossuthtal kapcsolatos kiállítási tárgyak. A konferencia második napján elsőként a kolozsvári unitárius levéltár ifjú igazgatója, a világot járt Molnár B. Lehel tartott előadást, „Kossuth és az erdélyi unitáriusok” címmel. Beszámolója azonban túlmutatott a szűkén vett országhatáron, hiszen Kossuthnak az amerikai unitáriusokkal történt találkozásairól is szó esett - ugyanis több neves unitárius mondott üdvözlő beszédet Kossuth fogadásakor. Másodikként e sorok szerzője beszélt Kossuth Lajos és a szabadkőművesek kapcsolatáról. Kossuth már diákkorában, elsősorban az eperjesi evangélikus líceumban ismerkedett meg a szabadkőművességgel, de csak 1852-ben, amerikai tartózkodása alatt kérte felvételét a tagok sorába. Ettől kezdve amerikai útjának többi állomásán is meglátogatta a páholyokat, és Indianapolisban, valamint Bostonban tartott nagy hatású beszédeket, sok hívet szerezve ezáltal a „magyar ügynek”. A kolozsvári Csetri Elek akadémikus Kossuth és Wesselényi kapcsolatának egy eddig ismeretlen mozzanatára irányította a figyelmet. Előadásában összehasonlította a két nagy politikus életútját. Amikor Kossuth pályája felfelé ívelt, Wesselényié lehanyatlott. Később Wesselényi zsibói udvarházába jószágkormányzónak hívta meg Kossuthot, ám az a börtönből való szabadulása után nem fogadta el a segítségképpen felajánlott lehetőséget. Szabad György referátumát Mányoki János, az Evangélikus Országos Könyvtár igazgatója olvasta fel, mely Kossuthnak a felelősségről szóló bibliai példázatát ismertette. Kossuth beszédeiben ás írásaiban igen gyakoriak a bibliai idézetek. Nem véletlen, hogy Abraham Lincoln Kossuth Lajost tartotta a polgári és vallásszabadság legméltóbb európai képviselőjének. Egyed Ákos kolozsvári akadémikus a székelység történetének, társadalmának legnagyobb ismerője. Előadásában Kossuth Erdély-politikájáról számolt be. Bevezetőben ismertette a székelység helyzetét, és azt, hogy miért mentek szívesen harcba Erdélyért. A politikus hitt a szabadság mindent elsöprő erejében: úgy vélte hogy ez minden ellentétet el tud simítani, így a nemzetiségi ellentéteket is. Miskolczy Ambrus, az ELTE Román Tanszékének vezetője Gyulay Lajos eddig ismeretlen naplóját rendezi sajtó alá. A kitűnő tudós a most elhangzott előadásban Gyulay Kossuthról alkotott véleményét ismertette. Závodszky Géza, a budapesti tanárképző főiskola tanára Kossuth egy álnéven (Bábolnai Mihály) írt munkájáról számolt be, és azt bizonyította be, hogy e művet valóban Kossuth írta. Ezt követően a templomban emlékünnepély zártaié a kitűnő konferenciát. Dr. Harmati Béla püspök rámutatott arra, hogy nem az ember Kossuth Lajost kell felmagasztalnunk, hanem Istennek kell hálát adnunk azért, hogy olyan vezetőt ajándékozott országunknak, aki példaképül szolgálhat számunkra. Az utolsó előadást dr. Fabiny Tibor tartotta, „Az evangélikus Kossuth” címmel, melynek alapjául legfrissebb kutatásai szolgáltak. Az egyháztörténészprofesszor színes beszámolójában azt mutatta be, hogy Kossuth életében mindvégig fontos szerepet játszott az egyház. A nagy sikerű konferenciát a Lutheránia énekkar és Trajtler Gábor orgonaművész játéka is színesítette. Reméljük, hogy a nagyszerű előadások egy közös kötetben megjelenve méltó emléket állítanak az elhangzottaknak, és annak akiről szóltak. Berényi Zsuzsanna Ágnes Haj naivár ás Major László könyve. Drámafüzér öt részben. Előttem a mű, amit a szerzőtől kaptam több éve már, elhunyt testvére, Major Sámuel temetése után. A mellékelt sorok: „Engedd meg, hogy megtiszteljelek hálámként, egy még 1938-39-ben írott, - az akkori viszonyok ellen írott - saját művemmel... Ügy érzem, ma is van mondanivalója, és talán kár lett volna még elégetni, ismerőseim szerint. ” Én is így látom, és amikor id. Sarkady Sándor irodalmár, költő kért, hogy.hetilapunkban írjak róla, nem maradhattam tétlen. A könyv írója, aki főiskolai tanárként ment nyugdíjba és 85. születés- napját nemrég töltötte be, evangélikus pedagógus apától szívta magába a tanítás szeretetét, és könyvében is bibliai gyökerek vannak. Amikor a végleges szöveg elkészült, a világégés nyitánya