Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-12-09 / 50. szám

4. oldal 2001. DECEMBER 9. Evangélikus Élet A 168 órától a szamárfejű Krisztusig Hogyan viszonyul egymáshoz a kari­katúra és a gúnyrajz? Körülbelül úgy, mint az orvosság és a méreg. Eredetük szerint azonosak, ám összetételük és ada­golásuk tekintetében éppen ellenkező ha­tásúak. A jól sikerült karikatúra - éppen azért, mert mosolyt fakaszt - az orvosság­hoz hasonlóan gyógyító hatású lehet, a gúnyrajz viszont lassú vagy éppen gyors hatású méregként gyilkolni képes. A kari­katúrán a megértés szándéka süt át, a gúnyrajzon a megalázásé. A karikatúra a hatás érdekében eltúloz egy vonást, a gúnyrajz viszont meg is hamisítja azt. A modem technika által nemcsak kré­tával vagy ecsettel lehet karikatúrát és gúnyrajzot készíteni, hanem fényképe­zőgéppel vagy akár filmfelvevővel is. Arról a jelenségről beszélek, amely újságok és hetilapok címlapján kezd el­uralkodni, s ami az elmúlt napokban vi­hart is kavart. A Heti Világgazdaság cím­lapképe szerint egy áldást osztó református püspök a föléje magasodó Kálvin-szobor alatt áll, s árnyékaként egy politikai párt címere vetül a szobor­ra. A kép által közvetített üzenettel lehet • egyetérteni, és lehet azt vitatni, ugyanak­kor látásom szerint nem férhet ahhoz kétség, hogy a tervezők karikatúrának szánták mindezt. Adva van ugyanis a re- formátori örökség, egy mai egyházi ve­zető, valamint egy sokak által szélsősé­gesnek minősített párt. E három tényező összefüggését kinek-kinek lehetőségé­ben áll megvizsgálni, sine ira et studio. Nos, egy másik közéleti hetilap, a 168 óra címlapképe éppen a „harag és részre­hajlás nélkül” vezérelvét nélkülözi. Ezen ugyanaz a református püspök szerepel, ugyancsak áldásosztás - vélhetően lel­készavatás - közben, ám az előző ábrá­zolás igényességével szemben a szer­kesztők itt megelégedtek egy rosszul si­került fotó közlésével. A személytelen kamera éppen egy olyan pillanatot ka­pott ugyanis el, amikor a püspök kissé kinyújtja nyelvét. Mindenki tudja, hogy ilyen fotók óhatatlanul készülnek, ám a selejtek a szerkesztőségi papírkosárban kellene, hogy kikössenek. Itt azonban a magukat (egyház)politika-csinálónak képzelő lapkészítők talán még meg is örültek a képnek, mert annak segítségé­vel mintegy leköphettek egy általuk nem szeretett közszereplőt. Azt azonban szemmel láthatóan nem vették észre, hogy nyálukból egy egész egyházra, sőt minden hívő emberre is fröccsent. A szerkesztő utólagos értetlensége, amely- lyel a tiltakozásokat elhárította, leg­alábbis erről tanúskodik. Ebben az ösz- szefüggésben érdemes megjegyezni, hogy éppen az a másik püspök emelte fel szavát az ilyen alpári eljárás ellen, akit az említett lap püspöktársával szemben szemmel láthatóan támogat. Köszöni szépen, ilyen eszközökkel élő pártfogók­ra nincs szüksége. E jelenség kapcsán érdemes azt is vé­giggondolni, hogy sajnos nem egyedül­álló esetről van szó. Ugyanez a közéleti hetilap néhány hónappal ezelőtt a római katolikus egyház prímásáról közölt gúnyrajznak minősülő képet. Hiszen a sajtó által akkor ugyancsak vehemensen bírált egyházfőt áldozás közben ábrázol­ták, s alá a támadásokra utaló feliratot raktak: „keserű ostya”. Ami a hívők szá­mára Krisztus teste, arról talán nem kel­lett volna így poénkodni. Az úrvacsora szentsége a keresztyének számára az egyik legszebb titok. Ezért bántotta so­kak érzékenységét az a kép is, amely a pápalátogatás során áldozás közben mu­tatott be egészen közelről egy nyelvét hosszan kinyújtó idős embert. A vélt vagy valós hatalmuktól meg­szédült újságszerkesztők felelőtlenségé­re utaló példákat lehetne még folytatni. Ama ötvenes években is ilyen színvona­lú gúnyrajzokkal akarták a hívőket meg­alázni. Csak saját egyházunkból említek egy példát: amikor Ordass püspököt koncepciós per keretében sikkasztással vádolták, akkor a Lúdas Matyi gúnyrajza a börtönben ülő püspököt ezzel a mon­dattal mutatta be: „belopta magát a hívők szívébe”. De nincs új a nap alatt. Évszá­zadokkal ezelőtt a reformátor Lutherről is készültek gúnyrajzok, egyebek mellett hét fejjel ábrázolva őt. De utalhatunk ar­ra is, hogy egy 2. századi római falfirka (ma szóval grafiti) a megfeszített Jézust szamárfejjel ábrázolta... Közel húsz évvel ezelőtt történt. Lel­készavatásomra ballagtam a budapesti fasori templomba, s a Keleti pályaudvar­nál egy falfirkára lettem figyelmes. Egy akasztófát ábrázolt, mellette a következő felirat: „Kispap, nagypap, plébános, minden csuhás szélhámos. De van még lámpavas, de van még lámpavas, Buda­pesten sok a pap, de van még lámpavas.” Úgy emlékszem, hogy viszonylag hamar túltettem magam egy túlbuzgó ifjúgár­dista otromba tréfáján. De azt kívánom, hogy bő tíz évvel a rendszerváltozás után legyen már olyan sajtóetika ebben az or­szágban, amelyben ifjú és kevésbé ifjú gárdisták tiszteletben tartják emberek hi­tét és megszentelt jelképeit. Fabiny Tamás Idén is advent első vasárnapjával indította hagyományos karácsonyi adománygyűjtő kampányát az immár 10 éves Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat. A jubileumra való tekintettel a kampányindító napján nem csupán az elvégzett és a tervezett feladatokat vették szám­ba, de családias hangulatú ünnepség keretében tüntették ki díszoklevéllel a szolgálat önkénteseit, köztük dr. Lévai Anikót, a Magyar Köz­társaság miniszterelnökének feleségét, aki előzőleg a sajtó képviselői előtt is beszámolt a szeretetszolgálathoz fűződő kapcsolatáról és ed­digi önkéntes tevékenységéről. Balra font; dr. Lévai Anikó, a Szeretetszolgálat igazgatója. Lehel László evangélikus lelkész (jobbra) és Szemerei Zoltán, egyházunk gazdasági igazgatója (MÖSZ felügyelő bizottsági tag) társaságában. Bottá Dénes felvételei A múltban a jövőért A fenti címen jelent meg egy válogatás dr. Tóth Károly ny. református püspök 1985-2000 közötti igehirdetéseiből, cikkeiből, előadásaiból (Ökumenikus Tanul­mányi Központ, Budapest 2001., 358. o.). A kötet végén közölt - a jelzett idő­szakra vonatkozó - teljes bibliográfiából az olvasó egyrészt tájékozódhat, más­részt képet kaphat a püspök, a tudós teológus, a közíró, a diplomata alkatú politikus... másfél évtizedes munkásságáról. A könyv mögött ott az ember és a késztetés, hogy ne a műről, az emberről szól­jon az ismertetés. Hiszen az öt nagyobb egységet tartalmazó munka is így indul: öt egyházi személyiség, közte a könyvet - Csorna Áron református lelkésszel együtt - szerkesztőként jegyző Hafenscher Károly professzor köszönti a hetven esztendős szerzőt. Egyikük sem mondja ki közvetlenül, de minden írásból ez tükröződik: Tóth Károly bölcs, és a szó pozitív értelmében; teljesítményorientált ember. 1977-ben vá­lasztották meg a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé, Kálvin téri lelkészi szék­hellyel. Az 1990-es általános tisztújítás kapcsán vált meg ettől a szolgálattól, és nyugdíjba vonulva hozta létre az Ökumenikus Tanulmányi Központot. (Ritoók Zsig- mond akadémikus „A Kálvin téri Gyülekezetről”, Szabó Gábor esperes „Az egyház- kerület püspöke” címet adta köszöntőjének. Boldog lehet az a püspök, akinek a pu­ha diktatúrában végzett szolgálatáról az azt közvetlenül végigkísérők így emlékeznek.) Hafenscher Károly „Az Úr hangja nem némult el” című írásában így jellemzi: „ ... sokoldalú, de egy szívű ember, ...A gyülekezeti lelkész, az igehirdető, az egyházi ve­zető, a protestantizmus nagyméretű diplomatája, aktív és nyugdíjas korában ugyan­az az ember. Nem volt tévedhetetlen vagy hibátlan, de egyházáért élt és dolgozott. ”... „Egyházi vezetőként népének akart segíteni... Meri az európai teológiai irodalmat is bemutatni (lásd Vályi Nagy Ervin könyvét, megjelent 1984-ben!)... Irodalmi esten éppen úgy megállja a helyét, mint a Zsinat egykori elnökeként... Ravasz Lászlóról ő mer először szólni. (100. születésnapján, 1982-ben)... Nyugaton és Keleten elismert egyházi diplomata... ” A Múltban a jövőért kötet lehetőséget nyújt arra, hogy a magyar evangélikusság is jobban megismerje dr. Tóth Károly munkásságát. A második rész - Isten a mi házunk építője - tizenkét igehirdetést tartalmaz, me­lyek 1987 és 1997 között hangzottak el. Igazi válogatás ez. Van karácsonyi, húsvéti, nagypénteki, van tanévnyitón és tévés istentiszteleten, falusi kis gyülekezetben és Dortmundban, a Szent Péter templomban elmondott. A címadó igehirdetés 1987. szeptember 28-án, az újjáépített és kibővített Ráday Kollégium avatásán szólt. A harmadik rész címe: Isten egységre hívó akaratának jelei. Kilenc írást olvasha­tunk itt, az is lehetne a cím: Bevezetés az ökumené sűrűjébe. (1987. április 25-én Esztergomban köszöntötte az új prímás-érseket; „Az új római katolikus fopásztor kö­szöntése”, ez a fejezet induló írása, egységről, békességről, dialógusról szól. Ma is elmondható lenne.) Ez a rész talán a legizgalmasabb az evangélikus olvasó számára is, különösen „Az evangélikus és római katolikus Közös Nyilatkozatról ” írt dolgozat. Klerikus és laikus egyaránt megértheti ebből az esemény jelentőségét és lényegét, valamint - a finom­ságok, az árnyalatok szintjén is - a nagy történelmi keresztény egyházak tanításának egységét és különbözőségét, az eltérő hangsúlyokat. A negyedik rész - Egyház és társadalom - viszont azoknak csemege, akiket a poli­tika, a közélet érdekel. Sokat mondóak a címei is az 1988-90 közötti országgyűlési fel­szólalásoknak. - Az etnikai kisebbségek ügyében - A menekültekről - Az ifjúsági munkáról - Az egyházi iskolákról - Az új egyházügyi törvényről. Talán még izgalmasabb a következő alfejezet - Az egyház az antiszemitizmus el­len - három témája. Adósai vagyunk az Ószövetség népének - Mit tett a Magyar Re­formátus Egyház a zsidóüldözés ellen? - Protestánsok Magyarországon az 1923—45 közötti időszakban. A befejező rész A teológia mérlegén címet viseli. Mind az öt, itt közölt tanulmány a kilencvenes évek terméke. Kiemelem a „Nacionalizmus a teológia mérlegén ” és „A társadalom és az egyház helyzete Európában ” című dolgozatokat. Ez utóbbi zárótanulmány befejező sorait idézem: „ ... együtt kell megtanulnunk az ökumenizmust, éspedig úgy, hogy sose felejtsük el: számunkra, keresztyének számára Európa egyszerre túl kicsi, és túl nagy. Túl ki­csi, mert a keresztyének háza az Oikoumene. az egész lakott Föld és nemcsak az „Európa-Ház". És azért túl nagy számunkra Európa, mert a keresztyén hit valósá­gát helyi hitközösségekben, a gyülekezetben tudjuk megélni, hiszen a hit a bürokra­tikus szervezetekkel nem sokat tud kezdeni. Összeurópa népei és kultúrái közösen kell hogy kialakítsák együttélésük ethoszát, aminek a kontinens legjobb hagyományaira kell épülnie. Ez azonban csak akkor érhető el, ha a szintén európai tradíciónak szá­mító nacionalizmust és konfesszionalizmust szintén együttesen küzdjük le. E tekintet­ben Kelet és Nyugat, Észak és Dél és Közép-Kelet-Európa egyházai is természetes al­kotói lehetnek az összeurópai közösségnek. ” Kár ma már azon elmélkedni, nem lett volna-e jobb az egyház számára, ha Tóth Károly a kilencvenes éveket aktív alkotó, lelkészi szolgálatban tölti. Abban töltötte. Frenkl Róbert In memoriam Reinhard Babbick „Győr csodálatos város, és aki ezt a várost kirándulás alkalmával felkeresi, új­ra és újra visszatér oda. De nem csupán a történelmi épületek, a modern építészet, nem csak a Duna és a Rába folyók által meghatározott táj, vagy a látványosan fej­lődő ipar teszi Magyarország nyugati ka­puját vonzóvá. Nem! Ez egy csodálatos hely emberekkel, akik szeretettel töltik meg a várost, egy csodálatos hely, ahol keresztyén testvéreink élnek... ” - részlet az emsdetteni (Németország) Gustav Adolf Evangélikus gyülekezet újságának novemberi számából, amelyben Reinhard Babbickról, a gyülekezetben 30 évet szol­gált lelkészről emlékeztek meg. Vajon mi késztette német testvérein­ket arra, hogy a szeretett lelkészükről va­ló megemlékezést városunk méltatásával kezdjék? Lehetséges, hogy irántunk, gyülekezetünk, intézményeink iránt való jócselekedeteinek sora még halálával sem ért véget? Gyászjelentésének utolsó mondata ez volt: „Statt freundlich zugedachten Blumen und Kränze bitten wir im Sinne des Verstorbenen um eine Spende für das Evgl. Altenheim in Győr /Ungam auf das Konto..A gyászjelen­tés megkésve érkezett Győrbe, ezért az­tán döbbenten állt meg e sorok írója a gyászolók között a sír mellett, melyen csupán két koszorú árválkodott, az egyik a családé, a másik a győri gyülekezeté... „Solange wir noch Zeit haben, lasst uns Gutes tun an jedermann, allermeist aber an das Glaubens Genossen” (Gal 6,9) „Ezért tehát, míg időnk van, te­gyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” Pastor Babbick! Te, aki már az angyalok közül fi­gyelsz bennünket, engedd meg, hogy fel­idézzük szavaidat, jócselekedeteidet és néhányat a hozzád fűződő felejthetetlen emlékekből. Te az ige alapján jöttél, megláttad a lehetőséget, és cselekedtél. Vajon féltél-e 1985-ben, amikor 12 mosó­porral, ágyneművel, ruhaneművel megra­kott bőrönddel az autódban Hegyeshalom felé közeledtél? Aztán mennyire csodál­koztál, hogy a Szeretetház idős, hálás la­kói az anyanyelveden szólítottak téged. Nem akartad elhinni nekik, hogy él és működik a magyar egyház „kötelező adók” nélkül, csupán adományok és per­selypénzek segítségével egy elnyomó politikai rendszer alatt is. Még nem is végeztél a bőröndök ki­csomagolásával, már feltetted a kérdést, mire lenne a legsürgősebben szükség? Mekkora szeretettel bírtad szóra Tekus 1932-2001 Ottó tisztelendő urat, a Szeretetház akkori igaz­gatóját, hogy megmutas­sa neked vizes, dohos mosókonyhánkat a régi mosógépekkel, az esz­köz hiányában fáradsá­gos hirdetési módját a já­róképtelen öregeknek. Egy röpke esztendő, és te megszervezted a kö­vetkező gyülekezeti ki­rándulást, hogy a busz­ban feltűnés nélkül, a csomagok mögött be- csempészhesd a beteg­emelő liftet. Vajon érez- tél-e újra félelmet, amikor a határőr szemébe kellett nézned? És féltél-e követ­kező utadon, amikor az ipari mosógépet szállítottad Bécsből, vagy amikor a kony­hai edényeket a soproni vendégszobába, ahol a határon lévő procedúrát még a sű­rű hóesés és a tükörré vált jeges út is ne­hezítette? O, mennyire örültél, testvéreiddel együtt, amikor 44 évi „Kommunisten­herrschaft” után óvodát, majd iskolát ala­pított szeretett gyüle­kezeted! Milyen bol­dog voltál, amikor 1992 januárjában szol­gatársad, testvéred, Ittzés Gábor igazgató lelkész Emsdettenben, a tiéid között prédikált közös hitünkről és a keresztyén felebaráti szeretetről. Felejthe­tetlen volt az a pillanat is, amikor jóleső ér­zéssel szemlélted óvo­dásainkat, ahogyan birtokba vették új „kincseiket”, követke­ző segítséged eredményét. Aztán újra jöttél, és megszemlélted csodás iskolabútorainkat, amelyeknek megvásárlásához megint csak hozzájá­rult testvéreid áldozatkész szeretete. Azután hoztad az emsdetteni ifjúságot. Velünk együtt boldog örömmel csodál­koztál, hogy az 1300 km-es távolság elle­nére sincsenek nyelvi akadályok, kulturá­lis különbségek, de van öröm, köztünk van Jézus, érte és róla szóltak közös tábo­raink. Vajon tudod-e, hogy a 15 órás autó­buszút alatt nélküled is hányszor énekel­ték kedvenc kánonjaidat a gyerekek? Most hiányzol, hiányod fájdalmas, fájt a harangszó temetésed napján. Ott feküdt a koporsó templomodban, és én arra gondoltam, nem is oly rég még negyven gyermeket kísértél fiatalokat megszégyenítő tomamutatvánnyal a to­ronyba, hogy megmutasd nekik a haran­got, amely most érted szólt. O, mennyi mindent írhatnék még rólad!... A zimbabwei missziódról, gyü­lekezeted csernobili rákos gyermekekért végzett jószolgálatáról, a nyelvtanulá­sunkhoz nyújtott segítségről, prédikáció­idról, gyülekezetépítő munkádról, utolsó nyári együttlétünkről, beszélgetéseink­ről. O, csak tovább tudnám adni gyerme­keimnek, tanítványaimnak azt a hitet, szeretetet, Jézus iránt érzett hálát, amely- lyel te készültél - megbékélve a megvál- toztathatatlannal - a nagy találkozásra. Búcsúzom tőled, számtalan emberi gondolataid egyikével: „A hit, a szeretet mindnyájunkban munkálkodik. Nem biztos, hogy csupán egyházunk tagjai­nak, mint Luthernak, Bodelschwingnek vagy Teréz anyának a kiváltsága ez. Mi, »Kicsik« a gyülekezetben, mi is hagyha­tunk hátra az Úr birodalmának története számára nyomokat.” Hallgatóné Hajnal Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents