Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-02-03 / 5. szám
67. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2002. FEBRUÁR 3. HATVANAD VASÁRNAPJA ÁRA: 89 Ft A TARTALOMBÓL Zsinatra hangolva Emlékezés a KIÉ mártírhalált halt titkárára Két életünk - egy halálunk Világraszóló magyarok Evangélikusok Albániában Egyházunk elnökségének médiamunkáért felelős tagjai sajtóreggelire hívták meg a legismertebb országos napi- és hetilapok, valamint a közszolgálati rádió és tévé - vallási témákkal foglalkozó - munkatársait. A hagyományteremtő céllal szervezett, oldott hangulatú találkozón részt vettek egy házunk sajtószolgálatának vezető munkatársai is. A kötetlen beszélgetés jó lehetőséget kínált a személyes kapcsolatteremtésre, a további együttműködés elmélyítésére. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy az egyház életéről megfelelő arányban, sokszínűén, frissen és reálisan tájékoztatni a közvéleményt a média és az egyház közös feladata. (Felvételünkön D. Szebik Imre elnök-püspök ismerteti egyházunk történetét.) fotó: gáncs Péter SEGÍTENI ÖRÖM ES GAZDAGSÁG Modem samaritánusok konferenciája Az irgalmas samaritánus története mindnyájunk előtt jól ismert. Aktualitása ma sem csökkent. Globalizált, eltömegesedő világunk sok értéket háttérbe szorít. A versenyelv, a hasznosság dominál - az ember elvesztette éltető gyökereit, s egyedül maradt. Ez az egyedüliség különösen fájó és nyomasztó betegségek idején, a kórházakban. A kórházak élete is a világ áramlatát követi. Az orvostudomány technikailag fejlettebb, mint valaha. A műtét, a gyógyszerek szinte mindent megoldanak, de ez mégis kevés, mert a betegség az egész embert támadja meg, melyben lelke is megrendül. Ilyenkor a beteg ember fokozottan igényli környezetének támogatását. Óriási az igény az - ellenszolgáltatás nélküli - fizikai és lelki segítség- nyújtásra. Bizonyítja ezt az is, hogy az elesett ember gyakran nagyobb bizalommal fordul egy laikus, egy szeretetteljes önkéntes segítő felé, mint orvosához. Az önkéntes kórházi segítők január 23- án azért kaptak meghívást Budapestre, a Kongresszusi Központba, hogy eddigi tapasztalataikat összegezzék, valamint együttműködést dolgozzanak ki az egészségügyi szaktárcával. Az egészségügy nehéz helyzetben van, és „felépülésében” nagy szerepet kaphatnak az önkéntes segítők is. Fontos, hogy munkájuk szervezettebb módon épüljön be a kórházak rendszerébe. A konferencia súlyát jelezte Benyhe István államtitkár megnyitó beszéde és dr. Mikola István egészségügyi miniszter előadása, illetőleg kettejük jelenléte a konferencia teljes programján. Dr. Mikola István elmondta: az egészségügyi intézmények optimalizációra, racionalitásra törekednek, de e mellett nagyon fontos a humánum, az empátia, az emberség megjelenése is. Az önkéntes segítőkre szükség van. Önkéntes segítségre, vagyis szeretet- ből és ellenszolgáltatás nélkül. Kiemelte a segítés pozitív hatásait: aki segít, nem csak a másiknak tesz jót, de magát is gazdagítja, pszichés és lelki energiákat szabadít fel. Hidak épülhetnek az idős és fiatal generációk között, szakterületek képviselői között, erősítheti a társadalom kohézióját is. Ehhez kellenek az egyházi és humánus civil segítők, hogy azzal a kinccsel, amivel rendelkeznek, szeretetteljesebbé, emberibbé, elviselhetőbbé tegyék a kórházban eltöltendő napokat és heteket a betegek számára. A nyitó gondolatok után három referátumot hallottunk. Dr. Tóth Ibolya az „Önkéntesség Magyarországon” címen, Sáriné Dr Simkó Agnes az önkéntesek jogbiztonságáról és Dr Vízvári László „Szerveződési modellek és alternatívák” címmel tartott előadást. Néhány érdekes adat az előadásokból. Egy felmérés szerint 70 magyar kórházból 40-ben vannak jelen önkéntes segítők. 24 vizsgált országban 11 millió önkéntes segíti a munkát. (Északon dominánsabb, délen kevésbé az önkéntes tevékenység.) Az egészségügyi önkéntesek 56%-a egyházi, 42%-a civil, 2 %-a egyéb indíttatású... A konferencia délután- ján szekcióbeszélésekre került sor; az önkéntes egészségügyi segítők képzési elképzeléseiről, a már működő modellekről és lehetőségekről stb. * Jó lenne, ha gyülekezeteinkben is feléledne a segíteni akarás, az egymás iránti felelősség vállalása, ha nálunk is szerveződnének gyülekezeti kórházlátogató- vagy beteglátogató csoportok, s ahol már működnek, beszélnének munkájukról, tapasztalataikról. Hogy mindannyian felismerjük és megélhessük: segíteni öröm és gazdagság. Természetesen nem teljesíthetetlen „nagy” dolgokra kell gondolni, hiszen legtöbbször elég az odafigyelés, a bátorító szó, egy kézfogás, egy csendes jelenlét is a beteg mellett. Végezetül a sorok írójának - úgyis, mint gyakorló kórházlelkésznek - szabad legyen egy személyes élményét megosztania az olvasóval. Egy rákbeteg idős asszonyhoz hívtak. Már három hónapja feküdt a műtét után a kórházban. Amikor először találkoztunk nagyon erőtlennek tűnt, nem csak testi, de hitbeli értelemben is. Hiszen már régóta itt van, elszakadva kedves falujától, állapota felől nem mondanak neki semmit, nem tudja meggyógyul-e vagy sem. Három hónapja fekszik így EGYEDÜL. Csoda-e, ha megrendül a hite, még egy idős, sokat megélt evangélikus asszonynak is. - Már imádkozni sincs erőm.... - mondta. - Kérem, imádkozzon velem, hogy végre történjék már valami. Imádkoztunk. Megrendített eiesettsége. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva újra felkeresem. Félve mentem be hozzá, ám meglepetésemre egy egészen „más” asszonyt láttam, aki boldog és sugárzik. Mosolyogva mesélte; levelet kapott a falujából, a kedves gyülekezetéből, hogy gondolnak rá, hiányzik, imádkoznak érte, és mielőbb várják haza. - És képzelje! - újságolta - tegnap azt mondta a főorvosom, hogy szépenjavulok, és szombaton hazamehetek. .. Hogy mennyit segíthet akár csak egy levél, és milyen jelentősége lehet akár csak egyetlen látogatásnak is, azt talán szükségtelen bizonygatni. Nos, ezektől a „nem nagy” dolgoktól lehet emberibb, szeretetteljesebb még a kórházi tartózkodás is, nem kis mértékben járulva hozzá a gyógyuláshoz. A kérdés csak az; vállaljuk-e a modem samaritánusok mai feladatát? Bajuszné Orodán Krisztina (A témáról további írások a 6. oldalon.) „Az önkéntes kórházi segítők január 23-án azért kaptak meghívást Budapestre, a Kongresszusi Központba, hogy eddigi tapasztalataikat összegezzék, valamint együttműködést dolgozzanak ki az egészségügyi szaktárcával. Az egészségügy’ nehéz helyzetben van, és „felépülésében” nagy szerepet kaphatnak az önkéntes segítők is. Fontos, hogy munkájuk szervezettebb módon épüljön be a kórházak rendszerébe. ” Nagyszerű ökumené Pitém a Kálvin téri templom padjában, előttem éppen ortodox lelkipásztorok - Magyar Máriusz román ortodox esperes és Kalota József ortodox érseki vikárius - foglaltak helyet és arra gondoltam, hogy mindez még mindig szinte hihetetlen, nagyszerű és cseppet sem természetes. Ha a viharos történelemre gondolunk. Évek óta észrevettem magamon, hogy készülök az egyetemes imahétre. Jól érzem magam a sokszínű, sajátos imádkozó közösségben. Jó szívvel várom a különböző keresztény egyházakhoz tartozó testvéreket, ha éppen evangélikus templomban jövünk össze és örömmel megyek más egyház templomába. Jól esik megmártózni az ökume- nizmus fürdőjében. Nem természetes ez, hisz nem is olyan régen, olykor még egymás templomát is kerülték a különböző egyházakhoz tartozó lelkészek és hívek, voltak, akik bűnnek tartották belépni a másik templomába. Bizonyára ma is vannak, akik nem hívei az öku- menizmusnak. Pedig a folyamat megállíthatatlan. Úgy vélem, ez az egyik válasza a kereszténységnek a globalizáció kihívásaira. A magyarság diaszpóra-sorsa miatt érthetően nálunk erős az egyház nemzeti kultúrát közvetítő szerepe, hangsúlyos ez az emigrációban és a kisebbségi sorsban. Összekapcsolódik a hitbeli üzenet az anyanyelv, a magyar kultúra ápolásával. Ez a „trend" is természetesen ökumenikus. Világméretben pedig evidens módon nem a nemzeti jelleg, hanem a kereszténység egyetemessége kap hangsúlyt. Akkor is, ha természetesen mindenütt fontos a saját egyházhoz tartozás. Afrikai kollégám szemlátomást imádsággal kezdte az ebédet, nemzetközi bizottságunk legutóbbi ülésén Olaszországban. - Imádkoztál? - kérdezte csodálkozva a házigazda ország egyik képviselője nigériai barátunktól, majd hozzátette: „katolikus vagy?” - Igen imádkoztam - válaszolta mosolyogva a megszólított - protestáns vagyok. Nem tagadhatom, hirtelen büszke voltam, jó