Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-11-25 / 48. szám
6. oldal 2001. NOVEMBER 25. Evangélikus Élet MIÉRT JÖTTÉL? NEM HÍVTALAK. Depresszió, elmagányosodás, öngyilkosság Nem tudni, mióta mondják, hogy „sírva mulat a magyar”, de az bizonyos: tüzes táncaink, jó boraink és kiváló konyhánk mellett ott ágaskodik a többi, negatív statisztika felkiáltójele is. Ezek közül az egyik legtragikusabb az öngyilkosságok világviszonylatban magas aránya. Ez különösen a délalföldi régióban, Bácskában jelentkezik markánsan. Nem (csupán) a vagyonnal, és lakosság génállományával magyarázható ez a roppant nagy teher. Szerepel benne a magyarság depresszióra való hajlama, a lelkileg elhanyagolt emberek tömege és a megelőzés csaknem teljes hiánya. Dr. Buda Béla pszichológus szerint elképesztő az a létező közfelfogás, mely szerint az öngyilkosság nem bűn. Ezzel a környezet is menteni próbálja önmagát, hiszen a po tenciális öngyilkosok sok esetben jeleznek kifelé: itt valami baj van, segítsetek! Hogyan jellemezhető az öngyilkossági kísérlet előtt álló ember? Mindenek előtt azzal, ahogy a külvilág jeleit értelmezi. Azaz, sokkal több problémát lát, mint amennyi van, illetve sok esetben csak a problémákat látja. A Bibliában számunkra meglepő módon csupán egyetlen egy esetben van szó az öngyilkosságról, mégpedig Júdás esetében, Máté evangéliumában. A zsidó népre nem volt jellemző az öngyilkosságra való hajlam, hiszen egyszerűen képtelenségnek tartották azt, hogy valaki önmagára kezet emeljen. Ha a későbbi keresztény államok törvénykezési példáit nézzük, csaknem minden esetben kiviláglik, hogy az öngyilkosságot az egyén, vagy közvetlen környezete bűnének rótta fel az állam. így XIV. Lajos Franciaországában az öngyilkost minden címétől megfosztották, nemesi címerét széttörték, testét pedig a szemétre dobták. Angliában és a XIX. század Amerikájában a családot pénzbüntetésre ítélték - mivel nem akadályozta meg a hozzátartozót szörnyű tettének kivitelezésében. Ma Magyarország súlyosan érintett ebben az ügyben, ugyanakkor a pap-, illetve lelkészképzésben nincs megfelelően hangsúlyozva ez a probléma. De, hogyan is lehetne „hangsúlyozni” azt, ami megfoghatatlan? Az alkoholizmus, a kábítószer és a dohányzás elleni harc különböző közösségekben és intézményekben esetleg hatékony lehet. Az öngyilkosság tekintetében általában a teológusok és a megelőzési módszerek keresői is tanácstalanok. A délalföldi régióban leginkább érintett televízió, a Halas TV egyházi műsorában különböző egyházak papjait kérdezték a témában. Ebből következzék most néhány kiragadott idézet. Szappanos Tibor, katolikus kispap: Az ember ebben az esetben nem az életre mond nemet, hanem egyszerűen csekély az eszköztára. Nem látja értelmét a további küzdésnek, mert nem tudja megoldani a „rettenetesen sok” problémát, ami előtte tornyosul. Az egyházak, illetve maguk a gyülekezetek munkatársai feladata lenne, hogy felismerjék ezeket a helyzeteket, és beszélgetéssel segítsék a mélyponton lévőket. Ha már a család erre képtelen... Bödecs Pál, református lelkész: Az igehirdetésben úgy kell szólni az emberekhez, hogy érezzék: ez a mai nap legyen a választóvonal! Ez ugyanis hátralevő életünk első napja, ami már a mellettünk álló Istené. És ez adja meg azt a hitet, amivel felül kell emelkednünk a mindennapi nehézségeken. Káposzta Lajos, evangélikus esperes-lelkész: Az én gyülekezetem sok tagja agyonhajtja magát. Nincs megállás - esetleg csak a sír mellett. Akkor egy pillanatra megdöbbennek, de utána újult erővel folytatják a rohanást. Az élet ajándék, és ezt komolyan kell vennie mindenkinek. „Életem ideje kezedben van, Istenem.” - olvassuk a Bibliában. Igen ám, de az öngyilkos ezt a döntést magának sajátítja ki. Egy régi lelkészünk így temetett öngyilkost: „Az Úr megkérdezi Tőled, Testvérem: Miért jöttél? Nem hívtalak...” Dr. Buda Béla szerint a vallásos emberek eleve jobban fel vannak vértezve az öngyilkosság ellen, De vajon ki mennyire hívő egy adott gyülekezeten belül? Mennyiben kell a bel- miszsziós tevékenységben ezt a problémakört megcélozni? Ha egyházunk tagjai közül is kikerül néhány utcai evangelizátor, ha rendszeresen megjelenünk olyan helyeken, mint a Pepsi Sziget, hogyan készítsük fel munkatársainkat erre a szolgálatra? ifj. Káposzta Lajos *■;**+*. ti Érthetetlen bú A KABITO SZER Kevéssel a kábítószer-ellenes világnap után a német kemény drogosok augusztus 22-től kezdődően legálisan juthatnak hozza a heroinadagjukhoz. Legalábbis az az 1120 drogfüggő, aki részt vesz abban a kísérleti programban, amely teljes egészében 2002 februárjában veszi kezdetét. „Ettől a próbálkozástól egyrészt azt reméljük, hogy segítséget nyújt a kabítószerélvezőknek, másrészt, hogy ezáltal sikerül a szer beszerzéséhez kapcsolódó bűnözést visszaszorítani és ezen keresztül is védeni a polgárokat a drogosoktól.” - nyilatkozott KonrádFreiberg, a rendőrök szakszervezetének képviseletében augusztus 23-án, csütörtökön. Magyarországon a becslések szerint körülbelül 300 ezren legalább egyszer már kipróbálták a kábítószert, a függök száma pedig 50 ezer körül van. Idén eddig csak a fővárosban tizenkilencen haltak meg kábítószer-túladagolás következtében. (2001. júniusi adat) A heroin a legnagyobb sláger a hazai kábítószerpiacon a 14-30 évesek között, míg a 30-40 év fölöttiek inkább a kokaint részesítik előnyben. A több mint 12 ezer nyilvántartott drogfogyasztó között (2000. novemberi adat) minden bizonnyal sokan vannak olyanok, akik örömmel üdvözölnék egy, a németországihoz hasonló intézkedés bevezetését. Bár a rászorulók nem állnak teljesen egyedül, minden támasz nélkül, mégis több szakképzett állami és egyházi segítségre lenne szüksége a drogfüggő fiataloknak, szüleiknek és pedagógusaiknak. Az Országgyűlés nemzeti drogstratégiát dolgozott ki, Budapesten többek között a Drog Ambulancia és a Drog-Stop Egyesület próbál segítséget nyújtani. A fent említett német intézkedés persze korántsem jelenti a probléma teljeskörű megoldását. Ott is, és nálunk is elsődlegesen a megelőzésre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni. Gazdag Zsuzsanna Évtizedekkel ezelőtt hallottam a következő történetet, mely fölrémlik lelki szemeim előtt, friss színeket öltve. Nemes és gazdag szülők szép, egészséges és okos nagylánya egyre gyakrabban lett szomorú, ő maga sem tudta miért. Szinte kedélybeteg volt, mint a mesebeli királykisasszony, akit azonban egy ötletes és mókás legény végül is meg tud nevettetni. Ez esetben azonban ilyen nem akadt, s a község nagy tudományú, tapasztalt orvosa is hiába fontolgatta, mi a rejtély nyitja. A doktornak persze bőségesen voltak más páciensei is a helységben, de egyiktől a másikig gyalogolva akaratlanul is folyvást a bús hajadon lelkét megülő szomorúságon járatta az eszét. Két nap múlva aztán azzal állt a szülők elé, hogy volna neki egy gyógyelképzelése, amit előre nem mond meg senkinek, de másnap reggel jön, és a kisasszonynak estig azt kell tennie, amit ő, az orvosa mond - ha nem is lesz az túl könnyű, de vállalható. Egymásra nézett a házaspár, odahívták gyermeküket is, és rövid tanakodás után egyhangúan elfogadták az ismeretlen tervet. Ettől kezdve a remény és a kíváncsiság kergetőzött mindhármuk ábrázatán. Sőt: kezdett izgalmas lenni a dolog. Reggel pedig mindüknek jóval hamarabb pattant ki a szeme, mint holmi közönséges napon. Jött is a gyógyember, s közölte: a leányzónak vele kell mennie az összes aznapi beteghez, vonakodás nélkül. Hazaszaladás nincs, néha segíthet, ha akar. Kérdőn néztek egymásra az érintett felek, de mivel a doktor a nyugalom szobra volt, meg az adott szó miatt is, nem volt ellenvetés. Akkor hát: Indulj! - persze nem sétakocsikázásra. Az elkényeztetett teremtés kénytelen volt szembenézni a legrútabb, fájdalmas, véres-bűzös kórok visszataszító látványával, kétségbeesett nyöszörgést, hangos jajszót, hörgést kellett hallania a hozzátartozók sírásával, s mindezt sokszor nagy szegénység közepette. Efféléről csak ritkán hallott valamicskét. Kétszer el is ájult, egyszer hányt is. Ilyenkor kapott némi pihenőt. Számára e napig aranykalitka volt az élet, amelyből kedve szerint röppenhetett ki, ahová éppen akart. Este kifacsart-fáradtan, nem könnyed léptekkel ért haza, szülei aggódva néztek rá, s kérdően a doktorra, aki csak annyit mondott: Az egészségért néha meg kell szenvedni. Egy nap múltán azt vették észre a szülők, hogy leányuk elfelejtett búsongani. Az is földerengett bennük, hogy nem is lehetett az ő nevelésük olyan csudajó, mint amilyennek vélték. És mert művelt emberek voltak, eszükbe jutott Goethe észrevétele: „Nincs elviselhetetlenebb a halandó számára, mint a derűs napok végtelen sora. ” Egy oldottabb percben az apa megkérdezte az orvost, hogyan nevezné el eredeti gyógymódját. A válasz, kis mosoly keretében: Nyomorszemle. Főleg avégett, hogy becsülni tudja, amije van, és szívügye elsősorban ne az legyen, hogy mit vár ő az élettől, hanem hogy az élet és teremtője mit vár őtőle, mi célból kell megedződnie. Igen. Ma is: aki lényegében csak habzsolni óhajt, azt idővel fölhabzsolják el- burjánzó igényei-vágyai. Az Istentől kapott „fenyítés” (Zsid 12,7-8) viszont egészséges fájdalom, szolgálatképessé nevel és életképessé fejleszt. (Korábbi megpróbáltatásaim nélkül a későbbieket sokkal kevésbé tudtam volna kiállni és földolgozni.) Mindennapi imádságunkba pedig magunk épülésére is érdemes beillesztenünk ezt a könyörgést: Kérlek, Uram, légy irgalmas azokhoz, akik boldogok volnának, ha csak annyi bajuk volna, mint nekem. Dr. Bodrog Miklós EGYEDÜL (Ahogyan én várom a párom) EGYÜTT Eszter és Gyula házasságot kötöttek. Így lett kettejükből - EGY „ Problémám ” korántsem egyedi. Tudom ezt onnan, hogy statisztikák tömkelegé bizonyítja: a háza- sulási kedv s a házasulandók kora ma nem egyezik a 10-12 évvel ezelőttivel. „Kitolódott”. S ha nem lennének a statisztikai kimutatások, akkor is észre- venném ezt közvetlen környezetemben. Nem vagyok egyedül. Illetve pont az a helyzet, hogy egyedül vagyok! Ennek megfelelően már év elején haditervet készítek azokra az esküvőkre, melyekre várnak, mint vendéget. Precízen kidolgozom taktikáimat és praktikáimat, melyek azt hivatottak elősegíteni, mi módon tölthetem a legkevesebb időt egy-egy ilyen „csatatéren ”. Mert hát jönnek a kedves rokonok és ismerősök, csalódottan mellém néznek, hogy ott bizony még mindig üres a hely, nincs velem senki. „Kifutsz az időből!" „Na, készülődhetünk?" „Rajtad a sor!" Ilyen és ehhez hasonló kíváncsi és olykor egyáltalán nem kedves megjegyzésekkel bombáznak. Előre kitalált - remélem számukra spontánul hangzó - válaszaim szellemesen, humorosan oldják a kérdésből adódó feszültséget. És ez így megy évek óta. Bevallom, fárasztó. Főleg, hogy tudom, a kérdés mögött korom haladtával már nem csak a puszta kíváncsiság van... Év vége felé mindig beleesek abba a hibába, hogy kiengedem az ilyen ragyogó kérdésekből adódó gőzt, megkönnyebbülök, hiszen vége az esküvői szezonnak, ezt az évet is túléltem ilyen szempontból. S ahogy múlik az ősz, kezdődik a tél, készülődök a Karácsonyra, ismét elkezd szorulni a hurok... Hamarosan találkozom a tágabb rokonsággal, baráti körrel, s a szeretet ünnepén (amikor minden normális ember a párjával van) ismét felvetődik a kérdés:- És te? Még mindig egyedül? Igen, még mindig. Aztán összeülve megindul a beszélgetés, s az ünneplés átcsap pletykapartiba, hogy aszongya: - Hallottad. hogy a Józsiék válnak? Na ezek se bírták sokáig! És, hogy a Mancikáék meg külön élnek, esély sincs arra, hogy kibéküljenek. A Zsófinak meg új élettársa van, már nem is tudom hányadik! Micsoda erkölcsi fertő! És ez így megy Karácsonyról Karácsonyra. S nekem ebben a szűk, de mégis tág környezetben semmi energiám sincs elsütögetni az esküvőkön alkalmazott, általam humorosnak vélt, előre legyártott válaszaimat. Most magyarázzam el, hogy én nem akarok mindenáron férjhez menni? Nem akarok úgy járni, mint Mancika, de Zsófi sem vagyok, s hogy a Józsiékról meg előre tudta az egész família, hogy ez lesz... Sajnos. Érdekel egyáltalán valakit az én véleményem? Mit tudhatok én, a kis tapasztalatlan? Például azt, ami a szellemes, legyártott válaszaim mögött valójában van, s a Prédikátor könyvében leellenőrizhető: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli társát. ” Mi lenne, ha elmondanám, hogy én így gondolok a házasságra? Hogy amit Isten színe előtt megfogadok, azt holtomiglan gondolom? Lehet, hogy úgy néznének rám, mint valami mesevilágban élő lányra és elszontyolodnának, hogy rólam még mindig nem lehet pletykálkodni egy szent Karácsony esti családi alkalmon? Györky Varga Mária Zsúfolásig tele a templom, együtt a gyülekezet. Ifjú presbiterünk és képviselő-testületi tagunk házasságát áldja meg a lelkész. Két fiatal, akik gyermekkoruk óta a gyülekezetben élnek. Mindkettőjüknek volt más baráti köre is, de a gyülekezeti ifiben ismerték és szerették meg egymást. Itt, ebben a körben (is) folytatták a fiatalok mindenkori, nagy vitáit az Életről. Itt éltek meg barátságokat, összéveszéseket, kibéküléseket. Itt ismerték meg egymás lelkének mélységeit és magasságait a hitről való beszélgetésekben. A közös programokon tanulták meg az együttmunkálkodás ízeit. Minden fontosat megtudhattak egymásról az évek során. A csapaton belül ugyanígy megismerhettek másokat is. Tudták, miért választják éppen ök ketten egymást. Kellően megalapozott döntés volt. Olyan döntés, amin az igaz keresztyén házasság nyugszik. Áldott, egész életre szóló kötelék. A szertartásra várva beszélgetünk a padban: mennyi válás, mennyi bánat forrása lett az, hogy sok fiatal elhamarkodta a házasságkötést. Nem ismerték ki eléggé egymás természetét. Úgy vállalkoztak a házasságra, hogy nem ismerték meg érzéseik teherpróbáját. Úgy vállaltak életre szóló közösséget, hogy nem ismerték meg egymás gondolatvilágát, családi hátterét - vagy nagyon is ismerték, és olyasmit vállaltak az érzelmek hevületében, ami meghaladja egy ember teherbíró képességét. Megtörik a varázs egy idő múlva - és megtörik az emberi kapcsolat. Jó, ha még akkor, amikor kisgyermek nem kerül az érzelmek darálójába. Hol és hogyan ismerkednek ma fiataljaink? Milyen körben? Régebben a szomszédság, a falu, a kisváros közössége ismerte és szinte ki is jelölte kiki helyét, behatárolta, többnyire megnyugtatóan behatárolta azt a kört, ahol későbbi párját megismerhette és megtalálhatta a fiatal. Aki átlépte a kör határát, annak nehéz döntést kellett hoznia, olyat, amelyet nagyon át kellett gondolnia, sőt, néha meg is kellett szenvednie érte. A legtöbben tudták, milyen együttélésre vállalkoznak, tudták, hogy mit várhatnak egymástól a házasságban. Ma a korábbinál sokkal erősebb a késztetés a kamaszokban, hogy teljesen elszakadjanak a családjuktól, a saját közösségüktől, és inkább hagyatkozzanak a véletlenszerűen összeverődő kortársakra, barátokra. Gyökértelenségükben, önkéntes egymásra utaltságukban a felszínességek, a látszat-értékek hatása, a véletlenszerű választások egyre gyakoribbak. Milyen sokat jelenthet, ha a szintén véletlenszerűen, de közös lelki talajon álló fiatalokból verődik össze a közösség egy gyülekezet ifjúságából! Milyen értékes alternatívát kínálhat az ilyen közösség az iskolai vagy a lakóhelyi ismeretségi körhöz, a „bandához” képest! Milyen jó lehetőségeket kínál egymás valódi megismerésére a diszkó-bulik vakká-süketté tévő világával szemben! Milyen sokféle iránya, programja van az egyházi ifjúsági életnek! Mennyi döntési helyzet kínálkozik egy fiatal számára, anélkül, hogy választása miatt „cikizések”, konfliktusok kockázatát kelljen vállalnia! Választhat életutat, életmódot, barátokat, értékrendet. És ha úgy adódik, igaz társat is. - Mit szalaszt el az, aki ezt a lehetőséget kihagyja! - súgja oda nekem padszomszédom. Neki két középiskolás fia van... Szabó-Pap Gabriella
