Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-07-14 / 28. szám

6. oldal 2002. JÚLIUS 14. Evangélikus Élet Egyházak az átvilágítási törvény tervezett módosításáról Az Országgyűlés ismét módosítja az ügynöktörvényt, és az egyházi vezetőket is át kívánja világítani. A felekezetek képviselői más­más véleményen vannak: a katoli­kusok hallgatnak, az evangéliku­sok sajátosnak tartják, hogy róluk, de nélkülük döntenek, az unitáriu­sok már átvilágíttatták magukat, az izraeliták elfogadják. Az Országgyűlés sokadszorra kívánja módosítani az egyes fon­tos közbizalmi és közvélemény­formáló tisztséget betöltő szemé­lyek ellenőrzéséről szóló tör­vényt, egyszerűbb néven, az ügy­nöktörvényt. A megszületésekor még csupán a politikusokra, majd fokozatosan a média vezetőire, a bírákra, ügyészekre is vonatko­zott törvényt az MSZP-SZDSZ kormány az egyházakra is ki kí­vánja bővíteni. A legnagyobb hazai egyház, a Magyar Katolikus Egyház nem kívánta kommentálni azt a hírt, hogy várhatóan civilek fogják vizsgálni, hogy az egyházon be­lül vannak-e a Nyilaskeresztes Pártból vagy az AVO-ból itt ma­radt személyek, esetleg előfor­dulnak-e vezetőik, lelkészeik kö­zött olyanok, akik a III/III-as csoportfőnökségnek dolgoztak. Az evangélikus egyház iroda­igazgatója, Hafenscher Károly azonban sajátosnak tartja az eljá­rást, hogy úgy hoznak róluk tör­vényt, hogy meg sem kérdezik őket. A törvényjavaslat szövegét meg sem kapták - mondta. Az evangélikus egyház komolyan veszi az állam és az egyház szét­választását, ezért kérdésesnek tartják azt is, hogy egy külső, ál­lami szerv felszólíthat-e adott esetben valamely érintettnek ta­lált egyházi embert távozásra, ami veszélyezteti az egyházak autonómiáját. Hafenscher elmondta, hogy a lelkészi kar kétharmada mára ki­cserélődött, fiatalokból áll, a zsi­nati elnökség pedig már kérte az átvilágítást, amely jelenleg is tart. Ezt azonban lelkiismereti kérdésnek tartják - jelentette ki az irodavezető, majd hozzátette, hogy ennek ellenére alávetik ma­gukat a törvényeknek. A Magyarországi Zsidó Hit­községek Szövetségének (MAZSI- HISZ) elnöke, Zoltai Gusztáv azt mondta, hogy mivel vezetőik köz- alapítványok vezetői egyben, így a törvény hatálya automatikusan rá­juk is vonatkozik. Törvénytiszte­lők lévén, alávetjük magunkat a jogszabálynak - mondta Zoltai. Az egyházak közül egyedüli­ként, a Magyarországi Unitárius Egyház már tavaly határozatot hozott arról, hogy a legközelebbi tisztújításon, 2005-ben csak azok indulhatnak, akik alávetik magu­kat az átvilágításnak - mondta Rázmány Csaba püspök. Az átvi­lágításra kötelezettek a zsinat tag­jai, az Egyházi Képviselői Ta­nács, a lelkészek és a gondnokok, csak a presbitereket nem érinti. Mindezzel együtt Rázmány támo­gatja a törvényt, hogy megszűn­jön a jelenlegi áldatlan állapot, amelyben munkájukkal esetleg összeegyeztethetetlen múltú ve­zetők töltenek be funkciókat az egyházaknál — fogalmazott az unitárius egyház püspöke. A református egyház egyelőre nem nyilatkozott a kérdésben. Forrás: Origo (internetes hírújság) 2002. július 3 Júdások vagy Péterek Hosszú hetek óta tépelődöm: írjak vagy ne írjak róla? Májusi meg­jelenésekor a recenzálás szándékával kezdtem el Esterházy Péter Javított kiadás című zavarbaejtő könyvét olvasni, tervemről aztán letettem. Kétségtelenül megérintett az a mód, ahogy az író kínke­servesen mintegy kiírja magából fájdalmát: édesapjáról megtudta, hogy 1957 és 1980 között 111/III-as ügynök volt. Bevallom, a könyv végére érve arra a felismerésre jutottam, hogy az író megint csak játszik velünk, hasonlatosan ahhoz, ahogy másfél évtizede Csoko­nai Lili álnéven publikált kitűnő regényt Tizenhét hattyúk címmel. Aztán június közepén Med- gyessy Péter miniszterelnök el­hárító múltjával volt tele a sajtó. Magyarország egyik közjogi mél­tóságára afféle fordított epitethon omans-ként ragadt rá a „D-209- es elvtárs” elnevezés. A hírek ha­tására ismét publicisztikát akar­tam írni, tervemtől aztán megint csak elálltam. Pedig már bennem volt a cikk bevezető gondolata: Péter vagy Júdás áll az ország élén? Ezzel utaltam volna arra, hogy egyik miniszterelnök-jelölti bemutatkozása során maga Med- gyessy Péter használta önmagára- természetesen a kőszikla értel­mében - a bibliai Péter metaforá­ját. Nem akartam volna őt áruló Júdásnak bélyegezni, hanem egy­szerűen csak bemutattam volna a Péter és a Júdás féle megkesere- dés különbségét. Hiszen mindkét tanítvány nagyot bukott, és mind­ketten fel is ismerték bűnüket. Ám Péter - szembesülve Jézussal- keserves sírásra fakadt, Júdás azonban - az evangélium szerint- végzett magával. Mondanom sem kell, ezt a megfogant írást sem hordtam ki és hoztam világ­ra. Talán azért, mert nem akartam az ország miniszterelnökével kapcsolatban - még ha a válasz­tásokon nem az ő oldalán álltam is - félreérthetően fogalmazni. Még el sem telt újabb két hét, s megjelentek azok a péteri köny- nyek, amelyeket az előző esetben hiányoltam. Pokorni Zoltán, a legnagyobb ellenzéki párt elnöke és frakcióvezetője megrenditő módon, sírással küszködve jelen­tette be, hogy lemond választott tisztségeiről. Teszi mindezt azért, mert megtudta: édesapja évtize­deken át a titkosrendőrség ügy­nöke volt. Pokorni számára ugyanolyan biztos tájékozódási pont volt az édesapa, mint Ester­házy esetében. A politikus ugyanúgy megrendült, mint az író, s ezt ugyanúgy ország-világ tudomására hozta. Azóta már a Javított kiadást sem gondolom írói fogásnak, hanem ismét elhi­szem, hogy a könyvben valódi ügynöki jelentéseket olvasha­tunk. Esterházy-Csanádi és Pokomi-Pákozdi valószínű be­szervezése és ügynöki működé­se között amúgy is sok a hason­lóság. Mindkettőjüket (és még ki tudja, hány ezreket vagy tí­zezreket) 1957-től kezdve kény­szerítették a jelentések írására, ám utóbbi esetében a kényszerű együttműködés tíz évvel tovább, 33 éven át tartott. A 33-as évről a krisztusi kor jut az eszembe, és eltűnődöm az emberi szenvedés mélységén. Egészen biztos, hogy szenvedett az édesapa, amig a le nem töltött kilenc év börtön fenyegetésével a feje fö­lött jelentéseit körmölte, de szenvedett a fia is, aki erről érte­sült. Szenved és beteg továbbá az egész társadalom is, hiszen testét még mindig ilyen begyó- gyítatlan sebek borítják. Július elején, Pokorni Zoltán szavait hallgatva megrendültsé- get éreztem. Előbb az ószövetsé­gi mondás jutott eszembe: „az apák ettek egrest, és a fiák foga vásott el tőle. ” Azután ismét a Júdás és a Péter féle megkesere- dés különbségére gondoltam, s a férfikönnyeket látva úgy véltem, itt van végre a várva várt katarzis ideje. Amit a rendszerváltozás óta annyira vártam, és annyira hi­ányoltam. Pokorni szavait hall­gatva azt hittem, hogy azok való­ban megtisztulást indítanak el mindenkiben, függetlenül attól is, hogy a múltban melyik olda­lon állt valaki, és attól is, hogy ma hol van. Úgy gondoltam, hogy az a vallomás önmagáért beszél, ezért a magamban hordott írás ezúttal sem született meg. Akkor most miért írom mégis ezt a cikket? Két okból. Egyrészt azért, mert döbbenten látom, hogy sokan micsoda erőfeszíté­seket tesznek e katarzis ellené­ben. Van, aki azzal vádolja Po- komit, hogy színészkedett, van aki azzal, hogy politikai tőkét akar ebből az esetből kovácsolni. Sem helyem, sem kedvem nincs felsorolni azokat a véleményeket, amelyek mintha tudatosan e megtisztulás ellen munkálnának. Olyan ez, mint amikor valaki a templom csendjében, az áhítat legszentebb pillanatában artiku- látlan hangon felüvölt. Ebből a szempontból is rossz­kor jött - és ugyanígy a katarzis ellen hatott - a Budapest közleke­dését fél napra megbénító hídlezá- rás, majd tüntetés. Ugyanis a lé­nyegről terelte el a figyelmet. A másik ok, amiért ez a publi­cisztika mégis csak megszületik, az egyházzal kapcsolatos. Nem hallgathatunk, mint ahogy eddig lényegében tettük. Pedig talán éppen az egyház segíthetne ab­ban, hogy a hangsúlyok a politi­káról a morálra helyeződjenek át. Ezt azonban csak akkor tehet­jük hitelesen, ha magunk is szembenézünk múltunkkal. Tu­dom, hogy ez irdatlanul nehéz feladat. Ezért nem arra gondolok, hogy minden további nélkül ne­vezzük meg, kik is voltak „temp­lomtéglák” az elmúlt rendszer­ben. Sokak beszervezettsége mögött egészen biztos, hogy ugyanolyan emberi tragédiák hú­zódnak, mint a fenti esetekben. Továbbá itt sem lehet a fiák nem­zedékét büntetni, megbélyegezni és megalázni az apák tettei miatt. Ám beszélni mindenképpen kell erről a kérdésről. Ugyanis az egész egyházra nézve tartom megalázónak az olyan alattomos célzásokat, amelyek az egyház egykori ügyleteire vonatkoznak. Példának okáért a Pokorni- ügyet is megszellőztető Meruk József újságíró, egykori szocialista párti kampányfőnök módszerére gon­dolok. Az nem péteri, hanem jú- dási út. Attól tartok, hogy a katar­zist ismét elmulasztó magyar társadalomban fel fognak erősöd­ni ezek a hangok. A hallgatás ezért majd lapításnak tűnhet. Kár lenne megvárni, hogy ilyen cím­mel szülessenek gonoszkodó könyvek: „S/S a III/III-ban.” A szembenézésre mégsem a külső kényszer miatt van elsősor­ban szükség. Hogy, úgymond, ne legyen valaki zsarolható. A múlt megismerésével - feltárásával és bevallásával - önmagunknak és keresztyén hivatásunknak tarto­zunk. Valamit tennünk kell. De miként? Bizonyára sokunknak vannak ezzel kapcsolatos ötletei, . jó lenne ezeket egyeztetni. Csak a példa kedvéért írom, hogy látásom szerint helyénvaló az olyan levél­tári dokumentumok közlése, ame­lyek fényt vetnek egy amúgy sötét korszakra. A Túróczy Zoltán püs­pök életét bemutató Isten embere című kétkötetes munkát ilyennek tartom. Az egyházi dokumentu­mokra is érvényes, hogy azokat hosszú távon nem lehet szelektív módon nyilvánosságra hozni, hi­szen az a manipuláció lehetőségét hordozza magában. A levéltári adatok tényszerűsége mellett talán helye van olyan személyes beszá­molók megfogalmazásának is, hogy valakit - akár az ötvenes, akár a nyolcvanas években - ho­gyan próbáltak beszervezni. Eleinte talán csak sikerületlen beszervezésekről olvashatnánk, hiszen azokról könnyebb írni. Ezek papírra vetése sem lenne azonban haszontalan, hiszen megmutatná az egyházzal kap­csolatos elhárítás működési me­chanizmusát. Akár saját történe­temet is megírom egyszer. Idővel azonban talán olyan beszámolók és vallomások is születnének, amelyek tényleges beszervezé­sekről szólnának. Talán meg kel­lene, talán meg lehetne ezt tenni. Nem azért, hogy kívülről ne mu­togassanak ránk, hanem ezért, mert közösségeinknek belülről van erre igénye. Talán szeretni tudnánk azt is, aki jelentéseket írt. És korántsem biztos, hogy jobb embernek kellene tartanunk azt, aki nem írt. Álmom az, hogy e korszak feltárása során egy­másnak így testvérkezet tudunk nyújtani. Nem egymásnak bocsá- tanánk meg, hanem mindannyian részesednénk Isten bűnbocsátó kegyelmében. Vasárnap este van, amikor eze­ket írom. Ma Ézsaiás 43 alapján hirdettem az igét. Itt egyebek mel­lett ezt olvassuk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítot­talak, enyém vagy! ” A prédikáci­óban Pilinszky Jánost is idéztem: „Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk...” Az elmúlt években, különösen pedig az elmúlt hetekben annyi, de an­nyi álnévvel és kóddal találkoz­tunk; D-209-es, Pákozdi, Csaná­di, Szatmári, Raszputyin, Acsádi, Szabadi atya - és ki tudja, hol van még e névsor vége? Lépni kell. Ám nem mindegy, hogy Júdás vagy Péter nyomdo­kában. Fabiny Tamás Az apák ettek egrest, és a fiák foga vásott el tőle?! Gondolatban felültem a vonatra. Hazafelé. Tudni akartam az igazsá­got. Az elmúlt hetek belpolitikai hírei mintha azt jelezték volna, hogy a múlt beérte a jelent, sőt a jövőt is. A meglepetés hátulról érkezett, érkezik. Nincs örömteli ölelés és csók, nincsenek bókok. Még a szokásos első öt udvarias kérdés is el­marad, amit ilyenkor, egy-egy találkozáskor fel szoktunk tenni. Csak egy érintés. Hátulról. Két szavas vallomásban: Igen, fiam (én is ben­ne voltam): vagy néhány betűben, amelyet összeolvasva saját nevün­ket kapjuk meg. Egy hosszú névsorban... a múlt elkezdődött. A vonat elindult, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz a találkozás. Azt tudtam, hogy apám vár. Néhány hete minden apa szá­mol fia megérkezésével. A tékozló apák várják fiaik megérkezését. De vajon én, hogyan fogok apámhoz futni, hogyan fogok nyakába borul­ni, és hogyan csókolom meg. Az igazság utáni vágy, a félelem és a megvetés különös keveredését éreztem magamban. (A vonat zakatol.) Lehet, hogy apám eltékozolta az örökségemet? Disznók között volt? Együtt evett velük? „Az igazság sokszor fáj" - csak most érzem, hogy mennyire papirszagú ez a mondás. Itt és most sokkal többről van szó. Nem egyszerűen fájdalomról, amit gyógyítani lehet, hanem egy pe­csétről, amit soha nem lehet letörölni. Ellenzék és kormánypártiak mind együtt mondják: szükség van a listára. Csak az indokok különbözőek: derüljön ki végre az igazság, egészítsük ki a kormánytagok életrajzát, zárjuk le végre a múltat, ne lehessen többé senkit sem zsarolni... Csak egy-két óvatos hang hallat­szik a háttérből: ezzel nevetségessé tesszük a titkosszolgálatot. (Ma is működik, ma is szükség van rá.) Mind politika. A vonat megy tovább. Én még mindig azon gondolkodom, hogy mi­lyen lesz a találkozás. Az igazság utáni vágy, a félelem és a megvetés különös keveredését érzem magamban. (Nemcsak a vonat zakatol.) Az igazságra szükség van. Ezért szálltam fel a vonatra. De mi lesz az igazság? Egy szó? Igen/nem? És mi lesz, ha apám részletesen el akar­ja mesélni a múltját? Ha nem akar megállni az első kérdésnél? Ha be­lekezd mondjuk abba, hogy zsarolták, ütötték-verték, és beszámíthatat­lan állapotban volt, amikor aláírta a papírt? Vagy mi van akkor, ha arról kezd el beszélni, hogy a család érdekében meg kellett tennie, és hogy alaposan körüljárta a kérdést, sőt még Istennel is megosztotta ví­vódását? És ha azt kezdi el mondani, hogy jelentéseit direkt úgy fogal­mazta, hogy azzal senkinek se ártson? És ha arról tesz vallomást, hogy bár nem volt ügynök, ö mégis bűnösnek érzi magát múltja miatt, és nem tartja magát tisztábbnak azoknál, akiket beszerveztek? Ad absur­dum: ügynök volt, de az egyik nyugati titkosszolgálatnak?! Én csak egy rövid választ szeretnék, hogy kiderüljön az igazság. Még a nyári szünet előtt benyújtják a törvénytervezetet. A jogászok éjjel-nappal dolgoznak. A politikusok egyeztetnek. Sietni kell. Pontot kell tenni az ügy végére. Ez mindannyiunk érdeke. A felkészítés azon­ban mintha elmaradna. Nincs rá idő. Az apák és a fiák magukra ma­radnak, az igazság utáni vággyal, félelemmel és a megvetés érzésével. A vonat megállt. Leszállók. Egy korábbi állomáson. Nem az igaz­ságtól félek, hanem az ölelésemtől és a csókomtól, amivel köszönte­nem kellene a tékozló apát. J. M. Júliustól vidéken is látható a PAX TV adása A pozitív nézői visszajelzéseknek köszönhetően bővül a PAX TV adáskörzete. Ez év július 17-től Deb­recenben és Miskolcon is látható lesz a vallási tematikus csatorna napi 14 órás adása a UPC kábelháló­zatán. Az örömhír közel 100 ezer háztartást érint, ahol ezentúl alapcsomagban foghatják a PAX adását. Nem véletlen, hogy Budapest után ebben a két városban kerülnek képernyőre vallási műsorok: a PAX szerkesztőinek elmondása szerint ezekből a körzetekből érkezett a legtöbb érdeklődő levél és telefon, ami lényegesen meggyorsítja a csatorna bekerülését a helyi kábelszolgáltatók kínálatába. Vételi körzetének növekedésével együtt bővül a PAX műsorkínálata is. Nyomkeresők címmel 7 ré­szes ismeretterjesztő sorozat indul a nagy világvallásokról, dokumentumfilmek mutatják be a római ba­zilikákat, az „Élő kövekként" című portrésorozatban pedig katolikus, evangélikus és református püspö­kök vallanak hivatásukról és hitvallásukról. Kényes, mindenkit foglalkoztató témák kerülnek terítékre a „Beszédtéma” című vitafórumban: Mi­lyen a jó pap? Mit jelent ma a tízparancsolat? Misszió vagy hittérítés? Valóban gyógyít-e az ima ereje? Merre tart a genetika? Kinek mit jelent a keresztség? - több tucat hasonló kérdésre keresik hétről hétre a választ a meghívott szakértők. Július közepétől a csatorna honlapján, a www.paxtv.hu címen is letölthető az aktuális heti program. A PAX TV Beszédtéma című vitafórumában szereplő evangélikus vendégek: Július 22, 20.00 A jó pap' holtig tanul - Bácskai Károly. Július 25. 20.00 Misszió - Gáncs Péter. i t Nyitrai Péter karikatúrája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents