Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-04-28 / 17. szám

Fotó: Bottá Dénes 4. oldal 2002. ÁPRILIS 28. Evangélikus Elet LAPZÁRTÁNK UTÁN BUDAHEGYVIDEKEN Gettókereszténység vagy közéleti szerep? ,,Ó Jézus, amikor sokan/ Nem járnak többé teveled,/ Adj erőt, hogy keresz­tedet/ Felvegyük hittel boldogan” - éne­kelte a gyülekezet ősi énekünket a budahegyvidéki Keresztyén Értelmisé­gi Fórum együttlétén, amelyen Tökéczki László történész, egyetemi tanár beszélt a kereszténység és a hívő ember közéle­ti feladatairól. Az alkalomra az ország- gyűlési képviselő-választások másnap­ján, hétfőn este került sor. A kereszténység felelőssége; a szemé­lyesség. A hitelesség visszaadása minden­kinek egy olyan üzleti jellegű, objek- tivizált, fogyasztás- és termelésközpontú világban, ahol a vágyak uniformizáltak, a sztárok mesterségesek - vélte Tökéczki a budahegyvidéki együttléten. Az egyház - a családhoz, szellemi műhelyekhez, kis közösségekhez hasonlóan - olyan tarta­lék „kincstár”, amely a személyesség ré­vén tud értékeket gyarapítani. Ha az álta­la elért fiatalság értékelvűvé válik, az azután a politikára is hathat. Az előadó aktuális példaként a lekö­szönő miniszterelnök személyes ország­járó fellépését említette, amely kis híján megfordította a szavazások végered­ményét. Ez jobbára csak azon nagyváro­sokban, s Budapesten volt eredménytelen, ahol a média személytelen valótlanságai bizonyulhattak erősebbnek. A személyességet erősítő, közösség- szervező kereszténység az emberi sza­badságot értékteremtő eszköznek tartja, amelyben az önmegvalósítás nem vég­cél. Az egyháznak feladata van a tudo­mány és a művészetek újbóli átlényegí- tésében, Isten közeli tételében is - mutatott rá Tökéczki. Úgy vélte: azzal, hogy a modernkori kereszténység kisebbség lett, a többség már nem ellene lázad, viszont éppenség­gel megnő a keresztény kritika esélye. Nem direkt politizálásról van szó: egy­szerűen csak nem szabad - a régi, rossz beidegződések, félelem alapján - „gettó­keresztényként” mindig a templomfalak között maradni. A kritikai hang, az érté­kek mindenkori hirdetése szinte öntudat­lanul is a keresztény elvű politikát támo­gatja. Lehetséges értékelvű politizálás, még akkor is, ha a választások után úgy tűnik: az értékek gyarapodásának egy időre vége - szögezte le a történész. Mint hangsúlyozta, sokak állításával szemben az ország pár napja nem sza­kadt ketté: mindössze annyi történt, hogy sokak - rengeteg fiatal - számára szerte az országban az értékek váltak fontossá. A jövőre nézve biztató lehet, hogy a legutóbbi népszámláláson az or­szág 75 százaléka vallotta magát vala­mely egyházhoz tartozónak (szemben például a csehek 26, vagy a volt keletné­metek 36 százalékával). Az ifjúság meg­szólítható, igaz, sokszor nem a keresz­tény lelkiség, hanem a hazafiság, a politika értékei felöl. Binder István Óvodapedagógia - bajor segítséggel 14 evangélikus óvodánkból 11 képvisel­te magát az elmúlt héten Soltvadkerten tartott óvónői konferencián, amit a Ba­jor Evangélikus Egyház segítségével szervezett egyházunk oktatási osztálya. A több éve tartó partnerkapcsolat je­gyében Frieder Harz professzor, Margret Schulke szociálpszichológus és Sabine Hammerbacher oktatási munka­társ fogta össze a negyven résztvevőt. Hazai oldalról, a teológiai-lelki háttérről Skorka Katalin lelkész és a vendéglátó Káposzta Lajos esperes gondoskodott. A program kétnapos volt: csütörtö­kön dr. Fodor Katalin zenepedagógus irányításával, a helyi evangélikus óvodá­sok műsorával kezdődött a konferencia a Találkozás Házában. A bemutatkozás és ismerkedés után Harz professzor előadá­sa vezette be a témát, ami „a teremtés- történet megismertetése az óvodások­kal" volt. Milyen eszközökkel, milyen módon, mire koncentrálva történhet mindez? A német előadók csoportmun­kára és az ötletek megtárgyalására ösztö­nözték a résztvevőket, akik ennek meg­felelő aktivitással eleget is tettek. Medi­táció zenehallgatás közben, beszélgetés diaképek kapcsán, szövegek hatékony­ságvizsgálata, mozgás és rajzolás: ezek azok az eszközök, amelyek bevethetők az óvodapedagógiában. A résztvevők gyakorlati és teológiai felkészültségét tette próbára a közös zá­ró áhítat megszervezése, amin az ének­választástól kezdve a záró imádságig minden az óvodapedagógusokra hárult. A vezetők szerint is jól felkészült evan­gélikus óvónők jó érzésekkel, gazdag ta­pasztalatokkal távoztak a kétnapos prog­ramról. A szervezők is fellélegezhettek, hiszen a rendezvény megszervezéséből- Lakatosné Hachbold Éva vezetésével- a helyi egyházi óvoda dolgozói, azaz teamje derekasan kivette a részét. A kí­sérő programok (az intézmények megte­kintése, borkóstoló, zenés vacsora, fagy­laltozás stb.) tovább öregbítették Solt- vadkert hírnevét. K. L. Óránként más zenekarok és dicsőítő csoportok váltották egymást azon a 24 órán át - folyamatosan - zajlott ökumenikus dicsőítő össze­jövetelen, amelyet április 19-én, pénteken estétől szombat estig tartottak Budapesten, a Golgota Közösségi Házban. Az éjszaka folyamán is több száz imádkozó, éneklő hívő tartott ki az időnként izzó atmoszférájú összejövetelen. (Részt vett az alkalmon a világszerte ismert keresztény zenész, Noel Richards is.) Az esemény mintegy „főpróbája” volt a június 22-ére a Kisstadionba meghir­detett „Válaszd az Életet” című dicsőítő rendezvénynek, amellyel a drogprobléma terjedésére is fel kívánják hívni a figyelmet a szervezők. Bottá Dénes felvétele ■*■■■■■■<** ' .......•■iiniTiiTnniiin ...fTniiiTinirTiwiTflmTnTTiTHin^^ ...nrTwriTrnwmnwmniiwi AKI F EL ÉVSZÁZADDAL MEGELŐZTE KORÁT Prohászka Ottokár (1858-1927) Napokban emlékeztek meg róla Székes- fehérváron és országszerte római katoli­kus testvéreink. Hetvenöt éve halt meg - szószéki szolgálat közben érte agyvérzés (1927. április 2.). Mivel sok protestáns értelmiségi is egykor szívesen olvasta írásait, sőt apá­ink nemzedékében többen hallgatták is őt az Egyetemi templomban és másutt, hires konferenciai beszédeit, evangélizá- ciós előadásait, örömmel vettem kezem­be a mai róla szóló írásokat, elsőrenden Szabó Ferenc jezsuita atya kitűnő tanul­mányait. 0 nemcsak Pázmány -szakértő, de sokat tud Prohászkáról is. Remélem, nem érzik majd római katolikus baráta­ink azt, hogy el akarnánk tulajdonítani, kisajátítani a magyar katolicizmus egyik legjelentősebb személyiségét, a 19. szá­zad végén és a 20. sz. elején. Csupán az a szándékom, hogy éreztessem, az egész magyar kereszténységnek megbecsült alakja ő (gondolok pl. Ravasz László ér­tékelésére). Melanchthont, Luther munkatársát nevezték praeceptor Germaniae-nak, Né­metország tanítójának. Prohászka sírkö­vén ez áll: Praeceptor Hungáriáé. Ez a magyar tudós főpap, jeles igehirdető, jó szemű újságíró valóban európai jelenség volt korában, és minket napjainkban is még sok mindenre taníthat. Saját egyházában sem fogadták be könnyen. A székesfehérvári püspök há­rom iratát tették indexre, vagyis tilos volt olvasni ezeket hithű katolikusoknak. Ér­dekes, hogy kimondatlanul is még egy­szer indexre tették a hivatalos marxista ideológia idején is. Hol szobrot állítottak neki, hol ledöntötték azt (1947 Károlyi kert!). Most újra van szobra. Soproni teológiánkon a könyvtárban megtalálható volt 25 kötetes összegyűj­tött írásainak lila kötésű gyűjteménye. Schütz Antal szerkesztésében. Néhány kötetét többször is kézbe vehettem, ké­sőbb csak a 70-es években lehetett olvas­ni róla (a Vigíliában). Teljes antológia azonban a hatalmas életműből máig sem jelent meg. Ma újra olvashatjuk őt, de még ma is sokak számára gyanú lengi körül alakját, „modernista gondolatait”. Szabó Ferenc SJ szellemesen jegyzi meg: „Prohászka Ottokár modern volt, de nem modernista Három könyve jelentett eddig nekem sokat. Cserkész koromban, gimnazista­ként olvastam a „Diadalmas világné­zet’’-et. Lelkész koromban megkaptam Káldy Zoltán püspök kiselejtezett könyvtárából az „Elmélkedések az evan­géliumról" bőrbe kötött meditációs könyvét (eredetileg kispapoknak tartott devóciók ezek). Nemrégiben idős bará­tom megajándékozott Prohászka napló­jával (Soliloquia /-//). Ebben tépelődése- it éppen úgy elénk tárja, mint reagálásait napi eseményekre. Az utóbbiak már le­hetnek idejét múltak, mégis érdekesek (pl. 1919-20 napjai egy főpap élményei­nek tükrében). Ki volt hát Prohászka Ottokár? Ez a fegyelmezett arcú, tiszta tekintetű tudós, püspök, érsekjelölt, tanár, országjáró, író, az értelmiség újraevangélizálója - keresztény testvérünk. Apostolnak tudta magát, ez a jelző is szerepel sírkövén. Hitte, művelt kortársaihoz küldetett, hi­dat akart verni a kereszténység és az et­től elszakadó európai kultúra közé. Be­csületesen szóba akart állni a modem emberrel abban a hitben, hogy e párbe­szédben felnőtt emberek kölcsönösen gazdagodhatnak. Még nem használta ugyan a dialógus szót, amit később oly sokat emlegettek, de már nem a korábbi apologeták, hitvédők stílusában beszél­getett, védekezett. Kérdésekre felelt és kérdezett is. Partnernek tekintette a más­ként gondolkodó embert. Megpróbálta megérteni beszélgetőtársát, és megpró­bálta megértetni önmagát és az egyházat. Nyitottságával messze megelőzte ko­rát, fél évszázaddal járt a II. Vatikáni Zsi­nat előtt, az aggiomamento szellemében szólt, írt, érvelt. Nem csoda, hogy a Piuszok idejében (lásd a hírhedt Pascendi enciklikát), az antimodemista eskü meg­szegőjét gyanították benne, és éz nem maradhatott következmények nélkül. Ez a görcs csak a II. Vatikáni Zsinaton oldó­dott fel, de talán máig is kísért többek­ben. Prohászka jól viselte a meg nem értést, megbélyegzést, küldetése biztos^ tudatában, és egyháza engedelmes, hű szolgájaként szenvedte el a gyanúsításo­kat is. Prohászkát nem az egyházféltés, a mindenáron való konzerválás vagy az egyházjog felől lehet megérteni, hanem fontos küldetése felől. Ez a szellemi kin­csei tudatában élő ember tudott nemcsak merész, de alázatos is lenni. Meg akarta ismerni kora szellemi, kulturális életét. Túlnézett a teológia határain is, szüntele­nül tanult, képezte magát, hogy így szol­gálhassa természettudományosán kép­zett kortársait. Ez a roppant művelt katolikus teológus nem volt protestánsellenes, mint Bangha Béla vagy Tóth Tihamér, esetleg bizonyos mértékig Schütz Antal, hogy kortársai kö­zül csak néhányat említsünk. De ez nem jelenti azt, hogy „titokban protestáns volt”, mint amivel ellenfelei vádolták bib­liakritikája vagy egyházi bírálata miatt. Még csak annyira sem volt lázadó, mint neves kortársunk, Hans Küng professzor, az egykori zsinati szakértő, aki ma nem ta­níthat hivatalosan római teológiát. Az ő idejében tökéletes társadalom­ként kezelt egyházat (societas perfecta) ő kettős jellegűnek tartotta, egyfelől Krisz­tus titokzatos testét látta benne, másfelől a földi intézményt. A jogi kereteket, a struktúrát csak formának tekintette, mert számára a lényeg az Élet volt. A klérust és a laikusságot egyformán becsülte. Nem különböztetett Isten népében első- és másodrendű egyháztagok között. Re­formokat sürgetett, de mindig az Élet ér­dekében, akár papnevelésről, teológus­utánpótlásról volt szó, akár magyar nyel­vű liturgiáról vagy szociális kérdésekről. Próféta volt a szó bibliai értelmében, va­gyis nem jós, hanem Isten jelenhez szó­ló, hiteles idehirdetője, aki egyházáért és nem egyháza ellen haragudott. A pászto­ri szerepet a bírói szerep elé állította. Egyértelműen a teológiai „haladókhoz” tartozott. Vesszőparipája volt: hogyan le­het korszerűen megszólítani a kortársat, anélkül, hogy elárulná a hit alápvető igazságait (depositum fidei). Aki ismeri a II. Vatikáni Zsinat irata­it, felfedezi Prohászka gondolatait, a Verbum Dei vagy a Gaudium et Spes ira­taiban. Szociális érzékenysége az akkor frissnek számító Rerum Novarum szelle­mében nem merült ki szólamokban, a földreformot nemcsak sürgette, hanem példamutatóan tett is azért. Amikor a je­lenlegi pápa újra elő merte venni kritiku­san a Galilei-per sokakat botránkoztató eseményét és bűnvallást tett, Prohászka ismerői jogosan gondolhattak Szentírás- kezelésére, hiszen ő is a Bibliában üd­vösségünkre tartozó kijelentéseket, és nem természettudományos világképet keresett. Prohászka különben sem féltet­te a tudománytól az embert, csupán attól tartott, hogy korunk embere büszkeségé­ben elfordul Istentől és szeretet nélkül az ész hideg jégkorszakában fagyoskodik. Prohászka stílusa, ha nem is barokk, de a mai nyelvnél fennköltebb, színe­sebb, talán kissé idegennek is hat, de mondanivalója, szándéka ma is példa­mutató, igehirdetők és értelmiségi ige­hallgatók számára is. Mi is, őt kissé is­merők, hálásak vagyunk Istennek a magyar kereszténység egyik nagy tanító­jáért, aki nemcsak szinkronban volt ko­rával, de messze megelőzte azt - itthon is és országhatáron túl is. Dr. Hafenscher Károly 4 fv A k *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents