Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-09-01 / 35. szám
6. oldal 2002. SZEPTEMBER 1. Evangélikus Élet Beharangoztak A többlet, ami adható Szubjektív gondolatok egy „hiányszakmáról” „X (termék, szolgáltatás etc.) a legtöbb, ami adható” - megmosolyogjuk a reklámmondat gyermeteg túlzását. Keresztyén munkamorálunk értelmében azonban mindig keressük: mi a többlet, ami adható? Ma különösen aktuális kérdés: mi az a többlet, amit evangélikus oktatási intézményeink adni tudnak? Nem a versengés szándékából fakadó kérdés ez, hanem hitbeli elkötelezettségből adódó... Az egyházi intézményrendszeren belül talán az iskolák iránt van a legnagyobb elvárásokkal a hazai evangélikus- ság. Nagy hírű iskoláink az államosítás előtt valóban olyan többletet adtak, amelyet ma is sóvárogva idéznek fel az em- lékezők. A mai evangélikus iskola küszködve igyekszik megfelelni ezeknek az elvárásoknak: a mai körülmények közt ez nemigen sikerülhet. Sokszor, sokféleképpen szóltak már erről írások, mégis élnek a köztudatban nehezen teljesíthető elvárások, és egy-egy nyilvánosságra kerülő kínos eset kapcsán fájdalmasak a csalódások. Mi történt, miért történt, miért nem másképpen történt? Mit lehetne tenni az oktató-nevelő munka régi színvonalának helyreállítása érdekében? AZ ALAPOK Biztos, hogy sok múlik az anyagiakon is, de távolról sem minden. Ha a kormányzat pedagógus-béremelési intézkedései elérik az egyházi iskolákat, az e sorok írójának véleménye szerint a legkevesebb, amivel pedagógusaink eddigi erőfeszítéseit méltányolni lehet. Ugyanakkor várhatóan az egész pedagógus- társadalom vonatkozásában előmozdítja a tehetséges pályaelhagyók visszatérését, és az igényesebb munkáltatóknak több választást enged a munkatársi gárda kialakításában. De ez csak a kisebb része az adható többletnek. A valódi többlet: a lelkiség fejlesztése, a hitünkön alapuló mindennapi életvezetésre történő nevelés, a családdal és a gyülekezetekkel közösen. Meg tudja ezt adni az evangélikus iskola ma, amikor az iskolák „üzemi négyszögének” minden szereplőjét számos gónd terheli, és az ebből adódó feszültségek rendszeresen termelik a konfliktusokat? A DIÁK A diák a túlméretezett tananyaggal, a kamaszkor kínjaival és alkalmanként a családi problémákkal is megterhelve érkezik az iskolába. A hittanóra ugyanúgy lefut, mint a történelem- vagy a matekóra, de ha a hallottak, illetőleg a tanultak alapján felmerül benne egy-egy kérdés, avagy a mindennapok tapasztalata, és a hitről való ismeret ütközik gondolatvilágában, vajon kap-e, talál-e lehetőséget arra, hogy ezeket valakivel úgy tudja megbeszélni, hogy hitében és szellemi életének fejlődésében előrelépjen. A valóság inkább az, hogy az ilyen gondolatokat vagy elhessegeti, vagy - jobb esetben - baráti körben hozza szóba, hiszen többnyire nincs ideje elmenni gyülekezetének hétközi alkalmaira, oda, ahol lelkészi vezetéssel lehet megbeszélni a témákat. Kezet a szívre: hány családban mindennapos gyakorlat a szülő és kamasz gyermeke közötti bizalmas beszélgetés? Hány szülő tudja, akarja megadni ezt a többletet gyermekének? A PEDAGÓGUS A pedagógus - a megélhetés, a szakmai továbbképzés és az időhiány gondjai miatt - szintén feszültségben él. Tőle mindenki követel, elvár, mindenki csak a kötelességeiről tud. Ismert tény, hogy korábban a legtöbb pedagógust akadályozták hitéletének gyakorlásában, ezért egy-egy váratlan vagy konfliktushelyzetben „nem jön a szájára” az a válasz, amihez a hitbeli elmélyedés, a bibliaismeret, no és a tapasztalat hozzásegítené. Ilyenkor a hívő értetlenül áll, sőt el is marasztalja a pedagógust, az iskolát. Nem ismer pardont... Az evangélikus iskola társadalmi háttere a legtöbb esetben a szekularizált világ, amelyben a család, a szülő él egzisztenciális problémákkal terhelten, ugyanolyan