Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-08-18 / 33. szám
Evangélikus Élet 2002. AUGUSZTUS 18. 3. oldal Közös Pont a Pepsi-Bee Szigeten Szolgálat a végeken A Kárpát-kanyarban, a Barcasági Medence szívében fekszik a mintegy 400 ezer lakost számláló Brassó. Legenda szól arról, hogy a menekülő Salamon király itt rejtette el koronáját egy fa gyökerei közé. Ezt örökíti meg a város címere. Fontos kereskedelmi útvonalak kereszteződésében a város jelentős kézműipari központtá nőtte ki magát, melyben vezető szerepre tett szert az ötvösség. A brassói magyar evangélikus gyülekezet lelkésze Raduch Zsolt, aki több kényszerű kitérő után édesapját követte a vezető lelkészi állásban. - Barcaújfalu- ban születtem - kezdte Raduch Zsolt. 1959-ben származásom miatt osztályellenségnek bélyegeztek, és nem engedtek továbbtanulni. A brassói tehergépkocsigyár szakiskolájába kerültem, majd négy éven keresztül ott dolgoztam. Időközben esti iskolán leérettségiztem, és Argay György püspök hívásának engedve jelentkeztem a teológiára. Kolozsvárott tanultam, továbbá egy évet Nagyszebenben töltöttem, ahol a német nyelvet is sikerült elsajátítanom. Ez volt az én külföldi ösztöndíjam. 1970-ben végeztem, és a püspök Brassóba helyezett segédlelkésznek édesapám mellé. Azért kerültem ebbe a városba, mert innen mentem a teológiára, és zárt város lévén, más településről származó teológus nem jöhetett volna ide. 1977-ben választott meg a gyülekezet vezető lelkészének. Később nyolc éven keresztül esperesként is szolgáltam.- A gyülekezet története a reformáció koráig nyúlik vissza. Hogyan foglalná össze röviden a történetét?- Erdély és Brassó reformációja Honterus Jánoshoz, a város szülöttjéhez kapcsolható. Az ő hatására döntött a város vezetősége úgy, hogy a lutheri reformáció híve lesz. Gyülekezetünkről az 1540-es évek óta vannak feljegyzések. Jelenlegi templomunk 1783-ban épült. Ez már a negyedik istentiszteleti helye a gyülekezetnek, de az első saját, önálló temploma. A templomépítő lelkészt Gödri Jánosnak hívták. A gyülekezet legnagyobb lélek- száma 2400 volt, de még ma is 2300 nyilvántartott hívünk van.- Lelkészi szolgálatának nagyobb része még a Ceausescu-korhoz kötődött. Milyen volt abban az időben a gyülekezeti élet?- Azt kell mondanom, hogy a templomkerítésen és a templomfalakon belül szabadon prédikálhattam, és a gyülekezeti tagok szabadon gyakorolhatták vallásukat. Az egyházi élet így abban a korban is igen eleven maradt. A templom vasárnaponként megtelt, a megszületett gyermekek 99 százalékát megkereszteltem, és a megkereszteltek 98 százaléka konfirmált. A hitoktatásra viszont csak szabott időben, szombat déltől vasárnap délig volt lehetőség. Az is tény ugyanakkor, hogy az istentiszteletekre mindig beült valaki, aki jegyzetelte a prédikációmat, és figyelt. Ez azonban nem ijesztett meg senkit. Ha egy külföldi vendég szolgált, akkor látogatásáról jelentést kellett írnom. Ezt úgy oldottam meg, hogy a jelentésemben leírtam az elmondott prédikáció lényegét. Talán hasznára is volt annak, aki olvasta...- A parókia ablaka a város főterére néz, ahol az 1989-es forradalom eseményei zajlottak. Mi Magyarországon a televíziók előtt figyeltük aggódva a történteket. Szemtanúként hogyan emlékszik vissza a karácsonyi forradalom eseményeire?- Már két évvel a karácsonyi forradalom előtt, 1987-ben is volt egy munkástüntetés a parókiánk előtt. Akkor ugyan nem folyt vér, lövés sem dördült, de feszült volt a helyzet. A tüntető munkások behatoltak a velünk szemközti épületbe, ami a pártbizottságé volt. Ott éppen választási bankettet tartottak, és a kiéhezett munkások meglátták a finomságokkal roskadásig megrakott asztalokat. Akkor szabadult el igazán a pokol. Az emberek törtek-zúztak. Később a résztvevők közül sokakat elfogtak, és kenyérszállító autónak álcázott rabomobilokkal Bukarestbe szállították őket, ahol ugyan nem bántották őket, de egy olyan szobában kellett ülniük, várakozniuk, amelyet folyamatosan sugaraztak... Ilyen előzmények után jött el 1989 karácsonya. A lövöldözés éjszaka fél háromkor kezdődött. Mindenki lőtt mindenkire, teljes volt a zűrzavar és fejvesztettség. A mi házunk fekvésénél fogva éppen kereszttűzbe került. Minden ablakát kilőtték, mi a szobában több órán keresztül hasaltunk, mozdulni sem mertünk, mert szó szerint keresztül-kasul röpködtek a golyók. Végül ahogy voltunk, pizsamásán lekúsztunk a pincébe. Hajszálon múlt az életünk, hiszen ahogy később hallottam, a velünk szemközti szállodából egy mesterlövész ránk akart lőni, de szerencsére a portás észrevette, és az utolsó pillanatban figyelmeztette, hogy az evangélikus lelkészt és családját vette célba. Később felosontunk a lakásba, bezártuk azt, és csak napokkal később tudtunk újra hazajmenni. Szerencsére az ablakokon rács is volt, így a lakásba idegenek bemenni nem tudtak. Azokban a napokban rengeteg harckocsi cirkált a házunk körül. A forradalom alatt többször jöttek kiskatonák, akiknek forró teát és kenyeret adtunk. Olyan tapasztalatlanok voltak, hogy például egyszer az egyik kiskatona zavarában véletlenül elsütötte mellettünk a puskát a konyhában. Szerencsére a golyó a plafonba fúródott. Az események után, ami több mint száz életet követelt, a parókiát teljesen újra kellett cserepezni és üvegezni.- Volt-e értelme a vérontásnak? Jobb lett-e a helyzetük a korábbihoz képest?- Abból a szempontból igen, hogy a nélkülözésnek vége szakadt. Most tele vannak az üzletek, és nagy a választék. Igaz, sokan a szűkös nyugdíjukból nem tudják ezeket az árukat megvenni. A fordulat óta viszont szabadon beáramolhat a sok szenny. Romlott a közbiztonság, a korszellem itt is hódít, ami a mi kicsiny evangélikus közösségünkre is veszélyt jelent. Mert amíg az erőszakos asszimiláció dacossá és keménnyé tette a kisebbségi sorsban élő magyarságot, addig a liberalizmus és az egyre erősödő fogyasztói szemlélet rafinált módon kéri el az emberek lelkét. Most már a fiatalok közül kevesebben járnak a gyülekezetbe, a családokban egy vagy két gyermeket nevelnek csupán, és az egyik fő életcél a minél jobb élet elérése lett.- Milyennek látja ebben az új helyzetben a magyar gyülekezet jövőjét?- A magyar gyülekezet jövője is Isten kezében van, de sorsa rajtunk is múlik. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok révén történő beolvadás, a természetes fogyás és a kivándorlás jelenti. Volt a mainál keményebb időszak is, és a gyülekezet ma is él. Átlagosan az istentiszteleteken 180-200 gyülekezeti tag van, közülük 150-en úrvacsorát is vesznek. Az ifjúság már maga szervezi programjait, nagyon hasznosan dolgoznak. Ez biztató, hiszen ők jelentik a jövőt. Optimistán nézek ezért előre, és hiszem, hogy lesznek még utódaim, akikre várnak még magyar nyelvű szolgálatok. Kiss Miklós Bécsi „üdvözlőlap” Akik fontosak számunkra, azoknak lapot szoktunk küldeni, ha járunk valahol a nyáron. így küldöm az alábbi sorokat az Evangélikus Elet Olvasóinak innen a szomszédból, Bécsből. Az osztrák főváros ékszerdoboza, a Stephansdom közelében járva, hatalmas tömegre lettem figyelmes. Egy utcai mutatványost, úgynevezett szabadulóművészt csodáltak a bámész járókelők, turisták. Az attrakció talán sokak által jól ismert: a kény- szerzubbonyszerű szíjakkal megkötözött artistára a közönség tagjai láncot tekernek, úgy, hogy végül szinte mozdulni se tud. Ebből a teljesen kilátástalan fogsághelyzetből indul az attrakció: a „gumiember ” addig tekeri, hajlítgatja végtagjait, míg kígyó módjára kibú jik a láncok fojtogató öleléséből. A közönség egyre lelkesebben ünnepelte a nagy csodát. Lám, mire képes az ember: a legszorultabb helyzetből is ki tud szabadulni a saját erejéből, minden külső segítség nélkül. Természetesen az élelmes önmegváltó kiszabadult keze máris vitte körbe a kalapot, hullottak az eurók, elvégre megdolgozott érte. Bátorító jelet adott a tömegnek: nincs reménytelen helyzet, nincs lerázhatatlan béklyó, csak tessék bátran követni, utánozni. Ha ügyes és hajlékony vagy - minden szorult helyzetből sikeresen kicsúszhatsz... Tudom, ilyen attrakcióért nem kell Bécsig utazni, elég csak szétnézni a hazai közélet „nagy szabadulóművészei között"... Ok még a direkt kalapozástól is nagyvonalúan eltekintenek - a közönség, azaz mi, úgyis eltartjuk őket, nem is akárhogyan... De egy másik asszociáció sokkal fontosabb ennél. Az eset szintén egy fővárosban történt, igaz nem a cityben, hanem a peremén. Ott is, akkor is, nagy bámész tömeg leste az „ attrakciót", Valami rendkívüli show-ra számítottak, hiszen a Mester már sokakat megmentett, csak nem fog éppen saját magával kapcsolatban csődöt mondani? A „ rögzítés " alapos és drasztikus volt: kezét, lábát egy kereszt gerendáihoz szegezték, és Vártak... De a csodálatos mutatvány elmaradt, így akár jogosnak is mondható a csalódott közönség keserű kifakadása: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni?!” Valóban nem tudta, mert mással volt elfoglalva - éppen az egész világ megváltását végezte el. O ugyanis nem szabadulóművész volt... O a Szabadító! Ma is, itt is - Jeruzsálemben, Bécsben, Budapesten - egészen a föld végső határáig... Gáncs Péter Ha nem sárban és esőben, akkor tűző napon és kavargó porban, félúton a Krisna- sátor és a Nagyszínpad fülsiketítő zajában, éjjel és nappal egyaránt, az immáron Pepsi-Bee Szigeten mindenki megkereshette és megtalálhatta a Közös Pontot. Kétféle értelemben is: a Közös Pont a Sziget Civil falujának Fő utcájában álló keresztény ökumenikus sátor, melyben katolikus, református és evangélikus fiatalok együtt szolgálnak. Nevét arról a célról kapta, amit itt igyekeztünk képviselni: hogy akiknek nincs kapcsolatuk az egyházzal, vagy nem tudnak róla, esetleg másként vélekednek, mint azok, akik benne élnek, együtt éljék meg a három egyház által delegált mintegy 40 fos csapattal, mit jelent a „Szent közelében járni, ólálkodni körülötte, és rá találni”. Ez mindkét félnek kihívás és élmény. Fontos volt megtapasztalni, hogy egyik oldalon sem könnyebb vagy nehezebb ülni. Ebbe a Közös Pontba mindkét fél beleadja, amije van. Reggeltől estig a napi témák alapján (amelyek idén különféle ellentétpárok voltak, pl. születés-halál, szeretet-gyűlölet) lehetett rajzokat készíteni beszélgetni. Este „Szörpszürcsölgetés”, zsíros kenyér és mécsesek mellett nyílt lehetőség a kommunikációra. Záróprogramjaink („Szókimondó” címmel) minden nap a témához kapcsolódó fórumbeszélgetések és zenés diameditációk voltak. Ezután a „Bagolyodú” éjszakai szolgálat vette át a sátrat, és hajnalig beszélgetett a betérőkkel, akik egyébként a kései, illetve korai órákban is szép számmal akadtak. Testileg-lelkileg igénybevett minket ez a szolgálat. Az ember orrába, szemébe, torkába vastagon rakodó por, a fülében morajló vég nélküli zúgás, a beszédhez szükséges fokozott hangerő, a kevés alvás csupán a testi gyötrelmet jelentette. A betérőkkel mindig újult türelemmel való beszélgetés, találkozások, új és új kapcsolatok felvétele, összehangolt munka erősen próbára teszik az embert lelkileg is. A legnehezebb azt elfogadni, hogy fél óra alatt nem tudjukvalakinek elmagyarázni a megváltottságot, vagy hogy mennyire értékes ember. „Csak” a jelenlétünkkel tudjuk mutatni az itt megjelenő embereknek, hogy ez az Üzenet nekik is szól. A jelenlétünkkel, hogy megszólíthassanak minket, s hogy megszólíthassuk őket. Koltai Zsuzsanna Ökumené? - megtapasztalt valóság! Ilyen röviden is összefoglalhatnám a Nemzetközi Ökumenikus Társaság (International Ecumenical Fellowship) 34. Nemzetközi konferenciáját (Swanwick, Anglia, 2002. július 27- augusztus 3.), ahol Európa sok országából, sok keresztény közösségéből jöttek össze mintegy háromszázan, hogy ismerkedjenek egymás hitével, vallási szokásaival, istentiszteleti hagyományaival és gyakorlatával. Két témát dolgoztunk fel: a reggeli áhítatokon a lábmosás történetét jártuk körül, az előre kiadott cikkgyűjtemény alapján pedig Pál apostol korinthusi- akhoz írt tanításáról beszélgettünk „kincs az agyagkorsókban” címmel. A munkacsoportokban az ökumené különböző kérdései kerültek terítékre avatott vezetők segítségével. Számomra a konferencia legnagyobb élményét a mindennap más felekezet liturgiájával megszervezett délutáni istentiszteletek jelentették. Egymás után volt alkalmunk katolikus misén, református, evangélikus, anglikán istentiszteleten és ortodox vesperán részt venni. Nyitott szívvel próbáltuk elfogadni egymás hagyományait, a különböző külső formákat és átélni az igazi tartalmat, amely lényegében mindenütt ugyanaz: Isten, mindnyájunk Atyja, Jézus Krisztus, mindnyájunk Megváltója és a Szentlélek, mindnyájunk tanítója. Őt, a Szentháromság egy Istent dicsőítettük, Néki adtunk naponta hálát, és Hozzá könyörögtünk egységért. Örömmel gondolok vissza a személyes beszélgetésekre is. Folyosón, parkban, lépcsőházban, étkezéseknél, ha csak néhány szó erejéig is, de ismerkedtünk egymással. Egy-két mondat után már a témára tértünk: nálatok hogy áll az ökumené ügye? Megismertük egymást, tanultunk egymástól és egymásról, és gyakoroltuk a másik testvér értékeinek megbecsülését. Evangélikusként jöttem haza, az is szeretnék maradni, amíg élek, de tudom, hogy azok is keresztény testvéreim, akik más templomban, más szertartások keretei között imádják közös Urunkat. Minden ilyen konferencia után még jobban, átérzéssel tudom énekelni kedves énekünket: „Nevelj minket oly egységre, mint Atyáddal egy Te vagy, amíg eggyé lesznek végre, híveid az ég alatt. Míg Szentlelked tiszta fénye lesz csak fényünk és napunk, s a világ meglátja végre: tanítványaid vagyunk” (266). Hafenschcr Károlyné 1 t Buday Gergő Felvételei