érzés volt, hogy az afrikai sportvezető hozzánk tartozik, de azután szinte restelkedtem, mert fontosabb volt, hogy az imádságos bizonyságtétel egy csapásra ökumenikus közösséggé változtatta, varázsolta a sok országból összegyűlt asztaltársaságot. A lassan évszázados ökumenikus mozgalom legnagyobb ereje, fegyvere az imádság. Ez a csodálatos misztérium, amely az Úristenhez kapcsol, .amelynek erején nem győz csodálkozni a hitetlen-világ. Ez az, amit meg sem kísérelhet kisajátítani egy-egy egyház, felekezet vagy közösség. Semmi sincs, ami jobban összekapcsolná a különböző egyházakhoz tartozó keresztényeket, mint az imádság. Ezért volt zseniális ötlet az egyetemes imahét, ezért nagyszerű megélni évről-évre a testvéri közösséget. Amiben persze több egyéb kapocs is erőt sugároz. Baptisatus sum. Meg vagyok keresztelve. Nagy erő, közösségformáló tényező ez is. Az egy anyaszentegyház tagjai vagyunk valamennyien, megkeresztelt keresztények. Az ökumenizmus iránti elkötelezettségéről is jól ismert pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik fogalmazta meg tréfásan egy baráti társaságban a „gólya-ökumenizmus ” elvét. Tehet az az evangélikus vagy az a református - vagy éppen egy katolikus — barátom arról, hogy af gólya őt ilyen vagy olyan vallásii családba hozta? — kérdezte a püspök. Megkeresztelték őket. Krisztusban egyek vagyunk. Ezt az egységet kell megélni, erősíteni. A keresztség is egyetemes érték, akár az imádság. Erről is szólt Szebik Imre püspökünk még az egyetemes imahetet megnyitó igehirdetésében. Bizonyára sokáig, talán mindvégig megmaradnak a keresztény egyházakban a történelem során kialakult különbségek, sajátságok, teológiai felfogások. De követhető két alapelv. Elsősorban a már széles körben elfogadtatásra talált szép gondolat, egységünk megbékélt különbözőségeinkben. De emellett lehetséges az egyházak között — immár zsinati szinten is - a közeledés, a tudatos munkálása annak, ami összeköt, és amivel egységes keresztény választ adhatunk a globális, szekularizálódó környezet kihívásaira. Ehhez persze a különböző egyházak belső egysége is szükséges. Nincsen új a nap alatt. A szabadság felszínre hoz egyéni ambíciókat, törvényeskedő álapostolokat, akárcsak Pál apostol korában. Befurakodott áltestvérekről, a régi fordításban „be- lopózkodott hamis atyafiakról” ír Pál (Gál 2,4), „akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és hogy szolgává tegyenek minket. ” Ma is minden egyházban meg kell küzdeni belső gondokkal, megkell őrizni a drága kincset, a Krisztusban elnyert szabadságot, nem adva hitelt a mai hamis atyafiaknak. Paskai László bíboros imaheti meditációja is emlékezetes marad. A legerőteljesebb mozzanat annak a férfinek a felidézése volt, aki életcéljai tudatos tervezésekor eljutott a végső kérdésig: és azután, ha minden a remények, a tervek szerint alakul is, azután mi lesz? Fontos az evilági program, de élete adott pontján mindenki szembesül az örök élet, az üdvösség kérdésével. Hitébresztő és hitmélyítő volt idén is az ökumenikus imahét sok-sok alkalma. Egy nehéz esztendőt követően arról is üzent, hogy Isten népe Magyarországon is érzi felelősségét egymásért és a társadalomért. Az egység nem öncélú törekvés, hanem a missziónak is a kulcsa. Egyházon belül és az ökumenikus mozgalomban egyaránt. Frenkl Róbert „De nézd csak, milyen derék, jámbor, jó gyerekek vagyunk! Hogy ne kelljen a Szentírást tanulmányoznunk, s mindenütt Krisztus után kutatnunk, az egész Ószövetséget lekezeljük, mint ami elavult és érvényét vesztette; noha egyedül ennek »Szentírás« a neve, s az evangélium voltaképpen nem is irat, hanem szóbeli igehirdetés, mely a Szentírást fejti ki, ahogy’ ezt Krisztus és az apostolok tették. Ezért van az is, hogy Krisztus maga nem irt semmit, csak beszélt, s tanítása nem »Szentírás«, hanem »evangélium«, azaz »jóhír« vagy »örömhír«, mit nem a tolinak, hanem a szájnak kellene továbbadnia. Mi azonban rögtön készek vagyunk arra, hogy az evangéliumból törvénykönyvet vagy szabályzatot csináljunk. Krisztusból pedig Mózest, a segítőből tanítót formáljunk. Milyen csapással ne sújtsa ezek után Isten ezt az eszeveszett, ostoba népet! " Luther Márton, Mi az evangélium? (Csepregi Zoltán fordítása)
