Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-10-13 / 41. szám
Evangélikus Élet 2002. OKTÓBER 13. 5. oldal Muzsikáló Podmaniczkyak - Rekviem a város atyjáért Könyvbemutató a Pilvaxban Udvardi István legújabb művének - „Muzsikáló Podmaniczkyak — Rekviem a város Atyjáért” című könyvének a bemutatójára került sor október 1-jén a Pilvax történelmi termében. A szép kiállítású, Udvardi Erzsébet képeivel illusztrált, a veszprémi Kollázs Kiadó gondozásában megjelent könyvet Czigány György ismertette, közreműködött Mohai Gábor. A bemutató díszvendége Schmitt Pál főpolgármester-jelölt volt. A szerző könyvét a tisztelgő kettős főhajtás jegyében írta, és mint mondta, két úr szolgája szeretne lenni, „két igazi magyar úré, akik a 19. század végén polgárosodó fővárosunknak egyazon időben váltak alapítóivá, mindenkori politikusainknak példaértékű utat mutatva”. A két úr nem más, mint Kamermayer Károly és az evangélikus Podmaniczky Frigyes, akik „máig ható, lelkes, önzetlen tevékenységgel alakították ki a három település - Óbuda, Buda, Pest - egyesüléséből fejlődött Nagy-Budapest mai arculatát”. „Mindkettőjükre egy-egy belvárosi terecske meg párszavas szoborfelirat emlékezteti a háláját kifejezni rest utókorunkat.” Életükről, munkásságukról szól az emlékezés - külön-külön fejezetben. Eggyé kapcsolja őket a hit, az áldozatkészség, a tenni akarás - a hazájukért, a földért, ahol születtek, a városért, ahol éltek. Podmaniczky Budapest szerelmese volt, akit kortársai Budapest vőlegényének neveztek, Kamermayer pedig a főváros egymás után négyszer - közfelkiáltással megválasztott - polgármestere. A halálának 100. évfordulójára készült verses játék - „Rekviem a város atyjáért” - helyszíne Abbázia, a fiumei ferencesek által fenntartott ispotály betegszobája, 1897-ben. A betegágynál lévők beszélgetésén keresztül tárulnak fel előttünk a nagy tervek megálmodójának és megvalósítójának előretekintő elképzelései. Mottóként is vehettem volna Podmaniczky öregkori emlékiratának néhány sorát, mely annyira jellemző gondolkodásukra: „Főbajunk nekünk az, hogy bármi szépet alkotunk is, annak jó karban levő fenntartásáról a legritkább esetekben tartjuk kötelességünknek gondoskodni.” Ok alkottak, és óvták is az értéket. A „Kockás báró” (ifjúkori pepita öltözete miatt így is emlegették) emlékiratait a Nemzeti Múzeumra hagyta azzal, hogy csak születésének 100. évfordulóján bontható fel. Podmaniczky írásait Krúdy Gyula bontotta fel, aki regényt is tervezett a „Kockás báróról”, de csak tárcák, hangulatos emlékezések kerültek ki tolla alól. Szerencsére a naplótöredékek végül mégis életre keltek Steinert Ágota irodalomtörténész „Egy régi gavallér emlékei” címmel megjelent kiváló válogatásábán. Most pedig nagyszerűen gazdagítja az öreg báró életrajzát a zeneművész Udvardi István a .Muzsikáló Podmaniczkyak” bemutatásával. Schelken Pálma Első ízben adott koncertet az Izsóp együttes az ország jelenlegi határain túl. Az Evangélikus Missziói Központ által szervezett délutánnak a szabadkai Bunyevác Kultúrház adott otthont A pilisi gárda - földrajzi, nemzetiségi, kulturális és generációs határokon átívelve - az Istent dicsőítő éneklés sugárzó örömével ajándékozna meg a vajdasági evangélikus gyülekezetekből érkezett több mint száz fős hallgatóságot. A koncert végén a lelkes publikum hosszú perceken át fennállva ünnepelte az anyaországból érkezett „énekes-misszionáriusokat”. Fotó: Gáncs AZ ÍRÓASZTALTÓL A TELEVÍZIÓIG Érdektelenségbe fulladó lelkészkonferencia? Négynapos országos lelkészkonferencia helyszíne