Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-23 / 52. szám
Bottá Dénes felvételei Ev angélikus Elet 2001. DECEMBER 23. 5. oldal Karácsonyra készülődve Könnyek, kihívások Volt idő, amikor nem szerettem a Karácsonyt. Ma úgy mondanám, hogy kihívásai könnyeket fakasztottak, remény helyett elkeseredést szültek.Gyerekkoromban, a második világháború éveiben megdöbbentett, amikor kiderült, hogy egy-egy barátom, osztálytársam édesapja nem lesz ott a családdal Karácsonykor. Katonaként vagy munkaszolgálatosként messze távolba sodorta őket a háború. Milyen Karácsony ez? — tépelődtem. Azután engem is utolért a tragédia. At kellett élnem a szülő nélküli Karácsonyt. Évekkel később már fiatal felnőttként a Karácsony körüli hamis fények irritáltak. Nem a szekularizálódó ünnep, mert abban hittem és hiszek, hogy ennek konvencionális, gyakran felszínes voltán átragyoghat a betlehemi csillag valódi fénye. A politikai diktatúra és az ennek ölelésében vergődő egyház álságos volta taszított, az Isten békességéről szóló evangélium hirdetése helyett a földi béke, a békemozgalom istenítése. De Karácsony, a karácsonyi evangélium mégis mindig visszahódított. Mert nemcsak a leginkább szekuláris, hanem a legegyetemesebb ünnep. Igazi világtörténelmi esemény. Egy máig tartó korszak kezdete. Kétezer éve kísérletezik az emberiség újra meg újra elszakadni Istentől és mindig kiderül, hogy nincsen más út, csak a Fiú, akit azért küldött, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen... 2001 Karácsonyán megint egy kihívásban élünk és nehezen fojtjuk vissza könnyeinket. Több ezer embertestvérünk lelte halálát szeptember 11-én önpusztító terroristák akciója nyomán. És ki tudja hányán haltak meg azóta a terrorizmus leküzdése igyekezetének a jegyében. Hány család karácsonyfája alatt uralkodnak az örömök helyett a könnyek, mert valaki hiányzik, akinek, ha nincs a Gonosz, nincs az értelmetlen terror, itt kellene lennie. De a világméretű fájdalmak nem csökkentik az egyéni szomorúságokat. Halandók vagyunk, Karácsony az örök élet reménységét adta, adja vissza, mégsem kell restellnünk - ez hitünk egyik legszebb, legemberibb ellentmondása - könnyeinket a karácsonyi gyertyagyújtásakor, mert valaki hiányzik. Szülő eltávozását is - bármennyire tudjuk hogy ez az élet rendje - csak túlélni lehet, elfogadni soha, hiszen a szülőtől olyan szeretetet kaptunk, mint senki mástól. - „Nem tudja mi a szenvedés, akinél nem volt kis koporsó a házban ” - írja Mikszáth Kálmán. Nincs nagyobb kín, szülő számára, mint elveszteni a gyermeket. Karácsony kihívása, tudjuk-e vigasztalni, szeretni azokat, az evangélium reménységét közvetíteni számukra, akik szülőt, hitvest, testvért, gyermeket vesztettek el a közelmúltban, akiknél üresen maradnak helyek, amikor megszólal a „Mennyből az angyal... Egyház vagyunk-e, gyülekezet vagyunk-e? De Karácsony másfajta hiányokat is reflektorfénybe állít. A csonka családok, a magányosok szomorúságát. Nem az ítélkezés, a megbocsátó isteni szeretet hirdetése, közvetítése a feladatunk. A karácsonyi apukák részére, akiknek talán szintén hiányzik az elhagyott család és gyerek, akik csak felugranak az ajándékkal, de helyük üres. És különösen szeretnünk segítenünk kell a gyerekeiket egyedül nevelő, magukra hagyott édesanyákat - és persze, ha ez ritkább is, az ilyen helyzetbe került édesapákat -, a csonka családba is békességet, reményt hoz a Megváltó. Magányosoknak igazán kemény Karácsony kihívása. Már stratégiáik vannak az estére. Hogy ne a könnyek domináljanak. De a nagycsaládokat is átvilágítja a csillag fénye. Lappangó feszültségek törhetnek elő, indulatok gerjedhetnek az egész más rendeltetésű ünnepen. És a nagy családban is lehetnek magányosok, perifériára szorultak, befelé könnyezők. Nehéz ünnep a Karácsony Nemcsak hitet, emberséget is próbál. Ahogy múlnak az évek, úgy figyelmeztet mulasztásainkra, eltávozott szeretteinkre, barátainkra, akikkel már nem rendezhetjük dolgainkat. Legalább az élőkre figyeljünk! Ezen az Adventen, ezen a Karácsonyon átéltem, átélem pedagógus barátom, a soproni iskolaigazgató, Lampérth Gyula eltávozása miatti fájdalmat. Meglep. Hiszen tudtam, hogy nagybeteg, csodáltam, hogy még küzd a kegyetlen kórral. De szerettem, becsültem, most jöttem rá, hogy jobban, mint életében hittem. Talán, mert egy része volt életünknek, a kilencvenes évek iskolateremtő lobogásának, lendületével, hitével, hibáival, tisztességével... Hozzánk tartozott. Sokakért jött, mindenkiért jött a Fiú, hozzám az utóbbi válasz áll közelebb. Hozzátéve - ez a mélységes karácsonyi üzenet -, hogy a szegényekért, az elesettekért, a bűnösökért jött Jézus. Letörli könnyeinket, amikor rádöbbenünk szegénységünkre, elesett- ségünkre, bűnös mivoltunkra. A hipokrízis, ctz álszent önbizalom, az ítélkező rajongás választ el tőle. Csapdája ez a mindenkori egyháznak is. (Ajánlott olvasmány ehhez Ady Endre gyönyörű karácsonyi versei közül a legkegyetlenebb, a „Kató a misén".) Karácsony öröméhez sok fájdalom, sok könny is társul. Ne szégyelljük a könnyeinket. Hiszen erről, örömökről és bánatokról, sikerekről és kudarcokról, fejlődésről és süllyedésről szól az emberi élet. És, ahogy Stephan Zweig írta, csak az élt igazán, aki mindezt átélte. És tegyük hozzá, annak veszteségein tör át az örök élet reménysége, akinek a szívében igazi vigasztalást nyújt, felszárítva minden könnyet, az emberi mintát, példát is adó Istengyermek. Frenkl Róbert Nem szükségszerű a „szeretethiány”! Ó fényes nap, ó szép csillag! Téged vágyunk mi látni csak, Kelj fel napunk, fényességed űzze el a sötétséget!" - Ezt a szép egyházi éneket minap az orsolyita rend győri nővérei és a Szent László Szakkollégium fiataljai énekelték előadásom elején. Bevallom nagyon meghatott, hogy középiskolás korosztálytól hallottam ezt az éneket. Könnyű volt ilyen közösségben beszélni az advent jelképeiről, karácsonyi szokásainkról. Az adventi koszorú eredete is a fiatalokhoz kötődik, hiszen az első adventi koszorút 1839-ben Johann Heinrich Wiehern, az evangélikus szeretetszolgálat elindítója állította, mégpedig olyan közösségben, ahol „fény nélküli útra kitett” fiatalok éltek. A hatalmas koszorúra négy fehér és a közbeeső napokat is jelképező, piros - a szeretet színeit viselő - gyertya került. Később örökzöld, fenyőág is díszítette, mely színével a reményt, az örök élet óhaját fejezte ki. „Föld, virulj ki! Völgyön-halmon, viruló zöld hadd fakadjon, nyílj ki földnek szép virága Dávid házának Királya!” Advent a várakozás, a bünbánat ideje. Várjuk az isteni fényt, a „világ világosságát”, s ezt az adventi koszorú gyertyáival, a karácsonyfa fényeivel is jelezzük. Ehhez a fényhez apró lépésben lehet eljutni. A kis pislákoló lángok kör formájában együtt megerősödnek és megvilágítják az utat. A kör a végtelent, az eget, de a napot is jelképezi. A magyar néphit szerint, éppen ezért véd meg a rossztól, a gonosztól. Fizikálisán is megtapasztaltam a napokban azt, hogy fény nélkül nem lehet élni, nem érzi magát biztonságban az ember. Kocsival utaztam hazafelé és olyan nagy köd és sötétség szállt az útra, hogy az orromig sem láttam. Jófelé megyek? Hol az út széle? Talán már elhagytam a lejáratot? Rám tört a félelem. Milyen megnyugtató lenne ilyenkor, akár egy szent- jánosbogámyi gyertyafény is - gondoltam. Akkor nyugodtam meg, amikor mint sok apró csillag, feltünedeztek Győr fényei. Isteni fény nélkül sem létezhetünk, mert kell a fény, a nap, hogy „igazgassa a mi lábainkat a békesség útjára!” - ahogy evangéliumában Lukács mondja. De ahhoz, hogy a fény bejusson lelkűnkbe ki kell tárni szívünket. Van egy tréfás magyar népmesénk, melyben a bátor ember melencével akarja bevinni ablak nélküli házába a fényt. Egy okos ember mutatja meg neki, hogy csak ablakot kell vágni a világ, az emberek felé. A fiatalok említett éneke mellett ajándékot is kaptam a nyitott szívű nővérektől: egy csodálatos szakrális és népművészeti kiállítás élményét, Auguszta nővértől pedig a Cifra palota gyerekdalunk egy csodálatos és időszerű változatát, amelyet korábban sok-sok gyerekkel ismertetett meg: „Szívem palota, gyöngy az ajtaja, / Gyere Jézus vár a puha rózsanyoszolya. / Kicsi vagyok én, Majd megnövök én, / Királyocskám neked élek, neked halok én. / Ringat a remény, hit ad meleget, / selymes pólyácskába rejt az örök szeretet.” Úgy hálálhatom meg ezt az ajándékot, ha én is továbbadom szeretettel a nyitott szívűeknek. Lanczendorfer Zsuzsanna r O fényes nap... SZEREPOSZTÁS Vannak olyan adottságok mindnyájunk életében, amelyeknek a meglétét természetesnek vesszük. Megszoktuk ezeket* és nem vesszük észre különösebben, hanem csak az esetleges hiányukat. Ilyen pl. a víz, a levegő, a napfény, az egészség, a béke, a rend, a nyugalom. Sokan emlékeznek még a szinte az egész világba „begyűrűzött” energiaválságra, energiahiányra. Az esetleges vitaminhiány az emberi szervezetben okozhat komoly működési zavarokat. A kelleténél erősebb bizalomhiány emberek- együttélésében okozhat nehézségeket, béníthatja meg emberek és közösségek harmonikus együttélését. Van egyfajta, különleges hiány sokak egyéni és közösségi életében, amelyre alig-alig figyelünk oda, noha érzékelhető: ez a „szeretethiány”, amely állandóan jelentkezik, de gyakran figyelmünkön kívül marad! Jelentkezik a szeretethiány az egyes ember életében. A beszűkült gondolkodásmód, a szűkre szabott életvitel, a napi hajsza, a versenyfutás az idővel, a többre törekvés, az önzés kioltja, kiszorítja életünkből a szeretetet! Elmagányosodunk, „atomizálódunk”: „ahány ember, annyiféle”. Még a tömeg is: „magányos tömeg”! Jelentkezik a szeretethiány a családok életében. A családok nagy része inkább „termelői” és/vagy „fogyasztói” közösség, mint „szeretetközösség”! A szülők egymással és a gyermekekkel való kapcsolatát alig-alig lehet szeretetközösség- nek nevezni: zátonyra futott házasságok, válások, csonka családok, válási árvák, kulcsos gyerekek, céltalan, beilleszkedési zavarokkal küszködő fiatalok sokasága, elfelejtett nagyszülők, rokonok jelzik a bajt, és annak mértékét. Mindig van, amit nem lehet a legkiterjedtebb szociális gondoskodással sem orvosolni, pénzzel gyógyítani! Jelentkezik a szeretethiány a munkahelyi „áskálódás”, „fúrás”, a „revans”, mint a jó munkahelyi légkör biztosítása, erősítése ott, ahol a dolgozók munkaidejük tekintélyes részét eltöltik. Nagyon mesze vagyunk még attól a szép célkitűzéstől, hogy a munkahely a dolgozók második otthona legyen. Jelentkezik a szeretethiány a társadalom éltében. Az említettek végeredményben a társadalomban csapódnak lehatványozott mértékben. Gondoljunk csak pl. a bűnözésre! „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs!” (Berzsenyi D.) Nem vagyunk szeretethiányra ítélve, nem szükségszerű a szeretethiány! Mi, önmagunkból kipréselve megpróbálunk szeretni. De ez a szeretet mindig töredékes, önző, személy válogató, véges! Többre, másra, tartalmasabbra, időtálló- ra vágyódunk! Karácsony valójában a szeretet ünnepe = Isten szeretetének ünnepe! Ez a szeretet jött be a világba Jézus Krisztusban, a karácsonyi Gyermekben! Általa tulajdonképpen Isten Önmagát adja a világnak, és benne minden embernek, aki felismeri, és hitben elfogadja Istennek ezt az akcióját! (ÍJn 4,8-16) A legnagyszerűbb karácsonyi ajándék mindnyájunknak ez: megszűnt a szeretethiány, mert kimeríthetetlen a lehetőségünk: élni lehet, élhetünk mindnyájan Isten szeretetéből! Isten szeretetének megragadottjai lehetünk mindnyájan, egész életünkben! Feltöltekezhe- tünk belőle, és átélhetjük, megélhetjük életünk minden pillanatában: egyéni életünkben, a családi életben, a munkahelyek életében és a társadalom életében... Karácsonykor általában megajándékozzuk szeretteinket, egymást. Isten a Nagy Ajándékozó: Ő mindnyájunkat szeretetével ajándékozott meg! Azért tette, mert teljes, önzetlen, mindenkinek szóló, végtelen ez a szeretet! Erre van szükségünk! (lKor 13,13) „Szeretette a szeretet tesz képessé!” (C.H. Spurgeon) Azért mély értelmű, mert benne van a bűnbocsánat, és ezzel a reménység is! A karácsonyi esemény: annak lehetősége és alapja, hogy boldog, hasznos, re- ménységes életet élhessünk, igazán szerethessük Istent és embertársainkat személy válogatás nélkül! Ez a nagyszerű ajándék Karácsonykor is, és Karácsony után is mindnyájunké! Ne hagyjuk ezt a páratlan lehetőséget, mert megszegényít- jük magunkat és egymást! Karácsonnyá, tehát szeretetté lehet egész életünk! Barcza Béla- Az idén, a szokásostól eltérően sorsolással döntjük el, ki milyen szerepet kap a Betlehemes játékban - mondtam a gyerekeknek. Mivel legalább tíz lány vágyakozott Mária és hét fiú József szerepére, s vagy kéttucatnyi napkeleti bölcs lett volna, úgy határoztam, hogy minden szerepet igazságosan osztok szét. Arra kértem a gyerekeket, hogy írják fel nevüket egy papírdarabkára, azt hajtsák össze és figyeljenek!- Lányok, ki szeretne Mária lenni? - kérdeztem, s már kalimpáltak is a kezek a levegőben. Elkértem minden Mária-je- lölt cetlijét, beleraktam egy kis edénybe, megkevertem, s megkértem egy „kívülállót”, húzzon ki egy nevet. így lett Máriánk. A többiek pályázhattak még angyalszerepre, pásztorszerepre stb. A fiúkkal ugyanezt végigjátszva a legnépszerűbb szerep kisorsolásával kezdtem a sort: - Ki szeretne József lenni? - hangzott a kérdés. Cetlik, nevek, sorsolás. A többiek pályázhattak egyéb szerepekre. Fogyott a cetli, gazdára leltek szerepek, mindenki elégedett volt. Ahogy telt az idő, felfigyeltem egy másodikos kisfiúra, az egyik legaktívabb és leglelkesebb ifjúsági csoportosomra. A sarokban ülve figyelte az eseményeket. Tudtam róla, hogy csodálatosan szaval, gyorsan tanul, értelmesen beszél, szép a kiejtése... az összes fiúszerepre ideális jelölt. De mintha egy sorsoláson sem fordult volna meg a cetlije... Megszólítottam, s rákérdeztem, kaptam e tőle cetlit valamelyik szerepre? Mondta, hogy nem.- Nem szeretnél szerepelni?- Dehogynem - vágta rá.- Hát akkor miért nincs itt a cetlid?- Itt van - mutatta a markában szorongatott kis papírt.- És miért nem adtad ide? Lassan minden szerep gazdára talál!- Mert még nem sorsoltátok azt, ami én szeretnék lenni! Elgondolkodva néztem rá. Már csak a „sok pásztor” volt sorsoláson...- Miért, mi szeretnél lenni?- Hát kis Jézus! Elcsodálkoztam! - Na de a kis Jézus az egy baba lesz, kis Jézus szerep nincs, és ha lenne is, a kis Jézus meg se szólal, hiszen baba - habogtam. - Te olyan gyönyörűen beszélsz, szépen szavalsz, van itt még szerep, nem szeretnél esetleg... Nem hagyta, hogy végigmondjam. - Ebben a játékban a kis Jézus a legfontosabb szerep, és én a kis Jézus szeretnék lenni! Ha nem bír el a Mária, majd tart a József. Ha ő sem bír el, majd megtart a Jóisten - mondta, s a maga 8 éves határozottságával lezártnak tekintette az ügyet. Györky Varga Mária