már megindult. A szerző akkor alig múlt 20 éves. A kor nem tudta, hogy a világégés keretében valami vég is elkövetkezik. A zsarnokság új típusainak vége. Meg kellett találni a szöveg, a szerkezet, műfajilag klasszifikált formarendjét. Ezért beszél végig Lucifer hangján szólva a mindenkori és az akkori zsarnok. És harcol addig, míg legyőzve az emberben az istenit, elpusztítja az embert. így diadalmaskodik a világon, és ezzel alanyát elvesztve belepusztul maga is a győzelmébe. Ehhez kellett műfajilag a klasszikus keret, és azért, hogy rejtse a korban ki nem mondhatott a zsarnokságnak vége lesz. Ezt akkor kevesen értették. Csak az érti, „akinek van füle a hallásra. ” - A szerzőt is utolérte a szövegben jósolt sors. Elkapta a világégés gépezete (front, sebesülés, fogság...). De látja a kiutat is hitbeli meggyőződéssel, hogy a világégés ítélete után lesz az Istentől teremtett és megromlott ember új teremtése. És erről szólnak az angyali és emberi kórusok, és zengik az új ember dalait egy megújítandó világban. Megbékélt himnusz és angyalsereg éneke zárja a müvet: „Nagy, nagy, végtelen vagy / Teremtönk, Úr Isten. / Dicsőít, zeng minden. / Diadal, diadal, / Békesség Fiaddal / Békén megtértekkel / Tarts minket kezeddel... (108. oldal) A mű színpadra vitelével mondani- valójábqn még inkább el lehetne mé- lyedni! Szimon János „Minden jó mű egy-egy szabadságharcos” SzdZ CVC Született Illyés Gyűld (Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2. - Budapest, 1983. ápr. 15.) Illyés Gyula élete összenőtt a magyar XX. századdal - a magyar XX. század néhány fontos történésére és dilemmájára pedig éppen az ő életműve felől nyílik jó rálátás. Századik születésnapjára való emlékezésünket nemcsak a kerek évforduló teszi indokolt-, tá, hanem annak felismerése is, hogy múltunk és jelenünk jobb megértéséhez szükségünk van arra a perspektívára is, amit ő képvisel. S különösen fontosnak látszik, hogy Illyés hangjára figyeljünk az emlékezés sajátos, a dátumok közelsége révén kialakult helyzetében: ezek a sorok október huszonharmadikán és huszonnegyedikén kerülnek papírra. Minden emlékezés első feltétele a személyes érdeklődés. Illyés Gyulp ismeretét családi örökségként kaptam ajándékba. A sárszentlőrinci parókián - Petőfi mellett - Illyés Gyula volt az egyik legtöbbet forgatott magyar író. Kicsi voltam még, amikor arról olvastam, hogy Illyés - szintén kisgyerekként - hogyan olvasott arról, hogy Petőfi Sárszentlőrincen diákoskodott, s hogyan szaladt be Felsőrácegrespusztáról a faluba, hogy megnézze azt az egykori iskolaépületet, amit én kívülről-belülről ismertem; az egykori kisgyerek átragasztotta rám felfedezése izgalmát. 1977 őszén édesapám, aki a költő hetvenötö- dik születésnapja alkalmából a falu és a gyülekezet közös ünneplését készítette elő, a vele való megbeszélésre engem is magávál vitt; s bár a felnőttek beszélgetésének egyetlen szavára sem emlékszem már, az Illyéséknél töltött óra komolyságát és melegségét ma is át tudom élni. S hogy az Illyés iránti érdeklődés idősebb testvéreim számára is természetes volt, azt onnan is tudhatom, hogy a nálunk található Illyés-kötetek egyike- másika - a beírás szerint - hét éve halott lelkész nővéremtől, Zsuzsától került hozzánk. Igazán komoly kérdéseket csak azoknak tehetünk fel, akiket tisztelünk és szeretünk. így fordulok én is Illyés Gyulához a forradalom évfordulóján írt emlékezéssel. A kérdés pedig így szól: Mit jelentett számára az 1956-os forradalom leverése után embernek, írónak, népben-nemzet- ben gondolkodó, egyszersmind európai látókörű magyarnak lenni? Kádár János országából nem elmenekülni, nem belső emigrációba vonulni, hanem - vállalva a legszélesebb nyilvánosságot is - felelősen szólni? S van-e szavainak ma hozzánk is szóló üzenete? Bár kérdésünk az ismert és tekintélyes írónak szól, a válasz kedvéért röviden fel kell idéznünk az előzményeket. Mindenekelőtt a Pusztát, ahol született, és életre szóló indításokat kapott: az akkor még rétegzett és változatos paraszti világot, a sokarcú rokonságot, amelyben megfért az uradalmi cseléd, a vármegyei főjegyző