Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-03-11 / 11. szám

2. oldal 2001. MÁRCIUS 11. Evangélikus Élet r ÚJ NAP — ÚJ KEGYELEM Alkalmas nem leszek rá soha, bár nagyon szeretném, ha joggal, megérdemelten kap­nám meg az evangélium ajándékát. Bár alkalmasságom nincs rá, Ő mégis alkalmaz, s drága kincset bíz reám! Persze ma az ördög szívesen vállon vereget néhány unkát: „Nagyszerűen prédikáltál! Nagy igehirdető vagy! Látod mennyien hívnak vendég­szolgálatra? Azért, mert jó vagy ebben! Terád van szükségük a többieknek, te kell, hogy vezesd őket...!” Pedig a keresztyén ember szolgálatában egyedül Krisztusnak kellene tündökölnie! Nem nekem kell kedvessé lennem az emberek előtt szolgálatom miatt, hanem az Úr Jézus kellene, hogy a legkedvesebbé váljon számukra! CSÜTÖRTÖK „Isten abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meg­halt értünk, amikor bűnösök voltunk.” Róm 5, 8. VASÁRNAP ^ ‘rJa: va%y°k győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára. Fii 1,6. (Zak 4, 10; Mk 12,1-12; Zsolt 25,6-14.) Isten nem kíván félmunkát végezni! Jézust sem félig meddig feszítették keresztre és nem félig sikerült csak a feltámadás! Engem sem fél-füllel hallgat meg a Feltámadott, s a bennem elkezdett munkát sem tekinti fél­megoldásnak! Nem féligazságokkal tölti meg az életemet! A kérdés most már csak az, vajon én - a ma élő keresztyén ember - milyen mértékben fogadom el a föle jövő üzenetet? Vajon egészen az enyém lett már? Vajon egész életemet rábíztam már? Vajon én száz százalékig meg vagyok győződve arról,amiről Pál beszél, vagy csak a felét vagyok hajlandó elfogadni? Az Úr ma még azért vár, mert nem szeret­né, ha bennem félbemaradna a munka. Ő azért kezdte el velem, mert be is szeretné teljesíteni: odaát az örökkévalóságban. / Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, Mint Isten háza és a menny ka- HfciJ-U puja ]Móz 2817 (Ko| ])19; Jer 26,1.3. 7-16. 24; 3Móz 19,31-37.) Jákob élete első igazán nagy felismerése ez: Rádöbben az Istenre! Eleddig kész volt az O nevét hazugságra is felhasználni (lMóz 2/,20), életének mellékes szereplője­ként kezelte, aki előtt ostobán meghajolt apja, Izsák. De most, amikor az Úr jelen­létét ennyire közelről tapasztalja, tudja, eddig rosszul élt! Egész eddigi életére vo­natkozóan kiált föl: Bizonyára az Úr van e helyen és én nem tudtam! Nemi akartam tudni, ismerni az Urat, pedig mindig jelen volt. Van is bajom éppen elég, sőt, amit PÉNTEK aPosto^ nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a egész életemben akartam: az áldás, eddig csak távolodott tőlem, mert nem az Úrtól Krisztus Jézust a templomban és házanként. ApCsel 5,42 (Zsolt kértem! A ma embere talán ugyanitt toporog: elkelne az áldás, de nem engedi, hogy 147,15; 2Kor 13,3-9; Lk 19,1-10) Az apostoli szolgálat nem mindig volt felhőtlen az Úr adja, ahogy akarja! Kellene az „égi” segítség, de rábízni,az egész életet az feladat. Egykori és mai „apostolok” elé akadályt gördít a sátán, s igyekszik megfé­Igére, az túl nagy kérés, túlságosan régi teológia. Jákob végül rátalált útra^mít lendíteni őket. A megkívánt eredmény csak annyi: ne szóljon az evangélium, ne Az igazat nem menti meg igazsága, ha vétkessé válik; a bűnös sem bukik el bűne miatt, ha megtér bűnéből. Ez 33,12 (Lk 15,10; ÍJn 1,8-2,2; Lk 18,3 l-43.)A4agamról azt gondolom, hogyajobbak közétar­tozom, mások is úgy ismernek, mint ajci rendes ember. De hiába a magabiztos ér­velés: ha halálos bűnt bizonyítanak rám, senkit nem érdekel, általában milyen em­ber vagyok, csak az, mit érdemiek. Nincs menekvés, ha csak meg nem kegyelmez­nek nekem! Ugyanakkor az is érthetetlen számomra, hogy a bűnös embernek az Úr csak úgy kész megbocsátani, mert az jbocsánatot kér! Ez nem járja! Aki bűnös, az bűnhődjék! Ez az igazságos! ... Milyen jó, hogy Isten igazsága más igazságérzet alapján működik! Mert ugyan ki maradna meg akkor? Ugyan ki lehetne ma békes­ségben élete felől, ha nem lenne kegyelem! Megkegyelmezni pedig annak kell, aki felett ítélet van, mert bűnös! Szabadságának is leginkább az örül, s az értékeli iga­zán, aki bűne miatt halálraítélLfolt, de érthetetlen módon kegyelmet kapott! fentről mutattak neki, s elnyerte az áldást is. Az készen van ma is, elnyerhető ma is, hiszen ingyen adják, kegyelemből annak, aki hisz. izprjQ Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő. Jel 1,4. (Zsolt 102,28; Jób 2,1-10; 3Móz 25,1-10.) A békesség bizony ránk férne, mert még szerető testvérek között is képesek vagyunk békétlenséget szí­tani, mi emberek. A mi, emberi békességre igyekvésünkbe túl sok hiba csúszik! Nem véletlen hát, hogy Pál is sok esetben, s a Jelenések könyvének írója így kö­szönti hallgatóit! Ez az, amire igazán szükségetek van: a kegyelemre, mert ha nem kaptál kegyelmet, elveszett vagy és soha nem lesz békességed! Amíg nem omlasz össze a kereszt alatt bűneid szégyenével és nem fogadod el, hogy Ő kegyelemből igazít meg, addig bajban vagy, békétlenségben vagy, bizonytalanságban vagy! Az apostol köszöntése az Isten evangéliumának köszöntése: Ezt hoztam el neked: a ke­gyelmet és a békességet! Nem embertől eredő jókívánságot, vagy jóakaratot, ha­nem életet attól, aki egyedül életet adhat: aki volt, van és eljövendő. Mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evan­géliumot, úgy hirdetjük azt. mint akik nem az embereknek akarnak tet­szeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. IThessz 2,4 (Péld 21,2; 2Móz 17,1-7; 3Móz 25,35-43.) Olyan természetes, hogy vannak igehirdetők az egyházban, s hogy akár laikus testvérek evangélizációs szolgálata nyomán is hitre juthatnak má­sok. Pedig mindezt megelőzi az Isten megmagyarázhatatlan szeretete: megengedi, hogy az evangélium elérjen bennünket és bizonyságtételünkben továbbhaladjon. hangozzék el a Krisztus tanítása, igazsága. Szólhat más, amennyi csak kell: szép templomi besze^Á#Sgtalpalt teológiai tételek, vallásos, szíveket melengető, kedves történetek, mély tanításbeli viták stb. Csak éppen Krisztussal ne találkozzon az, aki hallja! Csak éppen a bűn terhét ne érezze meg, aki olvassa és ne akarjon attól sza­badulni. Ám ahol Krisztus neve van a szíveken, s élünk immár nem mi, hanem él bennünk valóban a Krisztus, ott tudunk minden veszélyben mégis Rá hagyatkozni, mégis Őt hirdetni, hiszen Ő ad életet, nem pedig a körülményeink! ac.wi»tun i Pál írja: Bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket meg­nyerjek. lKor 9,19. (Zak 8,23; Gál 2,16-21; Lk 19,11-27) Pál mindezt nem akarta! Sőt, Saulként mindenki felett és mindenkit túlszárnyalva támadt Krisztus katonái­ra, hogy minél többeket elveszítsen! Hát honnan most ez a hatalmas változás? Pál tudta, megtapasztalta, hogy micsoda erő van abban, amikor az Élő Úrral találkozik az ember! Micsoda megújulás van az Úr szavaiban! Valóságos újonnan születés, amikor lelke mélységéig felfordul az emberben minden, hogy végre „isteni” rend jöhessen létre! A mennyben nagy rend van, nincs semmi összevisszaság, s ebből kap a hitre jutott ember már itt a földön is. Ez az új rend pedig akár alázatos is tud lenni, sőt ha kell, emberi csatározásokból vesztesként is tud kilépni, mert Krisztus­ban már győztes! Nem emberi győzelmeink által leszünk győztesek, vagy nyerünk meg az Úrnak bárkit is, hanem Krisztus halál feletti győzelme ér el mindnyájunkat - csupán kegyelemből. Blatniczky János mm ISTENTISZTELETI _______REND_______ Bu dapesten, 2001. március 11. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. Buday LjZZZjf Barnabás; II., Hűvösvölgyi út f f i 1 193. Fébé de. 10. ; II., Modori i u. 6. de. fél 10. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ör­dögárok u. 9. de. fél 11. Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásme- gyer, III., Mező u. 12. de. 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. ; Újpest, IV., Leb- stück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Cselovszky Ferenc; du. 5. szeretet- vendégség; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) id. Cselovszky Ferenc; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz And­rás; IX., Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; X., Kerepesi út 69. de. 8. Erdélyi Csaba; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Szeverényi János; de. 11. (úrv.) Szeverényi János; du. 6. (ifj.j Béres Tamás-Németh Pétemé; XI. Német­völgyi út 138. de. 9. Németh Péter; Buda- gyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bence Imre; Budahegyvidék, XII., Kékgo­lyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bácskai Károly; du. fél 7. ; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. (szuppl.) Matus Klára; XIII., Frangepán u. 43. de. fél 9. (szuppl.) Matus Klára; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Erdélyi Csaba; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Erdé­lyi Csaba; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Ju­hos u. 28. (Kistemplom) de. 10. Veperdi Zol­tán; Rákosszentmihály XVI., Hősök tere 11. de. 10. dr. Kamer Ágoston; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII. Tessedik tér. de. 9. (úrv.) Eszlényi Ákos; Rá­koscsaba, XVII. Péceli út 146. de. 9. (úrv.) Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. (úrv.) Eszlényi Ákos; Rákosliget, XVII. Gőzön Gy. u. de. 11. (úrv.) Kosa László; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pest- szentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. (úrv.) Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungária út 37. de. 8. (úrv.) Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 57. de. 10. Endrefíy Géza; MÁRCIUS 15-ÉN, NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN: Deák téren de. 9 órakor Zászkaiiczky Pé­ter, a Bécsikapu téren de. 11 órakor Balicza Iván hirdeti az igét. Ellentétek ApCsel 3,22-26 BÖJT MÁSODIK VASÁRNAPJA Az Ékes kapunál csoda történik. A béna, akit könyörületből még elcipeltek a kapuhoz koldulni, jár. Aki alamizsnáért koldul a kegyes templomba menőktől, járkál, ugrándozik, dicséri az Istent. Meg lehetne fürdeni a dicsőség fé­nyében. Egy kicsit el lehetne merengeni azon, hogy milyen erő adatott az egykor volt halásznak, az egykori tagadónak. Jól eső érzéssel lehetne visszatekinteni a csodára, mint egy jól sikerült beszélge­tésre, egy pillanatra, amikor mindenki megérezhette, hogy a szavakban, a sze­mélyünkben, a mosolyunkban, a hallga­tásunkban, a megértésünkben jelen volt az Isten. Tett valamit általunk. Még min­ket is fel tudott használni. S talán nincs is áldottabb öröm annál, mint a „méltó a munkás a maga bérére” nyugalmában visszatekinteni a csodára - álmélkodva Isten erején, átélve azt a pillanatot, ami­kor minden szó elhalkul, s marad a csend, az isteni csoda utáni hívő csend. Talán megadatik, hogy minden disszo­nancia elhalkul ebben a csendben - s nem marad későbbre sem semmi más, mint egyszerűen Isten maga, s az ő Krisztusa. De... ritkán van így. Ritkán van úgy, hogy az a szem, amely rátekint a szenve­dőre, az a kéz, amely felemelte a bénát, az a száj, amely kimondhatta a gyógyító szót, ne akarna akár csak egy kicsit is megfurdeni a csoda fényében. És még ritkábban van úgy, hogy a szem rögtön tudja, hogy hova kell néznie, a kéz rög­tön tudná, hogy kire kell mutatnia - min­den képmutatás, kötelezőnek vélt egyhá­zi ffázisszerűség és minden önhittség nélkül. Mint ahogy ritkán van úgy, hogy a csoda, a helytállás után arra bátorodjon fel a tanítvány, hogy megszólaljon az evangélium. Mintha a csoda árnyékában jelentéktelenül apró részletnek tűnne, vagy úgy véljük, hogy a vaknak is látnia kellene már azt, hogy kinek a nevében, kinek az erejével történt mindez. A különbség látszólag parányi, szinte jelentéktelen. De e mozdulat, a péteri igehirdetés megszólalása nélkül, az egy­értelmű Krisztusra mutatás nélkül...: el­ismertségre törekvés a bennünk rejlő ér­tékek miatt, a múlt nagy tettei miatt, a magasabb erkölcsiség, a tisztaságunk miatt, a szolgálatkészségünk miatt, miat­tunk. Mert hát mai kifinomult fülünkkel úgy érezzük, hogy Péter, mint elefánt a porcelánboltban, kezd el beszélni a nép bűnéről, hitetlenségéről, gyilkosságáról. Mintha felbátorodva a sikeren, fejére ol­vashatná az őt körülvevőknek mindazt, amiben ő is bűnös volt tagadásával. Aztán megérkezik a végponthoz: ve­gyétek észre: a csoda, a nép bűne, önhitt­sége, gyilkossága, ahogy az ő tagadása és most az igehirdetése - az állandó el­lentétek világa - egyetlen helyen békül meg, egyetlen helyen nyer feloldást és értéket: Isten odaadta értetek Fiát, Szol­gává lett értetek. Kendeh K. Péter REMINISCERE (BÖJT 2.) VASÁRNAP­JÁN a liturgikus szín: lila. A vasárnap evangéliuma (oltári ige): Mt 20,20-28; epistolája (igehirdetési alapige): ApCsel 3,22-26. HETI ÉNEKEK: 81, 189. EVANGÉLIKUS ISTENTISZTELETET közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 2001. március 25-én, vasár­nap de. 10.04 órakor Kajárpécről az evan­gélikus templomból. Igét hirdet: Jankovits Béla esperes-lelkész. 2001. március 18-án, vasárnapról hét­főre virradó éjszaka - 24 órától 3 óráig - a Petőfi Rádióban beszélgetés lesz Tomka Miklóssal és Szeverényi Jánossal a nép- számlálás egyházi tanulságairól. Evangélikus Lelkésznők III. Országos Találkozóját rendezi egyházunk Női Missziói Osztálya 2001. március 24-én, az Országos Egyházi Iroda épületében (1085 Budapest, Üllői út 24.) A találkozó programja: „Nevetve néz a holnap elé!” (Péld 31,25.) 10.00 - „Ne aggodalmaskodjatok!” (Mt 6,34) - áhitat - Aklanné Balogh Éva, Eger 10.30 - Hitünket fojtogató erők szorításában (előadás) Hecker Frigyes, ny. metodista szuperintendens 12.30-Ebéd 14.00 - Nézz a holnap elé! - új szolgálati kihívásainkról (bevezető) Brebovszkyné Pintér Márta, Női Misszió Osztálya 15.30 - „Legyetek józanok!” - áhitat (1 Pt 5,7-9.) - Isó Dorottya, Veszprém A találkozó idején gondoskodunk a gyermekek megőrzéséről. Szeretettel várjuk a lelkésznőket, teológiai hallgatókat az alkalomra. ifi £ 5 3 SAROK „Emeljük föl szívünket!” Az úrvacsora liturgiája felkészít a Jézussal való nagy találkozásra. Az Ószövetség népe a szívet az akarat, a szándék és a gondolkodás központjának tekintette. „Fogaddkedvesen számnak mondásait és szívem gondolatait, Uram, Kő­sziklám és Megváltóm!” - kéri a zsoltáros (Zsoltár 19,15). „Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, szívem még éjszaka is figyelmeztet” - vallja máskor (Zsoltár 16,7). „Fiam, figyelj szavaimra, ... őrizd meg azokat szí­ved mélyén! ” - így int a bölcsesség befogadására a Pél­dabeszédek könyve (Péld 4,20). „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat! ” - kérlel a megsze­mélyesített bölcsesség ugyanebben a könyvben (Péld 23,26). Hasonlóan értelmezi a szív szerepét Jézus is, amikor a tisztaságról, illetve tisztátalanságról tanít: „Nem értitek, hogy ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, ha­nem a gyomrába... Ami az emberből előjön, az teszi tisz­tátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkossá­gok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; vala­mint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert. ” (Márk, 14-23). Ebben az összefüggésben világos, hogy nem a közön­séges étkezésre való kenyérre, és nem a szívbetegeknek szóló orvosi tanácsra kell gondolnunk akkor sem, amikor a zsoltáros tanítását halljuk arról, hogy a kenyér a szívet erősíti. A zsoltáros talán csak homályosan sejtette, de mi már tudjuk, hogy Krisztus teste az a kenyér, ami nem a gyomrot, hanem a szívet táplálja. A szív a helye annak a nagy találkozásnak, amit Krisztus testének evésekor és vérének ivásakor hitünk megtapasztalhat. A szívünk lesz az úrvacsorában valóságosan jelenlévő (realpresentia) Krisztus szálláshelyévé. Természetesen nem a vérkerin­gés motorját jelentő szervre, hanem egész valónk legbel­ső központjára gondolunk, amint ahogy arra gondoltak azok a régi egyházatyák is, akik azt tanították, hogy az Úr testének és vérének vételére készülve a szívünket kell megtisztítanunk. Ennek módja a bünbánat és a szív fel­ajánlása Istennek. „Emeljükföl szívünket!” - így hang­zik az eucharisztia ünneplését bevezető felszólítás, mely az őskeresztyén időkből, a legelső századokból fennma­radt liturgiatöredékek mindegyikében megtalálható. A fölemelés itt nem lélektani folyamatra utal, hanem az ószövetségi áldozati kultuszból átszármazott kifejezés: fölajánlást, áldozati ajándékként való átadást jelent. Szí­vünket, és ezen keresztül egész valónkat kell Istennek át­adnunk, mint áldozati ajándékot. Ha ezt tesszük, akkor Isten maga fogja megtisztítani szívünket mindattól, amit Jézus a belső tisztátalanságról szólva felsorolt. Másrészt Isten nem is éri be ennél kevesebbel: szívünkre, és általa egész valónkra igényt tart, hiszen Jézus testében és véré­ben ő is a neki legdrágábbat adja. Kezdetben erre a szív fölemelésével kifejezett önátadásra gondoltak azok, akik a Krisztus testében és vérében való részesedést áldozás­nak mondták. Mert amennyire igaz, hogy Krisztus áldo­zata az egyetlen és örökérvényű áldozat, ami Isten és em­ber között kiengesztelődést szerez, annyira igaz az is, hogy az újszövetség népe hálaáldozatként (eucharisztia) önmagát ajánlhatja fel Istennek. Az újszövetségnek erre a mindennapi áldozatára utal 319. énekünk is: Isten, szívem néked adom Kedves ajándékul, Ezt kívánod tőlem tudom, Fogadd sajátodul! Véghelyi Antal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents