Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-10-27 / 43. szám
2. oldal 2002. OKTÓBER 27, Evangélikus Élet UJ NAP - ÚJ KEGYELEM VASÁRNAP "Fifáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. " Ézs 40,30-31 (Fii 2,13; Fii 1,3-11; Zsolt 143) Ma minden az embert, az emberi teljesítményt dicséri és hirdeti. Fiatal, kisportolt, tetterős fiúk és lányok mosolyognak ránk a plakátokról. Ám aki igazán ismeri önmagát, az tisztában van a korlátáival is. A látszat ellenére mindenki sebezhető, még az is, aki egészségesnek látszik. Elég ehhez egy bántó megjegyzés, egy kudarc a munkahelyen vagy a magánéletben. Azonban az Úristen nem hagy magunkra. Aki Vele él, meghallja szeretetének igéjét, reménykedve szárnyra kél, elindul, de már nem egyedül... „A Felséges a te menedéked." Zsolt 91.9 (Zsid 6,18; Hós 12,1-7; Jel 7,9-17) Menedék, ahová HÉTFŐ KEDD jó behúzódni a közelgő éjszaka, a fagyos szél vagy a jeges eső elől. Az Isten is menedék, valaki, akihez oda lehet menekülni az élet viszontagságai közepette. Odahúzódni embertársunk fagyos szavai, tettei után a szerető Atyához, evangéliumához. A sötétség, kilátástalanság fojtogatása közepette az Ige fényéhez, a reménység szavához. A hegyi, erdei menedékek sokszor életet mentenek. Ilyen életmentő menedékként vár ránk az Úristen is. „ Ott egyetek Isteneteknek, az ÚRnak a színe előtt, és örüljetek házatok népével együtt minden szerzeményeteknek, amellyel megáld Istenetek, az Úr. ” 5Móz 12,7 (Lk 15,23-24; Jer 19,1-4.10-13; Jel 8,1—5) Mindenem, amim van, az Úristen ajándéka. Engedetlen, akaratának ellenszegülő gyermekeként semmit sem érdemelnék. Ő megbüntethetne, lesújthatna, könny és keserűség kísérhetné életutamat, ám ő mégsem ilyen. Ad erőt, hogy dolgozhassak, és kenyér legyen asztalomon, fedél a fejem fölött, ruha a testemen. Ad kedvező időjárást, jó előmenetelt, családot, amiről gondoskodhat, és akik szeretnek - és még mennyi mindent. Ezért álljunk meg Isten színe előtt, és örüljünk, hálát adva jóságáért. SZERDA erőszak, durvaság mindenütt. Megborzad a keresztény ember, és - bizonyosan - elszomorodik az Isten. Ennek ellenére kisüt az őszi nap, az idei termés is a csűrökbe került, lassan-lassan újabb egyházi év végéhez érünk. Még tart a kegyelem. CSÜTÖRTÖKI "M‘vel tehát megigazítunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Rám 5,1 (Zsolt 86,16; Róm 3,21-28; Jel 9,1-12) Ezen az ünnepen újra megerősödhetünk a reformáció idején felfedezett örömhírben. Békességben vagyunk az Istennel, mert Jézus áldozata által megbékélt velünk. így tekint ránk most, és így fog ránk tekinteni majd egykor is. Csupán hinnünk kell ezt, elfogadnunk, és akkor ránk vonatkozóan is valósággá lesz. Ö pedig így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elPÉNTEK megy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik. ” Máté 26,23-24 (Préd 5,6; 2Kor 5,11a; Jel 9,13-21) A temetőket jáijuk, halottainkra emlékezünk, illetve a múlandóságra és a halálra gondolunk ezekben a napokban. A bűn zsoldja a halál. A bűnünk pedig Júdás bűne: eláruljuk, megtagadjuk Jézusunkat. M8 vagyunk azok, akik Vele egyszerre mártják kezüket a tálba. Magunktól - ahogy Júdás is - csak a halálig jutunk, a temetők mozdulatlan, üres csendjéig. De megszólal Jézus: én legyőztem