és a református lelkész. A dombóvári kezdet után Budapesten végződő középiskolai éveket, a baloldali diákmozgalmak színes világát, a bölcsészkart és az illegális kommunista mozgalmat, amelyről olyan kedvvel és tárgyilagosan ír posztumusz könyvében, A Szentlélek karavánjában. Párizst, ahová a várható letartóztatás elől menekül, ahol öt éven át francia szocialisták és avantgárd művészek formálják egyéniségét. S még néhány lépés címszavakban: 1928-tól a Nyugathoz, sőt Babits szűkebb baráti körébe kerül; a 30-as évek elején a népi írók mozgalmának egyik elindítója, ezen út híres gyümölcse 1936-ban a puszták népe; 1937-ben a Márciusi Front kiáltványának egyik aláírója; a Nyugat, majd a német megszállásig megjelenő Magyar Csillag szerkesztője. A háború után a Nemzeti Parasztpártban politizál, 1947- ben újraindítja a Választ. A kommunista hatalomátvétel után visszahúzódik ugyan, de kötetei megjelennek, drámáit színpadra állítják. 1953-ban mutatják be például azt a Fáklyalángot is, amelyet az Evangélium Színház éppen ezekben a napokban ad újra elő. A forradalom napjaiban jelenik meg évek óta fiókban rejtőző verse, az Egy (mondat a zsarnokságról, hogy azután a verset évtizedeken át csak rejtekhelyen lehessen olvasni. 1957-től Illyés minden addiginál mélyebb magányba vonul vissza, tihanyi házában dolgozik - s itt kezdődik életének az a szakasza, amelyre rákérdeztünk. Egy barátja, aki életének tihanyi metszetét örökítette meg, arról számol be, hogy Illyés időnként látogatókat kapott, akik megpróbálták feloldani hallgatását. 1959 decemberében a költő ezt a mondatot írja naplójába: „Jönnek-men- nek az államtitkárok, de én Babitsnak és Petőfinek felelek.” 1961-ben jelennek meg az Új versek, s onnantól kezdve Illyés az irodalmi élet egyik legfőbb tekintélye. Könyveit kiadják, drámáit bemutatják, utazik, díjakat kap, kapcsolatban áll Aczél Györggyel, aki nemcsak tűri, de támogatja is. A tehetséges, termékeny, Európa- szerte ismert művész aktív jelenlétével hozzájárult a Kádár-rendszer legitimálásához: ha valaki, ö pontosan tudta ezt. Hogy miért vállalta ezt a deficitet, hogy mit látott ennél súlyosabbnak mutatkozni a mérleg másik serpenyőjében, arra művei adják meg a választ. Elég, ha most két jól ismert drámájának címére utalok: a Különc és a Tiszták. Az elsőt, amely az 1848-as miniszter, a nemzeti kérdés iránt érzékeny Teleki László alakját mutatja be, a sepsiszentgyörgyi magyar színház is műsorára tűzte. A Tiszták pedig, ahogy az előbb említett életrajzíró fogalmaz, nemcsak a régi vitapartnernek, Lukács Györgynek üzent, hanem sok kortársának is: „egyetlen igaz cselekedet van, amely nem a mások életét oltja ki, hanem saját vérünk feláldozásával tesz az igazság mellett hitet. A khatarok ezt választották: Krisztus útját.” Kérdésünkre, hogy ki volt a Kádárrendszerben élő Illyés Gyula, talán nem elég a mi biztonságos távolságunkból keresni a választ; segítségül hívok hát egy kortársat, Bibó Istvánt. Bibó, aki a századelő társadalmának egészen más tartományából indult, a harmincas évek végére szintén meggyőződéses szocialista lett, s onnantól fogva gondolkodásuk hasonló pályán halad. Gyakran találkoztak is, mély barátság alakult ki közöttük, s nem véletlen, hogy 1979-ben Bibó ravatala mellett éppen Illyés Gyula mond méltató beszédet. 1949 utáni életük mégis radikálisan különböző: Bibó nem vállalhatott szerepet a totális diktatúrában, s börtönből való szabadulását követően, 1963 után sem szólalt meg. Fegyelmezett, politikai gondolkodóként vállalt belső emigrációja okát megvilágítandó, Kodály Zoltánról mondta egyszer: neki a legszigorúbb diktatúra idején is a nyilvánosság előtt kellett maradnia, mert egy nagyobb ügyet, a magyar zene ügyét szolgálta. Bibó talán Illyésről is elmondta volna ugyanezt. Mi pedig, emlékezők, olvashatjuk Illyés műveit, eltűnődhetünk életén, töprenghetünk döntésein, s újra meg újra meghallgathatjuk ars poeticáját: „Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden mű egy-egy szabadságharcos. Légy hü magadhoz, olyanokat alkoss, ne fogja a halál!” Csepregi András Illyés Gyula, 1970