volt a révfülöpi Evangélikus Oktatási Központ. A téma minden lelkész számára érdekes lehetett, hiszen az előadások - az igehirdetéseink felé megtett első lépéseinktől a minden ember elé kilépő misszióig - számtalan témakört felöleltek. Ennek ellenére a részt vevő lelkészek száma bántóan csekély volt, ráadásul a megjelentek száma a napok múlásával folyamatosan csökkent. Olyannyira, hogy tartani lehetett attól, hogy nem lesz, aki az utolsó előadásokat meghallgassa. Pedig az előadók jól felkészültek, előadásaik érdekesek, tartalmasak, tanulságosak voltak. A konferencia felvezető előadását D. Szebik Imre püspök tartotta, „Az igehirdetés időszerűsége” címmel. Smidéliusz Zoltán püspökhelyettes pedig arról szólt, hogy miképpen jelenik meg a lelkész személyisége az igehirdetésben. Krámer György a vasárnapi igehirdetés kritériumait vette sorba. Varsányi Ferenc arra világított rá, hogy az igehirdetést miként lehet a gyülekezetépítés eszközévé tenni. Az esti fórumon egyházunk aktuális kérdéseiről adott tájékoztatást Ittzés János püspök. A konferencia másnapján azok az új lehetőségek kerültek megvitatásra, amiket az írott és az elektronikus média igeszolgálatba állítása adott, és amelyek segítségével lényegesen megnőtt azok száma, akiket így elérhet Isten igéje. Az előadók egyházi kötődésű, de nem közvetlenül az egyházi médiamunkában részt vevő újságírók voltak; a korreferátumokat azonban evangélikus lelkészek tartották. Az írott média természetrajzába Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz újságírója vezette be a hallgatókat, a korreferátor Gáncs Péter volt. Az elektronikus médiáról Meszleny László, a Duna Tv hírigazgatója adott tájékoztatást, az elmondottakat pedig dr. Fabiny Tamás egészítette ki. Este újabb fórumbeszélgetésre is mód nyílt. Ezúttal egyházunk Luther Kiadójának vezetője, Kendeh K. Péter, illetve az Evangélikus Elet főszerkesztője, T. Pintér Károly várta (volna) akár a kritikus észrevételeket is. Ezen az alkalmon különösen is fontos lett volna a nagyobb részvétel, hiszen a fórumbeszélgetés lehetőséget teremtett olyan kérdések tisztázására, amelyek gyülekezeti körben is felvetődhetnek. Lelki eledel gyanánt a reggeli áhítatokat Ördög Endre tartotta. Az előadások és fórumok után esténként, valamint a záró úrvacsorán Pintér Károly ny. lelkész - „Ti pásztorok, halljátok meg!” címmel - lelkészi eskünk gondolataira fűzött, önvizsgálatra indító evangélizáci- ós sorozata hangzott el. Ördög Endre lelkész, a Lelkészi Munkaközösségek Országos Szövetségének elnöke, a konferencia szervezője maga is csalódott volt az érdektelenség láttán:- Érthetetlen számomra, mi az oka annak, hogy ilyen kevesen vettek részt ezen a konferencián - mondta. — A tavasszal tartott hasonló találkozóra több mint százan jelentkeztek. Minden szoba foglalt volt a konferenciaközpontunkban. Akkor is folyt a hitoktatás, akkor is ugyanannyi szolgálat várt a lelkészekre, mégis sokan érezték fontosnak a konferenciára való jelentkezést. Hiszen egy- egy ilyen alkalom nemcsak a tanulás, új tapasztalatok, információk szerzésének lehetőségét jelenti, de a találkozások, a délutáni és esti beszélgetések a sokat emlegetett (és sokszor hiányolt) frater- nitás elmélyítésére is módot adnak. Csalódottságom ellenére azonban továbbra is úgy látom, hogy szükség van ezekre az alkalmakra, csupán azt kellene megtalálni, hogy miképpen lehetne hatékonyabbá tenni a lelkészi továbbképzésnek ezt a rendszerét. K. M. Nem panaszkodhatott érdektelenségre hetilapunk, amelynek legfrissebb számával a szerda esti fórum vendégei ajándékozták meg a jelenvoltakat. Menyes Gyula felvétele egy valóságos pillanatot rekonstruált. Haubner Máté emlékezete Haubner Máté 1794. szeptember 19-én született Veszprémben, Haubner Mátyás szűcsmester és Ulich Klára gyermekeként. Bár a szülők szegények voltak, gyermekeik taníttatására mindig áldoztak. Máté fiuk Győrben végezhette elemi iskoláit, 11 éves korától pedig a soproni líceum lett alma matere, ahol kitűnő eredménnyel végzett. Nyolc év elteltével Pozsonyba került Habenmayer Mátyás házába nevelőnek, hogy így keresse meg a tanulmányai befejezéséhez szükséges anyagi fedezetet. Szorgalma révén megadatott neki, hogy Jénába mehessen egy esztendőre, korának legjobb professzorait (Gabler, Voigt) hallgatni. Miután visszatért pozsonyi állásába, Ghilka Konstantin Emanuel oláh földbirtokos György fiát nevelte három éven keresztül, részben Bécsben, részben Sopronban. Ebben az időben vette feleségül líceumi tanárának - Seybold Pálnak - a leányát, Lujzát. Érdeklődése eközben a lelkészi hivatás felé fordult, így rövid pozsonyi grammatikatanárság után, 1821 -ben Kis János szuperintendens lelkésszé avatta. Első állomáshelye a Dunántúli Egyházkerület egyik legnépesebb gyülekezete, a Felső-Vas megyei Szalónak (ma Schleining) volt, ahol szomszéd kollégájával, a felsőlövői Wimmer Ágosttal komoly kulturális missziót is folytatott. Pásztori munkájukon túl ezeken a német anyanyelvű településeken nagy hangsúlyt fektettek a magyar nyelv tanítására és megszerettetésére is. A szalónaki német papot 1829-ben kicsit félve, de nagy reményekkel választotta meg lelkészének a magyar gyökerű győri gyülekezet. Rövidesen azonban olyan hallatlan népszerűségre tett szert kitűnő prédikációival és emberközeli pász- torális tevékenységével, hogy ebben a felekezeti ellenségeskedéssel fűszerezett időben Stankovics győri római katolikus püspök is tisztelettel tartotta barátjának. Az egyházi szolgálatban egyre többet bíztak rá: a nagy ébredés idején előbb egyházkerületi főjegyző, majd 1846. október 6-án Pápán szuperintendens lett. Egyházkerületében szinte az összes gyülekezetét meglátogatta, és olyan törvényes kereteket épített ki, amire mai egyházi paragrafusaink is építkeznek. Lelkesen csatlakozott a két nagy protestáns felekezetet egyesíteni kívánó mozgalomhoz. Ennek támogatására írta meg álnéven „A protestáns keresztyének lelki szabadsága” című munkáját, és közös kátét is írt. (Luther Kis Kátéját is lefordította magyarra.) 1848-ban erkölcsi és szellemi síkon is támogatta a magyar nemzet szabadság- harcát. Hazája iránt érzett lángoló szere- tete és az igazság lázas keresése szülte híres pásztorlevelét, amiben egyházának lelkészeit és tanítóit szólítja fel, hogy álljanak a nemzet szent ügye mellé. A szabadságharc leverése után ez a levél szolgált az ellene szóló vádak alapjául. A haditörvényszék hatévnyi várfogságra ítélte. Hiába folyamodtak felmentésért olyan tekintélyek, mint Bauhofer György vagy Mária Dorottya főhercegnő, csak azt érhették el, hogy sorsa enyhüljön, s hogy ne kelljen mind a hat évet leülnie: Először Pozsonyban raboskodott két hónapot Matild lányával, majd a tiroli Kufsteinben ült másfél évet. Szabadulása után azonban tevékenységét nem folytathatta: a „rendőrkormány” kötelezte őt arra, hogy „biztonsági okokból” Győrből Sopronba - a helytartótanács és a többi regionális hivatal székhelyére - költözzön, a „könnyebb ellenőrizhetőség végett”. Sopronban visszavonultan, tulajdonképpen házi őrizetben élt, türelemmel várva a zaklatott időszakot követő jobb kor beköszöntét. Egyházkerülete hiába kérte, hogy térjen vissza az őt megillető posztra, a rendszer még azt sem engedte meg, hogy Bella lányának temetésére Győrbe utazzon. 1853-ban aztán újabb fordulat történt az életében: a nagygeresdi gyülekezet - vakmerőén - megüresedett lelkészi állására Haubnert hívta meg. A felsőbbség ugyan hallani sem akart erről a meghívásról, de a geresdiek három évig „küzdöttek érte”, és várakoztak a szuperintendensre, aki 1856 tavaszán léphetett be a számára épített falusi papiak ajtaján. Bizonyos értelemben itt is visszavonultan élt, ám híveinek lelkigondozása mellett a településen gyógyszertárat is létesített, orvos fiától kapva gyógyszereket és útmutatást. Nagygeresdi szolgálata öt esztendeig tartott. 1859 szeptemberében a hírhedt pátens újabb érvágást ejtett az evangélikus egyház testén: az egyházi autonómiát kívánta megszüntetni. A gyülekezetek együttes erővel utasították vissza jogaik csonkítását, így azután egy leirat kénytelen volt visszavonni a pátenst. Ezt követően a felbátorodott hívek képviselői 1860. május 31-én Kőszegen egyházkerületi gyűlést tartottak, amelyen a törvényes szuperintendenst - Haubner Mátét - visszahelyezték vezetői tisztébe. A kormány ugyan kísérletet tett arra, hogy tervüket meghiúsítsa, de - mivel már nem mert drasztikusan, a hatalom eszközével fellépni - ez hasztalan erőlködésnek bizonyult. így történt, hogy Haubner ismét törvényesen tölthette be szuperin- tendensi hivatalát. Évtizédhyi távoliét után - 1860 augusztusában - elégtételt nyerve „vonulhatott be” Győrbe, majd 1861 áprilisában vissza is költözhetett. Rehabilitációja a rendszer erkölcsi vereségét jelentette, és ez újabb és újabb lökéseket adott az egyházi reformerőknek. Idős kora ellenére nagy lelkesedéssel kezdett neki munkájának a régi-új szuperintendens. Éjt nappallá téve dolgozott, amíg tartott az ereje, levelezett, pásztorolt, oktatott és látogatott. 1865- ben az egyházkerületi ülésen bejelentette visszavonulását, és fáradtságára, idős korára hivatkozva beadta lemondását. A gyűlés kis haladékra kérte fel, így csak 1866 őszén „adta át a stafétabotot” méltó utódjának, Karsay Sándornak. Élete hátralévő részében Sopronban élt, fiának, dr. Haubner Rezsőnek házában. Nyugdíjasként is nagy érdeklődéssel kísérte korának egyházi, politikai és szellemi változásait. Miután másik lányát, Matildot és szeretett hitvesét is elveszítette, megbékélt szívvel várta végóráját, amely 1880. szeptember 22-én érkezett el. Püspök utódja, Karsay Sándor temette. * * * Haubner Máté Sopronban nyugszik. Sírja mellett október 5-én, szombaton délután koszorúkkal állt meg a soproni gyülekezet és a líceum. Az emlékező istentiszteleten Zügn Tamás vezető lelkész és Gabnai Sándor lelkész szolgált, és helyezte el az egyházközség koszorúját. A líceum diákjai Haubner életrajzát osztották meg a hallgatókkal, valamint felolvastak egy részletet a híressé vált püspöki körlevélből, ami miatt kufsteini fogságra ítéltetett. Az alkalom után a temető előtti 13 emlékfánál - immár a várossal együtt - emlékezett meg a soproni evangélikusság október 6-ról és az aradi vértanúkról. Gabnai Sándor Duna „Semper reformanda” a Duna Tv-ben A reformáció hónapjában - a nagy érdeklődésre való tekintettel - a Duna Tv ismételni kezdte Semper reformanda című sorozatát. A 9x30 perces összeállítás azt mutatja meg, hogy a reformáció tanai miként terjedtek el az énekek segítségével. A műsorok keddenként 12.25-től kerülnek bemutatásra. Az első részt október 8-án, a másodikat október 15-én vetíti a Duna Televízió.
