Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-03-31 / 13. szám

Evangélikus Élet 2002. MÁRCIUS 31. 7. oldal HÚSVÉT Cp'ÍNEPE Ráismerni a Feltámadottra Lk 24,1-12 fénylő ruhában, és hírt ad arról, ami a fo- kozhatatlan erejű intimitásban történt: „Nincs itt, hanem feltámadt!” Megtör­tént az esemény, azt követi a hír. Majd pedig, később, annyival később, hogy a húsvéti evangélium mai szakasza már nem is tartalmazza, megszületik a hit. Esemény - hír - hit. Ez a sorrend. És ez fontos sorrend. Megkerülhetetlen és át- rendezhetetlen. Mert a keresztyén hit nem teremtő hit, hanem az jellemzi, hogy ráismer Isten tettére. Hallja a hírt, és fel­ismeri Isten tettét. A hit válasz - ahogyan a fenti Pilinszky-idézetben is olvastuk. Ráismerés. Épp ez a sorrend adja az ere­jét és a megbízhatóságát. Ma, ennyi évvel később, adott földrajzi távolságban - Ma­gyarországon - egyre több gyülekezet tart hajnali istentiszteletet húsvétkor. Egyre több helyen éneklik, zenélik hajnali temp­lomtornyokból, hogy mindenki hallja: „Krisztus Jézus ím feltámadt. Halleluja! Nagy örömhír szerteárad. Halleluja!” Aki elindul ilyen hajnali istentiszteletre, an­nak örömteli tudatában induljon, hogy bármilyen embertelen korai órában csö­rög a vekker, és ő bármilyen gyorsan pat­tan ki az ágyból, megelőzték. Isten min­denki előtt cselekedett. Feltámasztotta Jézust a halálból. Most a híren a sor, hogy a hírt a hit kövesse. És ezért valóban jól­esik korán kelni, és minél előbb észlelni: valaki már itt járt előttünk. A csoda már megtörtént, mi pedig felismerhetjük Isten tettét. Győzelmet a halál fölött. Akik először hallják az angyalok hangján a hírt - „Nincs itt, hanem feltá­madt” maguk is tanúkká válnak. A hír hordozói az angyalok és az asszonyok. Az angyalok és a tanítványok. Itt is fon­tos a rend, de most már nem az időbeli, hanem a térbeli rend. Aki hallja az an­gyal szavát, odarendeződik mellé. Maga is tanú lesz. Ezért kell énekelni húsvét­kor a toronyból, ezért hallatszik a húsvé­ti liturgia a templomkapun túl is. Ezért baj, ha a kapun.belül marad, ha nem mondjuk el senkinek. Hogy mi a tanúk sorsa? Most is végignézhetnénk a négy evangéliumot, ugyanúgy, mint az idő­pont esetében. Az eredmény ugyanaz HÚSVÉT 2. NAPJA A Jelenések könyve írója a keresztényüldözés idejében élt, amikor nyíltan nem lehe­tett írni. Rejtélyes képekbe öltöztette üzenetét. Látomásaiban jelképeket, szimbólu­mokat használt. Azért tette ezt, hogy ne értse meg őt más, csak a hitben élő olvasói. Az őskeresztények jelképeket, szimbólumokat használtak azért, hogy a pogányok előtt ismeretlen jelekről fölismerjék egymást. Amikor Nagy Konstantin császár bizto­sította a keresztyének vallásszabadságát, elkezdődött a templomok építése, díszítése. Képünkön - a 6. században készült mozaikon - a harcos és győztes Krisztus látható. Római katonai öltözetben néz velünk szembe Krisztus. Az egyik kezében a kereszt. Ezen vívta meg győzelmét. A másik kezében könyv. A rajta olvasható írás: „Én va­gyok az út, az igazság és az élet”. Oroszlán fejére tapos az egyik lábával. Péter apos­tol írta a Sátánról: „ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte keresve, kit nyeljen el.” A bűnbeesés történetében a kígyó Isten ellensége. Nem életet ad, mint ígérte, ha­nem halált hozott az emberre. A bűneset után Isten azt mondotta a kígyónak: „Ellen­ségeskedést támasztok közted és az asszony között. A te utódod