a halált, és neked is ezt kínálom. „Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez. ” Zsolt 145,9 (Fii 2,27; Mt 7,1-6; Jel 8,6-13) Olyan világban élünk, ahol sokan a gonosznak szolgálnak. Látjuk ennek kísérőjeleit: magányosság, félelem, SZOMBAT "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg..fáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én me gnyugvást adok nektek." Máté 11,28 (Ézs 57,15; Ézs 1,18-27; Jel 10,1-11) Elfáradunk feladatainkban, szolgálatainkban mind fizikailag, mind lelkileg, mert olyan sokszor érezzük: reménytelen, hiábavaló. Sokan feladják, kiüresednek. De meg lehet hallani azt a Jézust, aki nem „kívülállóként” ad tanácsot azoknak, akiknek reménytelenség van a szívében. Ő is átélte, ismeri ezt az érzést. Ő is volt hasonló helyzetben, amikor szolgálatát végezte, amikor meg akarta értetni a szeretet győzedelmes útját. Önmagát állítja elénk, mint olyasvalakit, aki mégis célba vitte ügyét. így ad példát, erőt a továbbindulásra. Bátovszky Gábor REFORMÁCIÓ ÜNNEPE Deformáció vagy reformáció ünnepe? 5Móz 4,1-1-2.9-10 A világ mostanában a deformációt ünnepli. Minden érdekes, izgalmas, megmutatni, sőt reklámozni való, ami eltér a normálistól, ami pukkaszt, megbotránkoztat, ami kétértelmű. Az igényesség deformációját az egyre primitívebb könnyűzenében, a gondolkodás deformációját a szappanoperákban, az emberi intimitás és a természetes együttélés deformációját a Big Brother-féle műsorokban, az ízlés deformációját a gusztustalan divatáramlatokban, az erkölcs deformációját a ferde hajlamok dicséretében és reklámozásában... A deformáció ünnepét üli manapság az egész világ. Lassan az lesz a „normális”, a természetes, ami deformált. A szépen csengő ideológia ehhez: átalakul az értékrendünk. (Ha még van hol értékekről beszélni.) Mi azonban a reformációt ünnepeljük. A rend, az Isten rendjének helyreállását. Azt, hogy nem kell hitben, erkölcsben, gondolkodásban szükségszerűen deformálódnunk. Lehet teremtményként (a világ Isten alkotta részeként), emberként (Isten gyermekeiként), közösségként (egymásra utalt, egymást segíteni tudó társakként) élni, mert visszatérhetünk az élet forrásához, Isten szeretetéhez. Nem véletlenül, nem kényszerből, nem a sors kelletlenül elviselt akaratából, hanem kegyelemből, az Isten végtelen, megfoghatatlan, Krisztusban azonban megragadható jóságából. Nem szürkülhet hétköznappá október 31-e! Ha ünnepeljük, nem a szűkkeblű evangélikusság Luther-ünnepe, hanem az egész kereszténység Krisztus-ünnepe, sőt tovább merészkedem: a világmegújulás lehetőségének az ünnepe. Ünnep arról, hogy nem reménytelen és hogy van megújulás. Méghozzá nem úgy (nagy kísértés éz a reformáció ünneplésekor), hogy a múltba révedünk, és visszasírjuk Luther korát, a reformáció időszakát. Nem, nem emberhez, nem eseményhez, hanem Isten szeretetéhez - Istenhez magához - térhetünk vissza. Igénk - Mózes ötödik könyvének sajátos szóhasználatával és gondolatmenetével - erről beszél. Rendelkezéseket és döntéseket említ. Ez nagyon bürokratikusán hangzik. Valójában igénk is, az igehirdetés is Isten szívének indulatáról beszél. Arról, hogy medret ad az életünknek, arról, hogy rendezi azt, ami rendezetlen és kusza. Arról, hogy úgy döntött: nem hagy elveszni bűneinkben, halálos betegségünkben. A biztató „hallgass rá” az élet igéje számunkra. Az Isten rendelkezései és döntései nem korlátokat adnak, hanem átjelzéseket, biztos utat, életteret, célbaérést. Hallgass rá, hogy élhess! Az életlehetőséget ma nekünk, reformációra érett és reformációra képes egyháznak, keresztény embereknek kínálja fel. Az élet útja az IGÉ-ben van elrejtve. Nem a csodákban, nem a varázslatokban, nem is a bölcselkedő gondolatokban, hanem az IGÉ-ben. Amivel Isten a világot teremtette, ami útravaló, táplálék volt Isten vándorló népének életútján, ami Jézusban testet öltött, emberré lett. A teremtő szó, a megváltó és megszentelő Ige. Nem átdolgozni, megtartani kell! Nem a képünkre formálva megnyirbálni vagy ízlés szerint kiegészíteni. Semmit se tegyetek hozzá, se el ne vegyetek. A Szentlélek így teszi megszólalóvá, aktuálissá, élővé, „emészthetővé”! „Őrizkedj azért” - olvassuk igénk folytatásában. Mintha a gyermekkorunkból visszacsengő hang szólalna meg édesapánk vagy édesanyánk hangján: vigyázz magadra! A mennyei Atya hangja ez. A féltőn szerető Istené. A sokszor lebecsült veszélyre figyelmeztet: a feledé- kenységre. „Elárul Téged, Uram, aki elfelejt hálát adni” - tartották hitben elődeink. Az ember, ha megfeledkezik Teremtőjéről, Istennek a világban és egyéni életünkben véghezvitt nagy tetteiről, és megfeledkezik a kereszt életet jelentő ajándékáról, akkor kivetkőzik önmagából, emberségét veszíti el. Feledé- kenység ellen legjobb orvosság - mondja az ige - a hálaadás és a továbbadás. Hálaadás azért, amit megláttunk Isten szeretetéből, továbbadása annak, amit megtapasztaltunk, hogy mások is megtudják, átéljék Isten életet megigazító jóságát. Mi a reformációt ünnepeljük és nem a deformációt. Mert van reformáció. Nem emberi erőlködésből, hanem Isten által, bennünk, rajtunk, értünk. Igazi, gyökeres, mindent átjáró megújulás. Visszafor- málódás (re-formáció) azzá, akiknek alkotott a Mindenható: Isten fiaivá. Hafenscher Károly III. ÖKUMENIKUS FILMSZEMLE Uránia Nemzeti Filmszínház, 1088 Budapest, Rákóczi út 21. Evangélikus vonatkozású versenyfllmek: OKTÓBER 24., CSÜTÖRTÖK 14.00: Az ökumenikus Charta aláírása Strasbourgban (Duna Tv) Szerkesztő-riporter: Fabiny Tamás Rendező: Hevér Zoltán. 60 perc kb. 17.30: A Vizsolyi Biblia elrablása (Duna Tv) Fabiny Tamás szerkesztői jegyzete. 4 perc OKTÓBER 25., PÉNTEK 16 óra A gályarab prédikátorok emlékezete (Duna Tv) Szerkesztő-riporter: Fabiny Tamás Rendező: Hevér Zoltán. 28 perc kb. 20.30 Száz éve született Ordass Lajos evangélikus püspök Szerkesztő-riporter: Fabiny Tamás Rendező: Hevér Zoltán. 60 perc OKTÓBER 26., SZOMBAT kb. 13.30 Tessedik Sámuel, a szarvasi evangélikus lelkész (MTV) Szerkesztő: Nagy László Rendező: Nemes Takách Ágnes. 26 perc kb. 17.00 „Ha nem akarsz megfeszülni” - egy óriásplakát előtt (Duna Tv) Fabiny Tamás szerkesztői jegyzete. 5 perc SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 22. VASÁRNAP (BIBLIA-VASÁRNAP) Kiáltó isteni Szó Jn 5,39-44 Isten újra és újra kiált a tőle elszakadt ember után. Szeretete nem nézi tétlenül, hogy a saját magunk ásta sírba estünk, mert Ő életünket akarja. Azt szeretné, ha kegyelme előbb érne utol, mint haragja. Erről szól a Szentírás, ezért íratott meg minden könyve, és ez a Biblia-vasárnap legfőbb üzenete. Lapjain felismerhetjük Isten féltő szavát, a törvényt, amely nem csupán tilt és parancsol, hanem a következményekre is rámutat. Azért, hogy megláthassuk: a határokkal, a korlátoltságainkkal Isten nem önző módon bilincsbe akar verni, hanem meg akar óvni attól, hogy a szakadékban leljük halálunkat. Azután megismerhetjük magunkat, a bukott embert. Azt, aki Isten képmására teremtetett, de istentelenségében - amikor bizalmatlanná és hitetlenné vált Teremtőjével szemben, és hanyag legyintéssel lépett túl a határokon - embertelenné torzult. Mert nem volt elég a rólunk visszatükröződő Isten-dicsősége, saját dicsőséget akartunk. Megdöbbentő és félelmetes, mennyi gonoszság, árulás, gyilkosság, cselszövés, önzés, hazugság és egyéb nyomorúságok szegélyezik azóta is az emberiség útját a Bibliában és a világban. Bizony már annyiszor jogos pusztulásra érett az emberi nem. De Isten szeretete még mindig kegyelmez. Mert nem az az Isten kegyetlensége, hogy eltűri az emberiség gonoszságait, hanem az a kegyelme, hogy még mindig tűr, fenntartja a bűnös világot, szerető szava még mindig hirdeti a megtartatás evangéliumát. Az Ő jóhíre nem pusztán elmélet, nem csupán jobbító szándékú gondolat, mely kozmetikázná a hibákat, hanem cselekvő, testté lett Ige, Jézus Krisztusban kiábrázolt szeretet és megváltás (Jn 3,16). Miért van az, hogy olyan nehezen ér utol minket a megtartatás örömüzenete? Mert mi szeretünk hinni az eredendő emberi jóságban, a humanitásban, abban, hogy képesek vagyunk megjobbítani a világot, hiszen a magunk dicsőségét keressük. Még a hitben is. Inkább vagyunk vallásosak, akik kierőszakolják Isten irgalmát, inkább szeretnénk hinni abban, hogy jó cselekedeteinkkel rá- kényszerithetjük Istent a kegyelemre. Olyan nehéz ingyen elfogadni Isten kegyelmét! Ez ugyanis megalázó módon annak elismerését jelentené, hogy nincs elég gazdagságunk megfizetni azt, nélküle végleg csődöt mondtunk. Ezért aztán úgy vagyunk, mint Jézus kortársai. Olvasgatjuk a Bibliát, eljárunk igét hallgatni, hogy megtudjuk, mi jót kell még tennünk az üdvösség elnyeréséhez (Mt 19,6); Isten pedig arra kell, hogy igazolja jó cselekedeteinket. De a Szabadítóra nincs szükségünk. Hiszen igencsak keserves lenne bevallanunk, hogy Isten nélkül, magunkban minden erényünk, eredményünk, erőnk csak illúzió, csillogó szemfényvesztés. Pedig nem ér semmit az egész Biblia, ha nem ismerjük fel a törvény tükrében elveszettségünket, és az evangélium fényében megváltásunk lehetőségét, amely arra vár, hogy hittel megragadva egészen a mienk legyen. Ma újra kiált utánunk az Isten. Szava ismét hangzik felénk a megnyíló Szentírásból, az igehirdetésből, hogy ne vesszen kárba rajtunk a kegyelem. Hátha végre ráébredünk, hogy nem a dicsfényt, az egyéni sikert kell keresnünk egymásban és Istenben a győzelemhez, hanem be kell fogadni az Isten megjelent kegyelmét (Tit 2,11). Isten szeretete életünket akatja, dicsőségét ma is kínálja nekünk, hogy egyszülött Fia váltságáért, Lelke által új teremtésként újra cselekvő- képesek legyünk. Győri Tamás • ••• S/1ROK ............................... : Három kórus - egy szólammal 3 5 c* a 3 (A prefáció harmadik része) „Ezért az angyalokkal, az üdvözül- tek mennyei seregével és a földön küzdő egész anyaszent^gyházaddal együtt boldogan áldunk és magasztalunk Téged, és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét.” így kezdődik a prefáció záradéka, ami után nem is szabad pontot tenni, hiszen a „záradék” egyben olyan, mint a felemelt karmesteri pálca: intése nyomán felharsan az „ujjongó ének”, a „Sanctus”. „Ezért...” Jelentéktelen, átvezető szavacska. Visszautalásával azonban újra fénybe vonja mindazt, amire nézve a „Sanctus” megszólal. Amit Isten Jézus Krisztusban tett és tesz, az nem egyszerűen „tudomásul szolgál”. Már minden evangéliumi szakaszra is így válaszol a gyülekezet: „Áldunk téged, Krisztusunk!” A szentségben azonban az egész evangélium összefoglalódik. A szentség maga az evangélium, Krisztus maga. Van a megváltás művére méltó válasz? Igen, a hit - vágjuk rá rutinosan. De a hit előbb ámul, azután szólal meg. Véletlen lenne, hogy ortodox testvéreink ezen a helyen „minden testet” csendre intenek? Amikor a lelkész ehhez a jelentéktelennek tűnő szavacskához ér, ügyelnie kellene arra, hogy a visszautaló szó minden rövidsége ellenére is időt adjon meggondolni, miért is a hálaadás! Tudom, taníthatatlan ez a pillanatnyi veszteglés. Technikáját sem lehet utasításba rögzíteni. Mégis: akár mondja, akár énekli a lelkész, és hallja a gyülekezet, tudnia kell, hinnie szabad, ámulnia lehet, miért is az egész prefáció. „Ezért...” De a hit, illetve a hívő sohasem marad néma. Lehetetlen, hogy válasz nélkül hagyja a minden elgondolást, képzeletet meghaladó csodát, hogy az Isten Jézus Krisztusban értünk van. Énekbe kezd, de nem szólózik. A három kórus egyik, de egybehangzó szólamában próbálgatjuk az „ujjongó éneket”. Mai Agendánk csak két kórust említ: az üdvözültek mennyei seregéét és a földön élő anyaszentegyházét. Reménységünk szerint hamarosan az angyalokéval kezdjük. Az egyetemes keresztény gyakorlathoz leszünk hűségesek, ha három kórust számlálunk. Három kórust - egy szólammal. Nem mi találjuk ki az elsőként említettet, hanem a külön útról találunk rá a közösre. „Az angyalokkal...” Isten a „láthatók és láthatatlanok” Teremtöje, csodálatos rendben állít szolgálatába angyalokat és embereket. Angyalainak szolgálata nem csupán „technikai” jellegű. Vigyázzák Isten népét, és szüntelen dicsőítik a mindenség Urát. „Hogy a te mennyei seregeddel együtt énekelhetek: Uram, ez a te nagy kegyelmed!” „Az üdvözültek mennyei seregével...” A dadogásunk már az angyalok említésénél elkezdődik, hogy folytatódjék az üdvözültek seregének említésével. Előttünk a néma temetők virágosán is szomorú képe. Pedig akik előrementek Krisztusban reménykedve, azok már nem a mi kategóriáinkhoz tartoznak. Rájuk már nem a mi időszámításunk érvényes. Aki Krisztus testéből részesült, a mi szemünkben halottként távozik innen, de Isten szemében él. Nem néma halott, hanem az Éltető hatalmából és irgalmából a második kórus tagja. „...és a földön küzdő egész anya- szentegyházaddal együtt...” Ezek szeretnénk lenni. Küzdenek és mégis énekelnek. Sokszor eltorzul, elcsuk- lik a szavunk a küzdelem során. Küzdelmünk nem kötekedés. Szeretnénk végig hűségesek maradni Krisztushoz, aki a „jót” elkezdte bennünk. Ő nem veti meg a kórus harmadik tagját, még ha néha falsot is fog. Fehér Károly
