Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-08-18 / 33. szám
4. oldal 2002. AUGUSZTUS 18. Evangélikus Élet Agresszió - avagy ami a Magazinból kimaradt Megfékez-e a halálbüntetés? AGRESSZIÓ ES JOG A nyolc áldozatot követelő brutális móri bankrablás után - érthető okokból - hihetetlen intenzitással tört fel a társadalomból a bosszú iránti vágy. Szinte egyöntetűen kiáltott „halált” a (lapzártánkkor még mindig csak körözött) elkövetőkre a felháborodott és megrendült lakosság. Persze a „szemet szemért, fogat fogért” elvet a jog szabta, törvényes keretek közé kell szorítani, hiszen jogállamban élünk. Ám érdekes, hogy a médiában megszólaltatott jogászok, neves ügyvédek között sem volt egységes az állásfoglalás a halálbüntetés kérdésében. Lehet-e agresszióra agresszióval válaszolni? S van-e visszatartó ereje egy kivégzésnek? Erről kérdeztük Kolláth György alkotmányjogászt.- Magam is azt vallom, amit erről az Alkotmánybíróság nagyon kiegyensúlyozottan mond - tudományos álláspont alapján hogy a halálbüntetés fenntartása vagy eltörlése, netán visszaállítása érdemben nincs kihatással a halálbüntetéssel sújtható esetekre. Tehát nincs visszatartó ereje. Évente átlagosan négyszáz embert ölnek meg egy évben Magyarországon. Itt volt ez a tragikus móri eset: el se tudjuk képzelni azt a lelkiállapotot, amelyben ölesre ragadtatja magát valaki. Önmagában a halálbüntetés nem tartja vissza a gyilkosságtól a végképp elvetemült embert, ez sajnos tény. Nézzünk egy másik példát: ha egy olyan, részben szerencsétlen emberről van szó, mint az a bizonyos Trabantos, aki beült az autójába, elege volt az egész világból, és főbelőtte az első útjába kerülő embert... Ő reggel nem tudta, hogy gyilkolni fog, és nem mérlegelte, hogy mit fog érte kapni. Tehát a halálbüntetés visszatartó ereje szakmailag nem bizonyított. Elismerem, hogy az emberekben van egyfajta természetes, „nemes bosszúvágy”, hogy a bűn ne maradjon büntetlenül, és ezzel én is egyetértek. Ahogy azt az egyházak is mondják: a legsúlyosabb bűncselekményekért a legsúlyosabb büntetést kell kiszabni, és ha az Magyarországon az életfogytiglan, akkor azt- és nem többet! Mert hát gondoljunk bele: iszonyú nagy a kockázat. Szerte a világon, ahol halálbüntetés volt, mindenütt visszaéltek vele politikai és más célból, mindig előfordult, hogy a gondos bírósági tárgyalás, a beismerő vallomás ellenére sem azt végezték ki, aki megérdemelte volna. S ilyenkor ugye nincs „minőségi reklamáció”, ráírhatják a koporsóra, hogy „stomó”, ám attól az az ember nem fog feltámadni! A halálbüntetés kegyetlen végső büntetés, olyan, ami a civilizált világgal nem fér össze. Túlságosan durva eszköz ahhoz, hogy a XXI. században büntetésként alkalmazzák, és túl kockázatos, hogy ezt a társadalom célként tűzze maga elé. Nem szabad azt mondani, hogy egy elveszett életért egy másikkal kell fizetni, mert az közvetlen leszámolás. Egy országban biztonságot teremteni sokkal több, mintsem egyszerűen visszaállítani a halálbüntetést.- Az emberek kétharmada mégis határozottan halálbüntetés-párti, ahogyan ez múltkorában a TV2 Naplójának telefonos szavazásán kiderült.. Érzelmi viharokat is kavar egy-egy olyan tragikus eset, mint amilyen például a körmendi gyermekgyilkosság volt..- A megtorlásvágy miatt nem szabad az embereknek szemrehányást tenni. Ez valahol természetes. Ma az emberek 68%-a úgy gondolja, hogy halálbüntetésre szükség van. Ezen mélyen el kell gondolkodni, de az okokon, és nem az okozaton! Nézzük meg, hogy miért gondolják ezt, miért félnek, mitől félnek, mit kell tenni, hogy biztonságban érezzék magukat. \ 1989 októbere óta hazánk elkötelezte magát a jogállami demokrácia mellett, amelyben a törvény uralma van - azon belül az alkotmányé -, és emberi jogok vannak. Igaz, vannak/volnának emberi jogai az áldozatnak is, a hozzátartozóknak is, de: nincs közvetlen kapcsolat a kettő között. A magyar társadalmat nem győztük meg még arról, hogy a halálbüntetés rendkívül kockázatos, nem is merünk róla igazán beszélni. Kellő felvilá- gosítottság hiányában az emberek kétharmada ma a halálbüntetés mellett van - és erre a politika rá is játszik. Európa azonban más értékeket vall.- Mi akkor a megoldás, hiszen a bizonytalanságot mindenki érzi a bőrén...- Legyen olyan büntetőpolitika, ami nem a kíméletlenségben, nem a büntetési tételek szigorításában, hanem abban érdekelt, és abban jó, hogy elébe megy a bűncselekményeknek. Ha pedig már megtörtént, akkor utánamegy a tettesnek, nagy biztonsággal megfogja. A bűnözők, a gyilkosok sokszor egyszerű emberek, akiket ezer indulat fut. Azt világosan mérlegelik, hogy „megúszhatom vagy nem úszhatom meg”. Ha az erre adható válasz inkább nemleges, akkor ennek lehet visszatartó ereje. Mindenképp nagyobb, mint a halálbüntetésnek. A politikának olyan büntetöpolitikát kell képviselnie, ami hiteles, ami jog- és közbiztonságot szavatol Magyarországon, megelőzést ad, védi a potenciális áldozatokat, és tevékenyen melléáll azoknak, akiknek valami baja esett. A rendőrség részéről is sokkal több és profibb munkára volna szükség, mert az kevés, ha csak együtt tördeli a kezét a hozzátartozókkal... Az eredményért feleljen valaki, ha már ilyen szörnyűség megtörténhetett, mint a móri tömeggyilkosság! Legyen hatékony bűnmegelőzés a civil társadalom közreműködésével, ami az egészet „rendbe rakja”. Akkor még mindig előfordulhat néhány ezer bűncselekmény, és még mindig egy problémákkal küszködő ország leszünk, de nem érezzük azt, hogy napról napra romlik a helyzet, tobzódik az erőszak, és nincs rá válasz. A biztonságot nem az oldja meg, ha lebegteti a politika, hogy legyen halál- büntetés vagy sem. Szó nincs arról, hogy ha lesz kivégzés, akkor megoldódnak a problémák. Azoknál a személyeknél, akik elképesztő bűncselekményt követtek el, akiktől a társadalmat meg kell védeni, ott alkalmazni kell sokkal gyakrabban, sokkal szigorúbban a szó szerinti életfogytiglani büntetést. Itt két büntetési cél van: kapja meg a bűnös a méltó büntetést, és kapja meg az elégtételt a társadalom.- A jogászok között sincs viszont egyetértés a halálbüntetés kérdésében...- Mi ügyvédek ambivalensek vagyunk. A büntetőbíróság előtt mi nem szenteket védünk, hanem embereket, akiknek az ártatlanságáról jó esetben meg vagyunk győződve. Nagyon kényes egy ügyvéd helyzete! Nem mondhatja azt, hogy „pusztuljon a férgese”. Egy becsületes, elfogulatlan tárgyalásra azonban a gazembernek is joga van... Kőháti Dóra TÚRÓCZY ZOLTÁN Erőszakosoké a mennyek országa Ez a cím sok emberben támaszthat furcsa érzéseket, sőt tiltakozást is. Kétségtelen, hogy itt a földön az erőszakoskodás sokféle cél elérésében lehet eredményes mód, de nehéz elképzelni, hogy Isten országának elnyerésére eredményes lehetne. Embereket lehet befolyásolni, de nagyon nehéz ezt Istenről feltételeznünk. Lehetetlen, hogy Isten hagyja magát terrorizálni. A bökkenő azonban az, hogy ez a cím nem kitalált cím, hanem bibliai idézet. Maga Jézus mondja a tanítványainak: „A Keresztelő János napjaitól mostanig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni...”(Mt 11,12) Bármennyire furcsán esik is tehát nekünk, Jézus kijelentése ez: az erőszakosoké a mennyek országa! A Szentírásban az ember üdvösségre jutásának két vonalát fedezzük fel: az egyik szerint az üdvösség teljesen az ember munkája. Emellett szólnak azok a határozott felhívások, melyeket nagy számban találhatunk az írásban: „ Térjetek meg! ” (Mt 4,17) „ Menjetek be a szoros kapun!" (Mt 7,13) A másik szerint az üdvösség teljesen Isten munkája. Ennek is megvan a maga bibliai igazolása. Isten, „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjára. ” (Fii 1,6) „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az Ö tetszésének megfelelően. " (Fii 2,13). Még a hit is Isten ajándéka. ,JMert kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. ” (Ef2,8). Minden készen van tehát az üdvösségre, az ember semmit sem tehet hozzá. Ezen a vonalon szülétett meg a predes- tináció tanítása. Nem lehet letagadni e két vonalnak egymással való ellentétét. Vagy az ember munkája az üdvösség, vagy pedig Isten dönt felőle, és akkor az embernek nincs beleszólása. Nem lehet megoldani ezt az ellentétet úgy, hogy csak az egyiket hangsúlyozom, s a másikat kikapcsolom. Ha az elsőt hangsúlyozom egyoldalúan, akkor belekerülök abba a hiábavaló erőlködésbe, amellyel a Bábel tornyát építették. A földről a mennybe utat építeni reménytelen vállalkozás. Ha pedig a másik vonalat hangsúlyozom, akkor a felelőtlen fatalizmusba keveredem bele, amelyben az ember ölbe tett kézzel várja, hogy Isten adjon neki hitet, erőt erkölcsi életének a megszenteléséhez, és vezesse egészen az üdvösségig. Úgy sem lehet ezt az ellentétet feloldani, hogy megpróbálom e két vonalat összhangba hozni egymással és kiegyenlíteni, mint a népszerű közmondás teszi: „Emberé a munka, Istené az áldás." Megpróbálták leszögezni azt, hogy mi az üdvösségből az, amit Isten elvégzett, és mi az, amit az embernek kell elvégeznie: Isten mindenki számára elkészítette az üdvösséget a Golgotán, ember a maga erejéből megszerezni nem tudja, de az egyik ember elfogadja hittel, a másik pedig nem. Ez az elfogadás - mind mondják - az ember munkája. Igen ám, csakhogy az Isten Igéjében ott van az is, hogy a hit is Isten ajándéka! Végeredményben be kell látnunk, hogy kiegyenlíthetetlen ellentéttel állunk szemben. Mégis minden üdvösségért harcoló ember rájön e dialektikus igazság mindkét oldalának igaz voltára. Az üdvösségével törődő embernek két alapvető tapasztalata van. Egyfelől teljesen tehetetlen vagyok üdvösségem dolgában, másfelől pedig kétségtelen előttem, hogy felelős vagyok az üdvösségemért, s amikor elkárhozom, nem háríthatom át senkire a felelősséget. Sem azokra, akik bűnre csábítottak, sem azokra, akik nem vezettek Istenhez, sem magára Istenre. Ez a kettő egymással ellenkező, de egyformán alapvető érzése az embernek. Üdvösségem egyedül Isten kegyelmi ajándéka, elkárhozásom egyedül az én bűnöm. Elégedjünk meg tehát megoldás helyett ennek a kettősségnek a megállapításával. Az üdvösségnek a Bibliában két vonala van. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a két vonal Istenben találkozik, s összhangba olvad. Olyan ez, mint a prizmán felbontott napsugár. A prizmáig egyetlen sugár fut, a prizmán túl pedig a szivárvány minden színe ragyog. Amíg a prizma ezen oldalán vagyunk, csak ezt a kettősséget láthatjuk, de a másik oldalon majd nyilvánvalóvá lesz az egység. Ha így nézek erre a kérdésre, megértem, hogy az erőszakoskodóké a mennyek országa. Azt akarja Isten ezzel az igével tudatni, hogy nem elég a langyos érdeklődés, hanem maximális erőkifejtésre van szükség. Helytelen azonban ezt úgy értelmeznünk, hogy bizonyos cselekedetekre akar ösztönözni az ige. Arról van szó, hogy Krisztushoz kell odaerőszakoskodni magunkat. Aki nem hajlandó a legteljesebb erőkifejtésre, az nem jut Krisztushoz, és nem üdvözül. Aki örök életet akar, annak Krisztushoz kell jutnia minden gáton és akadályon keresztül. Minden ember megtérése előtt egy sereg akadály van. Ezek az akadályok származhatnak az emberből magából, körülményeiből, külső és belső okokból és az ördögtől. Az ősellenség szervezett munkát végez arra, hogy megakadályozza az embernek Krisztushoz jutását. Hiába van meg az orvosság és a beteg kü- lön-külön, ha nem találkoznak. A sátán megengedi, hogy vallásoskodjunk, kegyeskedjünk, csak abban állja utunkat, hogy Krisztussal mint keresztre feszítettel legyen személyes találkozásunk... .. .Miért van szükség ilyen erőszakosságra? Nemcsak az akadályok miatt, hanem a találkozás alkalmi jellege miatt is. Az alkalomnak az a természete, hogy elröppen, s ha egyszer elrepült, akkor hiába kapkodunk utána. A régi szobrászat úgy ábrázolja az alkalmat, mint egy sima testű, rohanó ifjút, akinek csak a homlokán van egy hajtincs. Csak ott, csak elölről lehet megragadni. Vedd észre idejében az alkalmat! Törj Jézushoz minden akadályon keresztül! Bizony, bizony, az az igazság, hogy az erőszakosoké a mennyek országa. (Részletek Túróczy Zoltán: Erőszakosoké a mennyek országa című könyvéből - Az Evangélikus Evangélizáció kiadása, Budapest, 1946) Isten embere Túróczy Zoltán evangélikus püspök (1893-1971) íflsÍSi II. kötet Igehirdetések és visszaemlékezések > > f
