Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-06-16 / 24. szám
2. oldal 2002. JÚNIUS 16. Evangélikus Élet ÚJ NAP - UJ KEGYELEM A y.ní RKJAP "Is,ent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké. ” Zsolt Ä 44,9 (Lk 24,52-53; lTim 1,12-17; Zsolt 51) Mi fér bele egy átlagos napba? Ki vagy mi körül forog az életünk nap mint nap? Ha úgy múlik el 24 óra, hogy minden kötelességünknek eleget tettünk, de arra nem gondolunk, hogy ki az Ura az életünknek, akkor éppen „csak” a lényegről feledkezünk meg. Hogyan dicsőíthetjük Istent? Csak a kicsi, belső szobánkban? Ott is, de az emberi kapcsolatainkban, a találkozásainkban, minden egyes alkalommal szólhatjuk és éselekedhet- jük, amire Isten szeretete indít. „ Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az Ür támogat engem. " Zsolt 3,6 (ApCsel 12,6-7; Lk 5,27-32; Ám 8,4-12) Ma azt mondanánk, ismerve Dávid helyzetét, amelyet a zsoltár írásakor élt át (menekült és életveszélyben volt), hogy a rendkívüli stressztől bizonyára kóros álmatlanságban szenvedett. Talán még nyugtatóval sem bírt aludni, olyan idege#volt, - s ez érthető is lenne. Ezzel szemben Dávid arról beszél, hogy „minden a legnagyobb rendben?, mert Isten kezében tudja magát. Mi ezzel a tudattal fekszünk és ébredünk? Miért is vagyunk nyugtalanok? / / /:'/ W/ „ Támogass engem ígéreted szerint, hogy éljek, és ne szégyenítsd meg reménységemet!” Zsolt 119,116 (lPt 1,23; 2Móz 32,30-33,1; Ám 9,7-15) Egészen konkrét dolgokban kérhette a zsoltáríró Isten közbelépését. Mert szilárd hite volt abban, hogy Istennek mindenhez köze van, ami vele történik - legyen kis, hétköznapi dolog, vagy élet-halálkérdés. Jézus is minden hozzá forduló gondját komolyan vette. Életünk minden területét megnyithatjuk előtte, „szaván foghatjuk” Jézust: velünk van a világ végezetéig. ^7PrHB ”^e lesyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket." Zsid 6,12 (Ézs 30,26; Mik 7,7-8.18-20; Hós 1,1-9) Papok vallottak tiszteletreméltó őszinteséggel egy kötetben arról, hogy pályájuk során milyen hitbeli megpróbáltatásokon, kríziseken mentek át, s hogyan találtak végül rá a kivezető útra. Sok imádság, sok Biblia-olvasás, lelket könnyítő beszélgetés olyanokkal, akik átmentek már hasonlókon. A „rest” nem az, aki nehéz periódusba kerül, hanem aki meg sem próbál szembenézni önmagával, a benne élő Istenképpel. CSÜTÖRTÖK -Istenünk ereje mindazoknak a javára van, akik őt keresik, de hatalma és haragja fordul mindazok ellen, akik őt elhagyják. ” Ezsd 8,22b (2Jn 3; Mt 18,15-20; Hós 2,4-15) Az, hogy Isten velünk van, oltalmaz, hálára és bünbánatra kell, hogy indítson. Hányszor megyünk a magunk feje után, nem bízunk benne, úgy jövünk ki a templomból, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Kapkodva olvassuk a napi útmutató igét, s közben már máshol jár az eszünk. Luther mondja, hogy az a legnagyobb büntetés, ha Isten haragjában nem szól hozzánk, néma marad. Pál írja: „ Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. " Róm 8,38-39 (Zak 2,9; Mt 27,3-10; Hós 2.16 251 Az élet velejáróit, realitásait tudomásul kell vermi. Pál „listázza” a végleteket, melyek között meg kell találnunk az élhető egyensúlyt, a középutat. Tagadhatatlan, hogy e végletek hatnak ránk, és feszültségek forrásai. De felettünk áll egy hatalmas, nem időhöz és térhez kötött realitás: az Isten szeretetét testben hirdető Jézus Krisztus. Az egyik legvigasztalóbb ige ez a páli felsorolás, mélységben lévőknek éppúgy, mint „magaslaton” szédülőknek.... Jézus Krisztus mondja: „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. ” Jn 12,46 (Zsolt 18,29; Róm 8,1-6; Hós 4.1-10) Kik vagyunk valójában? Mi közünk atöbbi emberhez? Hogyan tekintsünk Istenre? Világos látás kell ahhoz, hogy ne felszínes válaszokat adjunk a legfontosabb egzisztenciális kérdésekre. Jézus világossága nélkül szakadék szélén álló világtalan emberhez hasonlítunk, aki nem is sejti, hogy ha még egy lépést tesz előre, lezuhan. Bűnünk az, ha elutasítjuk a kegyelmet, az utánunk nyúló kezet, és az istennélküliség zavaros sötétjében kívánunk maradni. K. D. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP ...atyánk vagy te mégis! Ézs 64,3-8 Sok gyülekezetben június másodikán megtartották a tanévzáró istentiszteletet, holott még egy hétnél is több volt hátra az évből. A tanévzárás örömét Te Deummal szoktuk ünnepelni, dicséretet mondva Istennek a sikeres tanévért, örvendve az előttünk álló nyári vakációnak, a megszolgált pihenésnek. Gondolom, így lesz ez az evangélikus iskolák többségében. Nem illik ehhez a hangulathoz vasárnapi textusunk, az Ézsaiás hosszú könyve legvégén található lamentáció, siralomének. Ezt a másfél fejezeten átívelő költői szépségű bűnbánó, könyörgő imádságot ószövetségi Miatyánknak is szokták nevezni. Nem jellemző ugyanis, hogy az Ószövetség prófétái a sokszor méltán haragvó, büntető Jahvét atyának nevezték volna, ami pedig számunkra - Jézus tanítása nyomán - megszokott és természetes. Sőt, jogos haragjáról nem is szívesen gondolkodunk. Ilyenkor, tanév végén különösen elégedettek vagyunk magunkkal, tanárok, diákok és szülők egyaránt. Úgy érezzük, vallásosságunknak eleget teszünk, ha kiváló eredményeinkért dicséretet mondunk istennek, azokból valamit neki is tulajdonítva, nemcsak saját tehetségünknek, szorgalmunknak, gondoskodásunknak. Furcsa lenne az a tanévzáró ünnepély, amelyik töredelemre és mély bűnbánatra próbálna inteni bennünket, fejünkre olvasva számos mulasztásunkat, ki nem derült kötelességszegésünket, ferde útjainkat, önzésünket, hálátlanságunkat. Ahogy bűnvalló imádságunk mondja: sok rosszat elkövettünk, sok jót elmulasztottunk. És ekkor csak a tanár- és diákbűnök egy kis részét soroltam, ami töredéke mindannak, amit Isten számon kérhetne rajtunk. De, ahogy Trito-Ézsaiás a bűnbánó nép nevében mégis Istenhez fordul, minden hűtlenkedés, elfordulás, tisztátalanná válás (milyen szókészlettel rendelkezik néhány tanítványunk!) közepette, ahogyan a bűn fertőjéből a tékozló fiú is csak egyféle kiutat lát, mi is - két és félezer évvel később - kívülről egészen más, de lényegét tekintve hasonló helyzetben, csak abban bízhatunk, hogy Atyánk, Formálónk nem vet el bennünket. Hogy a Fazekas sajnálja eldobni, megsemmisíteni keze alkotását, inkább igazít rajta. Hogy hajlandó szeretetéből és irgalmasságából újra és újra megfeledkezni bűneinkről. Nem saját' igazságunkban reménykedünk, hanem hogy mi mégis Istenhez fordulunk, Atyánkhoz és Formálónkhoz, mert nincs senki más, aki annyiszor megbocsátana, annyiszor utána nyúlna népének. Schulek Mátyás Clement Anita Pokol vagy paradicsom? Isten lejön majd egy napon a mennyből, S o mi sorsunk véglegesen eldől: Marad-e örömünk? Bűnös világunk számára vég ez, Szafaadítónk a bűnnel hisz végez - Idegesek vagyunk. Mikké leszünk? Rabjává a tűznek, Hol éltünket késve bánjuk meg Komolyan a bajban? Ember! Hisz élhetnél fönn a fényben, A te Mindenhatód kegyelmében: Csak hiteden múlik! ISTENTISZTELETI REND ________________ Bu dapesten, 2002. június 16. I„ Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; de. 11. (úrv., közös magyar-német) Manfred Kock püspök; du. 6. Széchey Béla; II., Hűvösvölgyi út 193. Fébé de. 10. Herzog Csaba; II., Modori u. 6. de. fél 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, H„ Ördögárok u. 9. de. fél 10, Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Donáth László; du. 4. Frenkl Róbert; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos; V, Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Cselovszky Ferenc; du. 6. Gerőfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VHI., Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) id. Cselovszky Ferenc; \TO., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; Vm., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; X., Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) Blázy Árpád; du. 6. Schulek Mátyás; XI. Németvölgyi út 138. de. 9. Schulek Mátyás; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bence Imre; Budahegy- vidék, Xn., Kékgolyó u. 17. de. 10. Bácskai Károly; XHL, Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XHL, Frangepán u. 43. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV, Lőcsei út 32. de. 11. (úrv., tanévzáró) Tamásy Tamásné; XIV, Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV, Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV, Nagytemplom, Régi Fóti út 73. de. 10. Veperdi Zoltán; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII. Tessedik tér de. 9. Kosa László; Rákoscsaba, XVn. Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László; Rákosliget, XVII. Gőzön Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pest- szentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIH., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 57. de. 10. Endreffy Géza. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP a liturgikus szín: zöld. A vasárnap lekciója: Lk 15,11-32; az igehirdetés alapigéje: Ézs 643-8. HETI ÉNEKEK: 382, 422. Összeállította: tszm Gondolatok a sekrestyében Jó hogy van. Nagyon jó. Templomunk szerves része. Egy vele. Mint fecskefészek a ház falára, úgy tapad félkör alakban sekrestyénk is a szentélyhez. Sok helyen nincs sekrestye. Kár, nagy kár. Nagyon hiányozna, ha itt sem lenne. Fakeretekbe foglalt üvegkockákon pásztázik át a kelő nap. Sugarai aranyként simulnak rá a fehérre meszelt falakra. Sikált deszkapadlóját az első világháborúban elesett fiú emlékére ajándékozott szőnyeg takarja. Álló szekrény, öreg sublót, kis asztal, nagy Biblia, feszület, gyertyatartók, szék. Ez az egész berendezése. Nem sok, nem is kevés. Éppen elég. Jó itt lenni. Elidőzni. Miért? Mert hangulata van. Ünnepi hangulata. Sőt - nagyünnepi. S ez a hangulat nem tűnő, nem múló hangulat. A hétköznapokon is megvan. Korán reggel, délután, este. Bármikor is lépjek be ide. De nem is hangulat ez, ami hatalmába keríti itt az embert. Több annál: szent elfogódottság. Sőt még annál is több: istenközelség. Igen. Ez az, ami itt mindig „olyan igen jó” nékem. Ezért olyan kedves, maradásra késztető hely ez a mi sekrestyénk. Ezért olyan jó itt lenni. Hasznos hely. Most olvastam: „A sekrestye, a sacristarium, a templom épületéhez tartozó hely, ahol a szertartáshoz szükséges ruhákat, eszközöket, anyagokat őrzik, és ahol magára ölti és leveti a szertartásos ruhákat az istentisztele- I tét végző pap.” Csupán öltöző helyiség, szertár, raktár-é a sekrestye? Esetleg gyűlésterem, dohányzó, vagy mosdófulke? Kopott anyakönyvek, sárgult iratok tára? Vagy mindez együtt? Tény, hogy a sekrestye kitűnően hasznosítható hely az oltárterítők, kegyszerek s egyéb liturgikus kellékek őrzésére is. De több ennél. Sokkal több. Sacristarium. Kis kápolna. „Mini” templom a templomban. A templom „belső” szobája. Csak küszöbnyi a templom belsejétől elválasztó távolság. Csak néhány lépés az oltárig. Csupán 12 lépcső fel a szószékig. Mégis milyen nehéz ezeket a lépéseket megtenni. A szolgálatra való méltatlanság és alkalmatlanság érzése mily roppant megtorpantó erő. Hátfordításra, menekülésre késztet. S hogy mégsem ez történik? Mert a sekrestye egyúttal az imádság, a lelki koncentráció, az istenközelség-átélés áldott helye is a nagy „bevetés” előtt. Erő, bátorítás, alázat érlelő helye a szent csend és az Istennel való egye- 1 düllét forró perceiben. Nem egymagámban s nem üres szívvel indulok innen I be a templomba. És ez így más. Egészen más. Zoltán László t ev. lelkész. Hegyeshalom 1968 • • • • SJIROK # £ o & 3 □ Alapige vagy igei alap? „Isten igéje élő és ható " - figyelmeztet a Zsidókhoz írt levél (4,12). Az istentisztelet egyik fókuszát, az igehirdetést és annak környezetét vesszük nagyító alá jelen sorozatunkban. Olvashattunk már a bevezető után a köszöntésről, a perikópa-rendről. Mielőtt az igehirdetés lényegéről szólnánk, gondolkodjunk el néhány alapvető tényről. A következő két cikk félreértések sorát szeretné tisztázni úgy, hogy egyértelművé teszi az ige értelmét és használatát, segít felállítani igére figyelő értékrendünket. A cél most is ugyan az, mint rovatunkban mindig: jobban értsük és éljük az istentisztelet titkát és ajándékát. (HK) A reformáció egyházaiban kezdettől fogva magától értődik, hogy a lelkész a szószéken nem „szentbeszédet’’ mond valamilyen fontos és aktuális témáról, nem az egyház tanítását fejti ki hitigazságokról vagy erkölcsi kérdésekről, nem is „igemagyarázatot’’ tart (ennek helye a bibliaórán van), hanem igét hirdet, mégpedig az istentiszteleten felolvasott bibliai textus vagy textusok alapján. Evangélikus felfogás szerint igét hirdetni annyi, mint Krisztust prédikálni. Tehát nem igei alapon prédikálunk az élet különböző kérdéseiről, hanem ige, illetve igék alapján prédikáljuk Krisztust! Más szóval nem az éppen felolvasott igében beszélő személy - pl. Mózes, Ézsaiás, Illés, Dávid, Péter, Jakab vagy Pál apostol - véleményét tolmácsoljuk arról a kérdésről, amiről éppen szólnak, hanem az ő igehirdetésük alapján prédikáljuk Krisztust. Nem Krisztusról prédikálunk, hanem Krisztust hirdetjük! Ehhez alap az alapige. Mindig azt a Krisztust kell prédikálnunk, aki ráébreszt, hogy nélküle elveszett, bűnösök vagyunk, de bátorít, hogy ő már megváltott minket. Eközben ügyelnünk kell arra, hogy a felolvasott ige csak perikópa, azaz kivágott, kihasított része a Szentírásnak. Olyan reflektor, ami általában csak egy bizonyos látószögből világít Krisztusra. Mindezt jól példázzák a mai vasárnap igéi. Alapigeként Ézsaiás könyvéből hangzik el: „ Találkozol azzal, aki örül, mert igazak tettei, utaidon jár és rád gondol. ” (Ezs 64,4.) Mindez bizonnyal így van, de mégis torz és egyoldalú képet rajzolnánk Istenről, ha úgy vélnénk, hogy ő csak azokkal találkozik és csak azoknak örül, akiknek tettei igazak és mindig az ő útján járnak. Jézus a tékozló fiú történetében - amit az oltár előtt olvasunk ma föl (Lk 15, 11-32.) -, úgy beszél Istenről, mint aki eléje siet tékozló, de megtérő gyermekének, akinek tettei nem voltak igazak és nem az ő útján járt. Mégis örül, hogy visszatért, és sietve keblére öleli, sőt levágatja a hízott borjút, és örömlakomát rendez, mert visszakapta. Az ézsaiási ige viszont azokat vigasztalja, akik - nem a tékozló fiú testvérére emlékeztető képmutatással - úgy érzik, hogy őszintén törekedtek az igazságra, szívükben mindig őszinte vágyakozással gondoltak Istenre és az ő útján igyekeztek járni, és most ennek ellenére olyan helyzetbe kerültek, amelyben megkísérti őket a szörnyű gondolat: Isten elhagyta, magukra hagyta őket. Ézsaiás nekik mondja: há kitartanak, találkozni fognak Istennel, és teljes lesz az ő örömük is. Mindkét igére, az ézsaiásira és a tékozló fiú történetére támaszkodva bátran prédikálhatjuk: Jézus Krisztusban olyan Megváltónk van, aki az elveszetteket - mint a tékozló fiút - visszavezeti Istenhez; azokat pedig, akik Isten útján járnak, de hitük a szenvedések próbájában elbizonytalanodott, megerősíti és bizonyosságot teremt szívükben: gyötrel- mes útjuk végén Istennel fognak találkozni. Mert Isten atyai szíve egyformán aggódik az ő útját elhagyó, neki hátat fordító, szeretetét megvető tékozlókért, és a Krisztust botladozva követő, a hit harcában nap mint nap megingó gyermekeiért. Véghelyi Antal 4
