Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-11-04 / 45. szám
6. oldal 2001 .NOVEMBER 4. Evangélikus Élet YDi lesz uelünk az út uegén? Starkné Koltai Margit és ifi. Káposzta Lajos 1996 óta kutatja együtt a solt- vadkerti evangélikus gyülekezet múltját. 1997-ben megjelent kétkötetes művük - a Házi olvasmányok a solt- vadkerti evangélikusság történetéből - a következő évben Sólyom Jenő-díjas lett. A két fáradhatatlan kutató most a helyi protestáns temető történetét, és a temetkezéssel kapcsolatos hagyományokat tárja fel. A munka népraj- zilag is érdekes, hiszen a soltvadkerti evangélikus gyülekezet többségben van a reformátusok és a baptisták mellett - így tartják fenn együtt a „közös protestáns temetőt”. Maga az evangélikus gyülekezet is vegyes, hiszen többségében német (sváb), kisebb részt szlovák (tót) hagyományokkal rendelkezik. Vajon miben formálja ez a készülő kötet a gyülekezet öntudatát is? - erről kérdeztük a szerzőpáros hölgytagját.- Vadkerten az evangélikus családokban megvannak a hagyományai a temetkezésnek. Az adott kor erkölcséhez igazodva történt meg a háztól való búcsúztatás, aminek színhelye később a ravatalozó lett. Az énekek, a koszorúk rendje, a harangozás, a koporsó, a behantolás, a sírkőállítás, a virág elhelyezése és a halottak napi tiszteletadás mind a családi hagyomány része.- Milyen korúak a sírkövek?- Sajnos, a történelem viharai nem mindig kedveztek a hagyományok ápolásának. Előfordult, hogy maga a lelkész is jobbnak látta - talán jogosan - csillapítani az ősök tiszteletét. Itt elsősorban a sváb hagyományok ápolására gondolok: így is alig kerültük el a kitelepítést, apámat pedig majdnem kivitték Szibériába 1945-ben. Az volt a szerencséje, hogy ő volt az egyik molnár a faluban... A gyülekezeti tagok sem mindig ápolták a családi hagyományokat: így fordulhat elő ma is, hogy némelyek egyszerűen lecserélik a régi sírköveket a régi, száz éves felirattal. A túlnyomó többség azonban féltve őrzi a régit, és amikor kimennek a gyerekekkel sírt gondozni, akkor mindig elolvassák a kicsikkel a feliratokat, és elHamvunkba holtan A sír az egyik part, ■ és túl a másik part. Itt véget ér, itt akármeddig tart, ott végtelen. Ez a hit jár velem. Az Isten jár velem. Húsvéti Isten és húsvéti hit. Ugart török, vetek és aratok, s fejem télben, tavaszban csüggedetlen felemelem. Túrmezei Erzsébet: Két hazám van (részlet) Előttem van Christoph Klein, az erdélyi szász evangélikus egyház püspökének a könyve: „Fény az út végén” (Am Ende das Licht), melyben felesége, Marlene haláláról ír. Benne nem a fájdalom, veszteség és gyász sötét színei dominálnak, hanem Pál apostol bizonyságtételét vallja könyve záró soraiban: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet,... nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. " (Róm 8, 38-39). Nézem az osztrák evangélikus egyházi lap legújabb számát, amelyben egyházi vezetők találkozásának fotóján Klein püspököt is látom. Sajnos, erdélyi utunk alkalmával csak templomában lehettünk, de személyesen vele nem találkozhattunk. Most a fényképen szelíd mosolya az alagút sötétségét megjárt, megpróbált hívő reménységét kapcsolja az út végén felvillanó fénysugárral. így tartunk hazafelé, hogy bizonyosak vagyunk: a végállomás nem az alagút- ban lesz, mert az tragikus lenne és újabb összeütközések okozója. Kit nem fogott még el a szorongás, aki egyvágányú alagútban közlekedett vonatban: jaj, csak most ne jöjjön szembe velünk vonat! De mi veheti el ezt a félelmet földi életünkben, amikor annyi az alagút, személyes és közösségi életben, és úgy látjuk, mesz- sze van még a haza, az otthon, és szemünk előtt egyetlen fénysugár sincs? Mégis a szívben lehet az isteni békének egy sugara. Reményik írja, amikor a hegyek között érkező vonat befut a végállomásra és csend borul a hegyekre, és csak „patak csobog szelíd sötétben”: „A szívemben is béke, semmi más. Ó lenne ez a pillanat örök, S a szivem is egy ilyen végállomás. ’’ (Végállomás) Lehet földi vándorutunkon is szívünk egy ilyen végállomás, ahol feloldódhatnak a gondok. Ahonnan megpihenve, feltöltekezve az új reggelen megindulhatunk újabb állomásokra. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy az indulásra erőt kell kapnunk, hogy a vonat le ne fulladjon... Kérhetjük: Tiszta szívet teremts bennem, Uram... Vedd el a kőszívet belőlem és ajándékozz meg érző hússzívvel. De váratlanul kaphatunk behívót a hazafelé vezető úton. Hosszú szolgálati úton sajnos sokszor találkozunk ilyen „váratlan behívókkal”, amikor már nincs időnk elbúcsúzni senkitől. Amikor a nyelv némán elakad, és bár még dobog a szív, de hang nem jön ki a szájon. Csak pár ilyen fájó tény. Kis gyülekezet gondnokát lova úgy rúgta meg, hogy már a kórházban sem tért magához. Másik testvérnél: agyvérzés nyomai már nem tűntek el, csak szeme sugarából tudtuk, hogy felismert, de a gyülekezet iránti felelőséget eddig hordozó hűségére pontot tett a hazahívó Úr! Szórványból gyermekeivel istentiszteleten többször megjelent testvért váratlanul szólította el az Isten: villám sújtotta halálra a mezőről hazafelé tartva... Fiatal tanártársunk koporsója mellett állunk zivataros-záporesős délután. Az eső kopogásától hangosan sírtak az esernyők is, és a vigasztaló szavakat elnyomták. Emberi szó nem is tudott igazán könnyet törölni, hiszen az osztrák hegyek egyik csúcsáról a zuhanás halálos volt. Váratlan behívók! Mire figyelmezteti az élőket? „Hogy szolgáljunk, amíg szolgálhatunk, és készüljünk, amíg készülhetünk, és béküljünk, amíg békülhetünk, mert váratlanul fogyhat el a szavunk. ” (Túrmezei Erzsébet: Utolsó igehirdetés) A hazatért költőnő testvérünk csodálatos átéléssel ír arról a Kis Maris néniről, aki panasztalan szenved és csendesen vár a hazahívó szóra. Amikor az orvos kedvesen kérdezi: „Mi baj?”, ő halkan feleli: „Doktor úr, hazavágyom!” Sokszor énekeljük temetések alkalmával, az elhunyt utolsó kívánságaként is Gerok Károly énekét: „Hazavágyom igaz otthonomba, Ahol Atyám lakik Ott lehetek csendbe', nyugalombaOtt csend uralkodik. Sok vággyal kezdtem a vándorlást. De most már szívem nem óhajt mást: Hazavágyom. ” (Ék 522) Ezt a vágyat motiválja az egyre több gyászhír érkezése, kortárs-szolgatársak előremenetele, kikkel összekulcsolódott kezünk: imádságban, szolgálatban. „Egy-egy kéz, drága kéz mindegyre elereszt... ” (Apriiy) a vérszerinti családban is. Öntudatlanul is szorongat ez. De Jézus ezt mondta: Ne nyugtalankodjék a ti szivetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van, ha nem így volna, megmondottam volna nektek. Elmegyek, és én helyet készítek nektek. (Jn 14,1-2) Nem lesz hajléktalan az út végén, aki Jézusé, mert ő helyet készít neki az Atya házában! Szimon János Történelemkönyvek lapjai, filmszalagra rögzített pillanatok sokasága nyújt betekintést régi — vagy a miénktől eltérő - kultúrák temetkezési szokásaiba, melyek között vannak meghökkentő dolgok, netán számunkra elfogadhatatlanok... De mi van nálunk? * * * Úgy 2-3 évvel ezelőtt olvastam, hogy egy távoli országban élő férfi - igen különleges technikát alkalmazva - gyöngy- gyé formázta egy elhunyt hamvait. A hozzátartozó (a megrendelő) ugyanis ékszerként kívánta „viselni” a... mit is pontosan? Vagy kit is?... Napokig foglalkoztatott a dolog, aztán felemeltem a telefont, felhívtam egy temetkezési vállalat vezetőjét, s elmeséltem neki e történetet. A meglepődöttség parányi szikrája sem volt a hangjában, amikor válaszolt. Meghívott egy beszélgetésre azzal, hogy nyugodjak meg, mond ő ennél „fantasz- tikusabb” dolgokat is nekem. * * * A „koporsós temetkezés” esetén hosz- szabb-rövidebb időre felvállalják a hozzátartozók a sír gondozását. Van, hogy túl a harmadik generáción is kérik a sírhely fenntartását, gondozzák, ápolják szerettük emlékét, s van, hogy gaztenger