Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-04-28 / 17. szám

2. oldal 2002. ÁPRILIS 28. EV. ÉLET mELLÉKLET fl mflOYHR LELKIGODDOZÓ SZOLGÁLAT ÉS SZÉPTALUSI ISTVÁn SZEPFALUSI ISTVÁN Magyarok Bécsben, Grazban és Salzburgban Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1972 tavaszán a karintiai St. Georgen am Längseeben „Nemzetiségi Kisebbség - Kisebbségi Egyház" címen meg­tartott akadémiai napjain ismertette Szépfalusi István az ausztriai magyarok sorai­ban végzett első szociográfiai felmérésének első eredményeit. Az alábbiakban a tanulmány bevezető gondolatait idézzük, amelyek 30 év távlatából sem vesztettek időszerűségükből. Amikor idén április 7-én a Magyar Lelkigondozó Szolgálat 40 évére tekintünk vissza és keressük a megoldást annak fenntartása érdekében, hálával és a jövőt illetőleg bizalommal emlékeztetünk arra, hogy az utolsó három étvizedben a Másokért Együtt címzettéi biztosították rendszeres, avagy alkalmi adományaikkal, hogy e szolgálat el­érhesse az-ország bármely területén élő olvasónkat. Hasonló felmérés volt készülő­ben a 80-as években Ausztriában megtelepedett magyarokról; a látogatásokról ké­szített statisztikai adatok értékelésére, illetve a menekültek gondozásában szerzett több mint negyven éves tapasztalatok megírására már nem kerülhetett sor. Szépfalusi István A gyülekezeti lelkészi szolgálat alap­ja ma a családlátogatás. A cura pas­toralis teológiailag az egyénre applikált személyes igehirdetés. A személyes ta­lálkozást nem pótolhatja az istentiszte­letet követő kézszorítás és néhány ud­varias mondat, a közös kávézás vagy sörözés, de a levelezés sem. Az ügyin­tézés, a hivatalokban való ügyvédke­dés, a hatósági szerveknél a tolmácso­lás, a lelkészi hivatal összeköttetéseinek és az egyházi szervezet helyenként még meglévő tekintélyének kihasználása könnyen a lelkigondozó szolgálat el­sődleges feladatának rovására mehet. Középiskolás koromban a nagykőrösi tanyavilágot, teológus éveimben Vác- egres gazdáit és új cigányházait, segéd- lelkészi szolgálatom legelején pedig, a kolhozosítás legnehezebb éveiben, ami­kor fizetésem javát a sorkoszt alkotta, Vérteskethely kulák-, közép- és kolhozpa­raszt, valamint tanácstag evangélikus családjait látogattam. A vérteskethelyi heteket naplóban rögzítettem. (Lásd: Ahogy Bécsben megindultam, Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1996.) Ausztriában, ha a németújvári járás területével azonos Kukmér lelkészeként hí­veimmel találkozni akartam, kétharmad részüket 15-20 kilométeres körzetben, dombos vidéken, 750 köbcentiméteres BMW oldalkocsis szolgálati motorkerék­párral kerestem fel. A sártengerben min­den másfajta közlekedési eszköz felmond­ta a szolgálatot. Diaszpóraszölgálatom elején, még teológus diákként, fiatalok pesthidegkúti csendesnapján, többek kö­zött a következő mondattal toboroztam lelkészeket: „olyanok jöjjenek ma teológi­ára, akik 2-3 embernek is képesek igét hirdetni". Azóta sem szűnhettem meg ta­nácsom útját követni. Az alsó-ausztriai Judenauban, 1956 novemberében, megtorpantam az első táborlátogatás előtt. Bizonytalankodtam, nem tudtam, mit kezdhetek az új élet­helyzetbe került emberekkel. A feladott lecke merőben eltért a tanult mesterség gyakorlati teológiai sémáitól. Menekült- táborok lakói és ki tudja hányadszor új egzisztenciát kezdő emberek lelkigondo­zásáról a soproni és budapesti Teológiai Akadémián csak az alapállást tanulhat­tam meg. A bécsi lelkészvizsgán már írásbeli és szóbeli „tétellé" vált a kérdés. Az Ausztriai Evangélikus Egyház Ma­gyar Lelkigondozó Szolgálatának első megválasztott Egyháztanácsa 1 962. má­jus 21-én kelt 3901/62 számú lelkész­meghívó hiványlevelében, különös tekin­tettel a nagy szórványhelyzetre, a rend­szeres lelkigondozást elsősorban család- látogatások formájában kérte tőlem. A 70-es évek elejére tervezett országos látogató körút előkészítését 1969 őszén kezdtem meg. Erre a munkára, a fenti ál­talános megbízatás alapján, külön köz­egyházi felszólítás nélkül, önként határoz­tam el magam. Kezdetben az elmúlt évek értékelését vártam annak eredményeitől. Menetközben, a jelenből kiindulva, egyre inkább a jövő feladatai jelentkeztek. Tervbe vettem, hogy az Ausztriai Evangélikus Egyház Magyar Lelkigon­dozó Szolgálatának minden hívét és ba­rátját lakhelyén felkeresem. Az előkészü­letek során nem voltam tekintettel arra, hogy az illetőkkel otthonukban, összejö­veteleken, istentiszteleteken, menekült- táborokban vagy bárhol valaha is talál­koztam. A fentnevezett egyházi szerv által nyilvántartott személyekkel a legla­zább kapcsolat abban állt, hogy az ille­tők éveken keresztül rendszeresen kap­ták hivatalom értesítőit vagy meghívóit és azokat eddig nem küldték vissza. Egyházi körökben gyakran kételkedve fogadják a szociológiára is figyelő fel­mérések eredményeit. A gyanakvás oka abban rejlik, hogy félnek attól a való­ságtól, amelyet azok napvilágra hozhat­nak. Nemrég a Bőseiben tartott vizsgálat eredményei alapján megállapították, hogy nem a városi kanton református la­kossága távolodott el egyházától, ha­nem az egyházi berendezkedés és élet­stílus idegen az emberektől. Az egyház­tagok kevesebb, de átütőbb erejű össze­jöveteleket, gazdagabb liturgiával rendel­kező istentiszteleteket stb. szeretnének. Az egyház tagjai elvárják a lelkészektől és presbitériumoktól, hogy azok ott talál­kozzanak velük, ahol ők leginkább élik életüket (munkahely, lakás, kirándulóhe­lyek stb.). A jelen felmérés korlátái ismeretesek annak szubjektív mivolta miatt. Tapasz­talataink közül egyet azonban már most megemlíthetünk. Megállapíthat­juk, hogy a felkeresettek 71,2%-a a „magyar" alatt Magyarországot ért, míg 28,8%-nál a magyar vonatkozású kapcsolatok az illetőket elsősorban Ausztriával, Csehszlovákiával, Jugo­szláviával, Romániával vagy Nyugat- Európával köti össze. A „magyar" foga­lom jogilag nem azonosítható a magyar állampolgársággal és földrajzi­lag sem azonos Magyarországgal. [......................] A határ két oldalán élő magyarok nyelvi és kulturális értelem­ben ugyanahhoz a nemzethez tartoz­nak; közösek történelmi hagyományaik és értékeik; a rokoni, baráti kapcsola­tok természetes szálai fűzik őket össze. A magyar nemzethez tartozás nem kö­tődik tájegységhez vagy országhatár­hoz. A történelmi Magyarország hatá­rain kívül élő moldvai csángó - a történelem folyamán sohasem élt ma­gyar államiságban! -, a bukaresti, a bécsi, vagy akár a grazi magyarságtól senki sem tagadhatja meg a magyar nemzethez tartozását. Ennek kritériuma nem az utódállamiság. A nemzet érde­kei ellen érvelnek tehát azok, akik bár­kit bármilyen okból (pl. be- vagy elván­dorlás,' áttelepülés stb.) ki akarnak rekeszteni az új államiságba került ma­gyarság közösségéből. A magyar nemzethez tartozás ki­mondása (vállalása) magatartásválto­zást jelenthet. Megújíthatja az ausztriai magyar intézmények és rendszerek mű­ködését. Pluralista társadalmunkban közösségeink elsődleges feladatává vál­hat annak hangsúlyozása, ami közös, vagyis a közösnek sajátos szervezeti, kö­zösségi színnel való képviselete. A nem­zethez tartozás semmiképpen sem jelent bárminemű hivatalos elismertetést. An­nak nem következménye. Előfeltétele vi­szont a „vallás és vállalás". (Részlet a „Nemzetiségi Kisebbség - Kisebbségi Egyház 2" című előadásból, valamint részlet a „Lássátok, halljátok egymástI" című szociográfiai felmérés kötetéből. Mindkettőt az Európai Protes­táns Magyar Szabadegyetem, Bern, jelentette meg /1973, illetve 1980/). Ad multos annos! Mondtuk volna Szépfalusi Istvánnak, február 21-én este a bécsi Magyar Nagykövetségen „teltházas" ünnepség kereté­ben. Hogy nem egészen így történt, az a Gondviselő Isten titok­zatos elgondolása volt. De ugyanilyen titokzatosan mégis kö­zöttünk, velünk volt, hiszen O is szólt hozzánk. Nemcsak a jól sikerült portréról tüzes kék szemeivel, nemcsak a Márta asszony által idézett találó gondolatsorral, nemcsak a Har­mati püspök úr, Valentiny atya, vagy Lászlóffy Aladár vallo­másain átszűrődő személyes élményekben, - de ott volt az Antalék énekében, a nagykövet asszony elismerő szavaiban, a jelenlévő meghívottak és a tágabb szórványmagyarsóg élő történelmében, ahonnan nem is lehet kihúzni soha. Azon az estén őt nem búcsúztattuk és nem is nekrológot mondtunk el hátrahagyott emlékéről, hanem közös hála­adást tartottunk, hogy Isten ausztriai rózsája áldásként szór­ta illatát évtizedeken keresztül a Kárpát-medence magyarjai­ra. Hálát adtunk azért, hogy a diaszpóra mindenese feltörte Európa határzárait - még az ótkos rendszerben -, és kirakta a hit és az anyanyelvi kultúra madáretetőit a végvárakra, megvalósítva a lehetetlent, közösséggé kovácsolva a szétszó- ratásban tengődő magyarokat. Ez a hálaadás személyes hálám is volt, hiszen Isten engem is „összehozott" Szépfalusi Istvánnal és a néhány találkozás elég volt arra, hogy fölmér­jem ennek az embernek nagyságát. Az erdőszentgyörgyi re­formátus templomban elhangzott szavai, a késő éjszakába nyúló beszélgetések ismeretlen ismerősként melegítették össze lelkünket a csodálat és a tisztelet érzését keltve bennem. Egy szótárt készültem kiadni, amikor a posta küldeményé­ben egy általa dedikált kis szótárt találtam. Nem volt egy hó­napja, hogy erről beszélgettünk. És a postázás után sem telt el egy hónap, amikor egy újságban olvastam a hírt... Ez a hír az evangéliumi átírásban így hangzik: „Jól van te hűséges, derék szolga, mivel hű voltál a kevésben, sokat bízok rád, menj be Urad örömében!" Latinul pedig így szokták meg ré­gebb: LUX PERPETUA LUTEAT El! Sebestyén Péter, rk. lelkész, (Erdőszentgyörgy, 2002. március 3.) Összeállította a Másokért Együtt Szerkesztősége: A-1060 Bécs, Capistrangasse 2/15. e-mail: martha.szepfalusi@chello.at LÁSZLÓFFY ALADÁR Csak ne szűnjetek meg látni és hallani egymást! Hetven évet töltene a huszadik századi magyar kultúra egyik külhoni mentora és mozgatója, akinek sorsa egyként ábrázolja azt, hogy a körülmények romlását a személyes vállalás és tartás milyen mértékben tudja ellensúlyozni. Fiatal lelkészként kerül át Bécsbe a Ráko- si-korszak Magyarországáról, önként megtett, ám legális lépés folyománya­képpen; ötvenhat kapcsán vállalt szel­lemi szerepe és szószéke teszi aztán év­tizedekre nemkívánatos személlyé, akinek beutaznia sem szabad; és egy évtizednyi a lazuló tilalmak, a szabad viszonyok alatt kiteljesedő új korszaka tevékenységének. Jótékony szövetség­hálóját szövi, tudatosan és társak tá­mogatásával az anyanyelvi, egyházi élet s a magyar kultúra lassan önma­gukat elfogadtató intézményeinek. Előbb új közege, az osztrák-magyar hagyományokat folytatható semleges Ausztria sem elég rugalmas, végül az elképesztően türelmetlen Románia is bizonyos megértéssel megengedi, hogy innen is írók, színészek, tudósok tucatjai járják be egymás műhelyeit, valami nyilván másképp nevezett Kapisztrán utcai, Szépfalusi féle „vöröskereszt" programja keretében. Nem befejezett, lezárt, hanem igenis maradandó, ered­ményeivel is példa és működésképes lelki-szellemi vérátömlesztés, nemzettu­dati gyógykezelés az, amit szervezett. A menekülttáborok és az ünnepi gyüleke­zetek hozták, adták egymásnak ezt a „vérátömlesztést", mely a szükségből érvényesített megoldások mentén az ő szeretet-elvű és mindenértelmű recept­jén alapult. Lássátok, halljátok egymást - mondatja száz változatban, üzeni szerte könyveivel és kimutatásaival, ezerszám szétküldött leveleivel. Tudós volt, a precíz szociográfia művelője, de a terepmunkáé is. Szenvedélyes, legen­dás, a részletekbe leszálló szervező - és a legmegnyerőbb emberi lény, társ, ba­rát, lelkipásztor. Aki csak hisz a működ­ni is képes jelképekben, nem tartja kép­telennek, hogy úgy fél évtizede egy útkereszteződésben gyorsvonattal ütkö­zött a gépkocsija, de a mozdony kicsit arrább egy csipkebokorra helyezte gyöngéden a roncsót, és a kórházi ágyon ő felébredt, felgyógyult és in­dult is tovább. Nem tartja véletlennek talán már, ennyi minden után, azt sem, hogy Bécsnek Capistrangasse nevű ut­cácskájában székel a Bornemisza Péter Társaság, melynek működése oly elvá­laszthatatlanul összefügg vele, és az élő magyar irodalmat németre fordító felesé­gével, Márta asszonnyal. Kapisztrán is ott áll mögötte, amikor a Lindengassei vöröskőfalú templom és Csíkmadaras vagy a dél-afrikai metropolisok között szervezkedett, a legbékésebben, minden rezsim tilalmai, elvei ellenére, minden jó- akaratú emberi szándék javára. Azért volt igazi, alázatos és eredményes munkása a kultúrának, mert lelkész volt, és lelkes. És azért volt igazi lelkésze evangélikus hité­nek, mert ökumenikus meggyőződése mentén közelített minden reményhez és lehetőséghez. A Romániában továbbélő magyar reményekhez is. Minden nyelvet, népet, kultúrát azok mentettek meg és tudtak felemelni, akik a lényeget tekintve sosem egyeztek ki a lehetetlennel. Ezt tiszteljük benne is. A Találkozások Európával (a Bornemi­sza Péter Társaság krónikája), valamint a Találkozások Bécsben (a Bornemisza Pé­ter Társaság emlékkönyve) valóságos kis magyar „háború és béke" nyüzsgését kelti, mutatja több ezer szereplőjével, bé­kés hadaik vonultatásával, találkozásaik hadmozdulataival. Mert mégis több volt ez, mint holmi engedélyezett tornaünne­pély, „codák" éneklésére összegyűjtött áhítat-gyülekezet. Ezt a mozgást cél, er­kölcsi erő és lassan egy edzett jó rutin ve­zényelte. Egyszerre volt Dózsa-had és Mozart-hangverseny a magyarok javé­ra, az osztrákok, a csehek, szlovének, az erdélyiek, délvidékiek, kárpátaljaiak ja­vára. Sosem a menekültek, hanem a magukat a köz javára hasznosítók ér­dekében. A névmutatók önmagukért beszélnek, a bejegyzések s az elhallgat- hatatlan emlékek, mint a rádióskálán az éteri nyüzsgés tejútja, csillagszipor­kája, a jövő irányába terelnek. Szépfalusi valahol ott töpreng egy égi telefon közelében, és szervez. Nem min­den jó és nemes történt már meg a pa­tinás korokban, a múltban. Mint ahogy egyetlen jövendő sem mentes fenyege­tő felhőzetektől. Bajba akkor jut egy közösség, mikor ez a szellem kihal a kebeléből vagy szünetel valamiért. A XVI. századtól kezdve folyamatosan ki­rendeltettek azok a hídlábak, melyekre épülhessen az átkelés. Csak ne szűnjetek meg látni és hal­lani egymást. Andrásfalvy Bertalan (kulturális miniszter, a kép bal oldalán) kitünteti Szépfalusi Istvánt (jobb oldal) a Pro Cultura Hungaricaval. Középen dr. Magyary-Kossa István A csapat. Készen állunk a vendégek fogadására ü

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents