Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-06-23 / 25. szám
Bottá Dénes Felvételei Ev angélikus Elet 2002. JÚNIUS 23. 3. oldal Tanévzáró a Teológián „Uram, kihez mehetnénk?” (Folytatás az 1. oldalról.) Ki lesz képes a nem mindennapi küldetésre? Csak az, aki a boldogmondások teológiáját életének teljességére vállalja, aki a kutató és fürkésző elme mellett nem veti meg a szív és a kezek önkéntes szolgálatát sem a pályán. Mire várnak a mai gyülekezetek az érkező új lelkipásztorok szolgálatában? Mi a teológia tudományának gyakorlati célja? Mivel lettek felvértezve az új rendszerben diplomájukat most átvevő hatodévesek, akik megállták a vizsgatanítás és a vizsga-istentisztelet próbáját? Nem több és nem is kevesebb, mint az, hogy a „tekintetünkre, tiszteletünkre, si- mogatásunkra váró” emberi életek ne maradjanak magukra a keresztény közösségekben. A krisztusi életforma pedig akkor válik a mi életünk külső-belső részévé, ha csak néhány lépést is, de megteszünk a boldogmondások világában. Jézus Krisztus nevében vigasztalást, örömöt és áldást jelentsen szavunk és cselekedetünk, ott, ahol mozgunk, élünk és dolgozunk - fejezte be beszédét Szabó Lajos rektor. Az ünnepi beszéd után került sor a diplomák kiosztására. Ebben az évben nem kevesebben, mint összesen 45-en végeztek, mégpedig a nappali tagozat teológia szakán, teológus-lelkész szakon, hittanárként, a levelező tagozat hittanár szakán, valamint a nyíregyházi kihelyezett tagozat hittanári szakán. A végzősöktől Zsugyel Kornél köszönt el, a friss diplomások nevében pedig Nagy Dorottya búcsúzott. Az Evangélikus Teológia más tudományágak között méltán elfoglalt rangját élhettük át ezek után, mikor is a habilitá- ciós oklevelek és egy doktori oklevél átadására került sor. Megtiszteltetés volt ez mind lelkészképző intézményünknek, mind a habilitációjukat, doktori oklevelüket „nálunk” átvevők, név szerint Horváth Erzsébet, Tomka Miklós, Pesty Monika és Kőszeghy Miklós számára. A habilitáltak nevében Tomka Miklós mondott köszönetét azokért az ökumenikus, tudományos, krisztusi „tárt karokért”, amelyekkel Evangélikus Hittudományi Egyetem nyitotta meg kapuit és fogadta őket. Az ünnepély záróakkordjaként tanúi lehettünk az emlékezés és a hálaadás szíveket felemelő („sursum corda”) pillanatainak. A jubilánsok, azaz a 40, 50, 60 és 65 éve végzett lelkészek járultak az oltár elé átvenni arany, gyémánt vagy vas oklevelüket - ez utóbbit egyedül Benczúr László kapta. A zuglói templomot a veszteség feletti fájdalom érzése is betöltötte. Bencze Imre lelkész - sok nemzedék Imre bácsija, példaképe - már nem vehette át a 60 évvel ezelőtt végzettek között gyémánt oklevelét. Felesége, Bencze Imréné tette meg ezt helyette, miközben a gyülekezet orgona nélkül énekelt el egy énekverset. Végül, de nem utolsósorban az év végi jutalmakat osztotta ki Szabó Lajos rektor - e helyt most csak Kertész Bo- tond nevét említjük, mint aki a dr. Sólyom Jenő Alapítvány díját kapta megjelent könyvéért. D. Szebik Imre püspök szavaival — aki ezen a napon „kettős minőségben” is jelen volt, hiszen a 40 éve végzettek között ő is jubileumot ünnepelt! - ért véget az idei tanévzáró. A kapun kilépve pedig - már vártak ránk az utak. Az előre rohanók, és a visz- szakanyarodók. Kőháti Dorottya Forró nyárelő nap nyaldossa a fekete reverendákat, ahogy a templom felé lépkedünk, ünnepélyesen, harangszóra, szen- telési sorrendben, ahogy kell. Ha még nem is elviselhetetlen a hőség, de már próbára teszi a lelkészi állóképességet. Mi kavaroghat ilyenkor a fejekben és a szívekben? Utolsó simítások a prédikációk gondolatmenetein, öröm és várakozás, szorongás és aggodalom, hiányosság és kétely? Ki tudná mindezt felsorolni? Az örökkévalóság távlatában, Isten színe előtt kisimul minden, a ragyogó napfény után lassan megszokja szemünk a félhomályt, amely átrendezi nem csak a fényviszonyokat, de a gondolatokat is. Egyedül az O irgalmának fénye világol már az ünnepség felett: Lábossá Péter megválasztott lelkészt iktatjuk be a nyíregyházi nagytemplomi gyülekezet parókusi szolgálatába. Bozorády Zoltán püspök-helyettes, esperes a Gál 3,1 alapján („.. .ki igézett meg titeket, akiknek a szeme előtt úgy írtuk le a Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg!”) alapján hirdette Isten igéjét. Kétfajta igézésről szólt. Amikor a törvény betartásával akar valaki megiga- zulni, és amikor minden érték viszonylagossá tételével elsikkad Isten üzenete. Akkor tudjuk továbbadni a ránk bízott üzenetet, ha mi magunk is belőle élünk. Azt kívánta a beiktatandó új lelkésznek, hogy úgy tudja a gyülekezet számára minden helyzetben Krisztust prédikálni, mintha közöttünk feszítették volna meg. Elhangoztak a jól ismert iktatási kérdések, a válaszok, az áldó igék, majd felcsendült a lelkészek ajkán a confirma: „Erősítsd meg Istenünk, amit cselekedtél értünk...”, hogy az ősi áldás mai valósággá váljon lelkész és gyülekezet életében. Lábossá Péter Jn 6, 68-69-et választotta igehirdetése textusául, mert ehhez az igéhez kötődik életének, hitének több fontosabb állomása: keresztelésekor, konfirmációjakor, esküvőjükkor kapták ezt az igét, most választotta, hogy kifejezésre juttassa ezzel is a gyülekezetben végzendő szolgálatának lényegét: az Isten Szentjéről akar bizonyságot tenni, mert nincs hova menni, őnála van az örök élet beszéde. A köszöntések személyes hangon szóltak a Lábossá család értékeiről, arról a gyászról, amely beárnyékolta az ünneplést (Lábossá Lajos nyugalmazott püspök-helyettes, Péter nagybátyja és keresztapja az iktatást megelőző szerdán adta vissza életét Teremtőjének), és áldáskívánások hangoztak el. Az iktatást követő szeretetvendégségi asztalnál lehetőség nyílt a testvéri beszélgetésre. Forró nyárelő nap nyaldossa a fekete, ünneplő ruhákat, ahogy búcsúzunk egymástól. Ki láthat bele a szívekbe, fejekbe? Érzéseinktől függetlenül tudjuk: felettünk Isten békéjének fénye világol... Laborczi Géza Horváth Erzsébet. Néhány másodperc múlva: Dr. Horváth Erzsébet Amikor először mentem el a csillaghegyi gyülekezetbe, percekig autóztam le s fel egy nagy, vörös téglából emelt épület mellett. Kerestem a templomot. Egy - kicsi vagy nagy ? - templomot. Olyan hagyományosat, toronnyal, kereszttel a tetején. Aztán egyszercsak megláttam a haranglábat, s rá kellett jönnöm, hogy mögötte az a hatalmas, ablaktalan épület az új evangélikus templom. Belépve az udvarra, hirtelen azt sem tudtam, melyik lehet a templomajtó. Odabenn újabb „furcsaságokkal” szembesültem: az egyszerű, kívül- belül téglafalakkal határolt tér teljesen dísztelen. Mondhatnám - puritán. (Vagy esetleg még befejezetlen? - gondoltam.) Nincs oltárkép, még hagyományos oltár sincs, a másutt megszokott térdeplőkkel. És a szószék is „csak” egy különálló pulpitus. A lelkész nem fentről néz le híveire, nem a magasból száll alá mondanivalója, hanem szemtől-szembe szól mindenkihez. Közvetlenül... Hát egy ilyen modem templomba csöppentem, hogy aztán a falai között annál nagyobb meghittségre leljek. Egy közösségre, amely nem egyszerűen gyülekezet. Hívekre, akik nem szélednek szét, ha vége az istentiszteletnek. Egy társaságra, amelyről az ember azt hinné, hogy tele van „bennfentesekkel”. Aztán kiderül, hogy aki annak látszik, maga is csak néhány hete-hónapja csöppent oda, de már megtalálta a helyét, otthonosan mozog. Az istentiszteletek után jól esik még egy csésze kávé, némi apró sütemény mellett megbeszélni a hallottakat, vagy közös ebéd mellett ismerkedni az asztalszomszédokkal. Merthogy Csillaghegyen ilyen is van: minden hónapban egyszer egy „összegyülekezési nap”, ahogyan ezt a lelkész, Donáth László nevezi. • • Amikorra elkészül az új Agenda, amely a lutheri hagyományok törzsén a gyökerekig enged visszanyúlni. Ezen a vasárnapon sokan még vegyes érzelmekkel fogadták ezt a protestáns templomokban szokatlan, gyönyörű ősi dallamokat megszólaltató „interaktív” formát. A lelkész és a kántor felelgetős éneke a katolikus misék hangulatát idézte, még e sorok írójában is, aki pedig mindezt megszokhatta már az erdélyi liturgiában. E különleges (?) liturgiához illeszkedve, Frenkl Róbert országos felügyelő lépett a szószékre, aki Ézs 64, 3-8 alapján tartott igehirdetésében kíméletlenül szembesítette hallgatóit az ószövetségi textus aktualitásával. A mai Magyarország népe semmiben sem különbözik az egykor Babilonból szabadult zsidó néptől, amely éppen szabadságában fordult el az Istentől, és keresett magának bálványokat. Bálványokat, amelyek közül az egyik leghatalmasabb ma is - a pénz. Később, az ebéd után a gyülekezeti teremben, mintegy ezeket a gondolatokat is folytatta a magyar publicisztika doyenje - Bodor Pál (Diomius) -, amikor a sajtószabadság ürügyén az igazság létének vagy nemléténél kérdését feszegette. Miként Frenkl Róbert, az újságíró is arra a következtetésre vezetett rá, hogy önnön korlátoltságunk mellett a pénz, a ha- szonelvűség is gátjává lehet az igazság akárcsak részbeni felismerésének, kimondásának. A Bodor „tanár úr” lebilincselő, szellemes előadását követő beszélgetés során egy ifjú hölgy kérdése pedig arra is rávilágított, hogy e hírközpontú világban valójában egyre kevesebb fogódzót kaphatnak a fiatalok... A közös gondolkodás kissé lehangoló konklúziója a templom szakrális terében oldódhatott fel az evangélium közvetítésével. Az összegyülekezés júniusi napjának záróalkalmát Pál Diana orgonamü- vész-kántor játéka vezette be, aki C.Ph.E. Bach g-moll szonátájával készítette elő a lelkeket az ige befogadására. A vecser- nyén Donáth László szolgált, Fülöp Attila operaénekes közreműködésével. Veres Emese-Gyöngyvér Összegyülekezés Csillaghegyen Bodor tanár úr Ilyen összegyülekezés volt június 16-án is. A ragyogó strandidő ellenére tele volt a templom az óbudai lakótelep tövében. Délelőtt liturgikus istentiszteletet ígért a meghívó, ifj. Hafenscher Károly vendégszolgálatával. A külön erre az alkalomra összeállított liturgia arra mutatott példát, miként is „nézhet ki” majd egy isten- tisztelet 2005-ben. Vegyétek és egyétek..., Fotó: Bottá Dénes