borítja a nemrég elhunyt hantját, mert a temetés után senki nem jár arra. Városban ez nem kelt olyan nagy feltűnést, mint vidéken. A hamvasztás ennél lényegesen komplikáltabb helyzeteket teremt. Az, hogy a hamvakra - urnába kerülésük után - milyen sors vár, lélektanilag meg- rázóbb, mint egy sírfelszámolás. Ham- vasztással kapcsolatban a sokak által ismert és elfogadott két temetkezési mód: az urnával együtt föld alá helyezik - temetőben -, vagy erre kijelölt umateme- tőbe teszik a porrá lett testet. A gondozás időtartama itt is a hozzátartozóktól függ, mint ahogy az is, hogy e két temetési szertartáson kívül - különböző anyagi vagy lelki okokból - egy harmadikat választanak. Mondhatni; igény szerint... •k h h Gyakori, hogy az urna és a hamvak a lakás polcán vagy egy, a halottra emlékeztető helyen állnak. Sokan élnek azzal a lehetőséggel, hogy saját kertjükbe helyezik végső nyugalomra, az urnában hazavitt hozzátartozójukat. Olyan is van, hogy a család tagjai között szétosztják a hamvakat, hogy mindenütt emlék maradjon róla, belőle. Az is létező dolog, hogy egyesek láncukon függő üreges medáljukba tesznek a hamvakból, ily módon „szívük fölött” hordva azt, akit nagyon szerettek. Egyre gyakoribb az úgynevezett „szétszórásos hamvasztás”, mikor szö- kőkút-szerű vízsugár oszlatja szét a hamvakat. Van, aki a „helikopteres szétszórást” kéri, amelyet megadott időpontban, megadott helyen végez el egy erre kijelölt ember. Elvileg ezek az esetek is szertartáshoz kötődnek, de gyakorta ellenőrizhetetlen a hamvak sorsa. Van úgy, hogy a hozzátartozó csak hetekkel, hónapokkal a hamvasztás után jelentkezik. Van, hogy az urnára igényt sem tart, hiszen van nála nejlonzacskó... Lehet tippelni, mi a sorsa az így elszállított hamvaknak. De néha nyilvánosan is elhangzik olyan kijelentés, ami egyértelművé teszi, hogy a hamvak végső „nyugvóhelye” - a lefolyó lesz... * * * Gyertyaláng. Nagypénteki keresztre és húsvéti feltámadásra rávilágító. Fényesebbé tevő. Előrevetítő. Tetteinket, cselekedeteinket megvilágító. Lelkünket átvilágító. Szokásokra és szokatlansá- gokra fényt derítő. Világosság a sötétben megbújó sír lábánál, a kereszt aljában. A kereszt aljában, ahol a test - földi élte után - nyugodalmat lel. Ha lel. A mélyből való felemelkedés kinek-kinek másképp adatik meg. Igény szerint? Györky Varga Mária A temető üzenete mondják a régiekről, amit róluk a családi hagyomány őriz. így jócskán tudunk olyan kövekről, amelyeken az 1800-as évek közepén élt családtagok neve is olvasható.- Miben segít majd az új temetőkönyv?- Ebben a könyvben benne lesz minden egyes sír, szektor, sor és szám szerint. Meg lehet találni, fel lehet majd ismerni a sírfelirat szerint. A könyv tulajdonosa beleírhatja magának a később tett változtatásokat. A mellékelt térképen bejelölheti a családbokrokat - ugyanis sok család egymáshoz közel temetkezett, hogy a sírok gondozása és a gyertyagyújtás könnyebben történhessen. Aki el akar mélyedni a régi dolgokban, annak bizonyára érdekes olvasmánynak ígérkezik az interjú-rész: mai öregek mesélik el, hogy miként történt régen a halott öltöztetése, a virrasztás, a háztól való temetés, de bizony már az 1970-es évek is egy emberöltővel ezelőtt voltak...- Mennyire tekintik a soltvadkerti evangélikusok sajátjuknak a temetkezési hagyományokat?- Akárhogy is akarjuk bizonygatni az ellenkezőjét, itt bizony kiesett egy generáció - az ismert okok miatt. A nagyszülők azonban sok mindent ébren tartanak, és a népben megvan a hajlandóság a hagyományok újrafelvételére és ápolására. Gondolok itt például arra, amit lelkészünk és fia felvállalt: a temetéseken fénymásolt lapokat osztanak ki, amiken jól olvashatóan ott vannak az énekszövegek. És a temetésStarkné Koltai Margit adatokat gyűjt a temetőkönyvhöz re eljött gyülekezet ismét énekel - ahogyan a 60-as évekig ez szokásban is volt. A temetőkönyv és a családi könyv (Familienbuch) nem szokatlan a német hagyományú gyülekezetekben. Az erdélyi szászoknál és a németországi falusi gyülekezeteknél bevált kiadványokat sorra követik a magyarországi müvek a 90- es évek elejétől. Innen biztatunk minden gyülekezetei: vágjanak bele! Sokan, akik elvándoroltak, vagy nem tudják már nyomon követni a családfát, ezt a könyvet fogják megragadni, és ez jelenti majd (első új) kötődésüket ahhoz a gyülekezethez, ahová ismét tartozni szeretnének. K. L Isten „letöröl minden könnyet a szemünkről, és halál sem lesz többé” (Jel 21,4) A Szentírás egyik legutolsó ígérete keresi a temetők felé haladók, elhunyt szeretteikre emlékezők kesergő szívét. Benne a könnyeket törlő, halál bilincsét leoldó Isten fordul felénk a vigasztalás szavával. Könny és halál. Megdöbbentő, milyen hamar előkerülnek ezek a szavak a Bibliában. Kain Ábelre mért gyilkos ütése hoz először halált az embervilágba (lMóz 4). „Nem sokkal később” Beérseba pusztájának kietlen csendjét asszonyi sírás hangja veri föl. Ábrahám elűzött szolgálója, Hágár sír keservesen; nyíllövésnyi távolságban a földön hever urától született gyermeke, Izmáéi, akinek étlén-szom- jan pusztulását nem akarja látni megtört anyja (1 Móz 21,14-16). Innentől kezdve sok halálról hallunk és sok könnyhullásnak lehetünk tanúi. Végigvonul az üdvtörténeten a könny és a halál. Izrael fiai sírnak az egyiptomi szolgáságban, majd sírnak a pusztában; ott veszik el egy egész nemzedék... Sír Dávid király saját bűnei felett és siratja halott fiát, sírnak a próféták népük tévelygésén és sírnak sokan a Szentírás történeteiben, akik gyermeküket, szerettüket veszítették el. Újra és újra felcsendül azonban a vigasztalás szava, hogy Isten majd felszántja a könnyeket, életre kelti az elhunytakat. F.zsaiás prófétánál ezt olvassuk: „Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról...” (Ézs 25,8). Szinte szóról-szóra megegyezik ez az ígéret a Jelenések könyvében elhangzottal. Ezekből az igékből megtudhatjuk, hogyan vigasztal Isten, hogyan törli a könnyeket. A héber szó alapjelentése, amit Ézsaiás használ a könny letörlésének kifejezésére: simítani, simogatni. Isten nem egyszerűen letörli a sírók arcáról a könnyeket, hanem lesimogatja azokat. Tudja ő nagyon jól, hogy nem apadnak el az ember könnyei olyan hamar. Ahogy a zokogó gyermeket is az vigasztalja meg, ha megsimogatják és lesimítják arcáról a könnyet, ezzel együtt pedig szívének fájdalmát. A Jelenések könyvének írója a megkenetés, bebaizsamozás szóval fejezi ki, írja körül Isten könnyeket törlő munkáját. Az Újszövetségben fontos szerepe van az olajjal vagy valamilyen más kenettel való megkenetésnek. így gyógyították a betegeket; a haldoklókat ezzel készítették fel utolsó órájukra és nyújtották nekik Isten bűnbocsátó irgalmát. Igénk azt akarja kifejezésre juttatni, hogy ha Isten törli le a halál miatt kicsorduló könnyeinket, az olyan mintha megkenne minket valamilyen drága kenettel. Ha Isten törli könnyeinket, akkor a szívünket gyógyítja. Ha Isten törli könnyeinket, akkor megtanít szembenézni a halállal, megláttatja velünk, mi van odaát. Ha Isten törli könnyeinket az azt jelenti: megbocsátott minden hibát, bűnt, mulasztást, vétket. Ha pedig Isten mindent megbocsátott, minden szennytől megtisztított, ha lemosta - letörölte vétkeimet, akkor mi állhatna még közénk? A halál? Nem, még a halál sem. A pusztában síró Hágár könnyeit felszárította. Izmáéit nem engedte meghalni a szárazságban. A testvérgyilkos Kainra jelet tett, hogy senki se üthesse agyon, ha rátalál. Csak tulajdon gyermekét, Egyszülött Fiát nem kímélte, odaadta őt is értünk, hogy halál se legyen többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, mert az elsők, a régiek elmúltak. Isten lesimogat arcunkról minden könnyet, az áldás-reménység kenetéként használja fel. Teheti mindezt azért, mert a kereszten megtörte a halál erejét. Percze Sándor * 1 t T t
