Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-11-03 / 44. szám
6. oldal 2002. NOVEMBER 3. Evangélikus Élet végső búcsúk A vezető kéz Szép búcsúzás Minden élő ember, sőt minden élőlény, állat és növény megszületik, meghal és elpusztul. - Mi, emberek jól tudjuk ezt. Esetleg számolunk is vele, de a mindennapjainkban igazából nem vesszük figyelembe, nem is gondolunk rá. Temetés után sokszor elhangzik: „Neki már jó.” O túl van már mindenen, ilyen az élet, és megyünk tovább, nem változtatunk seínmit. Kórházba kerültem. Kivizsgálásra küldtek be. Korom előrehaladtával a szívem nem dolgozik rendesen, gyógyszereket kaptam segítségül. Három beteg halálának voltam a tanúja. Áz elsőnél kint sétáltam a folyosón. Nem messze tőlem egy csoportban több beteg beszélgetett arról, hogy azért jöttek ki a kórteremből, mert valaki haldoklik. Nem tudom, hogy a részvétlenség vagy a halál közelsége riasztotta-e meg őket. Valaki végül mégis bemerészkedett hozzá. Szíve szeretetével akarta őt körülvenni ebben az órában. Nem maradt sokáig. A betegnek nem kellett a szeretet, nem kellett neki senki. Kiabált, lázadozott, és pár óra múlva meghalt. Vajon mi volt a szívében? Nagy-nagy akarás: nem halok meg, nem akarok meghalni. Mégis meghalt. Lejárt a földi vándorlás ideje, Akkor is, ha ő nem akarta. Akkor is mennie kellett. Milyen szomorú az ilyen halál! Mennyire hiányzott az a szeretet, amit az Úr Jézustól kapunk, ami átsegít a halálból az életbe. „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.” (Jel 14,13) Másik alkalommal a mellettem lévő ágyon fekvő beteg kiabált, könyörgött. Nem tudtam, hogy haldoklik, azt hittem félrebeszél. „Add ide a kezedet, fogd meg a kezemet, gyere, gyere gyorsan! Hallod, már jönnek, verik az ablakot, mindjárt ideérnek! Fogd, szorítsd a kezem, gyere, gyere gyorsan!” Bejött az ápoló, őt beinjekciózták, nekünk altatót adtak, el is aludtunk. Ébredésünkkor azt láttuk, hogy egy katolikus pap állt az ágy lábánál. Akkor értettem meg, hogy haldoklik. Az utolsó kenetet adta fel neki. Elcsendesedett, megbékélt, és csendesen várt. Még másfél napig élt. Újra az az ige csendült fel bennem: „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.” Harmadszor késő este volt. Már aludtunk, lehetett úgy este 10 óra. Hirtelen nagy zajra ébredtem. A mentő egy 60 év körüli asszonyt hozott nagy sietve. Nem volt eszméleténél. Jött gyorsan az orvos, az ápolók és megkezdődött az élethalálharc. Láttam, mindent megtettek érte: injekciót, mesterséges lélegeztetést és még sok minden mást - de végül győzedelmeskedett a halál. A doktornő feladta, magára hagyták. Még dobogott a szíve, de már csak nagyon lassan. Hozták a lepedőket, körülkerítették, és magára maradt, tőlünk is elválasztva, teljesen egyedül. Ezt nagyon szomorúnak találtam. Pár perc múlva az egyik nővér visszajött, és megpróbálta magához téríteni. Nem távozott mellőle addig, amíg meg nem halt. Ha ő már nem is tudott semmiről, Isten akkor is lehajolt hozzá, és nem hagyta egyedül a csendes elmúlásban. Igen, az Úr Jézus velünk van életünkben, halálunkban. „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.” Milyen jó, hogy a mi Urunk igéjével, ígéretével meg lehet állni a betegek, haldoklók ágyánál. Nagy szükség van erre. Köszönjük, Urunk, ezt a csodálatos szolgálatot! Hulev Alfrédné Szép halála volt - mondják, amikor valaki hirtelen meghal. A régiek még azért imádkoztak, hogy Isten őrizze meg őket a hirtelen haláltól. Szép halálról beszélni.sok esetben puszta áltatás. Pál apostol a halált ellenségnek nevezi (lKor 15,26). Igaz, azt is írja, hogy számára „az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fii 1,21). De itt nincs ellentmondás. Való igaz, hogy nincs szép halál, de van boldog hazamenetel és szép búcsúzás. Ilyen volt egy sokat szenvedett testvérünké, Hagemann Mihályé is, aki a rákoskeresztúr-rákoshegyi gyülekezet tagja és presbitere volt. Ereje teljében, 65 éves korában - jó egy éve - megtámadta szervezetét a rák. A műtét utáni gyors felépülés reménységre adott okot. Dolgozott a kertben, gondozta a jószágokat, örült a családjának - úgy, mint azelőtt. Vasárnaponként ott volt a rákoshegyi templomban, és hűségesen részt vett az énekkari próbákon - úgy, mint azelőtt. A karácsonyi istentiszteleten ott énekelt az énekkarban, aztán a próbákon együtt készült a többiekkel nagypéntekre és húsvétra. Hanem a remény hervadozni kezdett, amikor ismét-jelentkezett a félelmetes kór. Az újabb műtét után lassanként be kellett látnia, hogy nincs sok ideje már ezen a földön. De azt az időt kihasználta a felkészülésre. Sokat olvasta a Bibliát és az azzal kapcsolatos könyveket. Sok igehirdetést meghallgatott kazettáról. Előre megjelölte, melyik ige és milyen énekek hangozzanak majd el a temetésén, és mit énekeljen az énekkar. A kórus azonban már halála előtt egy hónappal teljesítette kívánságát. Otthonában együtt énekeltük Kapi Gyula énekét: „Tehozzád, ó, Uram, emelem föl lelkem, én Istenem! Benned, csak tebenned bízom. O, vezess engemet a te igazságodban, és taníts engemet, mert te vagy énnekem szabadító Istenem, én Istenem! Emlékezz meg, én Uram, irgalmasságodról, én Istenem! Az én bűnömnek sokaságát Te bocsásd meg, én Istenem!” Kérte, hogy olvassuk föl azt az imádságot, amelyet ő írt: „Uram, Istenem! Lehet, hogy utolsó alkalmam, hogy bünbo- csánatot nyerjek. Köszönöm Neked ezt a 66 évet, melyet számomra kiszabtál. Köszönöm, hogy szerető családdal vettél körül, és köszönöm ezt a lelki békét, mellyel egész életemben megáldottál. Köszönöm, hogy egész életemet úgy élhettem le, hogy nem volt soha haragosom. Kérlek, hogy földi életem utolsó napjait is ebben a lelki békében, a Te békességedben tölthessem, és el tudjam viselni a még rám váró fájdalmakat. Bocsánatot kérek a családomtól, ha néha mégis elviselhetetlen vagyok, pedig úgy szeretném őket megkímélni. Ehhez kérem, Uram, segítségedet. Most már csak azt szeretném, hogy a Te akaratod teljesedjék be rajtam. Ámen.” A felesége még egy hónapig ápolta hűségesen. Egyszer éppen kiment a nagybeteg mellől, hogy a jószágokat etesse, de nemsokára szólt a csengő, amivel a férje hívta őt. „Most mentem ki, mi a baj? Kérsz valamit?” „Csak azt, hogy fogd meg a kezemet.” Az asszony megfogta a férje kezét, és le- , törölte verejtékező homlokát. „Köszönöm” - szólt a beteg. Ez volt az utolsó szava. Ezzel ért véget a földi pálya. A temetésen hatalmas tömeg volt. A virágerdő fölött elhangzottak az elhunyt kívánsága szerinti énekek: 521, 53, 525. És hangzott a kért ige is: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8) És újból felhangzott az énekkar éneke is: „Tehozzád, ó, Uram, emelem föl lelkem...” Most is együtt énekeltük. Mi itt, ő odaát. Megrendítően szép búcsúzás volt. Marschalkó Gyula Itt a sárga levelek szezonja. Érdekes divat lesz úrrá a templom körüli fákon. A legkitartóbb, leghűségesebb zöld leveleket is megszédíti ez a divatőrület. Divat a sárga. Aki számít, az elsárgul. A menőbb fák már rikítnak. Nincs rajtuk egyetlenegy zöld, renitenskedő levél sem. Kevesen tudják, hogy mi húzódik meg eme „divatőrület" mögött. Egyesek bizonyos színtestekről beszélnek, meg a hidegről vagy a fák vízháztartásának megváltozásáról. Mások az öregedésről szólnak. Oszt emlegetnek. De hallottam olyanokat is, akik a közlekedési lámpák sárgájával hozták kapcsolatba a jelenséget. Hangoztatták, hogy ez a szín egy átmeneti jelzés. Átmenet a piros és a zöld között - és fordítva. Azt üzeni, hogy várakozni kell. Türelem! Ennyi. Még azt is mondják, hogy ha pirossal együtt jelenik meg, akkor zöld következik. Akkor lehet készülni a mozgásra, az indulásra, a szabadságra; ha meg csak úgy „magában van ” a sárga, akkor meg kell állni, fékezni kell, mert piros jön. Jön a veszteglés ideje. Ezekkel a gondolatokkal nézegetem a sarki fát, s közben egy játékos októberi szellő beletúr a divatszínes parókába. Várakozás ide, várakozás oda, tucatnyi levél indul villogó integetéssel Avarországba. Útlevelük nincs, ők maguk a levelek, és ahol földet érnek, az az út. Hát így lesz belőlük útlevél. Aváriának - az államnak, melynek népsűrűsége évszakonként változik - ők az útlevelei. Nos, kedves Olvasó, folytasd tovább! Lehet még ezernyi gondolatod. Egy a fontos: tudd olvasni a sárguló levelek üzenetét. Jézus mondja Máté evangéliumában: „Amikor esteledik, ezt mondjátok: Szép idő lesz, mert vörösük az ég! Reggel pedig: Ma zivatar lesz, mert vörös és borús az ég. Képmutatók! Az ég arcát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?” (Mt 16,2-3) Győri János Sámuel Halottak napját megelőző héten kapott néhány médium szerkesztősége meghívót - egy temetőbe. Egy 6 ezer m2 alapterületű temetőbe, amelyben (még) nincsenek sírok. Egy vadonatúj temetőbe, amelyben ugyanakkor már „üzemkész” egy halotthamvasztó, sőt egy - a hamvak szórására szolgáló - létesítmény is, továbbá egy esztétikus épület az urnák elhelyezésére, a legkülönbözőbb típusú kolumbáriumokban. Ideális helyszín a jobblétre szenderedésre. „Komplex temetkezési szolgáltatást nyújtunk” - hangoztatták a vendéglátók, Magyarország első magántemetőjének tulajdonosai. A „megnyitási bemutatóra” (sic!) azért a település lelkipásztorait is meghívták. Lehetséges, hogy önerőből mégsem tud az ember teljes körű szolgáltatást nyújtani...?-tér s2ous4utkft fWÜXÚTl. NYITVA TARTÁS Sárga levél Bottá Dénes Felvételei
