Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-06-30 / 26. szám
6. oldal 2002. JÚNIUS 30. Evangélikus Elet Egy hosszú, fárasztó nap után történt. Amikor végre hazaértem, nem kívántam mást, csak hogy végre ágyba kerüljek és alhassak. Almomban egy szigorú hivatalnok előtt találtam magam. „ Ön következik! Lépjen közelebb, kérem!" A hangja nem tűrt ellentmondást. Az asztalhoz léptem, és vártam, hogy mi fog történni. „Barnaszemű fiúgyermek, zenei tehetség" - mondta, és már nyújtotta is a mózeskosarat, benne egy síró gyerekkel. Meg sem tudtam mozdulni a megdöbbenéstől. „Legyen szíves, menjen tovább, még sokan várakoznak!" - utasított az irodai alkalmazott. Némán engedelmeskedtem, és még hallottam, amikor azt mondta: „Kérem a következőt! Leány- gyermek, szőke hajú, vak. Parancsoljon! ” Ebben a pillanatban, verítékben úszva ébredtem. Mi lehet ez? Álom? Rémálom? Nem, - a valóság! A „Die Zeit” német hetilapban lehetett olvasni egy cikket a „tökéletes tökéletlen gyermekről”, aki Amerikában született, Gauvinnak hívják és siket. Éppen úgy, mint a szülei, Sharon Duchesneau és Candace McCullough. Sharon és Candace siketnémák, leszbikusok, és gyermeket akartak. Gyermeket, aki a világot az ő szemszögükből látja, gyermeket, aki hozzájuk hasonló. Elmentek hát a helyi spermabankba, azzal a kéréssel, hogy a spermát egy siketnéma apától szeretnék kapni. Amikor az orvosok haboztak, hogy teljesítsék-e a kérést vagy sem, felkeresték egy régi barátjukat, aki ötödik generációs siket. A mesterséges megtermékenyítést az ő spermájával, „házilag”, orvosi segítség igénybevétele nélkül végezték el. Az eredmény: öt évvel ezelőtt megszületett a lányuk, Jeanne, néhány hónappal ezelőtt pedig a fiúk, Gauvin. A bibliai időkben egy asszony számára az szégyen és sorscsapás volt, ha nem tudott gyereket szülni. Manapság ez másképp van. Természetes és elfogadott dolog az, ha valaki úgy dönt, hogy egyedül, férj és gyermekek nélkül él. Ha pedig saját családot szeretne, de nem remélheti, hogy „annak rendje és módja szerint” utódja szülessen, akkor sem kell kétségbe esnie. Hála az örökbefogadásnak, illetve a mesterséges megtermékenyítésnek, a meghitt családi fészekről dédelgetett álom valóra válhat. Mostantól pedig már nem csak a gyermekáldás, hanem az utód „imázsának” kérdése is megoldható... * Véleményem szerint figyelemre méltó ez az ugrásszerű fejlődés. Első lépcsőfok: a gyermektelen asszony utódot szeretne. Második lépcsőfok: a gyermektelen asszony egészséges utódot szeretne. Harmadik lépcsőfok: a gyermektelen asszony olyan utódot szeretne, aki rá hasonlít, egészséges, siket vagy vak. Felnőtt emberek, a társadalom hasznos tagjai. Ismerik a jogaikat és élni is akarnak velük. Gyermekre vágynak. És ők döntik * el, hogy mikor, hol, kitől * és hogyan. Az emberi jogokra való hivatkozással zajlik ez a véresen komoly , játék”, úgy tűnik - határok nélkül. Legalábbis ami a felnőttek jogait illeti. Közülük sokan elfelejtik azonban azt, hogy nemcsak nekik, hanem a gyerekeknek is megvannak a maguk jogai. Példának okáért az amerikai, azonos neműekből álló pár gyermekeinek, Jeanne-nak és Gauvinnak joga lett volna egy férfiből és egy nőből - vagyis egy apából és egy anyából - álló családhoz. És joga lett volna a halláshoz is. Olyan időket élünk, amikor a bibliai igazságok könűyen feledésbe merülnek. Mint például Mózes első könyvének ez a verse: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket" (1 Móz 1,27). Olyan időket élünk, amikor a szülök „alkotják” gyermekeiket a maguk képmására. Ha ez így megy tovább, talán még azt is megéljük, hogy egyszer majd a gyerekek határozzák meg azt, hogy milyen szülőket szeretnének. Természetesen emberi jogaikra hivatkozva. Mit tenne akkor Jeanne és Gauvin? Gazdag Zsuzsanna ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••• Köszönet Lucáért Korábban mosolyogtunk rajta, hogy lenne abban valami jelzés értékű, ha templomból mennénk szülni, ám a felvetés úgy látszik önbeteljesítő jóslattá változott. Még éppen csak elkezdődött a szertartás, amikor feleségemnek olyan érzése támadt, amelyet - vélte - biztosabb, ha megbeszél orvosával. S ilyenkor milyen jól jön a kézi telefon, hiszen jószerével a templomkapujában kaptuk az utasítást: irány a szülőszoba... Lényegileg talán minden vajúdó és szülőszoba egyforma. Orvosunk - mikor a terhesség elején látta bizonytalankodásomat - szelíden megdorgált, és elmondta: „Uram, én már több száz szülést csináltam végig, de higgye el, most sem tudom megunni, olyan csoda, olyan szép esemény. Ne hagyja ki!” Több győzkö- désre már nem volt szükség. Beérkezésünk után hamar kiderült, hogy ijedtségre nem volt okunk, de a doktor úr óvatossága sem volt alaptalan. S még ha kényelmetlenebb is, jobb felügyelet mellett tölteni az utolsó órákat, mintha szirénázó mentővel érkezik a kismama. A vajúdás hosszú órái következtek. Egy különleges alkalom, lehetőség arra, hogy az ember megtapasztalja, és fejet hajthasson a Teremtő nagysága és bölcsessége előtt. Fiatalabb koromban nem tudtam elviselni, ha várakoznom kellett. A plafonig emelkedett vérnyomásom, már öt vagy tíz perc tétlenkedés miatt is. Pedig szükség van erre is! Nem véletlen, hogy életünk, nagyobb, fontosabb eseményeit kényszerű, ám szükségszerű várakozás előzi meg. A születést, sokszor a fontosabb találkozásokat, utazásokat (gondoljunk csak a repülőtéri véget nem érő percekre), egy-egy kisebb-nagyobb műtétet, sőt a csendes elmúlást is. így lelassítván, megállván értelmezhetjük, érthetjük meg az elkövetkezendő eseményeket, s ha Urunk szándékát nem is sikerül mindig megértenünk, de a célt világosan megláthatjuk legalább. S, ami talán még fontosabb, van időnk és módunk megköszönni az Atya féltő szerete- tét és törődését. így vált világossá a várakozás hosszú órái alatt, a születés semmihez sem fogható csodáját megtapasztaló tanúként, hogy milyen erős az a szeretet, amely Teremtőnktől ránk emberekre sugárzik. Csak ilyen különleges alkalommal, és csak ilyen különleges helyen „kapható meg” az a különleges érzés, amit az vált ki, amikor felsír egy védtelen, szeretetre méltó, kedves pici lény... A világ hatalmas léptekben halad, de az továbbra is rejtély a tudomány számára - s vélhetően mindig is az marad -, hogy tulajdonképpen mi az élet legvégső lényege, mi az az erő, amelytől az anyag az egyik pillanatban még élettelen masz- sza, a másikban pedig élőlény. Mitől dobban meg először egy pici szív? Ezt hit nélkül valóban nem lehet értelmezni, még kevésbé megérteni. S a szülőszoba - úgy tűnik - kiválóan alkalmas hely arra, hogy meg-megsejtsünk valamicskét ezekből a titkokból. S, ismét megtörtént egy csöppnyi csoda. Még négy kiló sincs a csepp emberke, de élő, egészséges, eleven. Akit lehet vizsgálni, lehet megpróbálni értelmezni, de ennél sokkal fontosabb megköszönni. Hiszen