Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-12-23 / 52. szám

Evangélikus Élet 2001. DECEMBER 23. 11. oldal Nemes népszokások - haszontalan hiedelmek Emlékek karácsonyfa mellett Beszélgetés Rédey Judit muzeológussal Feldíszített karácsonyfa az 1850-es évekből - a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban A karácsony, a legnépszerűbb keresz­tény ünnep, mely köré a legkülönbö­zőbb eredetű szokások és képzetek cso­portosultak századok folyamán. Ha e szokások és hiedelmek eredetét szeret­nénk kutatni, akkor végig kellene kí­sérnünk a kereszténység történetét, ele­meznünk kellene a római és közelkeleti ünnepeket, valamint ismernünk kelle­ne az európai népek kereszténység előt­ti szokásait is. E téli jeles napokat az egyház által szabályozott ünnepi szakasz fogja össze. Az ünnepkör november végén, decem­ber elején kezdődik az adventtel. A köz­beeső ünnepeknek (András, Miklós, Lu­ca, stb. napja) sajátos ünnepi szokásai vannak. Ezek részben vallási eredetűek, részben népi hiedelmeken alapulnak, a jövőhöz, a jövő év terméséhez kötődnek December 24-e, Ádám-Eva napja a karácsonyi ünnepkör legjelesebb napja karácsony „vigíliája”, az adventi időszak utolsó napja. Számos szokás, hiedelem kapcsolódik ehhez a naphoz: tilos volt kölcsönadni és kérni, mert az elvitte a gazda hasznát. Mindenki a ház körül dolgozott, tilos volt erdőn, mezőn tevé­kenykedni. Nem volt tanácsos varrni, fonni, foltozni, mosogatni. E napon a ki­terített mosott ruha is bajt, betegséget hozhatott a családra. Az e napon állított karácsonyfának előzménye egyrészt a termékenységet, életet jelentő életfa, termőág. Másrészt középkori egyházi eredetű szokás, mi­szerint Ádám-Éva napján előadták a te­remtés történetét. A paradicsomi életfát örökzölddel, fenyőfával helyettesítették. A karácsonyi ajándékozás a kará­csonyfa-állításánál is újabb szokás. Aján­dékot régen a kántálók, betlehemezők kaptak, ételfélét, esetleg egy kevés pénzt. Sok helyen a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot. December 25. - karácsony napja, a téli napforduló ősi ünnepe, a keresztény­ségben Jézus Krisztus földi születésének emléknapja, az életet adó fény megszü­letésének napja. A hagyományos magyar paraszti életben a család ünnepe. Ez a nap munkatilalommal járt, csak a leg­szükségesebb munkákat végezték el. Ez a nap a bethlehemezés ideje. A ka­rácsonyi betlehemi jászol állításának szokása Assisi Szent Ferenc leleménye. Az Assisivel szomszédos Greccióban Ferenc felépítette karácsonykor a betle­hemi istállót: eleven ökröt és szamarat állított bele. A legrégibb ismert magyar nyelvű betlehemes játék szövege a váci egyházmegyei könyvtárból került elő. Liptay István ecsegi plébános jegyezte fel 1684 és 1694 között. Betlehemezni általában karácsony dél­utánján indultak a fiatalok, s késő estig sorba járták a falu portáit. Napjainkban kétféle betlehemező szokás ismeretes: az egyik, az élő szereplőkkel, a másik bábfi­gurákkal játszott változat. Mindkét fajtá­ját hasonlóképpen játszák, azonos szerep­lőkkel (pásztorok, angyalok, Mária, József). A betlehemezés fontos kelléke a kis templom, melynek belsejét a bibliai történet szereplői népesítenek be, egyik­ből sem hiányozhat a királyokat Betle­hembe vezető csillag. A bábtáncoltató betlehem főleg a Ba- laton-felvidéken szokás, ugyanazt a tör­ténetet kis bábszínpadon bábfigurákkal adják elő. A középkorban ezt a játékot az oltáron mutatták be, s mivel később vilá­gi elemek is szövődtek az előadásba, ki­tiltották a templomból. Ugyancsak a Dunántúlon terjedt el a Szállást keres a szent család elnevezésű szokás. Egy-egy faluban 10-15 család vesz részt a játékban, egy festett szent- család-képet december 15-töl kezdve minden nap hangos énekszóval más­más házba költöztetnek. A karácsonyi ünnepnek már régóta része ez a drama- tikus játék, amelyet eredetileg a temp­lomokban vagy azok előtt adtak elő. December 26. - karácsony másodnapja István napján zabot és sót szenteltetett a régi falu népe, istentisztelet után „istvánoltak”: zeneszóval, rigmusokkal köszöntötték fel az Istvánokat. Ehhez a naphoz kötődött a regölés szokása is. A re- gölés a legények és a házasemberek ter­mékenység-, bőség- és párokat összeva- rázsló, házról házra járó köszöntő szokása. A téli napforduló pogánykori emléke. Ha­gyománya, szövege és dallama a legto­vább Nyugat-Dunántúlon és Udvarhely környékén maradt fenn. A regölést archai­kus rítuséneknek tartja a kutatás, amely a sámánénekkel is összefügghet. A regös (énekmondó) a régi magyarok sámánjainak, varázslóinak egyik elneve­zése lehetett. A középkorban a regus szó királyi együttivót jelentett. A regösök kö­csögdudákkal, csörgős botokkal, csengő­vel, regös síppal, furulyával keresték fel elsősorban a lányos házakat. Öltözetük: kifordított báránybőr kucsma és bunda. Általában 20-30 fős csoportokban mentek, pálinkával, süteménnyel kínálták őket. December 27-én Szent János napjá­hoz kapcsolódik a borszentelés szokása. A szent bornak mágikus erőt tulajdoní­tottak, beteg embert, állatot gyógyítottak vele. Öntöttek belőle a boroshordókba, hogy ne romoljon el a bor. December 28-ka Aprószentek napja, a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kis­dedek emléknapja. Ezen a napon vessző­ből kis korbácsot fonnak, és a gyerekeket vagy az egész háznépet megveregetik, hogy frissek, egészségesek legyenek. Veres Emese Gyöngyvér Kevesen ismerik a Kereske­delmi és Vendéglátóipari Mú­zeumot, pedig aki betér az ódon épületbe, a budavári öreg falak között kedves régi tárgyakat talál, amelyek leg­többje a csodával határosán maradt épségben: évszázado­kat, pusztításokat, bombata­lálatokat vészelt át. Rédey Judit muzeológussal csillogó karácsonyokat idézünk, régi és közeli emlékeket, hagyo­mányőrzést és meg-megújuló folytatást a hóillatú délelőttben.- Már a pogány korban is megünnepelték a téli napfordu­lót - kezdi a beszélgetést amikor a fény újjászületik. Ré­gen ez volt az új év kezdete, az örökzöld növényeknek a felállí­tása, vagy díszítésre való hasz­nálata is ebből az időből szár­mazik. .. A fenyőt, a borostyánt, a fagyöngyöt mind alkalmazták díszítésre, de a karácsonyfa nem olyan régi, valószínűleg német eredetű. A legenda sze­rint Luther volt az első, aki gyerekeinek karácsonyfát állított, és ez is egy pogány germán szokásnak a megszelídítése, a keresztény ünnepbe való bevonása.- Miért állították?- Az volt a hiedelem, hogy karácsony előtt elszabadulnak a rossz szellemek, viszont a fenyőfa, az örökzöld, az életfa távol tartja az ártó gonoszt, mintegy va­rázseszköz a démonok száműzésére. A fenyőfának többféle szimbolikus jelenté­se van: az egyik az életfa, tulajdonkép­pen az életfa-istennőnek, a Szűzanyának is a jelképe, a rajta levő gömbök a gyer­mekei: a csillagok, a bolygók. De azt is tudjuk, ilyenkor ünnepeljük Ádám és Éva születését, s itt a tudás fájára is utal, amin az a bizonyos alma termett... és még az is ide tartozik, hogy Jézusnak a keresztjét ebből a fából ácsolták.- Karácsony süteményét, édességét is ide soroljuk?- A karácsonyfa és az ünnepi kalács között is találunk összefüggést. A bejgli egy összehajtogatott spirál, az örökké megújuló életnek is a szimbóluma. A ka­rácsonyi kalács szép szokása a magyar hagyományokban megtalálható, a ke­nyér az élet szimbóluma, s ostyává szelí­dülve ma is megmaradt templomaink li­turgikus rendjében.- Magyarországon mióta állítanak karácsonyfát?- Nálunk a karácsonyfa az 1840-es években jelent meg. Vannak, aki azt mond­ják, Brunszwik Teréz grófnő, az első óvoda alapítója állított először, Podmaniczky Fri­gyes viszont, akit „Budapest vőlegény­ének” is hívtak, naplótöredékében arra hi­vatkozik, hogy édesanyja honosítana meg a karácsonyfát hazánkban. „Midőn szüle­im Pestre jöttek - olvashatjuk vallomásá­ban -, még sehol nem árultak karácsony­fát, fenyőgallyat. Első évben ők is papírból készítették. Híven emlékszem arra is, hogy rokonságunk tagjai közül számosán jöttek megtekinteni, mi módon ünnepeljük meg a karácsonyt... E mód akkor szenzációt csi­nált, s minden szemlélője sietett megismer­tetni másokkal is. " Ezeken kívül van olyan feljegyzés is, amit egy polgárasszony írt. Ebből tudjuk, hogy az 1840-es években már a polgárság körében is állítanak kará­csonyfát, kedves és bensőséges ünnepet tartanak.- Ezek hasonlítottak a mai „formá­hoz”? — Főleg a főúri családoknál volt szo­kás, hogy mindenkinek állítottak külön fenyőfát. Később ez úgy módosult, hogy külön kaptak a fiúk és a lányok. Azután újabb változások következtek, amíg el nem jutunk napjainkig. Nagyon érdekes az a fenyőfa, ami itt van a múzeumunk­ban feldíszítve, az 1850-es évekből mu­tatja egy kis közösség életét. Ez a Dreher család, nem sörös, hanem az orvosi mű­szereket gyártó híres család, minden év­ben, ahogy születtek a gyerekek, új dísze­ket vettek...Maguknak a karácsonyi ételeknek is megvannak a maguk pogány kori, mágikus jelentésük: a dió a rontás ellen volt, a mák, a hal a kis pikkelyekkel a gazdagságot szimbolizálták. Érdekes módon a szaloncukor sajátosan magyar divattá vált, mikor a fogadószobát szalon­nak kezdték elnevezni Magyarországon, ott állították föl a fenyőfákat, és a díszes apró csomagokat szaloncukornak nevez­ték el. Jókai feljegyzéseiben is szerepel, ő szaloncukkedlinek keresztelte el. — Befejezésül saját karácsonyáról kérdezem: hogyan készülnek és ünne­pelnek? «-A mi karácsonyunkban nincs sok kü­lönlegesség, de édesapám sokat mesélt régi ünnepekről. Nagymama készítette a finomabbnál finomabb ízesítésű (dió, na­rancs, marcipán, rózsa) szaloncukrokat, a gyerekek pedig kézzel vágták és rojtozták a színes papírt. Azt is számtalanszor hal­lottam, hogy más volt az akkori karácso­nyok hangulata, sokkal csodálatosabbak voltak a díszek, hatalmas fák ragyogtak a tündöklő gyertyafényben... Ezzel mind­annyian így vagyunk, de ennek az az egyszerű magyarázata: karácsonynak igazán a gyerekek tudnak örülni, hinni, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, szeretet van mindenütt és békesség a nagyvilágban! Ha lehajlunk hozzájuk, ha megfürösztjük arcunkat az ő mosolyuk­ban, mi is részesedhetünk az ünnep bol­dogságában. Fenyvesi Félix Lajos SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Angyalföldi ostya A lelkész az irodában egy ideig csak fel-alá járkált, kinyitotta a szek­rényt, fiókot, majd becsukta azokat, és leült az íróasztalához. Szegény gyülekezet lelkésze volt, de mégis felépítették közös adakozással, pár éve templomunkat. Csak valami baj ne élje ezt! - sóhajtotta. S most itt állt 1944 karácsonya előtt egy héttel. A karácsonyi igék zsongnak benne: „Ne félj, hirdetek tinéktek nagy örömöt.” Hol az öröm? Zúgnak a szirénák, repülők hasítják az eget. A gyülekezet létszáma fogy, sokan távoznak nyugatra, és vannak néhányan, akiket elvittek gettóba. De neki más problé­mája is van most. Már telefonált a szomszé­dos gyülekezetekbe, honnan, hol kaphatna ostyát az úrvacsorához. Nincs felesleg se­hol, nincs ostyasütő sehol. A szép ezüsttar­tóban csupán három egész ostya, és egy pár töredék lapul. Szükséghelyzetben eltörhet­né négyfelé az egészeket. Vagy kicsi ke­nyérkockákat készíthetne. Ebben a pillanat­ban érkezik a gyülekezet diakonissza testvére. Látogatni volt néhány öreget.- Min tetszik gondolkodni olyan el­borult tekintettel? - kérdezte lelkészét.- Nincs ostyánk. Mit csináljunk? - fe­lelte.- Megpróbálok én szerezni, de nem biztos, hogy lesz is - mondta a diakonissza testvér. Szólt a telefon az intézetben. T. nénit hívták.- Édesanyám, tetszik tudni segíteni Angyalföldnek? Az anyaházban, Hűvös- völgyben tudom, hogy van ostya. Onnan kellene elhozni. Útra kelt T. néni. Hamar megebédelt, hogy korán indulhasson és vissza is ér­hessen estére, az ünnepélyre. Készített az útra egy kis ennivalót a táskájába. Nem sokat - egy kis zsíros ke­nyeret. Villamossal hamar kiért az 56-os végállomására. Jó, hogy most nem volt riadó, nem szólt a sziréna. Felszállt a ki­felé menő villamosra. Elértek Szép Ilo­náig. Megálltak.- Kérem, tovább nem mehetünk, a harci cselekmények közel vannak. Tes­sék leszállni! - hangzott a felszólítás. „No, most hogyan tovább? Nekem Hűvösvölgybe el kell jutnom.” Egy kato­na terelte az embereket jobbra. Tessék Pasarét felé menni! Többen elindultak arra, voltak, akik visszafordultak. „Istenem, segíts!” Rövid fohász, de célba jut. Egy ideje rója az utat, a kissé havasat T. néni. Nem is olyan öreg, csak az idén múlt 50 éves. De mennyi minde­nen keresztül segítette már az Úr! Fél éve, hogy kibombázták. Bútorát még megmenthette, jó helyre elvihették, de ő maga nem maradhatott a romok között. Előtte már nem járt senki. De mégis? Egy öreg koldus áll, látszik, nehezére esik a felfelé menés. T. néni utoléri.- Hazafelé? - kérdezi hangosan tőle. Az nem felel rögtön.- Éhes vagyok - mondja szinte magá­nak. T. néni belenyit táskájába, odaadja uzsonnáját, és siet tovább. De merre men­jen? Ismeretlen táj ez, pedig pesti asszony, de Budát kevésbé ismeri. Nincs senki, akit megkérdezhetne. Egy utcakereszteződés­nél, mint a szellemek, fejükön, vállukon fe­hér lepedőben német katonák rohantak az egyik oldalról a másikra. Már csak egy irá­nyító katona maradt ott a kereszteződésben.- Weiter! Weiter! - szólt erélyesen. T. néni meg sem kérdezhette, jó felé tart-e. Majd talán lesz valaki a hegy túl­só oldalánál. Valóban. Egy középkorú, jól öltözött férfit ért utol.- Erre kell menni Hűvösvölgy felé? - kérdezte.- Igen, én is arra megyek - felelte a férfi. „De jó, útitársam is lesz, aki ismeri az utat!” T. néni beszédes volt, megkérdez­te, hova tart. Ma Szenteste lesz, nincs együtt a család? Nos, erre megnyílt a zsi­lip. Elmondta ez az ismeretlen férfi, hogy ő Lipótmezőre megy a feleségéért.- Beteg szegény? - kérdezte T. néni.- Hála Istennek nem, de hogy meg­mentsem az életét, mert álja papírjai nin­csenek, kénytelen voltam ezt a lehetősé­get választani. Most hazajön Karácsonyra, de csak sötétben mehetünk haza, nehogy felismerjék a szomszédok.- Isten gondoskodik azokról, akik bíznak Benne - tett bizonyságot T. néni. így haladtak tovább, már nem is volt oly fárasztó az út együtt. Odaértek Lipótmezőhöz. Ez a táj is­merős volt már - villamos is jár itt, hajár. De most gyalog tovább. Mivel ismerős a környék, gyorsabban telik az idő. Pedig már későre járhat. Még nincs sötét, de fel­hős az ég. Itt esett már a hó. Végre itt a Balázs vendéglő. Érdekes, sokan lehetnek bent, ég a villany, a fény kikukucskál a sö­tétítő széléről. Egy német katona áll a ka­puban. Az ajtó is nyílik, tisztek jönnek ki - úgy látszik ebédeltek, vagy ünnepeltek? Lesz-e nekik még több karácsonyuk? Ez a gondolat jár T. néni fejében. Mi­közben odaér az anyaház kapujához. Csenget. Kiröppen egy kis fiatal növen­dék, de utána egy testvér is jön. Ismerős a növendék. Kinyitja a kaput, benne hagyja a kulcsot - majd bezárja a testvér és repül be.- Pestről jött T. néni! - újságolja a hosszú fehér asztal körül ülő testvércsa­patnak. Nem akarnak hinni a fülüknek. Nem lehet. De már belép a vendég. Bi­zony, Pestről jött. Le akarják ültetni, de T. néni már fordulna vissza.- Csak egy kicsit üljön le!- Ostyáért jöttem. Addig, amíg az ostya előkerül, hoznak jó meleg teát. Leül T. néni. Az asztalon mindenki előtt egy szép alma, egy pici csomag, tányérokon diós-mákos bejgli, csak kevés, hisz sokan vannak. Itt vannak Nyíregyházáról, Bonyhádról, Székesfe­hérvárról és sokfelől a fiatal testvérek. Most együtt ünnepelnek Karácsonyt, gon­dolnak az idősebb, munkahelyen maradt testvérekre, és pesti testvéreikre. Ott is vannak vagy húszán. Etel testvér lett meg­bízva a vezetéssel, ha leszakadnak egy­mástól. De máris felzendül az ének (35. sz.): „Karácsonyi dal zeng az égből le, csodálatos angyalzene.” „Mintha angyalok énekelnének! Itt csend van és béke, kint sziréna és bomba. De menni kell haza. Épp most jött valaki.”-A rádióban mondták, Szép Ilonát el­foglalták az oroszok. Ne menjen, ne in­duljon el, T. néni!- De kell az ostya! Mennem kell! El is indul a kis csomaggal, nincs öt deka sem, de ez kincs, nagy kincs! Még a táskájába tesznek valamit az útra. Kint esett a hó. Csend van. Nem hallatszik ide semmi sem. Pedig nagy harcok lehetnek, érezni a levegőből. „Nicsak, a villamos végállomásánál mozgolódás van. Megy a villamos!” Hogy meddig, azt nem tudják. Felszáll T. néni is. De jó, hogy egy darabon nem kell gyalogolni! A nagyhídnál megállnak. Nem megy tovább. Újra gyaloglás, már hóesésben. T. néni dúdolja az éneket, amelyet mostanában tanulta Finn ének. „Lágyan hullik a hó. Némán nyugszik a tó. Hólepel az utakon, Jézus jön, örülj na­gyon! - Szíved fölmelegül, búja, gondja elül. Az élet terhe se nyom. Jézus jön, örülj nagyon!” Magához szorítja kis tás­káját, a drága kincset. Már odébb jár a vil­lamos. Egyenest kimegy Angyalföldre.- Hála Istennek, itt vagyok! - lép be a lelkészi hivatalba. Majd indul haza, a József utca felé. De már megszólalnak, üvöltenek a sziré­nák, el sem akarnak hallgatni. Megkez­dődött a pesti oldal végső ostroma. Este hat óra van. Másnap az angyalföldi templomban né­hány ember térdel az oltár előtt. A lelkész halkan, de hálatelt szívvel osztja az ostyát: „Békesség néktek! Vegyétek és egyétek!” Taschner Erzsébet V 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents