Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-02-18 / 8. szám

4. oldal 2001. FEBRUÁR 18. Evangélikus Élet BABILON FOLYÓI MELLETT LAKTUNK... Mártírjainkra emlékeztünk KÉSZÜLÜNK A KERESZTYÉN NŐK VILÁGIMANAPJÁRA (III.) Otthon, család, mindennapi élet Nyugat-Szamoában A Rákoskeresztúri Evangélikus Egy­házközség 2000 január 7-i istentisztele­tén az 1945. január 6-án deportáltakra emlékezett. Miután 1944 karácsonya tá­ján a román és a szovjet hadsereg kiűzte Rákoskeresztúrról a német csapatokat, Rákoskeresztúron is azonnal megkezdő­dött a szovjet munkatáborokba szánt foglyok összegyűjtése. 1945 újévét kö­vetően készült el a deportálandók neveit tartalmazó lista, melyen Rákoskereszt­úron elsősorban német nemzetiségű, vagy német származású magyar állam­polgárok nevei szerepeltek. A katonai hatóságok a deportálandóknak, | család­tagjaiknak „csak néhány napos robotot” ígértek. Az azóta már lebontott Újlak ut­cai Schmidt házban összeterelt embere­ket 1945. január 6-án családtagok sírása és az evangélikus templom harangszava bú­csúztatta. Útvonaluk teherautón Gödöllő­re, onnét gyalogmenettel Kál-Kápolnára vitt. Az itt tehervagonokba bevagoníro- zott embereket Ordzsonikidze, Makijevka szénbányáihoz vitték. A magukra maradt családok hetente egy alkalommal a rákoskeresztúri evan­gélikus templomban dr. Kosa Pál lelkész vezetésével Istennél kerestek menedéket és vigasztalást. A hozzátartozók 1946- 1947 táján kósza hírekből értesülhettek arról, hogy szeretteik valahol a Szovjet­unióban találhatók. A deportáltak 1948- ban és 1949-ben érkeztek haza. Sok csa­lád megkönnyebbült, végre megérkezett a várva várt családtag. A kényszermun­katáborban eltöltött évek bélyege soha le nem mosható jelként megült áldozatán és annak háznépén. Gyanús személyekké váltak, a nép ellenségei lettek. A tragédia sokkal nagyobb volt ott, ahová soha töb­bé nem tért vissza a deportált hozzátarto­zó. Az életben maradtak, az áldozatok családtagjai soha nem beszélhették ki szenvedéseiket nyilvánosan. Ma is sze­mérmes hallgatás és csönd veszi körül emléküket. Gyülekezetünk kutatásai sze­rint a Rákoskeresztúrról deportáltak közül hetvennégyen voltak egyházközségünk tagjai. 12 evangélikus testvérünk soha nem tért vissza Rákoskeresztúrra... A 137. zsoltár első verseivel kezdő­dött a csendes megemlékezés. Az ünnepi alkalomra a templom előcsarnokában helyeztük el gyülekezetünk 1923-ban használatba vett és az 1945-ben lebontott rákoskeresztúri evangélikus öregtemp­lomban is szolgált, később megrepedt harangját. A harang Vigyázó Sándomé Podmaniczky Zsuzsanna adománya volt egyházközségünknek, édesapja, báró Podmaniczky János emlékezetének megörökítésére. Báró Podmaniczky Já­nos - kora egyik jeles közéleti személyi­sége - 1823-1883-ig volt gyülekezetünk felügyelője. Dr. Léránt István gyülekezeti fel­ügyelő, majd Dudás Mihály gondnok megemlékezését követően Kása László lelkész méltatta az áldozatok emlékét, hálát adva Istennek mindazért a jóért, melyet a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház eddigi lelkészeitől, felügyelői­től, a gyülekezet tagjaitól kapott. Imád­sága alatt gyertyák és emlékmécsek fé­nye világította meg mártírhalált halt test­véreink nevét a templom előcsarnokában található emléktáblán. Egyházközségünk „Babilon folyói mellett laktunk” című, 1995-ben megje­lent kiadványa a lelkészi hivatalban be­szerezhető (1173 Budapest, Bakancsos utca 2). E kiadvány a deportáltaknak állít emléket, dr. Zielbauer György történész professzor gyülekezetünkben elhangzott előadását, valamint a deportálások 50. év­fordulóján elhangzott megemlékezések szövegének szerkesztett változatát tartal­mazza. Egyházközségünk honlapja, me­lyen át a „Babilon folyói mellett laktunk” című kiadványunk internetes változata is elérhető a http://church.lutheran.hu/ra- koskeresztur/ címen olvasható. Dr. Léránt István A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség felügyelője Ismerkedve Nyugat-Szamoa múltjá­val, írtunk már a szigetország múltban gyökerező társadalmi felépítéséről, amelyben ez a nép ma is él. írtunk a ha­gyományőrző közösségekről, a matai rendszerről. Fordítsuk most figyelmün­ket a rendszer alkotóeleme: az otthon, a család felé. Vizsgáljuk meg azt, hogyan élnek a mindennapokban, milyen kérdé­sekkel szembesülnek fiatalok és öregek a nagycsaládokban. Szamoa lakosságának döntő többsé­ge falvakban él. A fővárost, Apiát (ahol a politikai, kereskedelmi, egészségügyi, kulturális központok vannak) a lakos­ság mintegy 20 %-a lakja. Nyugat- Szamoa a világ egyik legnagyobb nép- szaporulatú országa, lélekszáma a XX. században megötszöröződött! A népes­ség fele 15 éven aluli, s csak az 5 %-a 65 éven felüli. A falvak életét a nagycsaládok szerte­ágazó rokonság-rendszere határozza meg. Nagyszülők, több házaspár és ezeknek a gyermekei, a nagybácsik, nagynénik, fogadott gyermekek alkotják ezeket a nagycsaládokat. A település kö­zéppontjában van a közösségi ház, ahol a jelentős „közéleti” események kerülnek megrendezésre, valamint a templom és az iskola. Ezt a centrumot veszik körül a tradicionális faházak, vagy az ezek min­tájára épült kőházak, amelyek a hurriká­nok támadásai ellen nagyobb védelmet nyújtanak. A nagycsalád feje a szinte abszolút hatalommal rendelkező matai. Termé­szetesen szintén a mataik alkotják a falu tanácsát. Ez a testület dönt minden fon­tos kérdésben (pl. az ünnepségek meg­rendezésében), tekintélye a lakosság ré­széről feltétlen engedelmességet kíván. A szamoai családokban sok a gyer­mek. Egy-egy házaspárnak átlagosan hat gyermeke van, de a tíz gyermek sem rit­kaság. Ez azonban nem jelent ökológiai megterhelést, hiszen élelemmel, gyü­mölccsel még mindig gazdagon ellátja őket a termékeny fold. De szükség is van minél hamarabb a gyermekek munkaere­jére! A 10-12 éves gyermekek már hasz­nos segítői szüleiknek az ültetvényeken vagy a halászatban. Az újszülött érkezése minden esetben nagy öröm. Gondoskodó, gyengéd sze­retettel veszik körül az apróságokat, akik szinte kizárólag az anyával való közös­ségben, védettségben növekedhetnek. Erre a boldog időszakra az édesanyák minden más feladat elvégzésétől fel van­nak mentve. Ez azonban sajnos nem tart sokáig. Másfél, két év múlva érkezik az újabb jövevény. A hároméves a többi gyerek közösségébe kerül, ahol megkez­dődik az önállóságra való nevelés. Las­sanként apróbb feladatokat is reájuk bíz­nak. A tízévesek már a földeken és a ház körül is dolgoznak. Ekkor már kemény a nevelés, és a gyermektől feltétlen enge­delmességet várnak el. Nem ritka a testi fenyítés sem. Hadd mutassam ezt be pél­dákkal: Az esti étkezéseknél a gyermekek szolgálnak fel. Először a férfiak esznek, majd az asszonyok következnek. Legvé­gül a gyermekek kapják a maradékot, ami addigra teljesen kihűl. Ezután jön csak a lecke elkészítése. A játékra többnyire már csak holdvilágnál kerülhet sor. Számunkra ez a „ne­velés” elképzelhetetlen. A szamoai gyermekek mégsem bol­dogtalanok: kiszabadulva a szigo­rú felnőttek ellenőrzése alól, bol­dogan élik át a játék felszabadító, minden feszültséget feloldó, egy­mással közösséget teremtő erejét. Minden szamoai gyermek több éven keresztül jár iskolába. Ez alapfokon a falvakban törté­nik. A középfokú oktatás a város­ban, Apiában van. Az oktatás nyelve minden esetben az angol, ami a hivatalos nyelv is. 1997- ben ünnepélyes keretek között nyílt meg Apiában az első hazai egyetem. A felsőfokú képzésért most már nem kell a fiataloknak külföldre menniük. A népesség gyors növekedésé­nek egyik következménye a mun­kanélküliség. Az ültetvényeken, de az iparban, vagy a virágzó ide­genforgalomban sem jut minden­kinek munka. A szamoai fiatalok, 60 %-a munkanélküli. A munkanélküliség szomorú következménye a kivándorlás. Minden harmadik fiatal elhagyja az or­szágot. Új-Zélandban, az USA-ban és Ausztráliában ma már összesen mint­egy százezer szamoai él. Azzal az elha­tározással mennek el, hogy vissza fog­nak térni hazájukba, családjukhoz, de sokaknak ez nem sikerül. Idegenben alapítanak családot. A szülők tisztelete, és az irántuk érzett felelősség (a róluk való gondoskodás kötelességtudata) ar­ra készíteti őket, hogy rendszeresen ha- zaküldjék keresetük egy részét. Ez kü­lönben a családokon túl az országnak is komoly bevételt jelent. Végül egy szomorú statisztika: azok közül a fiatalok közül, akik nem látnak kiutat, a jövőtlenség nyomasztó terhe alól menekülve egyre többen nyúlnak a drogokhoz, alkoholhoz. A fiatalkorúak között igen magas az öngyilkosok ará­nya is. Összefoglalva az elmondottakat: bár a hagyományok őrzése, a nagycsaládi életforma a falvakban még összetartó erő, ezek mégis lazulnak, és a nyugati életforma hatására változik az életmód, a migráció pedig szétszakítja a nagy csa­ládok erős kötelekét. Keveháziné Czégényi Klára Az imanappal kapcsolatban bővebb tá­jékoztatás, és az istentiszteleti füzetből to­vábbi példányok egyházunk Női Missziói Osztályától kérhetők. Cím: 1085 Budapest, Üllői út 24. Tel.: 483 2261 Az evangélikus egyház közbenjárása a németek kitelepítésénél A Magyar Nemzet 2001. január 13-i Hétvégi Magazinjában megjelent egy írás, amely visszatekint a magyarországi németek ötvenöt évvel ezelőtti kitelepítésére. A szerző, Nyíri János megál­lapítja: „Szomorú, hogy a svábok kitelepítése ellen - amelynek lezajlása szembeötlően hasonlít a két évvel korábbi zsidódepor­tálásokhoz - kevesen tiltakoztak, például Shvoy Lajos székesfe­hérvári püspök. ” A leírtakhoz szeretnék kiegészítést fűzni. Számos németajkú egyházközsége miatt is az evangélikus egyházat súlyosan érintette a németek kitelepítése. Az egyház vezetői, Radvánszky Albert egyetemes (azaz világi) felügyelő és Kapi Béla dunántúli püspök 1945. december 15-én és 1946. január 30-án beadvánnyal fordultak a kormányhoz. Érvelésük­ben nem védik a bűnösöket, de kimondják, hogy őket személy szerint kell felelősségre vonni. Helytelenítik, hogy ártatlanokat büntessenek, de a vizsgálat lelkiismeretes és igazságos voltá­nak biztosítását, a bűnösség kollektív voltának megszüntetését s a „fasiszta módszerekre emlékeztető” eljárás mellőzését ké­relmezik. Felhívják a figyelmet a német nemzetiségű lakosság­nak az ország felvirágoztatásában és szabadságharcában ko­rábban betöltött jelentős szerepére, s arra, hogy a háború utáni újjáépítés során különben is szükség lenne a németek dolgos kezére. Felteszik a kérdést: ha a magyarok így bánnak a közöt­tük lakó németekkel, mi várható a többi nemzettől azokban az országokban, ahol magyarok élnek. Az akkor négy evangélikus egyházkerület vezetői, elsősor­ban Kapi Béla, Kuthy Dezső és Ordass Lajos püspökök, illet­ve a püspökhelyettesek (Csengődy Lajos, Kemény Lajos, Marcsek János) 1946. február 23-án és 1947. júliusában ugyan­csak a kormányhoz fordultak és konkrét sérelmekre nézve kér­ték a kormány, a belügyminiszter, a telepítési kormánybiztos­ság és a mentesítési biztosság közbelépését. Hangjuk udvarias, ugyanakkor határozott, s egyúttal drámai: „Kénytelenek va­gyunk kijelenteni, hogy a németség kitelepítésére vonatkozó törvény végrehajtásának mértékét és módját nem tudjuk össze­egyeztetni az emberi joggal, az igazsággal és az örökkévaló Is­ten törvényével. Nem tudjuk azokat összeegyeztetni nemze­tünk létharcával és történelmi érdekével sem.” Nem kevesebbet kémek, mint azt, hogy a kormány vizsgál­ja felül döntését és „haladéktalanul intézkedjék aziránt, hogy a jog- és igazság ellenére kitelepített német anyanyelvű magyar nemzetiségű testvéreink és mindazok, akikkel szemben igaz­ságtalanul és jogtalanul alkalmaztatott a kitelepítési kényszer, hazánkba visszatérhessenek.” A beadványok elküldésének tényéről tájékoztatást adtak és tartalmukat ismertették a lelkészi kar előtt az egyházi sajtó út­ján. Amikor egy újabb rendelkezés pártatlan és igazságos vizs­gálatot ígért, hogy kik vehetők és veendők fel a kitelepítendők kimutatásába, ezt megküldték a lelkészeknek. Világosan ki­mondták, tájékoztatásuk célja, hogy a lelkész jogvédelemre jogosult híveinket a kitelepítés esetén megvédelmezni segítse. Ha hivatalos végrehajtó közegek figyelmen kívül hagynák a kormányrendeletet, tegyen nálam a nevek felsorolásával táv­iratijelentést, hogy a kormánynál megtehessem a szükséges lé­péseket.” Nem csak püspöke felszólítására járt el ennek meg­felelően számos evangélikus lelkész és követett el mindent, - az akkori körülmények között olykor valóban már-már a lehe­tetlent, - a kitelepítésre ítéltek maradása érdekében, hanem hí­veihez való ragaszkodásból és irántuk érzett szeretetböl is. Minden bizonnyal ez egy tényező abban, hogy az egykor kite­lepítettek és utódaik harag és neheztelés nélkül látogatnak „el­ső” hazájukba. A kitelepítések végrehajtásával a tragédiák sora nem ért vé­get. Szállingózni kezdtek az orosz fogságból az első németek: „Hazatérnek ifjaink és leányaink, akik munkaszolgálatra vitet­tek ki és most hazaérkezésükkor nem találják községükben ki­telepített szüleiket, rokonaikat. Szülőházukat és földjüket is idegenek vették birtokukba” - írják a püspökök körlevelükben 1947. október 17-én és felszólítják a lelkészeket, - „hogy lel­kipásztori gondjukat fogságból hazatérő testvéreinkre kiter­jesszék és azok megsegítésére mindent elkövessenek.” A püspökök azonban, míg az egyik dologban erőfeszítéseik­nek még semmi eredményét sem láthatják, már egy másik prob­lémával szembesülnek. Hiszen megjönnek az elüldözöttek he­lyére a Csehszlovákiából kitessékelt magyarok, akik hasonló gondokkal küszködnek itt, mint - legalábbis az első időben új hazájukban a kitelepített németek. A idézett körlevélben az egy­házi elöljárók kérik a lelkészeket, a fogságból elengedett néme­tek mellett az újonnan érkező magyarok gondját is vegyék ma­gukra és segítsék letelepedésüket. Nem gondolják, hogy fárado­zásuknak a jövőben több sikerük lesz, de a reményt egyelőre nem adják fel: „Jóllehet ez irányban mindent elkövet egyhá­zunk, fájdalommal kell látnunk törekvéseink eredménytelensé­gét. Mégis minden érdekelt lelkésztestvért arra kérek, hogy a betelepítésre vonatkozó helyzetről, és az ezzel kapcsolatos eset­leg megkísérelhető kívánalomról engem tájékoztasson.” Akkor még talán ők sem sejtették, hogy ennél nehezebb idők következnek. Amikor már nem csak eredménytelen a szólás, de meg sem engedett. Dr. Reuss András Mi történik a konfirmációban? Mi a története? Mit tehet a család, illetve a gyülekezet? Hogyan kapcsolódik a konfirmáció a kereszteléshez és az úrvacso­rához? A konfirmációt érintő ezen alapkérdéseket veszi számba a Gyülekezetpe­dagógiai Füzetek sorozat 3. kötete, „Kezed rajtunk" címmel. A körüljárt té­mák mellett személyes visszaemlékezések, vallomások, sőt szülői levelek olvas­hatók a konfirmációról. Ajánljuk a kötetet konfirmandusoknak, szüleiknek, felnőtt keresztségre és konfirmációra készülőknek, az egyházi élet valóban fontos témáin szívesen gon­dolkodó felnőtteknek - érdeklődő, tanulni kész keresztyén testvéreknek. A Kezed rajtunk címmel megjelent könyv - csakúgy, mint a sorozat korábbi két kötete - Szabó Lajos szerkesztésében, több lelkész és gyülekezeti tag alkotó munkájával készült. Befejező része konfirmációval kapcsolatos imádságokat, el­mélkedéseket tartalmaz, valamint megjelentet néhányat azokból az írásokból, amelyek az Evangélikus Életben közölt felhívásra, a kötet készítése közben, ol­vasóinktól érkeztek. A könyv megvásárolható az Evangélikus Sajtóosztályon, a Huszár Gál köny­vesboltban, valamint megrendelhető a Teológiai Irodalmi Egyesületnél (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.). Kísérje útját Isten áldása - emberek és gyüleke­zetek megerősödésére. Mérete: B5, 168 old. Ára: 650 Ft. Minden érdeklődőt szeretettel hívunk közgyűléssel egy bekötött missziói napunkra 2001. február 24-én, szombaton 10-15 óráig a Deák téri gyülekezet nagytermében, ahol szerény ebéddel is szolgálunk. Missziói nap témája: ,, Véneitek álmokat álmodnak, ijjaitok pedig látásokat látnak " (Joel 2,28) Napirend: 1. Reggeli áhítat 2. Előadás: „Véneitek álmokat álmodnak” - dr. Fabiny Tibor ny. teol. tanár 3. Közgyűlés 4. Ebéd’ 5. Előadás: „ltjaitok látásokat látnak” - Gabnai Sándor lelkész 6. Beiktató áldás - igemagyarázat - imaközösség Bolla Árpád, elnök \ I I I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents