Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-23 / 52. szám
8. oldal 2001. DECEMBER 23. Evangélikus Élet ... ÚJRAÉLED A REMÉNY Karácsonyi beszélgetés püspökeinkkel Ittzés János Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület D. Szebik Imre Északi Egyházkerület D. dr. Harmati Béla Déli Egyházkerület Karácsony egyik nagy ajándéka, hogy találkozhat egymással a szűkebb-tágabb család. Az ünnep előtt egyházunk tágabb családjának - az egyházkerületeknek - „családfőit”, püspökeit kértük meg arra, hogy osszák meg olvasóinkkal látásukat világunk, egyházunk gondjairól és örömeiről. A kerekasztal-beszélgetés színhelye hetilapunk szerkesztősége volt, ahol D. Szebik Imre, D. dr. Harmati Béla és Ittzés János püspököket Gáncs Péter, a Missziói Magazin és T. Pintér Károly, az Evangélikus Élet főszerkesztője kérdezte. Talán megkerülhetetlen az első kérdés. Mit jelent a békességről, jóakaratról szóló karácsonyi evangélium, a szeptember 11. óta - sokak szerint - alapvetően megváltozott világban? Szebik Imre: Az én látásom szerint is más lett a világ. Más mértékkel és más célkitűzésekkel keli számolnia azoknak, akik az egyes országok vezetését felvállalják. Olyan jelzést kapott az egész emberiség, mely szerint a szegénység és a gazdagság feszültségét a szegények tovább már nem nagyon tudják hordozni. Túl azon, hogy az ilyen, emberi életek ezreit kioltó terrorista akció megengedhetetlen, el kell gondolkodni azon, amit valaki így fogalmazott meg: „Mi, amerikaiak úgy gondoltuk, hogy minket mindenki szeret, és most rá kellett döbbenünk, hogy korántsem így áll a helyzet. Vajon miért gyűlölnek bennünket ennyire?” S ez nemcsak Amerikára vonatkozik. Immár nem csupán szólam, hogy globálisan kell gondolkodnunk. A szegény-gazdag ellentétnek ezek a megnyilatkozásai talán oda vezetnek, amit német egyházi körökben javasoltak, hogy a gazdagabb államok - és idetartozik Magyarország is nemzeti jövedelmük valamilyen százalékát ajánlják fel azoknak az országoknak, amelyek kétségbeesetten kiáltanak a mindennapi élelem, a tiszta víz után. Hiszen ha senki sem segít rajtuk, akkor a helyzetük szinte reménytelen, mert maguktól nem tudnak kijutni ebből az állapotból. Ilymódon a terrorizmus és a szegénység-gazdagság feszültsége valahol összetartozik, de idetartozik a meg nem oldott arab-izraeli konfliktus is... Ittzés János: Túl azon, hogy egzisztenciális félelmet is ébresztett bennem szeptember 11., és átfutott rajtam, hogy valószínűleg világháború következik néhány napon belül, attól szomorodtam el, hogy minek kell megtörténnie ahhoz,, hogy igazán meg tudjunk döbbenni. Az utóbbi években szinte naponta halt meg több mint 6500 ember, tulajdonképpen ugyanazokból az okokból; a békétlenség, a testvérietlenség, a gyűlölködés miatt. Az ember az ingerküszöbét bizonyos trenírozással emelni tudja. A média jóvoltából, az elmúlt évtizedek ránk zúduló kemény üzenetei után, egyszerűen beleszoktunk a nyomorúságokba. A vasárnapi ebédet minden további nélkül megeszi a templomból hazaérkező család, miközben a televízió képernyőjén százával lát éhen haló gyermekeket. S ma már igazán meg sem döbben ezen az ember. Nem rontja el az étvágyunkat. De szeptember 11-e rádöbbentett arra, hogy milyen érzéketlenek voltunk idáig. S minek kell még történnie, hogy a közömbösségünkből felébredjünk? Én ebből a szempontból le- leplezőnek érzem ezt az eseményt. Harmati Béla: Ez az eset újra aláhúzta azt a tényt, hogy a vallás nem magánügy, nem egy nemzet ügye, nem is egyes világvallások ügye, hanem a vallás, a hit közügy, mégpedig nagyon fontos közügy. A háttérben itt is hitek, meggyőződések, emóciók, gyűlölet, bosszúvágy kavarognak. A vallás ott van abban is, ahogyan Amerikában minden pénzérmén és bankjegyen ott olvasható „In God we trust” (Istenben bízunk). Vajon az amerikai muzulmánok vagy indiánok el tudják-e mondani, hogy ez az isten Allah vagy a Nagy Szellem? Hogyan lehet iszlám oldalról feldolgozni, hogy az amerikai „választott népnek” és az igazság képviselőjének tudja magát abszolút és globális értelemben? Vajon mennyiben gerjeszt ellenségeskedést és bosszút ez a kvázi-hit- vallás? Vallási gyökerű konfrontációk, háborúk felé tartana a világ? Milyen esélyei vannak a keresztyén missziónak ebben a feszült helyzetben? H. B.: Az iszlám-keresztyén konfliktus mindennapos realitás, hiszen a legtöbb iszlám országban elítélik azokat, akik áttérnek a keresztyén hitre. így a missziót szinte lehetetlenné teszik. Egyes országokban templomokat gyújtanak föl és vallásháborút provokálnak. Ezért is volt fontos az a találkozó, amit a közelmúltban Szegeden tartottak, ahol a különböző világvallások hazai képviselői egyetértésüket mutatták meg abban, hogy a gyűlölet az egyes vallások félreértéséből származik. A vallás a békesség útjának keresését kell, hogy képviselje! SZ. I.: Különösen is a három monoteista vallás egymáshoz való viszonya határozza meg mindennapi életünket. Vannak, akik készek a dialógusra, de vannak, akik teljesen elzárkóznak. Legyünk készek leülni a különböző hitét vallókkal, beszélgetni. Nem azért, hogy az egyikünk meggyőzze a másikat a maga igazságáról, hanem hogy megkeressük azt, ami hitünkben átfedésben van, hogy az élet és a békesség megvalósítóivá válhassunk. Nekem az a véleményem, hogy a misszió szó helyett a tanúságtételt kellene alkalmazni, mert a misszió kifejezés visszariaszthat, ellenérzést válthat ki, különösen is zsidó testvéreinkben. De természetes, hogy a magunk hitéről, meggyőződéséről nem szabad, nem lehet lemondanunk. A vallások keveredése nem munkálja az igazi békességet, hanem egyfajta se hideg se meleg állapotot eredményez. A jövő a párbeszéd, a tanúságtétel útja. H. B.: Minden dialógus egy bizonyos szempontból már misszió, és a dialógus nem képzelhető el ismeretek nélkül. Rengeteg téves információ él az emberekben a világvallásokról. I. J.: Bizonyos szavak, fogalmak nem mindenhol csengenek jól. De azért gondolnunk kell azokra is, akik körülöttünk élnek és ránk vannak bízva, és akik nem tartoznak sehová. Vitán felül áll, hogy a szekularizált tömeg statisztikailag meglehetősen nagy, én tehát nem hagynám el a misszió fogalmát. Ha magát a szót lépten-nyomon nem is használjuk, de nyilván készülnünk kell rá, és gyakorolnunk kell. A dialógusban is éljen a szívünkben a remény, hogy tanúságtételünk Krisztus közelébe vonhatja a másikat. Mi nem zöld tárgyalóasztalhoz szeretnénk juttatni egymást, hanem Krisztus közelébe. Ezt a célt nem szabad soha elveszteni, hiszen ezért vagyunk keresztyének. A toleranciát sokszor azok hangsúlyozzák, akik a New Age szellemében minden vallást össze akarnak mosni. Ez a vád még az évvégén hazánkban tartandó taizé-i találkozóval kapcsolatban is felbukkant... SZ. I.: Magam is jártam Taizé-ben, amelyet olyan keresztyén közösségnek ismertem meg, ahol Krisztus áll a középpontban. Tény, hogy kevesebb igehirdetés hangzik, mint amit mi, evangélikusok elvárnánk, több az elmélyedt csend és meditáció. De, ha mi nem tudunk együtt imádkozni, elfeledjük, hogy Jézus azért imádkozott, hogy az övéi egyek legyenek. Én minden érdeklődő fiatalt bíztatnék, hogy vegyen részt ezen a találkozón. H. B.: A Taizé-vel szembeni kritikában az az anti-ökumenikus felfogás rejlik, amely nem tudja elviselni Krisztus másfajta juhainak birkaszagát, és így magát rekeszti ki a Krisztus nyájából. Meg kell tanulni, hogy másfajta juhai is vannak Krisztusnak, még az evangélikus egyházon belül is. Egy másfajta kegyesség gazdagíthat is. Természetesen bibliai, krisztusi kritikával vizsgálunk minden ökumenikus mozgalmat, de azt gondolom, hogy a középpont felől, Krisztus felől kell nézni mindent, így Taizé-t is. I. J.: Tény, hogy az eredetileg protestáns gyökerű közösség nálunk elsősorban katolikus vonalon terjed. Én sem értek egyet a kemény kritikával, de észre kell vennünk, hogy ez a közösség az utóbbi években változott. Letagadhatatlanul erősödött a Mária-kultusz, a Rómához való kötődés. Én is hiszem, hogy a Krisztussal való találkozás lehetősége adott ebben a közösségben, de jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez nem protestáns, hanem ökumenikus közösség. Ha tisztában vagyunk ezekkel az erővonalakkal, akkor úgy gondolom, hogy gazdagíthatjuk egymást ezeken a találkozókon. Térjünk immár saját egyházunk berkeibe... Először a legfiatalabb egyházkerület örömeiről, gondjairól kérdezünk. I. J.: Én az idei karácsonyfa alatt két épületet látok, amelyek jelképként is sokat mondóak. Az egyik maga az új egyházkerületi székház, amely otthona és centruma a kerületben végzett szolgálatunknak. A másik pedig a kőszegi Mezőgazdasági és Kereskedelmi Középiskola, amivel nagy örömöt és sok gondot is kaptunk. Továbbá örömmel említhetem még, hogy elkészült a balatonboglári parókia és a keszthelyi gyülekezeti központ. (Folytatás a 9. oldalon.) Miskolci tanévnyitó - templomban Templomszentelés Budahegyvidéken... ... és Pásztón *