állandó időzavarban, mint a pedagógus. Együttműködés helyett olykor kölcsönös egymásramutogatás folyik. Az iskola tekintélye már régen nem olyan, mint nagyszüleink idejében, ezért a viták feloldása is sokkal nehezebbé vált. A HITTANTANÁR Az egyház képviseletében a gyülekezeti lelkész jelen van az iskola vezetésében, de - egyéb kötelezettségei miatt - többnyire csak a hittanórákon, illetve az értekezleteken tud jelen lenni. Nagyobb iskolákban előfordul, hogy a hittantanárok mellett több lelkész is oktat óraadóként, ám ők is egyéb kötelezettségeiktől el-el- szakadva. Várhatunk-e többet agyonterhelt gyülekezeti lelkészeinktől? Valljuk be őszintén: iskoláinkban nincs úgy jelen az egyház, az egyházi szellemiség, mint ahogyan az államosítás előtti időszakban volt. Ne csodálkozzék senki, ne kifogásolja. Más lett a világ! És az új helyzet új megoldásokat kíván! Ha jól meggondoljuk, számos más területen is szükség van újfajta megoldásokra. Például a lelkészi szolgálatot is közelebb kell vinni az emberekhez. A mai világban nem biztos, hogy a kallódó ember megtalálja az utat a templomhoz, a gyülekezethez. Sok minden visszatarthatja. Utána kell menni, segítő kezet kell nyújtani felé. Ott és akkor, ahol és amikor a legnagyobb a szükség, a legtöbb a feszültség, a konfliktus, a lelki teher. Elsősorban azonban azokhoz kellene „közelebb menni” a lelkészi szolgálattal, akik a legnehezebb helyzetben vannak: az életvezetést tanuló fiatalokhoz és az értük felelősséget vállaló pedagógusokhoz, szülőkhöz. Ha az iskolákban állandóan jelen lehetne egy lelkész, aki elsősorban lelkigondózással és lelki neveléssel (pl. életvezetési kérdések megbeszélésére szánt szakkörök, bibliaórák, kiscsoportos foglalkozások és egyéni konzultációk vezetésével) foglalkozna, kielégülhetne a „többletigény”. Ha minden iskolánkban volna „főállásban ” egy lelkész, akit a pedagógusok és a szülők is megkereshetnének, az biztosíthatná azt a bizonyos többletet, amit egy evangélikus iskolától el szeretnénk várni. Természetesen az iskolalelkész hittanórákat is tartana, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy átérezze és megélje az iskola légkörét, ám az iskolalelkész nem azonos a hitoktató lelkésszel: rá a mai körülmények közepette más feladat vár. A legszebb feladat: az, hogy elősegítse az evangélikus iskola lelki arculatának, légkörének megformálását. Az, hogy megadja azt a lelki többletet, ami ma hiányzik - de ami megadható! ÚJ UTAK Új a helyzet, új a fogalom, új az egyházjogi és a munkajogi szituáció is. Nem könnyű ezek ellentmondásait feloldani. A Zsinat több bizottságban folytatott jogi előkészítő munka után az őszi ülésen foglalkozik majd az iskolalelkészekre vonatkozó új jogszabállyal. Az iskolalelkészi tevékenység azonban nem az egyedüli ilyen új szolgálati forma. A „többletet” már más területen is adja egyházunk: a kórházi, a tábori és a börtönlelkészi munka az iskolalelké- szihez hasonlóan kettős munkajogi kötődést von •magával. Ugyanis gyülekezet helyett egy-egy intézményben szolgál a lelkész, és mind az állandóan ott dolgozók, mind pedig az ott megfordulók változó összetételű közösségének lelkigondozását meg kell oldania. Ha ezeken a különleges posztokon sikerül megerősíteni a lelkészi szolgálatot, akkor egyházunk nagy lépést tesz a missziói feladatok terén. Kórházlelkészek, börtönlelkészek a megmondhatói, milyen sokszor lehet templomokon kívül elérni azokat, akik sóvárogva keresik az utat Istenhez! A többlet, ami adható... Vagy talán: a legtöbb, ami adható...! Szabó-Pap Gabriella (A témáról lásd még a szerző cikkét a Lelkipásztor 2002 áprilisi számában.) Egy paptanár monológjai Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimnál. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavával élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. 1. discman Mit hallgatsz? Belehallgathatok? Nem is olyan rossz... És tetszik a discmaned is. Nem csoda, hogy mindig a füleden hordod. Megfigyeltem, minden szünetben rajtad van. Még szerencse, hogy az órán nincs. Nem, ne félj, nem akarlak most lelkifröccsel idegesíteni, nem azért mondtam. De azért véleményem lehet róla, nem igaz? Én is szeretem a zenét, még ha a mai zenekarok nagy részét nem is. És gimista koromban én is nagyon szerettem walk- mant hallgatni (akkoriban még nem volt discman, ha jól emlékszem, húszéves koromban hallottam először CD-t). Ma is emlékszem annak a varázsára, amikor a világ bezárul körülöttem, és sztereóban körbevesz a zene, amit csak én hallok. Jó érzés, hogy vannak ilyen zárt pillanataink: amikor úgy érezzük, mintha kilépnénk a hétköznapi világból. Én manapság is főleg úgy tudok igazából gondolkodni vagy vezetni, ha a háttérben szól valamilyen zene. Van zene, ami feldob, és van, ami megnyugtat, van, aminek muszáj figyelni a szövegére, és van, ami tényleg csak háttérzene. Ráadásul amikor nem hallgatok semmilyen zenét, gyakran azon kapom magam, hogy öntudatlanul dúdolgatok valamit, máskor meg mintha a fejemben lenne egy magnó, belülről hallok valami jól ismert dallamot. Mondom, semmi bajom magával a walkmannel vagy a discmannel. Csak furcsa nekem az a mindig: hogy minden szünetben automatikusan felrakod a fülhallgatót. Persze értem én, hogy úgy érzed, a zene szabaddá tesz, hogy legalább lélekben kiszabadít az órák monoton sorából, a ki- és becsöngetés unalmából, amit mellesleg teljesen megértem, hogy utálsz. De nem gondoltál még arra, hogy ez a mindig egyben börtönné válhat? Elmagyarázom, mire gondolok. Amikor annak idején olykor walkmant hallgattam, gyakran éreztem, hogy kettéválik a világ: itt vagyok én, majd egy nagy fal, és tőlem jó messze a világ többi része. A fülhallgató maga volt a fal, ami kizárta a világot. Vagy talán engem zárt ki a világból? Egyszerre azt vettem észre, hogy nincs közöm mindahhoz, ami körülöttem történik - otthontalanná váltam ebben a világban. Körülöttem minden néma; a haverok nevetése, a szavakat formáló ajkak..., szóval, hogy egy halott világ van körülöttem, mármint a falakon (a fülhallgatón) kívül, és ez iszonyú. Nincs néha ilyen érzésed? Hogy kizáródsz a többiek közül? Hogy kirekeszt a világ, mert füleden a fejhallgató? Ez is egyfajta börtön - csak most nem be -, hanem kizárnak. Pedig annyi minden történik odakint! Poénok röpködnek a levegőben, ugratások, valaki magában dudorászik, a másiknak gyöngyöző a kacaja, a harmadik épp valakinek a háziját kéri kölcsön: az élet ezerrel nyomul körülötted, te meg itt ülsz, kiközösítve, mert a fejeden az a vacak fülhallgató... A srác a CD-n mindig ugyanazt énekli, ha csak rá figyelsz, te is beszűkülsz, akármilyen jó az a zene, amit hallgatsz; ha másokra is hallgatsz, kinyílik a világ, ezer gondolat, ezer szó ér el hozzád, s ki tudja, talán köztük van a legfontosabb is, egy szerelmi vallomás, vagy olyasmi, ami nagy, kozmikus magányodat oldja föl. Minek kihagyni? Nézd, én érettségi óta már megéltem pár osztálytalálkozót. Mindig hallgattunk zenét és táncoltunk is. (Igen, én is, ne röhögj!) De az igazi élmények, amelyek összekötnek bennünket, amelyek miatt én lélekben a mai napig annak az osztálynak vagyok a tagja, azok nem a walkmanből születtek, hanem a hatalmas dumákból, a nevetésekből, a beszólásokból, a vitákból, abból, hogy figyelhettünk egymásra. Nem a zenével van bajom, csak féltelek: túl sok mindenből kimaradsz, talán mert menekülsz, talán mert nincs türelmed a többiekre figyelni. Nem parancsolhatok semmit, a szünet a tiétek, inkább csak hadd kérjelek, a magad kedvéért: vedd le olykor a fülhallgatót! 2. öltözködés Amikor beléptem a terembe, rögtön megakadt Rajtad a szemem. Nem csoda: mélyen kivágott topban, extra mini szoknyában üldögéltél, még a köldök-pier- cinged is megcsillant előttem. Megmondom őszintén, nagyon dühös lettem. Nem azért, mert „ilyen ruhában nem illik suliba jönni”, nem is azért, mert a házirend is előír valamiféle minimális követelményrendszert a ruházattal kapcsolatban. Nem emiatt lettem éktelenül dühös, hanem azért, mert nagyon rossz helyzetbe hoztál: hogyan reagáljak? Ha úgy teszek, mintha nem venném észre: hiába, a tanár úr savóvérü, úgy látszik, már benne van a korban... Ha rád szólok: prűd és begyöpösödött tanár, biztosán ezért is ment papnak. Ha beszólok (amit soha nem tennék): fúj, undorító kéjenc, hogy lehet így beszélni... Látod, nincs jó megoldás, ebben a játékban én csak veszíthetek. Csakhogy én nem szeretem ezeket az eleve vesztes játszmákat, ezért dühödtem be. Bevallhatom: nem vagyok savóvérü, még prűd sem. Örülök, hogy az emberi test szépnek teremtetett, és nagyon örülök, hogy nem osztódással szaporodunk. .. Nem a testtel, nem az erotikával van nekem bajom. Csak éppen nem akarok a suliban ilyesmivel foglalkozni. Egyszerűen mert nem erről szól a tanóra. Mert mindennek megvan a maga ideje... Nem úgy akarok Rád nézni, mint egy szép női testre, hanem mint a diákomra. Nem a dekoltázsod érdekel, hanem a tudásod és a nemtudásod, a kérdéseid, a kételyeid, az ötleteid, a gondolataid, az érzéseid. Én ezzel a kíváncsisággal lépek be az osztályba, és Te lennél a legjobban megsértődve, ha nem így tekintenék Rád. Persze, mire az ember felnő, megtanulja szétválasztani a dolgokat, csak hát ez sokkal egyszerűbb akkor, ha senki nem provokál az ellenkezőjére. Akkor meg miért akarod megnehezíteni a dolgomat? Persze nem vagyok túl beképzelt, tudom, hogy nem az én kedvemért öltöztél így. De akkor kinek a kedvéért? A srácok, az osztálytársak kedvéért? Akkor most elmondok Neked egy titkot, amit ezek a srácok soha nem mondanának el: a fiúk az osztályodban iszonyú nehéz helyzetben vannak. Most születik meg bennük a férfi, ösztöneik jól, talán túl jól működnek, s nekik még meg kell tanulniuk ezzel együtt élni. Olykor ők is ösz- szekeverik a dolgokat, nem tudják, hogy amit egy lány iránt éreznek, az valóban szerelem-e vagy csak testi vágy. (Hogy ugyanezt ti, lányok, hogyan élitek meg, azt Te nálam sokkal jobban tudod.) Persze eljön majd az idő, amikor e kettő - a lelki és a testi vágy - egymásra talál, amikor mindez teljesen vállalhatóvá válik, de sajnos addig még rengeteg vihart kell átélniük. Erre jössz Te, és tovább provokálod őket. Ráadásul ha tévedésből azt hiszik, hogy megjelenésed „felhívás keringőre”, akkor ők lesznek a mocskosak, a szégyenteljesek. Pedig Te is tudod: ha most kihívóan öltözködsz, s a fiúk kikezdenek Veled, akkor nem etikus utólag azzal védekezni, hogy „kérem, én nem így gondoltam....” Végül van még egy lehetőség, amit talán Magadnak sem vallasz be: mi van, ha mindez csak álca, ha csak azért öltözöl kihívóan, mert Te magad se hiszel a szépségedben, abban, hogy vonzó vagy, s ezért kell mindenáron bizonyítékot szerezned róla? Nos, ha így van, megsúgok Neked valamit: Te szép vagy. De ez nem abból derül ki, amit „kiraksz az ablakba”, hanem sokkal rejtettebb utakon: ahogy félrehajtod a fejed, ahogy a kezedet tartod, ahogy elmosolyodsz... De hát mit is magyarázok, ezt nálam sokkal jobban, esetleg szavak nélkül fogja majd Neked elmagyarázni valaki. Egy bizonyos: az, hogy a fiúk megbámulnak, nem fog Téged meggyőzni szépségedről, vonzóságodról, hiába is provokálod őket. Ha ez a célod, hiányzó önbizalmad megszerzése, biztos, hogy csalódni fogsz. Megértem, hogy keresed önmagadat, az utadat, de hidd el: ez az út tévút. Másokat - tanárokat, osztálytársakat - kellemetlen helyzetbe hozol, saját kétségeiden nem segítesz. Most mondd meg: érdemes? Hegedűs Attila !
