Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-03-11 / 11. szám
Evangélikus Elet 2001. MÁRCIUS 11. 3. oldal ...Keresztyén Nők Világimanapja SOLTVADKERTI KRÓNIKÁK Tavaszi cserkészportya a Bükkben PAKS KÖRMEND Nem is gondolná az alföldi ember, milyen szépek tudnak lenni a hegyek ilyenkor, tavasz kezdetén. A napsütésben már mutatkoznak az első rügyek, és a madarak csivitelése is mintha hangosabb lenne. Ilyen érzésekkel rótták az erdei utakat a soltvadkerti cserkészek szokásos tavaszi portyájukon. A huszonnyolc bátor - 7 és 33 év közötti - fiatal három napot töltött Egerben, hogy tájolóval és térképpel kezében vágjon neki a Bükk hegységnek. A különböző korcsoportok, azaz őrsök más és más távot tűztek ki célul maguk elé. (Ez azután az eltévedések függvényében gyarapodott.) Nagy élményt jelentett a kilátó megmászása, a kicsiknek egy igazi barlang felfedezése, és természetesen az esti „gyertyás” tábortüzek, melyek során stílszerűen a török időkbe, az Egri csillagok korába pottyant a társaság. Az első estén néhány ifjúsági egyházi ének közös eléneklése után, teológushallgató segédtisztünk - Szávay László - tartott áhítatot. A testvéri szeretet, a közösségi érzés mindvégig jelen volt a három nap alatt. Mivel a vadkerti csapat vegyes felekezetű, bevált szokás, hogy egyik alkalommal az egyik, más alkalommal a másik felekezet templomába megyünk el. Ezúttal az egri Barátok templomában vett részt diákmisén a csapat. Az utolsó nap a helyi kultúráé volt: a vár, a panoptikum és a minaret meglátogatása feledhetetlen élményt jelentett. A két szervező -Bokros Róbert és Szávay László - lelkes munkájának köszönhetően mindenki rendben hazaért, és fáradtan, de „egy darabban” kerülhetett ismét szerető szülei kezébe. K. L. Ebben az esztendőben Nyugat- Szamoából (Független Szamoa Állam) indult és ott is fejeződött be a Nők Ökumenikus Világimanapja. Ezt a kissé rejtélyes mondatot - és erre utaló címlapfotónkat - megérti az, aki tudja, hogy az idei istentisztelet anyagát a Csendes-óceáni szigetvilág e kicsiny országának asszonyai állították össze. Tőlük indultak el tehát az imádságok hónapokkal ezelőtt, hogy a világ 170 országában élő nőtestvérek anyanyelvűkre lefordíthassák. És náluk, a dátumvonalra eső Szamoán hangzott el az utolsó könyörgés is március 2-án, hiszen a nap itt megy le mindig utoljára. Az imádság azonban nem hal el az estével. Szamoai testvéreink is abban a tudatban hajthatták álomra fejüket, hogy a nap a Föld túlsó pontján valaki mást ébresztett. S ez utóbbi szó szimbolikusan kifejezi a női imamozgalom célját. Ébreszteni. Több mint száz esztendővel ezelőtt - akkor még csak Amerikában - azért kezdtek könyörögni az asszonyok, hogy a Szentlélek erejével megújuljanak a keresztyén egyházak. Hazánkba húsz évvel ezelőtt jutott el a mozgalom... PESTLŐRINC Pestszentlörincen idén tartottak első alkalommal női imanapot. Az evangélikus fiatalok pénteki ifjúsági órájukat „áldozták fel”, hogy az asszonyokkal együtt ünnepelhessenek. Énekeikkel gazdagították az istentisztelet liturgiáját. Különös hangulatot és jelentőséget kölcsönzött az alkalomnak az imponálóan sok ifjú jelenléte. Bizonyítékai lettek annak, amire az imanapi liturgián keresztül szamoai nőtestvéreink bátorítanak, hogy Isten a kitartó imádságot meghallgatja. A jövő az O kezében van. Az új évezred első női imanapján sok-sok kedves, ismerős asszony mellett Szabó Vilmos Béla lelkész és felesége, Lilla asszony fogad. Tíz év „rutinjával” állunk a gyülekezet elé szolgálni (az evangélikus és baptista lelkészné, a katolikus iskola igazgatója, középiskolai tanár és könyvtáros). Kíváncsian várom, hogy Szamoa asszonyainak üzenete utat talál-e a paksi asszonyok leikéhez. A vetített képek, a hozzájuk kapcsolódó ismertetés, a trombitahang, a kenyér és a só szétosztása, a közös imádság és ének érezhetően összekapcsol bennünket. A vendég igehirdető Makán Hargita segédlelkész a közeli Majosról. (A majosiak Pécsről „kérték el” a püspök úrtól a lelkészi vizsga előtt álló papot.) Igehirdetése átszellemíti a délutánt. Alapigéül Jézus főpapi imáját, a János 17,14-46 szakaszt választotta: „Egymással egységben”,- mindem Jézus által tett mozdulatra ez jellemző. Kíváncsiságunk a jézusi „életritmusra” összpontosul! Az imádságos cselekvés, a hit az imádság erejében - így kapcsolódik ösz- sze a szamoai asszonyok által kiválasztott két bibliai történet és a főpapi ima értelmezése. Az áldás után a búcsúénekben valóban együtt áldjuk és dicsérjük Őt. Eszembe jutnak II. János Pál pápa szavai a nagyböjti időszakra küldött üzenetéből: A keresztények a világ alakításához az Istennel és embertársakkal való kiengesztelődéssel járulhatnak hozzá. Az agapé meghitt hangulatával, és azzal a hittel köszönök el asszonytestvéreimtől, hogy mi itt ma mindannyian tettünk ezért a kiengesztelődésért egy apró, női lépést. G. I. Körmenden az Evangélikus Nőegylet szervezte meg az imanapot. A helyi protestáns gyülekezet tagjain túl az őrimagyarósdiak és nádasdiak népes delegációját láthatták vendégül. Pőcze István lelkész örömmel nyugtázta, hogy a közelmúltban átadott, új, száz férőhelyes gyülekezeti terem dugig megtelt. A hívek köszöntése után átadta a szót Orbán Gyuláné nőegyleti elnöknek. „Ez az aszszonyok alkalma, komolyan kell venni” - válaszolta a kérdésre, hogy nem venne-e részt a liturgiában - még kezdéskor a lelkész. Szerinte mindet) gyülekezetnek fel kellene ismernie, á nőtestvérek szolgálatának fontosságát. Körmenden az Egylet asszonyai a szív-meleget hozták erre az alkalomra. Olyan szeretettel fogadták egymást és a vendégeket, mint ahogyan a szamoaiak köszöntenek minden hozzájuk betérőt a kava-szertartással. A bors ízére emlékeztető kava növény gyökerét az ottaniak porrá őrlik és vízzel összekeverik. Az elkészült italt aztán kókuszdió-csészéből isszák, és adják egymásnak körbe. Közben a közösség elöljárója jókívánságot mond a látogatóra. Majd a vendég válaszol. Isten áldását kéri a házigazda és családja életére. Régen ennek a szokásnak természetesen voltak pogány elemei. A 170 éves keresztyén identitás hatására azonban megtisztult e szertartás. Ma csodálatos tartalmat hordoz: Istennel, és Istenben egymással közösségben lehetünk. Körmenden ennek az örömét élhették át az imanap résztvevői. A közösség fizikai valóságát helyben, és a lelki összekapcsolódást az ima szárnyán azokkal, akik Urunknak oly kedves teremtményei ott a Föld túlsó oldalán, ahol a nap utoljára megy le. B. P. M. Egyházközség-történet videón „Az ükunokámnak üzenem: Erős vár a mi Istenünk! ” Lehet-e ennél fontosabb mondanivalónk az utókor számára? Van- e nagyobb biztatás azoknak, akik egyházunk jelenére és jövőjére pesszimistán gondolnak? Nem csodálatos-e rádöbbeni arra, hogy az Úr kegyelméből az elmúlt években, évtizedekben a legszilárdabb alapra építkeztünk? A fent idézett mondat a Soltvadkerti Evangélikus Egyházközség történetét bemutató dokumentumfilm végén hangzik el. A Halas TV, illetőleg Tóth Kata, Vercz András és Vili Antal közreműködésével, ifj. Káposzta Lajos szerkesztette videokazettán az 1740-es évektől elevenednek meg előttünk a gyülekezet főbb eseményei fényképek, archív felvételek, riportok segítségével, egészen napjainkig. S mindez a bizonyságtétel erejével hat. Mert van egy gyülekezet, amely sok nehézség, küzdelem közepette sem adta fel, hanem szívós munkával, kitartással és Istenbe vetett reménységgel ment mindig előre a számára kijelölt és helyesnek tartott úton. És ebben a közel negyven perces filmben hírt is ad magáról. Egyaránt megszólítja saját gyülekezetének tagjait és minden keresztyén testvért, de ugyanakkor a Krisztustól távol lévő embereket is. És nem utolsósorban tanít is. Tényeket, érzéseket bemutatva, példát ad, buzdít és figyelmezteti a következő nemzedéket. Reméli, hogy „a gyermekek, akik látják az idősebbek munkáját, maguk is felveszik a fonalat”, és beállnak a gyülekezetépítő munkába. Hogy évtizedek múlva is legyenek olyan emberek, akik igénylik az egyházközség fennmaradását. Persze addig sem szabad lankadni, ,jó lenne lélekben karbantartani magunkat”. Kedves Olvasók! Vegyék számba Önök is lehetőségeiket! Tekintsenek vissza életük és gyülekezetük elmúlt éveire, évtizedeire, évszázadaira! Lássák meg, mi mindent kaptak Urunktól! Szenvedéseket, küzdelmeket, amelyek erősítettek, és örömteli pillanatokat, amelyekért hálát adhattak. Adjon ez vigaszt és erőt az egyházért aggódóknak, és legyen példaértékű a fiataloknak: hogy az Úr akarata szerint haladjanak! Hulej Enikő Vasárnapi iskola - egyelőre hétköznap Az idősebbek még emlékeznek a 30-as, 40-es évekre, amikor az ifjúságnak vasárnap délutánonként „vasárnapi iskola”-foglal- kozásokat, illetve „misszió”-t szervezett a tanító, avagy néhány egyházközségi munkatárs. Ezt a hagyományt szeretné feleleveníteni Soltvadkerten Fitos László és felesége, Fülöp Mónika, amikor az evangélikus gyülekezet új közösségi épületében - a Találkozás Házában - hasonló jellegű foglalkozásokat szerveznek. Mint elmondták, a vasárnapi tévézés sajnos már nélkülözhetetlenné vált a gyerekek és a családok életében, épp ezért a felnőtteket (a szülőket) péntekenként 17, a gyerekeket szombatonként 15 órára várják a Találkozás Házába. A foglalkozásokon vallásos irodalmi témák mellett a mindennapok problémáinak keresztyén megoldása lesz a fö vezérfonal. K. L. A XX. SZÁZAD UJJLENYOMATA című kiállítás május 31-ig tekinthető meg a Budapesti Történeti Múzeumban. A pályázatra beküldött tárgyakról és dokumentumokról készült fotók, valamint a történetek - ez év végéig - a Millenniumi Földalatti Vasút állomásain is láthatók. A legbővebb tárlat (a www.ujjlenyomat.budapest.hu cím alatt) a világhálón elhelyezett virtuális gyűjteményben található, amely az újonnan érkező anyagokkal folyamatosan bővül. Egy túlélő vallomása Pest 1944. július 2-i szőnyegbombázásáról Én, családommal együtt, a Hermina út 51. szám alatt laktam, légvonalban nem messze a Közlekedési Múzeumtól. A gyászos emlékű napon, 1944. július 2-án, szikrázóan napfényes vasárnap délelőtt volt, mintegy 10 óráig. Akkor felbúgtak a légiveszélyt jelző szirénák. A vészjelzést hallva, mindannyian lesiettünk a ház légópincéjébe. Feszült csendben várakoztunk. Édesanyám magába mélyedve, halkan imádkozott. Hamarosan környékünk főié érkezett a bombázók első hulláma. Hullottak a bombák, omlottak a házak falai. A pincefalról levált mészrétegfullasztó porfelhőként terjengett óvóhelyünkön. A magasból stukázva zuhanó repülőgépek motorzúgása, a bombák robbanása, az összeomló házfalak rettentő robaja fülsüketítő hangorkánná keveredett egybe. A pokol tornácán éreztük magunkat. Halálos fenyegetettségünkben édesanyám felkelt helyéről és ég felé tárt karokkal, teli torokból esdekelte a 46. zsdltár első verseit: 2. Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban, 3. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a fold, ha hegyek om- lanának is a tenger közepébe: 4. Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai, hegyek rendülhetnek (heg háborgásától.. 6 Az Isten ő közepette van. nem rendül meg: megsegíti Isten virradatkor. 8. A Seregek Ura velünk van. Jákob Istene a mi várunk. Mintegy két óra múltán minden elcsendesedett: a bombázók elhagyták légterünket. Szédülten támolyogtunk ki a légópince szabadon maradt ajtaján. Az ablaknyílást ugyanis teljes szélességében betömte a reá zúdult földtömeg, mely közvetlenül a házunk fala mellett a talajba fúródott hatalmas bomba tölcséréből került ki. Remegő szívvel léptünk be lakásunkba. A falak ugyan álltak, ám lakószobánk teljesen fel volt dúlva: minden, ami mozdítható volt a berendezésből, a földön hevert, összetörve, zúzva, a repeszdaraboktól, szilánkoktól megsebezve. Megrendítő látvány volt. De várt reánk egy másik látvány, mely ámulatba ejtett: a Krisztus-szobor hófehér törékenységében ott magaslott érintetlen épségben a vitrin tetején, a légitámadás „ujjlenyomatát" viselő szobánk sarkában. Szívünk mélyéig megilletődve ismertük fel benne az Úr' irgalmának megtestesítőjét, azét az Úrét, aki „megszabadítja a kiáltó szűkölködőt. a nyomorultat, akinek nincs segítője" (Zsolt 72,12). így vált a herendi műtárgy családunk féltve őrzött, drága ereklyetárgyává, mely állandóan jelen van mindennapjainkban, és mint áldott emlékeztető jel nem szűnik meg hálaadásra inditam immár több mint fél évszázada. Németh Margit. ■hhHH A Közlekedési Múzeum fotótárából
