Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-06-09 / 23. szám
Evangélikus Elet 2002. JÚNIUS 9. 3. oldal Presbiteri Nap Soltvadkerten „Fecsegünk, mint a kontyos rádió a piacon" - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal bombázta nyitó áhítatában Káposzta Lajos Bács-Kiskun megyei esperes az őt hallgató közel kétszáz lelkészt, felügyelőt, gondnokot és gyülekezeti munkatársat. Mindez Soltvadkerten történt múlt szombaton, a Déli Evangélikus Egyházkerület presbiteri napján. A vendéglátó gyülekezet lelkésze a 8. parancsolat - „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” - alapján prédikálva, az egyházi szinten is felerősödött „hírnévlopást” pellengé- rezte ki. Az egész napi programra utalva önvizsgálatra intett, mert csak így tudjuk ellátni a „néha népszerűtlen jé- zusi szolgálatot”. „Mit vár a gyülekezet a presbiterektől? ” - tette fel a kérdést dr. Sólyom Jenő egyházkerületi felügyelő. Összefoglalva: a „nyáj gondozását”, a lelkésszel együtt. Az ehhez kapcsolódó feladatok két csoportját így határozta meg: lelki, szellemi és anyagi teendők, illetőleg szervezés, irányítás és felügyelet. De, vajon müködik-e mindenütt a presbitérium? Ehhez évente legalább négy alkalommal kellene találkozniuk, ám a Déli Egyházkerületben (a lelkészi jelentések tükrében) a 120 presbitérium csupán 400 ülést tartott 2001-ben! Az anyagiakról szólva dr. Sólyom Jenő elmondta: az egyházkerület gyülekezeteiben tavaly 150 millió forint folyt be, melynek forrásai a perselypénz, az egyházfenntartói járulék és az adományok. Ez a működéshez kevés, de a külföldi támogatások és az intézményekre kapott állami normatíva már elegendő kiegészítést nyújt. A gyülekezetek és a kerület tulajdonában lévő épületekről felmérést készített a felügyelő. Ennek alapján ütemezhetővé válik felújításuk, valamint azok támogatásának mértéke. „ Velem vándorol utamon Jézus ” - az énekverset idézve tartotta meg előadását Font Sándor országgyűlési képviselő, soltvadkerti presbiter. A presbiterek egyházi és közéleti felelősségét taglalva rámutatott az önkormányzati és a parla- j,0|pienti „hadszíntéren” folyó vitákra, > 'melyek egyik -kiváltója éppen az információhiány. A kívülállók (akikből egyre több lesz) nem tudják, hogy mit akar az egyház, mik a belső gyülekezeti mozgások és ezek hová mutatnak. Sok olyan beidegződés él az emberekben mind a mai napig, melyek a száz évvel ezelőtti vallási életet jellemezték (vagy már azt sem). A presbitereknek igenis feladatuk van a közéletben is, amit mindenkinek meg kell találnia. Pozitív példák bőven akadnak, gondoljunk csak a különböző szerencsétlenségek során nyújtott lelki vigaszra - mint pl. az árvíz sújtotta Bereg megyében - vagy a tömegbalesetnél együtt dolgozó lelkészre és pszichológusra. Az oktatásra és a karitatív tevékenységre pedig mindig szükség van, és bővítési lehetősége is korlátlan. Sokakat megfogott Nagy Veronika csengődi lelkész hozzászólása, aki kezdeti álmait elemezte a gyülekezetről és a szolgálatról, melyek másként alakultak a lelkészi munka megkezdése után. Erre reagálva Kis János kecskeméti lelkész úgy fogalmazott, hogy a Jegyen helyett tegyen a presbitérium”, amely testület nem egyenlő és nem azonos a lelkésszel. Szabó Istvánná kiskőrösi másodfelügyelő a gyülekezetükben folyó idősgondozást mutatta be. Ott ugyanis az evangélikus szeretetotthon mellett működik egy másikiszolgálat is, az öregek otthoni látogatására, és ez a szolgálat bőven igényli a „civil” munkaerőt. Örömök és gondok egyaránt vannak - fogalmazott dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora. Sokszor kibeszéléssé fajulnak a megbeszélések, pedig nem erre van szükség. Ahogy Jézus meghallgatta az emmausi tanítványokat, úgy kell nekünk is odafigyelnünk egymásra. A találkozásokat úgy kell szervezni, hogy hangulatuk, szellemiségük erősítő legyen, ami feloldja a feszültségeket. Ehhez is kapcsolódtak dr. Harmati Béla püspök gondolatai, melyekben a kisebbségi evangélikus egyházra utalva kifejtette: olyan kevesen vagyunk, hogy jól ismerjük egymást. Ebből kell gyökereznie összefogásunknak, és így kell elhangoznia - közösségi szinten - a szív legmélyén levő vallomásnak, melynek neve: imádság! Ez vezethet a munkatársgyűjtés „művészi oldalához”, melyben - Káposzta Lajos esperes szerint - benne kell lennie a megszólításnak, a kérésnek és a köszönetnyilvánításnak. Az Egyházkerületi Presbiteri Nap istentisztelettel zárult.' Ezen a kiskunhalasi Lyra együttes is énekelt a helyi gyülekezeti énekkarral és a cserkészcsapattal együtt, a környékbeli költők mély lelki tartalmú, megzenésített versei pedig illő atmoszférát teremtettek az ezt követő közös úrvacsoravételhez. ifj. Káposzta Lajos KÖZÖS UTÓN - A DUNÁNTÚLON Magyar és román bibliatársulatok együttműködése Egy sok éve kialakult hagyományt folytattak a Magyar Bibliatársulat és a Romániai Felekezetközi Bibliatársulat (RFBT) képviselői, amikor május 27. és június 1. között ismét találkoztak egymással, ezúttal hazánkban. A korábbi gyakorlatnak megfelelően a találkozó nyitányául most is egy tudományos szimpózium szolgált. E mostani tudományos találkozó középpontjában a „Biblia és a képiség” témaköre állott. E témát járták körül az előadók is, köztük Sofronie román otrodox püspök Gyuláról (Az illusztrált Biblia a Romániai Ortodox Egyház hagyományában), Prof. Laiu Florin adventista teológiai tanár (A képes Biblia hagyománya egyházainkban), dr. Lőrincz Zoltán református (A kiábrázolhatóság kérdése a hazai reformált egyházakban) és dr. Foltin Brúnó evangélikus lelkész-müvészettör- ténészek (A Biblia üzenetének vizuális megjelenése az evangélikus templomokban és családokban). A tudományos szimpózium után a Magyar Bibliatársulat és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa közösen adtak fogadást a vendégek tiszteletére. A gazdag program azonban valójában még csak ekkor vette kezdetét: a jó kapcsolatokat ápoló román és magyar bibliatársulatok találkozóikon mindig nagy gondot fordítanak egymás gyökereinek, egyházi-kulturális hátterének, örökségének megismerésére. Tavaly a moldvai kolostorokat látogatták meg a magyarok, ezúttal rajtuk volt a sor, hogy ízelítőt adjanak a vendégeknek a Dunántúl szépségeiből, értékeiből. A négy napos program részeként a Romániai Felekezetközi Bibliatársulat román és magyar anyanyelvű képviselői először megismerkedhettek a tihanyi bencés templommal és apátsággal, Pannonhalmán pedig dr. Várszegi Asztrik főapáttal (aki nem mindennapi vendégszeretettel fogadta a látogatókat). Győrött Ittzés János evangélikus püspök volt a vendéglátó. Ő nem csupán érdeklődéssel hallgatta a vendégek beszámolóját munkájukról, céljaikról, de részletesen bemutatta a dunántúli evangélikusságot is, történelmében és jelenében egyaránt. A ,jelen” egyik érdekes illusztrációja volt a győri evangélikus iskola-együttesben tett körút, Lakner Pál evangélikus lelkész kalauzolása mellett. Sopronban Gabnai Sándor, a helyi evangélikus gyülekezet egyik fiatal lelkésze kísérte végig a látogatókat Sopron valamennyi emlékezetes emlékhelyén, templomán. A küldöttség „székhelye” egyébként a Református Egyház balatonfüredi Siloám Missziói Otthonában volt, onnan kiindulva^ s oda visszatérve járták be hazánk e valóban csodálatos vidékét, a Dunántúlt. Megállapodás született a két bibliatársulat képviselői között arról is, hogy e valóban minden tekintetben sikeres találkozókat kibővítik, s a jövőben kétévenként szervezendő találkozók között lehetőséget kívánnak biztosítani a 12-12 tagegyháznak arra, hogy képviselőik útján, a bibliatársulatok közreműködésével egyházak közötti találkozókon ismerjék meg egymást, nehézségeiket, feladataikat, örömeiket, és legfőképpen az együttműködés lehetséges útjait. E mostani találkozó, a tudományos előadások, a kötetlen beszélgetések, testvéri együttlétek is felhívták a figyelmet arra, hogy Románia és Magyar- ország ortodox és protestáns egyházainak, vagyis a két bibliatársulat tagegyházainak ez nem csupán lehetősége, de valójában kötelessége is. Pécsük Ottó Beszélgetés Győrben, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület központjában. Balról jobbra: D. dr. Harmati Béla (a Magyar Biblitársulat elnöke) és Ittzés János püspökök, valamint a RFBT elnöke és főtitkára, Adorjáni Dezső romániai evangélikus esperes és loan Coraza ortodox diakónus Fotó: Menyes Gyula Isten igéjének szolgája Örömünnepe volt a Csorna-Kapuvári Evangélikus Egyházközségnek az elmúlt szombaton. E napon iktatta ugyanis hivatalába Jankovits Béla esperes a gyülekezet megválasztott parókus lelkészét, Tubán Józsefet, aki segédlelkészként 1996. augusztus 15-e óta szolgál ebben a két gyülekezetben, továbbá gondozza a rábcakapi, tárnokréti és cakóházi egyházközségeket is. A lélekemelő ünnepségen részt vett Papp József csornai polgármester. A zsúfolásig megtelt csornai templomban Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette az igét, mégpedig Lk 10,16 alapján. A püspök prédikációjában arra a súlyos felelősségre figyelmeztette a beiktatott lelkészt, amit az evangélium hirdetése ró minden igehirdetőre. Jézus, tanítványainak egykor csodálatos ígéretet adott. Megígérte nekik; ha ők szólnak, akkor Krisztus szól általuk. Ezért, akik befogadják az igét, azok a Mestert fogadják be, akik pedig elutasítják, azok Jézust utasítják el. Nagy a felelőssége ezért minden igehirdetőnek, mert Jézus Krisztus ránk bízta az evangé liumot, az evangéliumban önmagát és az üdvösségre megszólított világot. Te az ige szolgája vagy - figyelmeztette Ittzés János Tubán Józsefet -, és mint az ige szolgájának csak egyetlen kérdésed lehet: mit akarsz Uram, hogy szóljak, vagy cselekedjek? Ebből fakad a gyülekezet nagy felelőssége is - fordult a püspök a gyülekezet felé - az, hogy pásztorától azt várja el, amivel megbízta őt az Úr, vagyis Isten igéjét tisztán és igazán hirdesse. Minden ezután következhet. Tubán József parókus lelkészként elmondott első igehirdetésének alapigéjeként az Útmutató napi igéjét választotta, és Mózesnek azokat a szavait idézte, amelyeket az őt és népét elhagyni akaró Úrnak mondott: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket. ” Ha nem kísérsz Uram tovább a szolgálatomban, akkor minden hiábavaló, mert egyedül mindent elrontok - vallotta igehirdetésében. - Csak veled, a te áldásoddal van értelme a gyülekezetben végzett szolgálatnak. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen sok áldáskívánás hangzott a beiktatott lelkész felé. A püspökön és esperesen kívül köszöntést mondott a testvéregyházak nevében Mészáros Sándor a csornai, és Vladár Gábor a kapuvári reformátusokat gondozó lelkipásztor, továbbá Németh László pápai prelátus és ifj. Magassy Sándor, a csornai gyülekezet korábbi lelkésze. Levélben köszöntötte a beiktatott parókus lelkészt - többek között - Ader János, a csornai választókerület ország- gyűlési képviselője. Az ünnepi istentiszteleten és közgyűlésen közreműködött még a csornai Bárdos-kórus. Kiss Miklós QUO VADIS THEOLOGIA? Országos lelkészkonferencia Révfülöpön Egyik kedves lelkésztestvéremtől hallottam a következő történetet: Néhány évvel ezelőtt, egyik szombat délután befordult a parókia udvarára egy hatalmas teherautó. A télire való fa érkezett meg. Nagyon megörült, főleg akkor, amikor látta a presbitereket is, akik azért jöttek, hogy a fűtenivaló bekerüljön a fáskamrába. O maga is segédkezett az elején, de egyre inkább a másnapi szolgálatára gondolt, így egy rövid idő után elbúcsúzott a presbiterektől azzal, hogy neki még készülnie kell a vasárnapi istentiszteletre. Megdöbbenésére a presbiterek teljes értetlenséggel fogadták a bejelentést. Sőt, meg is kérdezték: Miért kell készülnie a Nagytiszteletű úrnak? Nem volt elég, amit a teológián tanult? Úgy vélem, hogy két „ markáns ” teológiai felfogás feszültsége figyelhető meg ebben a történetben. Az egyik felfogás szerint - amelyet a történetben a presbiterek képviseltek a teológia művelését és gyakorlását be lehet szorítani egy adott időszakba (felsőfokú intézményes képzés), adott könyvekbe (kötelező szak- irodalom), és egy minden mást kizáró hivatalos teológiai látásmódba. A másik felfogás szerint a teológia műveléséhez és gyakorlásához folyamatos nyitottságra van szükség. Mi az, amit éppen most meg kell hallanom? Mi az, amit meg kell értenem, és át kell élnem? Mi az, amit tovább kell adnom? Ennek a nyitott állapotnak a kereséséhez és „ karbantartásához ” adott sok segítséget az idei, alaposan előkészített tavaszi lelkészkonferencia. Az előadások első csoportja a teológia aktuális állapotával és a lutheri teológiához való viszonyunkkal foglalkozott. Olyan kérdések vetődtek fel, mint pl. Mi teszi a teológust igazán teológussá? Milyen kontrollja legyen a teológiai munkánknak? Mi az, amit érdemes tovább gondolnunk a XX. század nagy teológusainak krisztológiájából? Lutheránusok vagyunk- e már azzal, ha minduntalan Luthert idézzük? Vagy talán ennél több kell? Az előadások második köre az egyház és a teológia viszonyát érintette. Itt hallhattunk az Újszövetségben megfigyelhető teológiai irányzatokról, az egyház egységéről és a teológia sokszínűségéről, valamint arról, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznünk a mai társadalomban. E két előadáscsoport közé ékelődött be a pódiumbeszélgetés, melyben jelen levő püspökeink teológiai vallomásait hallhattuk. Az előadások és viták által felvetett kérdésekre természetesen sokszínű válaszkeresésre indultunk el mindannyian. Érdekes volt hallani és látni, hogy a mai lelkészi kart mennyire nem lehet beskatulyázni régi, tradicionális kegyességi irányzatokba, hiszen a különbségek sokszor egészen más természetűek voltak. Az -izmusok inkább ott jelentkeztek, hogy ki-ki milyen vérmérsékletű volt felszólalásában, mennyire volt nyitott meghallani a másik gondolatát, és menynyire volt gyors észrevenni egy-egy gondolat problémás vagy éppen egészében megkérdőjelezhető elemét. A nyitottság kereséséhez és karbantartásához persze nemcsak az előadások, beszélgetések és viták adtak lehetőséget, hanem a reggeli és esti közös elcsen- desedések. Hadd emeljem itt ki külön is az esti áhítatokat, melyeken idősebb lelkésztestvéreink szolgáltak és tettek bizonyságot arról, hogy a nyitottság - különös tekintettel Isten igéjének meghallására -, nem köthető semmilyen szűk időintervallumhoz. A nyitottság ugyanis nem életkori sajátosság, hanem elengedhetetlen vonása lelkészi szolgálatunknak. Végezetül hadd osszam meg a Kedves Olvasókkal három személyes élményemet. Az első az egyik előadásban elhangzott gondolat volt. Gyorsan feljegyzésre került: A teológia kérdező hit. A teológia tárgya és alanya egyszerre az élő Isten. A másik élményem azokhoz a „csúcspontokhoz” kötődik, amikor egy-egy igei szolgálatban élő és mély teológia hangzott el, és amikor teológiai előadást áhítatként hallgattunk meg. Nem volt ez talán érzékelhető minden egyes alkalmon, de annyin mindenképpen, hogy megbizonyosodjunk: a kettő erőltetett szétválasztása csakis emberi mesterkedés lehet. Az utolsó személyes élményem a záró úrvacsorái közösséghez kapcsolódik. Mintha mindannyian éreztük volna, hogy a személyes hitünk forrása, a közösséggé formálódás lehetősége és az egyházunkban végzett közös küldetésünk, minden különbözőség ellenére, Krisztus értünk vállalt áldozatában van elrejtve. Talán nem egy utópisztikus egység iránti vágy éreztette ezt velünk, hanem az a rádöbbe- nés, hogy bizony mindannyian nagyon rászorulunk erre a tiszta forrásra. Joób Máté