egyszeri, megismételhetetlen. Istenünk teremtő szándékának, szuverén akaratának és szeretetének megnyilvánulása. Akit egy számunkra még ismeretlen feladattal elküldött, és egyszer - sokára - majd visszavárja. Öröm és felelősség, fáradtság és remény. Világra jött egy jövevény, aki ismét lehetőséget kapott arra, hogy tegyen valamit az emberekért, jobbítsa világunkat, hirdesse a Megváltó kegyelmét. Köszönjük Urunk, hogy ránk bíztad ezt a pici, nyugodt szuszogó csodát, hogy létrehozásában és életének egyen- getésében munkatársaddá fogadtál. Gyarmati Gábor Testvérré születni I-------------------------------------------------1 I „Az édesanyám j áldozatához I bátorság kellett” j j Tavaly egy számomra addig ismeret- 1 [ len érzelmi állapotba kerültem. Átlagos, 34 éves nő vagyok, aki j ] egy szerető lutheránus családban ne- J [ velkedtem. 29 évesen mentem férj- j [ hez és tavaly december 6-án született ] J meg első gyermekem, Wyatt. Annak j ] idején engem örökbefogadtak, ami- ] [ nek egészen mostanáig nem tulajdo- ] ] nítottam különösebb jelentőséget. Az áldott állapot nemcsak új ér- ] [ zelmeket kelt az emberben, de a sze- ] [ mélyiségét is átalakítja. Nem is szá- ] [ mítottam arra, hogy ez az én ] [ esetemben a saját szülőanyám iránti j [ megértést és megbecsülést fogja fel- ] j színre hozni. Még kisgyerek voltam, ] I amikor megmondták az igazat, de so- J j. ha nem volt bennem vágy, hogy meg- J I keressem az édesanyámat. A nőnek - j I vagy inkább fiatal lánynak -, aki éle- J I tét adott nekem, egy nagyon nehéz ] I döntést kellett meghoznia. Joga volt j [ a saját életéhez, ahogy, úgy érzem, j ! nekem is jogom van a sajátomhoz. De tavaly óta valami megváltozott. | I Ezt a fiatal lányt, az édesanyámat, | ! most már másképp látom. A terhesség \ * hihetetlenül izgalmas, felüdítő, de j I ugyanakkor félelmetes is a nők szá- j j mára. Elképzelem, milyen lehetett egy ' I 19 éves lánynak kihordani egy nem | i tervezett gyermeket 1967-ben. Én attól a perctől fogva imádtam | i Wyatt-ot, ahogy nyolc hetes korában ! i meghallottam halk szívverését. A i i terhesség egy olyan felfokozott ér- i i zelmi állapot, amelyben egy nagyon i i erős kötelék jön létre a mama és a i i baba között. Nagyon nehéz, ha nem i i lehetetlen, nem érezni mélységes i i szeretetet az iránt az emberi lény i i iránt, akit kilenc hónapig yiz ember i i magában hord. Megdöbbent, ha arra gondolok, i i hogy valaki, miután mindezeken ke- i i resztülmegy, képes egy idegennek i i adni a saját gyermekét. Nem a szá- i i monkérés, a „hogy merészelt ilyet i i tenni?” érzése van bennem. Inkább i i ámulatba ejt az a hihetetlenül erős i i egyéniség, aki annyira szeretett egy i i másik emberi lényt, hogy érte képes i i volt nemcsak meghozni élete legne- i i hezebb döntését, hanem keresztül is ■ i vitte azt. Még mindig nem akarom megke- J I resni őt. De már tiszteletet érzek irán- J I ta. Imádkozom azért, hogy megtudja: j j helyesen döntött. Imádkozom azért is, | J hogy boldog, teljes életet élhessen. Amit ő tett, az a legbátrabb do- | j log, amit ember tehet a másikért. [ I Engem örökbefogadott egy fantasz- j j tikus család és olyan életet kaptam, j ] amit, hiszem, fölülről szántak ne- | ! kém. Az életem nem így alakult vol- | i na a szülőanyám áldozata nélkül. | ! Szeretem és bámulom őt ezért. He- | ! lyesen cselekedett. Fordította: Boda Zsuzsa , I Wendy Coffman (The Lutheran 2002/05) 1 i ________________________________i Kifejezetten ross zul voltam. Az órák ólomlábakon jártak, úgy tűnt, ma egyáltalán nem is lesz este. Persze ha mégis lenne, akkor sem valami fényesek a kilátásaim. A kisebbik lányunk, Kamilla egész nap fáradhatatlanul bömbölt. Egyébként is elég békétlen volt a lelkem. Bár második gyermekünk a „tervek szerint”, időben érkezett, ilyen közel - mindössze 19 hónappal - nővérkéje után, valahogy elbizonytalanított a fogadtatás. Hasonló helyzetben lévő, kis korkülönbséges ismerőseink mind amolyan „nagyon-testvérek” voltak, és valahogy nem jutott eszembe róluk, hogy ez talán nem volt mindig így. Nálunk viszont valahogy furcsa helyzet állt elő. Noémi, a nagyobbik, eleinte megpróbált tudomást sem venni az új jövevényről, aztán igyekezett eltávolítani a közeléből. Rendszeresen a szoptatás alatt óhajtott bilire ülni vagy táplálkozni. Egyik nap, főzés közben a konyhában hallottam meg, ahogy a baba részeit tanulmányozta: Szája... orra... szeme! Természetesen mindezt mutatta is az ek- korka gyerekekre oly jellemző „finom” mozdulatokkal. Szerencsére időben érkeztem a helyszínre, így sikerült megmentenem Kamillát. Majd alakulnak - hajtogattam magamban egyre bizonytalanabbul, míg egy nap Noémi megkérdezte tőlem: „Anya, mikor megy már haza a Kamilla?” Ez a megjegyzés aztán végképp kétségbe ejtett. Úgy éreztem magam, mint egy nagy csődtömeg, és a fáradtságom is - párom minden figyelmessége ellenére - egyre csak nőtt. így Kisgyerek még hiheti, hogy a frissen kitelepített palántának segít fejlődni, ha tövénél fogva kicsit feljebb huzigálja. Természetes folyamatokat nem tanácsos erőszakoltan siettetni. A lelki fejlődés és kibontakozás zsenge gyökereit rángatni bizony veszélyes. Sajnos, az élet nem egy területén lehet, sőt van „lélekcibálás"! Állítólag pl. a gyerek érdekében...) Túlbuzgó avatatlanok kontárkodása roskasztó terheket is rakhat gyenge vállakra, ami minden idők farizeusaira jellemző (Mt 23,4). Felnőttek is lehetnek hitben kezdők, s náluk különösen fontos, hogy a leghangsúlyo- saöban az evangéliumot és a testvéri szeretetet kapják! (Akadnak bibliás „ráme- nők” is.) Emberpalántákat is sújthat sebzően a szülői-nevelői túlkövetelés, bármi kimondatlan, fanatikus elvárás is, amely- * bői (fenyegetően?) érezhető, mennyire becsülik vagy nézik le a kiszolgáltatott gyermeket. Az első életévek komoly mértékben befolyásolják a további életérzést! Az embertelen szigor és a majomszeretet egyaránt súlyosan árthat, attól függően, hogy mélyen rombol-e, vagy mélyebbre hatol... Csodák akadnak olykor, de csak fájdalmas ritkán. Soha nem szabad szellemileg vagy fizikailag többet elvárni, vagy éppenséggel megkövetelni, mint amennyire az illető képes. Természetesen életkortól is függ ez, meg örökletes adottságoktól, értelmi és ügyességi, netalán érzelmi talentumoktól. S a szülői megértő szeretet! Szörnyű, ha nincs! Kegyességi téren is lehet valaki „vadember”. Egy ötéves fiú örömest gyűjtött kivágott képeket, főleg szép tájakról. Apja ezt egyszer megsokallta: „Látom, fiam, hogy ez a képgyűjtögetés számodra fontosabb Istennél, tehát bálvány, hiszen ezen csügg a szíved. El kell égetni!” S a zokogó gyermek mellett „máglyahalálra” mentek az ártatlan képek... (Ilyesféle alapon minden gyerekjátékot tűzbe lehetne vetni.) A „vérbeli” farizeus sokszor szadista. S ahol csak lehet, tilalomfaerdőt telepít. „Jóvoltából” elmegyógyászati ágy is kapható néha. érkezett el az első „szűri” ideje, amit kislányunk egész napos bömböléssel adott a világ tudtára. Estére annyira nyomasztott már a hangzavar, hogy minden logikát mellőzve ráförmedtem a kiságyban ordító gombócra: „Csönd legyen, vagy átviszlek a másik szobába, csúf béka!” (Aki eddig jó anyának tartott, most biztosan megbotránkozva, kikerekedett szemekkel bámul, de bizony én is csak kegyelemből élek, és erre alaposan rá is szorulok.) Ez utóbbi kifejezés szerény lakunkban a sértések netovábbja. Noémi megszeppenve meredt rám a játékai mellől. Csak Kamilla nem zavartatta magát, ha lehet, még hangosabban folytatta panaszát. Tehetetlenül sóhajtottam, visszaszédelegtem a vasalódeszkán heverő kisruhákhoz, és éppen a szemeim nyitva tartásával küszködtem, amikor olyan dolog történt, ami aztán igazán felébresztett. Noémi a kiságyhoz kullogott, puha kezébe fogta kishúga hadonászó mancsocskáját, és csöndesen, kedvesen duruzsolni kezdett neki: „Ne sírjál, Kamillka, látod, anya fáradt, na, ne sírjál, tudod, szeretlek... kicsit.” (Ez az utolsó szó a Noémi-féle őszinteség tartozéka volt.) Ami ezalatt a pár kis mondat alatt történt, az számomra egy angyali jelenéssel felérő csoda volt. A sí- ró-rívó baba elhallgatott, és csodálkozó nagy szemekkel figyelte Noémit. De volt is mit néznie, hiszen akkor, ott lettek ők igazán testvérekké. Ahogyan gyakran mi is a „nyomorúság idején” tanulunk meg csak összebújni. Füller Tímea Térítők és segítőik is jó, ha tartózkodnak minden olyan mesterkedéstől, amely például szorongáskeltéssel, lélektani manipulációkkal próbálja átpréselni a „szoros kapun” azokat, akik kezdenek fölfigyelni az Igére. Nincs olyan ostoba szántóvető, aki nem képes kivárni, amíg az elvetett mag kicsírázik, majd szár- baszökken stb. Türelem! Egy hivatottnak nehezen nevezhető prédikátor olyan katonás stílusban mennydörgőit estéről estére a gyülekezetre, hogy régi, s komoly igahallgatók e modort (megbocsátóan) így jellemezték: „Reszkessetek egerek!” Mert ezek a nagyobbfajta palánták nem hagyták rángatni magukat. Természetesen csalódottak voltak. Más kérdés, hogy a többi hallgatóból milyen érzést, véleményt váltott ki ez az úthengerstílus. Könyörögjünk egymásért, hogy hitelesen, föl- emelően hathasson bizonyságtételünk s egyszerűen az életünk. (Persze a helyzetek és az emberek különbözők.) Van viszont „palántatúlféltés” is, amikor késnek a kitelepítésükkel. „Majd. Hadd erősödjék. Ráérünk.” Ilyenkor a palánta „elöregszik"; nem pusztul el, csak nem hoz termést, amint a földművelők mondják. (Jó lelki elemistának maradni?) Sok tekintetben így van ez, mert „mindennek rendelt ideje van”. Veszélyes szülői bűn, ha minden áron „aranyos kisgyerek” korban akarják (érzelmileg) fogva tartani a „drága kicsikét”, de ezt a késleltetést gyerekestől megsínylik. Egy ilyen „félreszeretett”, frissdiplomás ismerősöm könnyedén úgy viselkedik, mintha neki mindenki tartozna mindennel. Bálványozó anyukája tönkreimádta. Kényurat nevelt! Hit dolgában is lehet gyerekszinten tartani valakit. Olyan ez, mintha házon belül évekig őriznének eleinte még egészséges csemetéket, hogy baj ne érhesse őket... Van lelki kaloda is. Legyen a hitünk jézusi értelemben gyermeki, és nem gyermeteg-gyerekes (infantilis). Különösen szektoid körök hajlamosak az utóbbira. Érett hitűek kellenek mindenütt, kivált manapság. Erre segítsen mindannyiunkat életünk Ura. Dr. Bodrog Miklós Palántarángatás
