Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-11-25 / 48. szám
Evangélikus Elet 2001. NOVEMBER 25. 5. oldal Szerzői est a 70 éves Szokolay Sándor tiszteletére A 70 éves Szokolay Sándor zeneszerzőt műveiből szerkesztett zenés áhítat keretében ünnepelték tisztelői október 28-án, a Deák téri evangélikus templomban. Az év folyamán országszerte számos hangversennyel adóztak a tisztes kort megért mester személyének és művészetének, ezek sorában a jelen esemény - a helyszínnek, az előadóknak és a műsorválasztásnak köszönhetően - elsősorban az evangélikus felekezethez tartozó hívő embert köszöntötte. * Sokoldalú művészetének és egyéniségének más területeiről a 2001-es év már bőségesen szolgált zenei csemegékkel. Többek között március 23-án a Fészek Klubban gyerekkori zongora-zsengéit hallhattuk a nemrég Liszt-díjjal kitüntetett Szokolay Balázs (a zeneszerző fia) tolmácsolásában. A Budapesti Vonósok viszont legújabb darabjának, az Eszterházi impresszióknak frissen elkészült első tételét mutatták be (a kamarazenekar ugyanezt a tételt két nappal később a Zeneakadémián a másodszor elnyert Bartók-Pásztory díj átadási ünnepségén is eljátszotta, majd július közepén a fertődi Haydn fesztiválon a teljes müvet előadta). Az est fénypontját a Dobra János vezette Tomkins Énekegyüttes elementáris erejű Missa Pannonica-tolmácsolása jelentette. Márciusban a Magyar Művészeti Akadémia is zenével köszöntötte Szokolayt, másnap, 30-án Sopronban kamaramüvei csendültek fel, majd Orosháza, Győr, Pécs, Solymár, Békéstarhos, Szeged és Passau következett a Szokolay-művek megszólaltatásában. Legutóbb, október 7-én az MTA dísztermében nagyzenekari esten, világszínvonalú előadásban szólalt meg a fiatalkori zongoraverseny Szokolay Balázs szólójával, illetve az 1998-as 2. szimfónia Kesselyák Gergely vezényletével. * A Deák téri zenés áhítat keretében főként a helyszínhez közvetlenül kapcsolódó művek szólaltak meg. Ezt egészítette ki Dobozy Borbála előadásában a Notturno e jubiloso (op.150), amely a 2000-ben rendezett Első Budapesti Nemzetközi Csembalóverseny felkérésére készült. Az est kezdőszáma a Locarnói motetta (op.38a) volt a Lutheránia Énekkar interpretálásában, majd Trajtler Gábor, a mű ajánlásának címzettje játszotta az Alfresco per organo (op.70) című öt orgonadarabot. Cselovszky Ferenc lelkész igehirdetése előtt Koós Flóra énekelte a zenei névjegy-szerű, frappáns Glóriát (op.49a). Az est fő műsorszáma a hit erejét hirdető Korál- requiem (op. 125) volt. Kamp Salamon biztos kézzel vezényelte a Lutheránia Ének- és Zenekart, olyan természetes zeneiséggel és szuggesztivitással, ami megkérdőjelezhetetlenné tette nemcsak a tempók és karakterek helyes megválasztását, hanem az egész interpretáció hitelét is. A hangzás szépsége és kiegyensúlyozottsága terén csupán egy válogatott, hivatásos együttes múlhatta volna felül a produkciót, az amatőr előadók lelkesedése viszont mindenért kárpótolta a hallgatóságot. A bariton szólista szerepében ugyanazt az Ambrus Ákost hallhattuk, aki az ősbemutatón is énekelt egy évtizeddel ezelőtt. A mű 1992-ben készült az együttes egykori kiváló karnagya, Weltler Jenő emlékére, és egy több évtizedes barátság és együttműködés végét pecsételte meg. Szokolay számára meghatározó élményt jelentettek a színvonalas Deák téri Bach- és Hándel-előadások, és ezek hatása kompozícióin, zenei világának alakulásán is félreismerhetetlenül nyomon követhető. A mindkét fél számára megtisztelő kapcsolat eredményeképpen, Szokolayt joggal nevezhetnénk a Lutheránia házi zeneszerzőjének. (Az együttes számára készült művek között található a Karácsonyi pásztorai (1970) és a Pünkösdi ének című kantáta (1972), a Locarnói motetta (1972-73), a Kantáta a gályarabok emlékére (1975), az Alleluja (1977), a Gottfried Herder versére komponált Abendlied, a Libellus ungaricus (1979) és a Luther-kantáta (1983), az Én vagyok a feltámadás és az élet (1987) kezdetű vegyeskar, majd az impozáns sort a Korál-requiem zárta 1992-ben.) * A vasárnap este elhangzott Korál-requiem ismételten bizonyítékát adta annak, hogy a zeneszerzőknek a mai világban is lehet funkciója a közösség életében. Az alkotónak nem kell szükségszerűen hátat fordítania a hallgatóságnak és bezárkóznia tüskés magányába, hanem megpróbálhat hangot találni a kultúra és a szépség iránt fogékony emberekkel. Szokolay szolgálni kívánt azzal, hogy archaikus zenei keretbe foglalta a jól ismert koráldallamokat, zenéje a kevésbé vájt fülű híveket sem üldözi el az Isten házából. Az igényes szerkesztés és a kétségtelenül mindvégig jelen lévő egyéni kifejezésmód ugyanakkor megóvja attól, hogy pusztán kiszolgálója legyen a népszerűség irányából érkező elvárásoknak. A mű érzelmi skálája egyenesen emelkedik az utolsó előtti tételig, amelyben a Krisztus feltámadt kezdetű ének hangzik fel mintegy megdicsőülés-szerűen. A halál kilátásta- lanságának ábrázolása helyett a zene is örömteli kiutat mutat hallgatóinak, majd a zárótételben (Mostan bocsátód el Uram, szolgádat) az örök élet reményével búcsúzik hallgatóitól. Gombos László November 27-én lesz 20 éve, hogy meghalt Pilinszky János, a 80 éve született, különös szavú költő (1921-1981) ....hogy metsző világosságban lá ssuk a világot... " H arminc évvel ezelőtt a dél-svájci Sionban (1971 áprilisában) az első magyar ökumenikus találkozón a költő saját szavaival köszöntötte Cs. Szabó László Pilinszkyt. „Lássunk így, láttassunk így” - folytatta üdvözlő szavait a magyarok között megjelent „magyar követnek”, akit jelenlévő társával együtt nagy érdeklődéssel várt a külföldre szakadt magyar értelmiségiek egy csoportja. Pilinszky is, Rónay György is római katolikus volt, de a protestáns magyarok is lelkesedéssel fogadták mindkettőjüket és hamarosan szívükbe zárták. Honvággyal küszködtek, itthoni magyar értékekre vágytak. Népünkért, egyházainkért közös felelősséget éreztek. Már alig-alig remélték, hogy valaha is valódi kapcsolat alakulhat ki a hazaiakkal. Az első magyar ökumenikus találkozó mérföldkő volt ökumenikus és irodalmi vonatkozásban egyaránt. Békés Gellért, bencés szerzetes tanár gyakran beszélt nekem erről az eseményről, ő adta ki Rómában e találkozó beszámolóját is. Ekkor született meg az ún. Ökumenikus Nyilatkozat, amelyre később oly gyakran hivatkoztak. A jelenlévők névsora és előadásai ma is több figyelmet érdemelnének. Lucas Vischer, Békés Gellért. Gánóczy Sándor, Cs. Szabó László, Balla Bálint, Morei Gyula, Cseri Gyula, hogy csak néhány nevet említsek. A jelenlévők közül már többen elmentek, és akik élnek, hányféle táborba kerültek! Sionban ott volt Pilinszky János is. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt vasárnap Jeleníts István tanár úr, piarista irodalmi szakértő kitűnő előadást tartott a Deák téri szeretetvendégségen, zsúfolt gyülekezeti teremben, érdeklődő hallgatóság előtt a költőről. Protestánsok és katolikusok együtt, idősek és diákok szívesen hallgatták mindazt, amit értő előadónk elénk tárt gazdag ismeretei részeként. y T i nekem most Pilinszky János? Met- sző élesen látja és láttatja a világot ma is, ez a szelíd, naiv, védtelen, különös költő, aki Exupéry kishercegének kedvességével mintha más bolygóról érkezett volna. Segít a Földet, az életet, a halált máshogyan látni „nagyszerű egyszerűségével”. Új jelentésű régi szavakkal fest néha meghökkentő képet. Sajátos szókincsét sokáig alig-alig értettem, nyelvi szegénységnek tartottam aránylag kevés költeményét, szálkává tisztított szavait. A 70-es évek végén szenior fiatalokkal vitázva jöttem rá arra, hogy ezt a nyelvi szegénységet üdvözölni is lehet, talán így: „boldogok a nyelvi szegények, akik kevés szóval is sokat mondanak”. Minden szava, akár egy egész világot jelölhet. Egy-egy nyelvtani igéje egész mondattá növekszik. Eszembe jut Illyés Gyula élete végén írt tömör fogalmazása, amikor már csak „táviratokat” küldött, de a címzettek jól értették üzenetét. Babits még egykor két jelzőt ajánl csak főnevek elé, hogy ne legyen zsúfolt a kép - Pilinszky néha egyet sem használ. Szabó Dezső még új szóösszetételekkel próbálkozik, hogy friss és üde legyen mondanivalója (pl. kakaskukorékoló hajnal). Kosztolányi Dezső új szavakat alkot (pl. lángelme). Mindezzel kísérletezik Pilinszky is, Németh László kísérletező emberéhez hasonlóan. Mégis más ő. Be- sorolhatatlanul más. Sem a Nyugat vonulataiba, sem a posztmodemek közé be nem tagolható költői jelenség. Ő a „senkiföldjén”, „csillagpusztaságokon” át vándorol, máskor szüntelen búcsúzik, vándormadárként költözik. Saját szavaival akarom becsületesen érteni őt. így írta: ,, ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelv-nélküliség, valamiféle nyelvi szegénység”. Ez is művészet. . „A képzelt interjú”-nál jobb Pilinszky-ér- telmezést még nem olvastam, pedig sokszor magyarázták már, többször volt interjú alany a költő. O a valóságot akarta kifejezni, nem a tényeket, mint kutató detektívek. Néha a legegyszerűbb jelenségeket, a haszontalanokat is érdeklődésünk közepébe állította, átvilágította s őt olvasva, mintha valóban jobban értenénk a világot, életünket, sorsunkat. Nem maradunk a felületen, rábukkanunk a mélyben az igazi valóságra. Prózáját is érdemes olvasni, hogy költeményeit is jobban értsük, úgy, ahogyan az Új Emberben vagy a Vigíliában a 80-as években megjelentek, majd később könyvekben is olvashattuk. Kissé félreállítottan, de sokak figyelme, látóköre közepén élt Pilinszky. Őt nem a körülötte lévő események érdeklik önmagukban, hanem az események értelme. M odem költő volt. Nem Petőfi és nem Arany, századokon át is érdekes, szép mondanivalóval, nem is a Nyugat negyedik vonalában elérhető. Homo universalis volt, nem a reneszánsz értelmében, hanem a 20. század érzésvilágában, atmoszférájában. Nem volt világpolgár a szó mai társadalmi, politikai értelmében, hanem a világmindenség gyermeke, aki tud csodálkozni ezen a bolygón, akinek az „itt” kifejezése nemcsak Magyarországot jelentette, mint Radnótinak az ismerős táj az egysíkú térkép helyett. Nála a Föld az „itt”. „Kikönyökölt a szeles csillagokra” és a magasból nézi, mit láthat itt. A csecsemő szemével fedez fel minden újdonságot, amit mások már unalomig ismernek. Fű, fa, virág, minden érdekli. V árosi költő, sőt budapesti, sőt belvárosi. Nem elvileg urbánus, hanem ide született és „itt van ő hon” a Molnár utca, Kecskeméti utca, Bástya utca, Szerb utca vidékén. Járt ugyan az országban másutt is, külföldön is. Volt a Balatonnál, meglátogatta Velemet, volt Székesfehérvárott, de igazán a Belváros „szülőföldje szép határa”, a régi Pest, az egykor „die Stadt”-nak nevezett városmag. Nem az új Lipótváros ez, hanem ahogy Thurzó György fogalmazta, a Belváros és vidéke. Átjut ugyan Budára, még Rákospalotára is, de amint József Attila a város peremét ismeri és énekli hitelesen, úgy Pilinszky ennek a darab földnek a tudója, és ezen nem változtat az sem, hogy megihletik franciák, sőt előbb értik ott, mint sokan itthon, de az sem, hogy Angliában előbb tüntetik ki, mint idehaza. Magyarországon csak 1980-ban, halála előtt egy évvel kapott nagy nehezen Kossuth-díjat... Negyvenhét éve lakom itt a Belvárosban. A Kossuth Lajos utcától délre is ismerek szinte minden régi házat, Pilinszkyt talán ezért is szeretem. Lehet néha menekülni innen. Sokat is változott 20 év alatt ez a vidék. Mégis mindig szinte érzem azt, amit ő is belülről ismert. A Czukor utcát és a Papnövelde utcát, a Veres Pálné utcát és a Duna partját ezen a tájon. A Kálvin tér másik oldala már más. A Baross utcának és Kosztolányi Üllői útjának semmi köze ehhez. Verseiben a költő ugyan keveset beszél erről, mégis ez a háttér, az egykori kis boltok, pékek, árusok, szabók, iparosok, sétáló öregek, különös, nap- sohase-sütötte öreg udvarok vidéke. Ebből emelkedik fölfelé... K atolikus költő volt Pilinszky, úgy is, amint Babits értette az egyetemesség igényét, úgy is, ahogy felekezetileg értjük római katolikus testvéreinket. A piaristáknál tanult. Az Új Embernél kapott menedéket. A Vigíliában foglalkoztak vele, amikor senki sem mert írni róla, vagy közölni tőle. Nyelve nem vallásos a szó megszokott, egyházias értelmében, noha használ néha liturgikus képeket is (monstranda, ikon), bibliai távlatokat, húsvétról vagy a passióról és a Könyvről, amit csak az üvegtengeren kocogó Bárány képes kinyitni. Voltak pap barátai, de volt, aki szé- gyellte egyházában hányatott, rendetlennek mondott élete miatt (első házassága tönkrement), de amit létről, életről, halálról, szenvedésről, teremtettségről mond, az mélyen keresztény. r É rtelmiségi költő ő. És ez az ingázó, társadalmunkban helyét nem találó rétege magára ismerhet Pilinszkyben. O nem az erdélyi Ábel amerikai rengetegben. O Európában otthon van. Nem él Toldi Miklós meséjében vagy a János vitéz romantikus világában. Nála Háry János hősi tetteinek nyoma sincs, nem győzi le a francia királyt, pedig ő is járt gyakran túl az Óperencián (vagyis túl az Enns folyón). Sőt győzött is francia és angol irodalmi körökben. Északi irodalmi díjat is kapott, Olaszországban és Dél- Svájcban otthonosan mozgott, de benne nem a magyar turista látványosságot keresték és találták meg külföldiek, hanem az általános emberit, amit először az értelmiség vesz észre, akár franciául vagy lengyelül, angolul vagy olaszul beszél közös nyelvet. Ez a szűkszavú, tömör stílusban fogalmazó ember az értelmiségben újra meg újra visszhangot ver. Ez az örökösen csetlő-botló kisfiú, akit családjában mindig Jancsinak hívtak, sokat tanult, sokat ismerő értelmiségieket, szakembereket és irodalomra érzéketleneket újra megragad, meggondolkoztat, vitára késztet. Várnak tőle valamit. Az, akit Londonban egyszer kifosztottak, újra gazdagítani tud. Álmodozó, de helyettünk is álmodik. Felfelé száll a napi üzleti élet fogságából. Mélyre merül a rohanó, felületes hétköznapokból. Csöndet parancsol harsogó reklámok között, holtak bolygóján igazán élő, aki örök kérdésekkel is mer foglalkozni. K ülönc - mondta valaki nekem, akinek barátai sem hétköznapi emberek: Weöres Sándor, Kocsis Zoltán, Vas István. Simone Weilt olvas, meg Pascalt és Dosztojevszkijt, tűnődve hallgat zenét, Bachot és Bartókot. Naponta régi lemezeit „ronggyá hallgatja”. Hitetlennek mondja őt sok kegyes, de a passióhoz ő compassiót társít, a szenvedéstörténethez szenvedéstörténeteinket. Amikor a háború végén magával vitt könyveitől szabadulni akar, csak az Evangéliumot tartja meg, a többit kihajítja a vonatból, mert már nem érvényes más, csak az Evangélium. Diktátorok idején hallgatott, lapult - mondják ma róla. De sohasem írt olyat, ami mögött nem lett volna ott egészen. Nincs ugyan megelégedve saját hitével, de emberségén átsüt az istenesség. Neki is fáj valami, nagyon fáj, mint József Attilának. Dante poklát nem tudja feltérképezni, mégha belülről ismeri is a pokoljárást, de vágyódik e „tiltott csillagról” egy másik világba. A katonaságot csak visszavonulásból ismeri, ő előre akar „menekülni”. Keveset ír, de remekműveket alkot. Légüres térben is tartalmat keres, autodidakta és az élet szakértője lett. Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső hozzá képest már a múlt. Pilinszky a jelenben is újra meg újra felbukkan, rábök valamire, amire érzékenyek vagyunk. Most a kettős évforduló kapcsán is ez történt, velem is. Vele „metsző világosságban” láthatom a világot. Hafenscher Károly A Keresztyén Értelmiségi Fórum A november 26-án, hétfőn 18.30 órakor tartandó rendezvényen Balog Zoltán, a miniszterelnök egyházügyi főtanácsadója tart előadást és fórumbeszélgetést, „Egyház és politika, egyházpolitika” címmel. Helyszín: a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség temploma és gyülekezeti központja (Bp. XII. Kék Golyó u. 17.) Minden érdeklődőt szeretettel vár: a Rendezőség k 4 *