és az ő utódja közt: a fejedet tapossa, te meg sarkát mardosod.” Ez bekövetkezett! A hatodik századi moza­ik képen ezt szemlélhetjük. Krisztus valóban győztes! A halált, Sátánt megsemmisítette a kereszten. „Bajvívó hősként síkra szállt. / Legyőzött sátánt, bűnt, halált. / Halleluja! Hallelu­ja! / Nyomába bátran léphetünk. / Erőt ő ad és győzhetünk. / Halleluja, halleluja! (218. húsvéti énekünk 2. verse) Ferenczy Zoltán /ÚJ NAP - ÚJ KEGYELEMn lenne: hasonló tartalom eltérő szavakkal. Mindenütt kétkedés és hitetlenség fo­gadja a tanúk szavát. Kövessük most Lukács szövegét! „...az asszonyok el­mondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.” Vajon miért? Egy­általán hogyan értékelhetjük ezt a kétel­kedést, sőt szó szerinti hitetlenséget? Szá­momra a húsvéti történet legmeg- ragadóbb és legerőteljesebb mozzanata van itt születőben. Biztos, hogy a húsvéti hit nem a tanítványok álmából és szívük vágyából táplálkozik. Szó sincs arról, hogy ne tudnának beletörődni a halál ke­mény tényébe, Jézus halálába, és mintegy a gyászuk és a szeretetük „keltené életre” Jézust. Ők eltemették Jézust. Végleg bú­csút vettek tőle. Mélységes gyászba süp­pedtek. Olyannyira, hogy képtelenség fü­lüknek a hír, amit hallanak. Nincs bennük a készség, nincs bennük a hit csírája. A semmiből, sőt az ellenkező tartalomból támad fel majd a hit, mégpedig akkor, amikor találkoznak Jézussal, és felismerik őt. A húsvéti hitre itt is ez jellemző. Nem teremt, nem felszínre hoz a szív mélyé­ből, hanem ráismer. S ez az időbeli és földrajzi távolság ellenére ma is ugyanígy történik. Ismét Pilinszkyhez fordulunk, aki ezt a pillana­tot - a hit ébredését - így írja le: „Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes hangsúly­nak. Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtezkedés lengi be az írás idevágó lap­jait. De a szív épp e gyengédségben is­meri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene! Valaki mintha szólított volna: megfordulunk - és ott áll előt­tünk.” Ezt a csendes, személyes pillana­tot, a találkozás és a ráismerés pillanatát tartogatja húsvét mindegyikünk számá­ra. Igaz, hogy csak a fülünk hallja. Ve­lünk már nem jön szembe a kertben. Mégis részesít a csodában: megfordu­lunk - és ott áll előttünk. Ráismerünk. És ez a hit megváltoztat számunkra min­dent. Igazi valóságában tálja tol előttünk az Élőt és az életet. Szabóné Mátrai Marianna A húsvéti asszonyok nagyon korán in­dultak. „Kora hajnalban” - így írja Lu­kács evangéliuma. „Napkeltekor” - mondja Márk. „A hét első napjának haj­nalán” - adja hírül Máté. „Kora reggel, amikor még sötét volt” - így János. In­dulhattak volna bármilyen korán, lekés- ték volna az eseményt. Mindenki lekés­te. Nem lehetett odaérni: Jézus feltámadásának nem volt tanúja. Isten akarta így. Ami történt, a titok sötétjében történt. Az éjszaka csöndjében. Istentől nem idegen a cselekvésnek ez a fajtája. Hangos győzelmet várnánk, hisz a halál győzetett le. Legádázabb el­lenségünknél, a halálnál bizonyult erő­sebbnek Valaki. Megdönthetetlen erejű bizonyítékot várnánk, hisz az egész ke­resztény hit alapjáról van szó, ennek masszívnak, valóban megdönthetetlen­nek kell lennie. Lángoló szavú tanúkat várnánk, akik képesek meggyőzni az in­gadozókat. De valami egészen mást ka­punk. Isten ritkán cselekszik úgy, hogy tettei az emberi várakozáshoz igazodná­nak. Húsvétkor mindenkit megelőz cse­lekedetével. A feltámadásnak nincs ta­núja. Ami történt, csendben és titokban történt. Ne higgyük, hogy ennek a csen­dességnek nincs ereje! Pilinszky János, a költő megragadott valamit Isten tettének csendes erejéből. így ír a feltámadásról: „Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki a számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitele­sebben válaszolni. A föltámadás szá­momra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, a születés és a fo­gantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi. Tökéletes ter­mészetességében így csodálatos, igaz és reális! Ezért nincs is rá egyéb, nem is le­het rá más válaszunk, mint az, hogy va­lóban föltámadott.” Figyeljünk ennek a hajnalnak a me­netrendjére! Asszonyok jönnek pirkadat­kor a sírhoz. A követ elhengerítve talál­ják, a sír üres. Két férfi lép melléjük „Jó Egyház” Nagy szükségünk van ennek a húsvéti evangéliumnak a szavaira. Tanítvány­ként élni nem lehet nélkülük. A megúju­lásra vágyókat és a friss lélekre szomja- zókat ma is így közelíti meg Jézus. E nélkül a közeledés nélkül hiábavalóak a cselekedeteink. Folytathatunk értékelő beszélgetéseket, mint ahogy tették a megrettent tanítványok is egykor. Bezár­kózhatunk mi is, mint ők a hozzánk min­denben hasonlók közösségébe. Érde­mekre, jogokra és eredményekre hivat­kozva próbálhatunk a középpontba ke­rülni. Sok időt eltölthetünk emberi szá­mításokkal, és bizonygathatjuk, hogy lesz folytatás, és biztos az egyházi jövő. Elő is írhatjuk kinek-kinek a kötelessé­gét, megalkothatjuk a tanitványság etikai kódexét, sőt kiépíthetjük az ellenőrzés és számonkérés rendszerét. Semmi lénye­ges változás nem fog történni. Amikor azonban Jézus közeledik a jövendőbeli tanúkhoz, akkor egyszerre minden meg­változik. Pedig semmi mást nem tesz, mint beszélget velük, és nem engedi a tá­volodást. Nem emeli ki őket valóságos gondjaik közül, hanem ezek kellős köze­pén szólítja meg őket. Ott, ahol a kétség és a félelem bezáija a tanítványi kört. A Feltámadott belép az emberi élet rendkívül zárt világába. Erre vágyódunk, amikor a húsvéti közösségben egymás mellett ülünk, állunk, vagy talán meg is mozdulunk végre. Mindegyikünk jól is­meri a mai bezárkózások, elvonulások és visszahúzódások korszerű technikáit. Nem a bezárkózás maga, és nem is a re- zignáció létezése az igazi probléma, ha­nem a kivezető út és a gyógyító beszélge­tés hiánya. A templom falain kívül nem hallható és nem tapasztalható evangélium képtelen mozgósítani, és életet újítani. Húsvétkor a szélesre tárt kapu és a nyitott ablakok jellemezhetik legjobban az egy­ház „épületeit”. Még a modem templom- épitők sem azért építenek zárt falakat - ha Lk 24,36-45 építenek egyáltalán -, hogy elzárt világa legyen az elhívottak közösségének, ha­nem azért, hogy a védő falak közötti fel­készülés után megjelenhessenek Krisztus evangéliumával a külvilágban. A húsvéti liturgia akkor szép, ha távolról is hallható, és ott is gyógyít, ahol arra senki sem szá­mított. Vészjelzés számunkra a szűk zó­nára korlátozódó evangéliumhirdetés, mert épp a húsvéti alaphangot felejtette el. A feltámadott Jézus a tanítványok szűk, zárt világába lép be, és tanúskodni küldi őket a széles világba (47-49. v.). A tanítványait köszöntő Jézus óhaja fejeződik ki a hétköznapi köszöntés - „Békesség néktek” - szavaiban. Ellenté­tet, feszültséget és egymásnak feszülő indulatokat ott kell hagynunk a húsvét előtti régi világban. Gyűlölködés és har­ci kedv se fér el ott, ahol Jézus újat akar kezdeni. Gyülekezetekben is, hány és hány helyen kellene már valóban elen­gedni a régi ellentéteket, hogy a krisztu­si, megújult élet uralkodjon! A békesség köszöntése sohasem a külső formákban, a felszíni viselkedésben valósul meg, ha­nem a mögöttes tartalomban. Amíg sze­mélyes életünk mélyén nincs igazán nyugalom és békesség, addig a kapcsola­taink és a szolgálatunk is zavaros, nyug­talan és erőltetett marad. Az új a belépő Krisztussal szinte észrevétlen érkezik és gyógyító sugarai pillanatok alatt járják át a megfásult életeket. A tanítványok éle­tében is az kezdődik el Jézus köszöntésé­vel, amire nem mertek számítani. Az kö­szönti őket a béke szavával, akitől ők már végleg elbúcsúztak, és azt hozza magával, amiről már lemondtak. „Bé­kesség néktek!” - mondja - és a megszo­kott köszönés valóssággá válik. A tanítványait meggyőző Jézus csele­kedetei a látást, a tapintást és az étkezési közösséget érintik. Minden idők fő ké- telkedési területei ezek. A tanítványok azt élhetik át, hogy Aki él, az testi való­ságában támadott fel. Ennyire teljes a közelség Jézussal húsvét ünnepén. Ha nem is lehetünk többé az első ta­nítványok helyzetében, mégis átélhetjük a közelséget, és velünk is megtörténik, hogy Jézus legyőzi kétségeinket. Hitünk szemével látunk, hitünk ujjával tapin­tunk, és bár nem látjuk Jézust enni, még­is hisszük testi feltámadását. Teljes lehet a késői tanítványok húsvéti hite is. Ugyanolyan meggyőződéssel énekelhet­jük, mint a régiek: „Váltságmüve immár teljes. Halleluja! Ő lett mégis győzedel­mes. Halleluja! Éj sötétje eltűnt már. Halleluja! Ragyog ránk a napsugár. Hal­leluja!” (Ékv. 224. 2. vers) A Feltámadott belép a zárt világba, bé­kességet hoz, és legyőzi kétségeinket. Minden félelmünkkel szemben ott áll a győztes Krisztus megmentő jelenléte. Ki­nyújtott kéz ez és a legnyomorultabb éle­tet felemelni kész mozdulat. Követőiként kapjuk, és adnunk kell ezt a mozdulatot. A meggyőző szavakat pásztori szeretet követi és hatja át. Enélkül furcsa hangza­var csupán a húsvéti halleluja. Pásztori szeretet és közösségteremtő erő. Ez is a tanítványok közé lépő feltámadott aján­déka. Ezt a szempontot erősíti fel Luther, amikor az egyház jóságáról ír vigasztaló soraiban. „A jobbfelől lévő jó a szentek egyháza, Isten új teremtése, testvéreink és barátaink, akikben mi csupa jót látunk s csupa vigasztalást,- bár nem mindig a testnek, hanem a léleknek a szemeivel. S a bennük látható jót pedig ne vessük meg, hanem ismerjük fel azt, hogy Isten ezzel vigasztalni akar bennünket.” Húsvét 2. napján a tanítványi közös­ség áll előttünk. Hogyan válik ez a kö­zösség a .jobbfelől lévő jóvá, a szentek egyházává?” Akkor is és ma is kizárólag úgy, hogy belép Jézus, megszólít, békét teremt, meggyőz és tanúskodni küld. Bárcsak hallgatnánk szavára! Szabó Lajos „Krisztus mondja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a ha­lál és a pokol kulcsai. ” (Jel 1,18) VASÁRNAP „ Krisztus azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltá­madt." 2Kor 5,15 (Hág l,9b-10; lKor 15,1-11; Jn 20,1-10) Jézus Krisztus a szere- tetével, a halálával és feltámadásával átfor­dította minden ember sorsát, a reménytelen­ségből a reménységbe, a sötétségből a vilá­gosságba, a halálból az életbe. A vele való együttlét ereje és békessége átjárhatja és át­formálhatja az életünket. Az első húsvét óta már lehetséges a feltámadott Krisztusra te­kintő, a Krisztusban váló élet! „Hatalmának ezzel az erejé- WlSwliiS vei munkálkodik a Krisztus­ban, miután feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, feljebb min­den méltóságnál és hatalmasságnál, min­den erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak eb­ben a világban, hanem az eljövendőben is". Ef 1.20 21 (Dán 3,33; lKor 15,12-20; Jn 20, II—18) Reményik Sándor így írt egyik versében: „a világ Isten szőtte szőnyeg, mi csak a visszaját'látjük itt, s néha legszebb perceinkben a színéből is valamit” Napon­ta ezernyi kérdés szállhatja meg a szívün­ket. Nekünk azonban szabad abban bíz­nunk, hogy Jézus Krisztus segítségünkre lehet valamennyi kérdésünkben. Hiszen ő feljebb van minden névnél, amelyet segítsé­gül hívnak. KEDD „Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. ” Jel 7,17 (JSir 3,26; ApCsel 2,22-32; Jn 20,19-23) Ke­resztény hitünk drága kincse és tapasztalata, hogy velünk van az Isten. Az ő jelenlétében könnyebbülnek terheink, enyhülnek a ránk nehezedő fájdalmak. Vele és általa értelmet nyer minden szenvedésünk. Mindannyiunk reménysége, hogy a Gondviselő Isten ama végső napon, a mi szemünkről is letöröl majd minden könnyet. ^ Senki túlkapásra ne vete­outKUA medjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért. ” 1 Tessz 4,6 (3Móz 19,11; lKor 15,35-49; Jn 20,24-31) Ho­gyan élünk? Milyen az életünk? Milyen ér­tékekre építjük és alapozzuk családunk, szeretteink életét és jövőjét? Pál apostol re­ális, emberi tanácsot ad. Az ítélő Isten előtt peregnek le mindennapjaink. Éljünk úgy, hogy életünk minden pillanatában megáll­hassunk a mi Urunk, Istenünk előtt. CSÜTÖRTÖK "Öri!lJTk, T Úrban mindenkor! Ismét mon­dom: örüljetek. A ti szelídségetek legyen is­mert minden ember előtt. Az Úr közel!" Fii 4.4 5 (Jóéi 2.23; 1 Kor 15,50-571 Jn 21,1-14) Értelmetlen és tapintatlan, szomorú embe­reknek ezt mondani: Örüljetek! Amikor baj van, néha még a vigasztaló szavak is üres, kongó szavakként csengenek. Az élet «lin­den keserve és a percnyi örömök értéktelen­sége mellett Pál apostol Istenre mutat. Őrül­jetek az Úrban mindenkor! Krisztusban miénk lett az élet, az örök élet. Nagy bánat­ban, a szomorúság pillanataiban is a feltá­madt Krisztus áll oda mellénk, erősít, vigasz­tal, s a feltámadás reménységétfgéri nekünk. PÉNTEK „bűvel még riem teljesedett M..MN az g nyUgalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről." Zsid4,l (Józs 23,11; Lk 24,36-47; Jn 2 Kló­ré) Isten üdvösségre, örök életre hív bennün­ket Krisztusban. A feSesztény hitünk és cse­lekedeteink elválaszthatatlanok egymástól. Csak úgy állhatunk majd meg az Isten előtt, ha már itt a földi életben.komolyan vesszük azokat az igéket, melyek a bünbocsánatról, a gyakorlati keresztény életről, a szeretet gya­korlásáról szólnak. SZOMBAT „Magasztaljanak téged V. a mennyben, Istenem, di­csőítsenek az egész földön!" Zsolt 57,6 (Jel 19,6-7 ; 2Tim 2,8-13 ; Jn 21,20-25) Hány­szor emlegetjük: Egyedül Istené a dicsőség! Vajon a gyakorlatban is neki adjuk? Kép­mutató magatartásunkkal sokszor Isten di­csőségéről a magunk dicsőítésére irányítjuk a figyelmet. A zsoltáros Isten magasztalásá- ra és dicsőítésére biztat. Éljünk úgy, ha az emberek ránk tekintenek, magasztalják és dicsőítsék a mennyei Atyát. Szabados Regina I 1 í 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents