Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-23 / 52. szám
10. oldal 2001. DECEMBER 23. Evangélikus Elet KARÁCSONY 2. ÜNNEPE Karácsony a feltámadás fényében Ézs 11,1-9 ÓÉV ESTE Az Ige üzenete a polgári év utolsó napján Hogyan ünnepeljünk egy nem egyházi ünnepen? Az Újtestamentum nem tesz említést arról, hogy a korai keresztények megünnepelték volna Jézus Krisztus születését. Az evangéliumokban inkább arról olvasunk, hogy Jézus halálára, nem pedig születésére való emlékezést parancsolta meg tanítványainak. Továbbá a levelek egyikében sincs szó olyan Krisztusban újjászületett emberekről, akik Istent szent Fia születése révén dicsőítették volna. Az Apostolok Cselekedeteiben leírt üzenetben sincs szó karácsony tényéről. A fiatal gyülekezetek hittudatában elsősorban a csodálatos feltámadás nyert visszhangot. Emellett persze aligha gondolhatunk arra, hogy az első keresztények nem ismerték a betlehemi csecsemő történetét. Inkább az lehetett a helyzet, hogy gondolataik elsősorban a feltámadással voltak kapcsolatosak és ebből a győzelmi tényből bizonyították a maguk hite, valamint hitvallástételük számára azt, hogy Jézus valóban az volt, akinek igényelte magát, tudniillik Messiás. A halált és a bűnt győzte le, aminek mindennapi következménye lehet a feltámadott Úr győzelmében való részvétel, a Benne való hit és bizodalom által. Érthetőnek látszik az első keresztények e magatartása, hiszen sokkal közelebb voltak hozzájuk a feltámadással kapcsolatos események, mint Jézus életének kezdeti történései. Nem is beszélve arról, hogy csak a megváltói mű végéről lehet érteni akár Jézus korábbi életét, akár pedig az ószövetségi próféciák Krisztusra mutatását. Azonban, miután hitük hordozója lett annak a felismerésnek, hogy a názáreti Jézus valóban Isten Krisztusa, figyelmük a názáreti e világba való érkezésére terelődött. Jellemző példa lehet Lukács evangélista élete, aki miután pogány családból származott, minden bizonnyal a feltámadott Úr révén lett kereszténnyé, nem peTávol élünk egymástól. Nem ismerjük egymás örömét-bánatát, szíve vágyát és igyekezetét. Talán egész másképp Ítéljük meg, mint amit tesz és gondol, s ennek egyik oka az lehet, hogy noha fizikailag közel élünk hozzá, lelkileg mégis távol. A telefon, a tévé, vagy az egy lépcsőház ugyan „testközelbe” hoz a másik emberrel, mégis ismeretlen és idegen marad. Gondolataival, szokásaival, szenvedésével és vágyaival. Vagy talán úgy érzed, hogy éppen tőled vannak távol a többiek. Nemcsak a városrészedet bontották le és költöztettek egy „tízemeletesbe”, de egy darab meghalt a múltadból, amihez kötődtél és így 40 fölött már nehéz teljesen újat kezdeni. Aztán ott a hajsza, a hétköznap gondjai és nem utolsó sorban a bűnök. Sok mindenre talán már rájöttél, hogy másképp kellene. De hát nem lehet, mert ott az ördög, akinek a neve azt jelenti: szétdobáló. Fizikailag, szellemileg és lelkileg is szétszórt az életünk. Annyi irányba haladtál az elmúlt évben. Szükséges, hogy így maradjál? Ezékiel mai próféciája azzal bíztat, hogy nem. „Szedd össze magad!” - bíztatnak mások, de nem megy. Csak Isten tud összegyűjteni, összeszedetté és közösséggé tenni. Hogy eklézsia, azaz kihívottak legyünk. Magához hív. Az Ő gondolatai és terve köré, az Ő szeretetéhez. Jézus köré. Aki ma is él, és lám, már maga köré is gyűjtötte ennek az Igének az olvasóit. Köztük téged is. Igénk az Ezékiel könyvéből való. A 37. fejezet Júda és Izráel újraegyesítéséről beszél „Dávidnak”, Isten szolgájának az uralma alatt, aki az Úr Jézus előképe. Nézzük hát, miben is egyesít bennünket ő! Alku a két fél között. Általában a megegyezések, dolgok elrendezése alkalmával csak az egyik fél megelégedett: aki jól, vagy jobban járt a másiknál. Az egyik nyer és boldog, a másik veszít. Ezékiel próféciája arról szól, hogy másképp lesz mindez, amikor az új Dávid lesz királlyá népén. Jézus és az övéi kapcsolata más. Jézus örül, hogy elérte célját: élete árán megváltott bennünket és feltámadásával utat nyitott az örök élet felé. A hívők pedig boldogok, hogy Pásztoruk van (25.v.), békességet nyertek (26.v.) és az Úrtól olyan életteret kaptak, ahol kiteljesedhet szolgálatuk és értelmet nyer minden munkájuk (25.v.). - Jézussal tehát olyan szövetséget nyerőig közvetlen elhívás által, mint például a tanítványok vagy Pál apostol. Mivel nem lehetett Jézus földi munkálkodásának tanúja, ezért - amint írja - „gondosan utánajárt” Jézus élete történetének olyanoknál, akik „kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének”. Majdnem azt mondhatnánk, hogy Lukács életén keresztül a kor kereszténységét mérhetjük. Hiszi az újra élő Krisztust, de már kérdez a Názáreti élete felől is. Ha az ősegyház akár korábbi, akár pedig viszonylag későbbi (Krisztus halála utáni 25-30 évvel, tehát 55-60) szakaszára tesszük a karácsonyi történet ismertté válását, annyi több mint bizonyos, hogy nagy örömmel fogadták a hívők, de különösebb meglepődés nélkül. Mert hiszen a már ismert szerető Isten arcát fedezték fel abban a csendes és alázatos világba jövésben, ahogyan Jézus született. Többen közülük ismerhették az ember Jézust, aki nem szégyellte az egyszerű munkát apja műhelyében, vállalta alázatosan az életre irányuló prédikáció visszahatását emberek részéről, tanítványai meg nem értését, végül a halált az ember: ellensége kezéből. Milyen nagyszerűen és pontosan illett a karácsony, az apró gyermek Jézus képe abba a történetbe, amelyet már a nagypénteki és hús vét Jézusáról ismertek. Az őskeresztények lényegében visszafelé néztek karácsony eseményére, nem úgy, mint mi, akik az ádventtel kezdődő ünnepkörön át jutunk el a böjti, húsvéti és pünkösdi időszakokhoz. De csak néhány emberöltő kellett ahhoz, hogy karácsony tényét nagy örömmel ünnepeljék, mint hitük központi tartalmát: Isten értünk lett emberré! Mert megértették, hogy bár időrendben az Újszövetség története a bölcsőnél kezdődik, de számunkra a megértés mégis mindig Jézus halálával és feltámadásával van adtunk, melyben senki sem jár rosszul. Ahol mindenki jól jár. Ahol éppen ezért bizalomban élhetünk. Kiskirályok a Nagy Király ellen. A Karácsony utáni vasárnap az Istennel és az Istenben való megbékélés vasárnapja is. Ezen a napon sokszor előkerül a betlehemi gyermekgyilkosság története. Mert Heródes nem tudott belenyugodni, hogy valaki ő elé kerüljön, hogy valaki nagyobb legyen nála. Magának akarta a dicsőséget, s amikor egy új király születéséről beszéltek a napkeleti bölcsek, úgy érezte, hogy meginog a trónja. Hogy ő ezzel kisebb lesz. S, hogy megtartsa azt a dicsőséget, amely sosem volt az övé, megöletett minden kisgyermeket Betlehemben. De Jézus életben maradt. S a betlehemi angyalok éneke, a pásztorok és bölcsek bizonyságtétele után maga ez az élet hirdette Isten dicsőségét. A golgotái kereszten át a föltámadásig... Heródes nem tudta elfogadni a maga helyét, a maga szerepét. A Nagy Király előtt hódolva, ő szépen egy kis király maradhatott volna, de így: „kiskirály” lett. Nem így vagy-e te is? A dicsőség, az elsőség, az uralom kell. S ha nincs, jön a „betlehemi gyermekgyilkosság”. A másik akadályozása, hogy Jézushoz menjen, a másik lenyomása és elnyomása, hogy így légy magasabb. Pedig milyen szép helyünk lehetne: „királyi papságként” a Nagy Király mellett (lPt 2,9). O kész egyesíteni a te lehetőségeidet a maga hatalmával. Egy-ügyűek vagyunk. Mint Isten pünkösdi népe, akik az első Pünkösd után élünk. Akkor az Úr összehozta ajeruzsále- mi zsidókat az egész országbelieken túl a diaszpórákban élőkkel is, akik közül sokan már a nyelvet sem beszélték. De Isten Lelke eggyé tette őket, elvégezte, hogy megértsék egymást. A különböző nyelvet beszélők, de az egy nyelvet beszélők is. Mert „Krisztus szeretete kiáradt a szívükbe”. Az egy ügy, az egy személy köt össze bennünket. Stanley Jones mondta egy különféle keresztyéneknek tartott előadása alkalmával: „Ha azt kérdezném tőletek, hogy miben hisztek, akkor annyiféle választ kapnék tőletek, ahányan jelen vagyunk. De ha azt kérdezném, hogy kiben hisztek, mindnyájan ugyanazt válaszolnánk: Jézusban.” így kössön össze és tegyen „egy-ügyű” emberekké minket a mi egyetlen, de nélkülözhetetlen megváltónk a következő esztendőben. Ha O lesz az va. Isten bűnbocsátó kegyelmét látó ember veszi igazán észre karácsony mondanivalóját: Isten érted lett emberré! Ezt a gondolatot fejezi ki látnoki víziójában Ezsaiás próféta textusunk első két versében: „ Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. ” A negyedik században Nagy Konstantin császár (aki különben a mostani angliai York-ban született) rendelete a pogány napforduló ünnepét egyházi ünneppé nyilvánította, amelyen Jézus születésére emlékeztek. Azonban ettől az időtől kezdve, mivel már előnyt jelentett kereszténynek lenni, kezdett erősen keveredni a pogány vigalom a keresztény örvendezéssel. Ezért kell minden karácsonykor megfontoltan és mélyen nekünk is visszatekinteni karácsony igazi jellegére. Az első karácsonykor az angyalok és a pásztorok békességet és jóakaratot hirdettek. Üzenetük harmonikus folytatása, - szimbolikus - beteljesedése az ézsaiási próféciának: „Akkor majd farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. ” (6. vers) Ma nagyon disszonánsnak tetszhet ez a beszéd. Naivnak, a „realitásokkal” nem számolónak. Mégis a mi teremtő, gondviselő és megváltó Istenünk ma is egy új - időt és teret átfogó - realitást, békességet hirdet, és jóakaratot munkál. Tudja, hogy háborúval, félelemmel, gonddal, rettegéssel van tele az életünk. De a rémület és az elhagyatottság szűnik, oldódik, ha szívünkkel és értelmünkkel elfogadjuk: Isten az emberközelítés és a szeretet legszebb példáját adta Jézus urunk születésében. Pátkai J. Róbert (London) egy ügyünk, akkor majd összeköt szeretet- ben az Atyával, meggyógyítja összetört és szétszórt életünket és közösséggé formál Jézus, a Szabadító, a Nagy Király által. Imádkozzunk! Urunk, nagy Királyunk, köszönjük, hogy Karácsony folytatódik. Köszönjük, hogy életedet adtad értünk emberekért, hogy aki hisz teben- ned, az bűnbocsánatot és új életet nyerhessen. Segíts letenni kiskirályságunkat, hogy a mi és minél többünk életében te lehessél a Nagy Király. Amen. Széli Bulcsú (Kispest) Akarva-akaratlanul ránk köszönt az új esztendő. Még bele sem léptünk jóformán az új évszázad első évébe, s máris lefutottak napjai: megint változnak az évszámok. Kecsegtet-e valamiféle újjal ez az új év egyáltalán? Hiszen gondterhes időkben kell szembenéznünk életünk kihívásaival, amiken tulajdonképpen mit sem enyhít az, hogy még mindig karácsony ünnepének a hatása alatt, a karácsonyi ünnepkörben találjuk magunkat. Ha nem is éppen fejünk felett, de messzebb valahol ropognak a fegyverek, a gonosz még mindig igényli a maga pusztító hatalmát, és sem lelki, sem fizikai ínségről sem észleljük, hogy visszakozóban volna. Sőt! Mégis, újév első napjának van jelentősége, különösen a keresztyén ember számára. Az újdonság arra késztet, hogy azzal csínján bánjunk, megbecsüljük, s ameddig csak lehet, új voltát meg is őrizzük, vigyázzunk rá. Milyen jó, hogy ehhez az egyház szép szokása nyújt segítséget, amint évünk első napján Jézus nevét ünnepli, s az Ő neve lehet jelszavunk, amint az új évbe lépünk - ahogy egyik énekünkkel is ezt bizonyítjuk. De mit is kezdjünk ezzel a névvel? Jézus maga biztat, hogy kérjünk az O nevében, amit csak kémünk szükséges. S talán máris folyik a számítgatás, hogy mit is fémjelezzünk ezzel a névvel, mit is kérjünk hamarjában, ha ez a kérés az „O nevében” ilyen könnyen megy. A magunk igényeivel párhuzamos a másik ember, a közösség, a nemzet, s még a világ miriádnyi igénye, s ezt mind Őhozzá Kevés olyan kiemelkedő napról tudunk, amelynek - tulajdonképpen - nem egy, a Szentírásban megemlített esemény az alapja, vagy amelynek eredete valamilyen egyháztörténeti, esetleg nemzetünk történetében nagy szerepet játszó évfordulóval kapcsolatos és mégis - néha egész nap, néha a nap bizonyos óráiban - nyitva vannak a magyar keresztyénség templomai és főleg az esti órákban ott istentiszteleteket tartanak. Ezek közé tarozik a polgári év utolsó napja. Persze, a Bibliában van szó az esztendők szerepéről, azok kezdetéről és végéről. Ezek az Ótestamentum népe számára először családi és közösségi, végül templomi ünnepek voltak. Jézus is biztosan megülte ezeket az ünnepeket. Először családjával, majd később tanítványaival együtt. De ezeknek semmi kapcsolatuk nem volt sem a környező népek, óévtől búcsúzó vagy újévet fogadó ünnepségeivel és az akkor már három világrészre ki- teijedő Római Birodalom egy nemzedékkel korábban meghatározott, Julius Cézár által kihirdetett és hivatalossá tett naptárreform szerinti renddel. E szerint ugyanis az új év március elején kezdődött, vagyis az óévtől való búcsúzás szertartásait, ha voltak ilyenek, akkor azokat a 12. hónapnak számító február hónapnak a végén tartották. Ilyen helyzetben éltek több száz évig a megalakult keresztyén gyülekezetek, amíg a római hatóságok rendelete révén az esztendő két utolsó hónapjából - januárból és februárból - az év két első hónapja lett. Ez azonban nem zavarta az első századokban szolgáló gyülekezeteket, mert ezek az Ótestamentumból ismertek egy másik hagyományt, amelyet „prófétai”- nak mondhattak. Voltak idők ugyanis, amikor Isten embereket használt fel arra, hogy az Úrnak a néphez szóló üzenetét azok bármikor, ünnepnapokon vagy hétköznapokon, nagy események idejében vagy a lelki élet megromlásának az időszakában hirdessék, teljesen függetlenül ajeruzsálemi templomban folyó, vagy a többi városokban és falvakban meghatározott napokon tartott zsinagógái istentiszteletektől. Ezt a „prófétai hagyomány”-t szeretnénk most mi is követni, amikor óévi elmélkedésre alkalmas üzenetként közlünk kellene vinni - még a frivol igényeket sem bánnánk - csakhogy rendeződjenek az életek ideig-óráig, és jobban menne különösen a „miénk”. Azonban ez a „Jézus” név nem ilyesmiért idézhető. Tudjuk jól egyéb Szentírási helyről, hogy az Ő neve mindennél nagyobb égen és földön, s előtte minden térdnek meg kell hajolnia. Csakis ebből a nézőpontból lehet, vagyis illik az Ö nevét ajkunkra vennünk. S akkor rögvest megváltozik az értékelés, hogy mi is a szükséges. A mi elhivatottságunk ebben a földi világban, hogy „keressük Isten országát és az Ő igazságát”, s akkor a napi szükség is kielégítésre kerül. Amikor a tanítványok köréből kiváló Jézus őket bátorítja, és számukra megjelenti egykori visszajövetelét, ezt a mindenek felett való névnek a tudatát adja a szívükbe. Minden kérést, szükséget, ebbe a névbe kell, lehet foglalni, de minősítéssel ám! Az a feltétel, hogy a kérés szolgálja Isten, az Atya dicsőségét. A kérés ekként kap érdemleges választ. Élnünk szükséges ezért magával a névvel, ami azt jelenti: Szabadító. Karácsonyban hatalmasan cselekedett velünk Isten azzal, hogy abban a betlehemi jászolban Mária megszülhette a szentfiút, Jézust, a Szabadítót, akiben Isten lépett hozzánk, másik nevén, mint Immánuel. A bűn-ördög-halál kárhozatos szorításából való szabadulás titka ez a név: Jézus. Nem a jászolbölcső körüli romantikás ellá- gyulásra, hanem, hogy onnan arra nézzünk - hallgatva az igét, értékelve Keresztséegy ritkán olvasott bibliai könyvből, Zofóniás próféta írásából három verset: „ Szedd Össze magad, szállj magadba te szemérmetlen nép. mielőtt bekövetkezik az ítélet, mielőtt rátok tör az Úr izzó haragja, mielőtt rátok tör az Úr haragjának napja! Mert oly gyorsan jön az a nap, ahogyan a polyva száll! Keressétek az Urat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényt! Törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán oltalmat találtok az Úr haragjának napján!" (2. rész 1-3. v.) Ebben az üzenetben három útmutatás van. Az első: Hogy akár akarjuk, akár nem, az Úrral való találkozás ideje, minden emberhez eljön. Mégpedig gyorsabban, mint gondolná. Azaz: mindig ád- ventben kell élnünk. A második: Bár másoknak jó véleménye lehet rólunk (...„akik alázatosan éltek a földön és teljesítitek a törvényt...”), Isten előtt nem vagyunk olyanok, mint amilyeneknek Ő minket látni szeretne. Ezért soha sincs az óévtől való búcsúzás magunkba szállás és bűnbánat nélkül, de ugyanakkor hálaadás nélkül sem. A harmadik egy ígéret elfogadása: helyzetünk mégsem reménytelen. Hiszen mi is kereshetjük az Urat, talán életünk végéig úgy, hogy Igéjét hallgatjuk és ajándékaival élünk, valamint Istenhez a megvilágosítás leikéért könyörgünk. Életünk pedig alkalmas módon bizonyságot tesz az Úr előtti alázatosságunkról - a Benne való hitünkről - és az emberek iránti igazságos magatartásunkról, az irántuk való szeretetünkről. Ez a reménység, amibe „kapaszkodhatunk” ugyanaz, amelyet Jézus négyszáz évvel később szintén kifejezett a „terméketlen fügefa” példázatában (Lk 13,8), ahol a vincellér szerepében O Maga is megjelenik és ezt mondja a kert gazdájának, aki a terméketlen fát ki akarja vágatni: „Uram, hagyd meg még ebben az évben... hátha terem (gyümölcsöt) jövőre...” Ha ez a reménység számunkra is érvényes ígéret, azaz, ha az ígéretet hittel fogadjuk ezen az estén a szívünkbe, békességgel léphetjük át a polgári Ó- és újév küszöbét. Pósfay György (Genf) günket, élve gyakorta az Úrvacsorával -, aki szenvedésével, a keresztfán való halálával, de feltámadásával tett mindnyájunkat szabaddá. Csakis ebben a keretben érthetjük meg a jelentőségét annak, hogy mi történt, amint ünnepelünk, ezekben a drága szent időkben, s miként vagyunk mi is részesei ezeknek az eseményeknek a maguk ideig és örökkévaló kihatásában. Ezért hív minket Jézus arra, hogy viszontszeressük Őt és ezért is lehet Őt viszontszeretni: megcselekedni az Ő parancsolatait. Azt, hogy merjünk Isten-központúságban élni akkor, amikor minden arra csábít, ösztönöz, hogy önmagunkat helyezzük a figyelem közepébe, s mennyire csődöt mondunk így minduntalan. És még, hogy nyújtsuk ki kezünket, nyissuk meg szívünket, osszuk meg adottságainkat embertársainkkal, valahogy a Máténál (25. fejezet) leírt mértékben és formában. Az ínségeket nem kerülhetjük el a „másik oldalon”, s a mi Jézusunk, mivel ígérte visszajövetelét, számon is kéri majd, hogy megcseleked- tük-e legalább is a haszontalan szolga mértékében, hiszen csak azt tettük, amit meg kellett tennünk. Szabad kémünk, hogy az Atyát dicsőítsük, és lehet szolgálnunk, hogy a Fiú szeretetében egymásért élhessünk. Ehhez ígérte meg Jézus Urunk a Szentlélek eljövetelét, ihletését, vezérletét, éppen erre a mi új esztendőnkre is. Jöjj, áldott Szentlélek és tedd áldottá a mi új időnket! Bernhardt Béla (Cleveland) KARÁCSONY UTÁNI VASÁRNAP Szétszórt emberek - összegyűjtő Isten Ez 37,24-29 UJEV Imádsággal és szolgálattal az új esztendőbe! Jn 14,13-15
