Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-02-11 / 7. szám
Evangélikus Élet 2001. FEBRUÁR 11. 3. oldal Zsinatzáró ünnepély A törvényalkotó munka színhelyén, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében tartotta záróülését február 3-án délelőtt, a Magyarországi Evangélikus Egyház - rendszerváltás óta - második, 1997-beij»megválasztott Zsinata. A testület valójában már múlt év novemberében befejezte érdemi tevékenységét, így e mostani alkalom csupán hivatalos lezárását jelentette annak az áldozatos - olykor éles vitáktól sem mentes - törvényalkotó folyamatnak, amelynek eredményeként egyházunk megújult, több vonatkozásban is korszerűbb jogi és szervezeti keretek között léphetett át a XXL századba. (Ismeretes, hogy e második Zsinat véglegesítette egyházunk új, háromkerületes modelljét, és ugyancsak ennek a testületnek a munkája nyomán léphettek hatályba az új évezred első napjától a Magyarországi Evangélikus Egyház - egységes szerkezetbe foglalt - törvényei.) A záróülésen Thurnay Béla, a Zsinat nem-lelkészi, illetőleg Laborczi Géza a testület lelkész elnöke összegezte más-más szempontból az összesen 13 ülésszak során végzett munka tapasztalatait. Értékelésüket néhány szubjektív hozzászólás egészítette ki, végezetül pedig a résztvevők elfogadták a következő - immár 6 éves ciklusra megválasztott - zsinati testület számára összeállított 8 pontos ajánlásukat. A jelen összetételében feloszlott Zsinat tagjai déli tizenkét órakor vonultak át a fasori evangélikus templomba, ahol úrvacsoraosztással egybekötött ünnepélyes istentisztelet keretében adtak hálát Isten megtartó kegyelméért. A Magyarországi Evangélikus Egyház új törvényhozó testületének tagjait december 15-én választotta meg az Országos Közgyűlés. A 111. Zsinat alakuló ülésére minden valószínűség szerint még ebben a hónapban, február 23-án sor kerül. Az ünnepélyes záróistentiszteleten a törvényhozó testület lelkész elnöke, Laborczi Géza szolgált igehirdetéssel. (Jobbra a következő zsinat számára megfogalmazott „Ajánlás” szövege.) AJÁNLÁS Tisztában vagyunk azzal, hogy a 2001. január 1-től hatályos törvényeink is módosításokra szorulnak. Isten iránti hálával tettük le egyházunk asztalára az új törvény- könyvet. Ugyanakkor azzal a kéréssel fordulunk a következő Zsinathoz, hogy munkája során vegye fontolóra a következő törvények módosítását: 1. Az egyházi bíráskodásról szóló 1997. évi X. törvény. Sajnálatos módon megnövekedtek egyházunkban azok a kérdések, amelyek bírósági szakaszba kerültek. Úgy tűnik, hogy a törvény jelenlegi formájában nem alkalmas arra, hogy megfeleljen a megnövekedett igényeknek. 2. A választásokról és a szavazásról szóló 1997. évi VII. törvény. A mögöttünk lévő tisztújítás kapcsán „vizsgázott” a törvény a gyakorlatban. A választási tapasztalatok összegyűjtése után fontosnak tartjuk, hogy az ide vonatkozó hatályos törvényünket a Zsiilat a korszerű igényeknek megfelelően korrigálja. 3. Az egyházi szolgálat külön területeiről szóló 1997. évi V. törvény IV. cím: Az egyházi szeretetszolgálatról. Az új szociális törvény életbe lépésével, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozásunk szándékával életünk több területén vadonatúj kérdésekkel, kihívásokkal kell szembenéznünk, megbirkóznunk. így van ez a szeretetszolgálat területén is. Ezért szükségesnek mutatkozik az idevonatkozó törvény módosítása is. 4. Az egyházi alkalmazottak jogállásáról nem született törvény. Azonban ahhoz, hogy akár a lelkészek, akár a világi alkalmazottak jogbiztonságban végezhessék szolgálatukat, fontosnak tartjuk, hogy ezekkel a kérdésekkel is foglalkozzon a következő Zsinat. 5. Ennek a kérdéskörnek egy sajátos területe a diakónus lelkészek szolgálatának törvényi rendezése is. A mostani Zsinat többször tárgyalta, de nem született megoldás. Fontosnak tartjuk, hogy ez a kérdés is rendeződjék. 6. Vitát váltott ki az a joghézag, hogy több helyen nincs pontosan tisztázva az, hogy ki végezze az új tisztségviselők beiktatását. Törvény szabályozása elejét vehetné a vitáknak. 7. Már az előző Zsinat is sokat vitatkozott azon, hogy az ún. 4 szintes (gyülekezet, egyházmegye, egyházkerület, országos egyház) egyházmodellt valósítsuk-e meg, vagy térjünk át az ún. 3 szintes struktúrára (gyülekezet, egyházmegye, országos egyház). A következő Zsinat figyelmébe ajánljuk azt az anyagot, amely ennek a kérdésnek a megvitatására készült. 8. A Magyar Köztársaság Országgyűlése az 1994. évi XXIII. törvényt a 2000. évi XCIII. törvényével módosította. Ez lehetőséget biztosít az ún. „átvilágításra.” Egyházunk törvényalkotó testületének felelőssége, hogy törvénybe iktatja-e azt, hogy bizonyos pozíciók esetében szükséges-e az „átvilágítás” kérése. Hisszük, hogy egyházunkban a következő Zsinat is betölti fontos szolgálatát. Kérjük az egyház Urát, hogy ajándékozzon bölcsességet a döntések meghozatalához. Kinek kell a hatodik év a lelkészképzésben? Biztató gondolatok egy pályázati hirdetés mögé ARCKÉPCSARNOKUNK ÜZENETE avagy megkezdődött a népszámlálás Őseink vallási hovatartozása soha nem volt csupán magánügy. A személyes hit ugyan mindig a legbelső szférába tartozott, - és ezt csak az Úristen tudta megítélni. Ám a keresztyénség felekezeti megjelenési formája, annak többoldalú hatása a századok folyamán - gondoljunk a felekezeti harcok korára - már túlnőtt a lelki élet intim területén, és többnyire társadalomformáló erővé vált. Ezeréves magyar nemzetünk életében, valahányszor az jogállam volt, a lakosság statisztikai felmérésének teljességéhez hozzátartozott a nemzetiségi, anyanyelvi és vallási hovatartozás ismeretének szükségessége. A félelem remélhetőleg már a múlté. A bizalmatlanság, az előítélet, sőt olykor a gyűlöletkeltés azonban még nem tűnt el társadalmunkból. Sajtókampány, csúsztatás is van bőven (Még egy világi jogászprofesszor is kész volt nemrég így ferdíteni egyik cikkében: „... Rejtély, hogy alkalmas-e a népszámlálás a megvallás kötelességének (!) gyakorlására...”). Mi azonban ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. Őseink címoldalon közölt portrésorozatához tudatosan olyan nem-lelkész személyiségeket választottunk ki, akik függetlenül személyes Krisztus-hitüktől evangélikusoknak vallották magukat. Politikusok és hadvezérek, írók és költők, művészek és pedagógusok üzenetét tolmácsolják: az utódok tekintsenek fel egyház- és nemzetépítő ágostai hitvallású evangélikus elődeikre, és ne legyen hozzájuk méltatlan, ne legyen egyházához közömbös vagy hűtlen a ma nemzedéke. i<l. Fabiny Tibor 70 éves a gödöllői evangélikus templom „ Uram, szeretem a te házadat, a te dicsőségednek lakóhelyét" (Zsolt 26,8) - ezzel a zsoltárverssel kezdte .Blázy Árpád evangélikus lelkész azt az istentiszteletet, melyen hálát adtak a gödöllői evangélikusok templomuk hetven évvel ezelőtt történt felszenteléséért. Az isten- tisztelet ünnepi műsorában megemlékeztek mindazokról, akik kivették részüket a templomépítés szent munkájából. A gondolat, hogy a mintegy háromszázötven főre növekedett evangélikus- ságnak önálló temploma legyen Gödöllőn, a 20-as évek közepén vetődött fel. Az építkezéshez szükséges 43 000 pengő előteremtésére gyűjtési akciókat szerveztek itthon és külföldön. A község részéről nagy segítség volt, hogy 1929-ben telket adományozott a gyülekezetnek. Az alapkőletételre 1929. szeptember 15- én került sor. Hetzel Frigyes építészmérnök tervei szerint: kívül német neogót, belül ókeresztyén-bizánci stílusú épület készült, melynek érdekessége a centrális elrendezés, és a sokszögű, kupolás, bordázott famennyezet. A felszentelés szolgálatát - 1931. január 18-án - dr. Raffay Sándor püspök végezte. Figyelemre méltó, hogy éppen a gazdasági válság évében! Azután telt-múlt az idő, s újabb - minden addiginál keservesebb - válság következett. Az 50-es években sokan azt jósolták: a 60-as évek végére a templomokból múzeumok lesznek. Az emberek a „tudományos világnézet” megismerése által „felvilágosulttá” válnak, és nem lesz többé szükség templomokra. Nem voltak könnyűek ezek az évtizedek, s bennük hívő, gyakorló keresztyénnek maradni. Gödöllőn is nem egyszer előfordult, hogy figyelték és jelentették az akkori vezetésnek, hogy kik járnak Isten házába. Mégis, hogy most az évfordulón ilyen szép számmal együtt voltunk, bizonyítja: Istent a hívő ember szívéből nem lehet kiirtani. A Mindenható hatalmasabb minden emberi okoskodásnál. A gyülekezet tagjai a templom gondozását, karbantartását a jövőben sem tekinthetik befejezettnek, hiszen újabb nagy feladat előtt állnak: a 75. templomszentelési évfordulóra szeretnék templomukat kívülről teljesen renoválni. Nádudvari Anna Nagyon sokszor hallani gyülekezeti tagoktól azt a kívánságot, hogy de jó lenne, ha ma is - úgy, mint régen - akár évtizedekig maradna egy-egy lelkész a parókián. Nem kellene sok esetben évente újra pályakezdő fiatalnak kinyitni az épületek ajtaját, majd néhány hónap múlva átvenni tőle a hivatalt, mert máshova került. Hasonlóan gyakori az a vágy is, hogy teherbíró, feszültséget jól hordozó és szinte alig hibázó, „perfekt” lelkészeket szeretnének sokan látni már a pályakezdő segédlelkészben is. A szinte mindenhez értő, és a gyülekezeti életben is azonnal eligazodó lelkészek sem régen, sem ma nem teremnek csak úgy maguktól. Sok a háttérben elhangzó imádság és a támogató segítség. Sokak valóban segítő, testvéri szeretete nélkül aligha lehetnek jobb munkavégzők ajö- vő lelkészei. A közvetlen gyülekezeti élmény megtapasztalása és a közegyházi légkör megismerése egyre nagyobb jelentőséggel bír a lelkészképzés mai helyzetében. Gondolhatnánk, hogy ez teljesen természetes. Enélkül nincs is értelme lelkészi szolgálatra készülni. Sokan feltételezik ma is, hogy a Hittudományi Egyetem hallgatói kivétel nélkül ilyen alapokkal érkeznek már az első évfolyamra. A valóság azonban más. A lelkészi pályára lépő fiatal ebben az értelemben ugyanúgy pályakezdő, mint bármely más hivatás esetében. Személyes hitének ereje, mélysége vagy éppen megpróbáltsága is személyenként eltérő. A kérdezéshez és az egészséges kereséshez mindenkinek joga van. A legfontosabb kritérium ebben a vonatkozásban az őszinteség. A személyes őszinteség Isten színe előtt és az egyházi közösség reprezentánsai előtt. Az utóbbi években nagyon ünnepélyessé és széppé vált a lelkészszentelés evangélikus egyházunkban. De hányszor jutott eszünkbe a kérdés, hogy a Luther-kabát felvételének külső pillanatait vajon meg- előzte-e egy huzamos ideig tartó belső lelki próba, amelynek során reálisabb képet kapott, rálátást nyert egy-egy lelkészjelölt arra az útra, amelyen indulni készül. Egész egyházi életünk megízlelése és megtapasztalása nem történhet meg, sem az elméleti egyetemi képzés öt éve alatt, sem a lelkészavatás ünnepi órájában, ahol a tele templomban kisebbségben vannak általában azok, akik majd később is vállalják az induló lelkészt imádságban, meghallgatásban vagy ép- tpen konkrét tanácsadásban. A papi pálya őszinte, testvéri lelkületű „kísérők” nélkül képtelen vállalkozás. Ezért is nagyon fontos megtenni mindent annak érdekében, hogy a jövő lelkipásztorai a felkészülési program végén két félévet el tudjanak tölteni egy gyakorlott és tapasztalatokkal rendelkező lelkész mellett és egy gyülekezet közösségében. Az egymást erősítő találkozás alkalma lehet egy ilyen gyakorlati év. Kinek van szüksége erre a változtatásra? Legelsőként azt mondhatjuk, hogy az érintett intézménynek és személyeknek. Mindazoknak, akik erre készséget mutatnak. Idősebb vagy fiatalabb szakoktató lelkészeknek örömöt jelenthet az, ha tovább tudják adni tapasztalataikat, és esetleg épp az ő személyes szolgálatuk erősít meg valakit a lelkészi hivatás vállalásában. A vállalkozó gyülekezetek egy fiatal egyetemi hallgató frissességével, munkájával és lendületével új arcot és életet ismerhetnek meg. A szupplikáció vállalásával eddig is sok ajándékot és bátorítást adtak gyülekezeteink a lelkészképzés számára. Ki ne emlékezne ősz fejjel is arra a szószékre és gyülekezetre, ahol életében először prédikált mint kezdő teológiai hallgató! Egy év aktív jelenlét és munka még több kapcsolódást jelent. Egyházunk zsinata törvényt alkotott erről a gyakorlati képzésről, és ezzel a lehetséges megújulás helyzetébe hozta az evangélikus lelkészképzést a 2001/2002. tanévtől kezdve. A kérdés most már valóban az, van-e 15-18 lelkész és gyülekezet egyházunkban ennek a programnak a megvalósítására. A jövő felé tekintve nem lehet kétségünk afelől, hogy csak ' egy bátrabb, kezdeményezőbb és vállalkozóbb alapállású egyház képes vonzani, gyűjteni és megszólítani az embereket. Ehhez pedig a régiek tapasztalatának bele kell épülnie az újak életébe. Személyes hitéletünk területén is rendkívüli öröm, ha valaki éppen a mi biztatásunkra indul el Krisztus megismerésének útján. Az elnéptelenedő vagy fogyó gyüle- kezetképtől aligha menthet meg más minket, mint az, ha merünk áldozni és vállalni a következő generációért. Ha bátrak vagyunk. Ne felejtsük el könnyedén azt, hogy mai lelkészi, gyülekezeti és egyházi szolgálatunkért mennyit áldoztak és küzdöttek azok, akik előttünk éltek és dolgoztak. Mennyi változásra és mennyi reformra volt szükség ahhoz, hogy egy-egy gyülekezet számára folytatás, fennmaradás vagy éppen növekedés legyen a következő időszak. Évszázados protestáns örökségünk is ez. Anyagilag minimális terhet jelent ez a vállalás a gyakorló gyülekezetek számára, hiszen az ösztöndíjat és a felkészítéssel járó költségeket a képzési normatíva és a közegyház anyagi támogatása biztosítja. De a lelki felkészülés támogatásával és hiterősítő légkörrel csak a felkészítésben részt vállaló lelkészek és gyülekezeti tagok tudnak belépni a programba. Minden új törvény vagy megfogalmazott elképzelés akkor válik igazán a javunkra, ha belőle megújulás és megerősödés születik. Minőségi lelkészi szolgálat is csak akkor lesz a következő nemzedékek életében, ha a korszerű eszközökkel és lehetőségekkel bátrabban élünk. Ha nem hátrafelé kacsingatunk, ha nem magyarázkodunk csupán, hanem átadunk értékeket és segítjük a fiatalabbakat az egyházi szolgálat minden területén. Isten áldását is úgy kérjük erre a képzési kísérletre, hogy előtte és közben nem szűnünk meg küzdeni a jövő gyülekezetéért. Ebben a közös cselekvésben várjuk partnerként azokat a lelkészeket, akik erre indíttatást éreznek, a gyülekezetük pedig örömmel vár egy gyakorlóéves teológus hallgatót 2001 szeptemberétől. Ahol erre megszületik az elszánás és az elhatározás lelkész és gyülekezet részéről, kérjük, hogy 2001. március l-jéig küldjék el pályázó levelüket az Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Jó lenne ráébredni ebben a közös szolgálatban arra a régi szabályra, hogy ha önmaga kipróbálására kap lehetőséget egy fiatal, akkor nyer lendületet és lelkesedést. Ha pedig minderre Istentől együtt kap erőt tanár, hallgató, lelkész és gyülekezet, akkor jóval többen végezhetik szolgálatukat lelkesebben és lendületesebben, mint eddig. így lehet esélyünk arra, hogy a lelkészi pályára készülők hitbeli és munkavégzési stabilitása valóban megerősödik. Dr. Szabó Lajos i
