Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-10-28 / 44. szám
Evangélikus 66. ÉVFOLYAM 44. SZÁM 2001. OKTÓBER 28. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP HA TARTALOMBÓL n Semper reformanda ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Elet A Magyar Bibliatársulat MELLÉKLETE Itt az Isten köztünk Német és szlovák oldal Tisztelendő milliomos ÁRA: 120 Ft rszagos formációi 0mlékünnepély m október 31-én (szerdán) 18 órakor a Budapest - Deák téri evangélikus templomban Igehirdető: Dr. Bölcskei Gusztáv református püspök, a Zsinat lelkészi elnöke Előadó: Ittzés János evangélikus püspök A liturgiában dr. Harmati Béla evangélikus püspök és Csemák István szuperintendens, az Ökumenikus Tanács alelnöke szolgál. Közreműködik a Baptista Központi Énekkar és a Lutheránia Énekkar. Az ünnepségen kerül sor a millenniumi harangok felszentelésére. Ünnepi beszédet mond: dr. Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos. Az Emlékünnepélyre mindenkit szeretettel várunk. DR: SZABÓ LAJOS A vigasztaló reformáció ünnepén S ohasem nyűgöz le a templom vagy egyházi épület nagysága, de még a torony magassága sem. Sokkal inkább meghódít az egyszerűség, a tisztaság és az átláthatóság. Idegennek érzem a túlzott szertartási pompát, a bonyolult ünnepi forgatókönyvet és az agyondíszített meghívókat, de hat rám a közvetlen, személyes, élő, emberi szó. Egyre csökken a távolság a postaláda és a szeméttároló között. Egyre rövidebb az útja a reklámoknak, a színes és agresszív nyerő ajánlatoknak, az üres szólamokkal teli újságoknak. El kellene mozdulni a fárasztó, az alapvető jóérzést is megfojtó túltermelési döm- pingtől, és odafordulni a természetes, a nyugalmat teremtő alkotásokhoz. A cserépedényeket mindig szerettem. Semmi világraszóló különlegességet nem hordoznak, az agyag földközelsége már önmagában is vigasztaló. Közelükben olyan érzéseim vannak, mint amikor idős emberek őszinte szavait hallgatom. Nem dekorálják a beszédüket, már meggyőzni sem akarnak, mégis ereje van a puszta „mesé- lésnek”. Nem kell kimondaniuk, hogy jobban figyeljünk rájuk, mert esetleg éppen szavaik óvnak meg attól, hogy ugyanazt a szenvedést, kínt vagy ostobaságot elkövessük, átéljük vagy megteremtsük, amit ők. Erezni lehet, ha valóban értünk szólnak, és nem csupán önmagukról anekdotáznak. Ajó előadásból és a bátorító igehirdetésből könnyen megragadható az a néhány szó vagy kép, ami beleépül életünk következő szakaszába. De órákat üldögélhetünk egy-egy padban hiába, ha távoli, elérhetetlen és bonyolult szövevény hömpölyög csak felénk a pulpitusról vagy a szószékről. A reformáció nem engedi önmagát ünnepelni, hanem azonnal tőlünk kérdez: van-e bennünk újulás, fantázia és erő. Nem a cserépedény külsejét, nagyságát kérdezi meg, hanem a benne rejlő kincs eredetiségét és értékét. Nem utolsósorban a fényét. N agyon sokan várják ma körülöttünk a templomból kifelé nyíló ajtókat és az igazi vigasztaló reformációt életük számára. Krisztusarcok mai felragyogása nélkül szánalmas, fárasztó és üres minden Tűnődés 2Kor 4,5-7 fölött jól szervezett esemény az egyházban. Ezt viszont csak kérni tudjuk Istentől, és mindig ártunk neki, amikor önmagunkat emelgetjük egyre magasabbra. Minden lépés ünneppé válik, amikor ki tudjuk vonni magunkat az ünnepeltek köréből, és alázatosabbá, szerényebbé, a környezetünk számára elérhetőbbé válunk. Az igazi nagyság nem igényli a díszítő elemeket. Az eredeti fény áthatol a legellenál- lóbb életeken is. A Krisztusról szóló, követését valóban felvállaló élet prédikációja megszólítja a környezetét ma is. Öröm, ha abban a sorban találunk helyet, ahol a vigasztalásra szorulók állnak, s ha ők egymást tudják őszintén és eredményesen vigasztalni. A vigasztaló reformáció közelsége természetes tulajdonság. A krisztusarcúság minden időben eredetiséget és korszerűt jelent. Ahol élünk és ahol küzdünk, ott akar Krisztus jelen lenni, ott van ereje vigasztalni és gyógyítani. Ezért sem árt megszívlelni Nyíri Tamás filozófus egy gondolatát épp a reformáció légkörében: „A túlzott hagyománytisztelet megbénítja az ötleteket, és rövidlátóvá teszi az embert. A másolás, a meglévő minták utánzása nem igényel- erőkifejtést.” A reformáció mindig újra figyelmeztet arra, hogy az Istentől érkező és az istenit hozzánk eljuttató Szentlélek nagysága és ereje kerüljön a kiemelt helyre. Amikor helyes a középpont kiválasztása, akkor életet átformáló folyamatok indulnak el. Enélkül pedig hiába a keresztyén életforma. Naponkénti változásra és megújulásra van szükségünk, mert enélkül erőtlenné, passzívvá válik a hitünk, és elkezdődik egy leépülési folyamat. Nem nekünk, nem is egyházi szervezeteknek kell magasra emelkedniük, hanem „Isten nagyságos tetteinek”. Jogosan írta 1940-ben máig érvényes tanulságul Kiss Jenő teológiai professzor: „ Szomorú az emberiség történetében annak látása, hogy milyen kétségbeesett igyekezettel próbál újból és újból a magasba törni, és miként hull vissza újból és újból a mélységbe, mert nincs ereje és nincs szárnyalása a magasba lendülésre. És emellett állhatatosan és azt mondhatnám, dacosan lemond az Isten segítségéről, visszautasítja az onnét felajánlott erőt!” Nem idegen ma sem ez a kétségbeesett igyekezet és a dacos lemondás! L uther sokat tett személyesen is azért, hogy a vigasztaló jelző ott maradjon a reformáció előtt. A Krisztusban kirajzolódó, felettünk elhelyezkedő jóról mint Krisztus igazságáról vall úgy, mint egyetlen tökéletes képről, ami ha magában állna is, olyan hatalmas vigasztalás, hogy hatására „ nem csupán rossz sorsunkat nem fájlaljuk, hanem ezen felül az élet forgatagában is megtelünk dicsekvéssel s a Krisztusban való örömünktől alig érezzük fájdalmunkat. Ebben a mennyei örömben neveljen minket maga Krisztus, a mi Urunk és Istenünk, aki áldott mindörökké. Amen. ” Életünk nehézségeire és megpróbáló helyzeteire mondta Luther, hogy Isten úgy cselekszik velünk, mintha „nem tartaná meg a hűségét, és szinte annyira összetöri, hogy kétségbe kell esnie az embernek... ” A reformátor leírása szerint ezután „szünettartás” következik, majd türelem és türelemből született tapasztalás után a felismerés: „Isten visszatér és felra- gyogtatja a napot s a vihar elmúlt, és az ember csodálkozással nyitja fel a szemét, és így szól: No, hála legyen Istennek, hogy megszabadultam a veszedelemtől!” O lyan világban, ahol egyik neves köl - tőnk az elmúlt napokban így kiáltott fel: „Nincs többé ereje a segítő szónak!" és ahol egyre gyakrabban mutatkozik meg, hogy a „részvétre képtelen egyének" (Owe Wikström) száma emelkedik, elemi igény van a vigasztaló reformációra. Ne zárjuk be és ne korlátozzuk az eleink hitéből kapott örökségünket, hanem legyen láthatóvá és érezhetővé mindennapi életünkben. A cserépedények jövőjének igazi záloga a bennük rejlő eredeti kincs. Ez pedig nem más, mint a kisebb templomok, alázatosabb lelkek és az életmentő szavak időszerű kommunikációja: a krisztusarcú jelenlét. A kolostorcella, a gyóntatószék, a katedra és a doktori kalap Közismert tény, hogy a reformáció nyilvános kezdetének 1517. október 31. a dátuma. Mindenszentek ünnepének (november l-ének) előestéjén dr. Luther Márton a wittenbergi egyetem híres tanára, az ágostonren- di kolostor cellájának asztalától felkelve, kiballagott a vártemplomhoz, melyet temető övezett, s a kapura kiszögezte reformtételeit. Hadd olvassa - aki tudja - az ünnepi forgatag temetőt járó seregében: szükség van az egyház reformjára, és elérkezett az idő a cselekvésre. Az is közismert tény, hogy Luthernak milyen súlyps lelki harcai voltak szerzetesi élete elején. Szigorú önfegyelemmel, gyakran magát szinte félholtra sanyargatva kereste a lelki békességet, de nem találta meg. Mindig az ítélő Istent látta maga előtt, akinek képtelen a jótetszését kiérdemelni. Az irgalmas Istennel való találkozása azonban békességet adott neki. Boldoggá tette az a felismerés, hogy az „igaz emberség” nem követelmény, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Ezt a felismerést érvényesítette aztán egyházújító munkájában. Azt is gyakran hallani, hogy a hívek gyóntatásakor figyelt fel a búcsúcédulák káros lelki hatására: arra a rettenetes tévedésre, hogy a lélek belső békességét pénzen is meg lehet váltani. A lelkipásztori szeretet is mozgósította, hogy megvédje híveit a lelki ártalmaktól. Háttérbe szokott viszont szorulni egy igen fontos mozzanat. Luther Witten- bergben a kolostorfőnök Staupitz János utóda lett a bibliai tudományok tanszékén, majd pedig megszerezte a legmagasabb tudományos képesítést, a doktorátust is. Mindkettő azzal az elkötelezettséggel járt, hogy óvja és védje a kinyilatkoztatás megismerhető igazságát, valamint felelősen adja tovább az apostoli hagyományon alapuló tiszta keresztyén tanítást. Luther tehát hivatali kötelességének tartotta a súlyosan téves tanítás és életgyakorlat elleni küzdelmet. Egyáltalán nem volt könnyű a nyilvánosság elé állni, mellyel az egyházi fohatalom haragját hívta ki maga ellen, és amely állandó életveszélybe sodorta és a kiközösítettek közé taszította. Mivel pedig a kötelességteljesítésnek és az alázatos engedelmességnek ez a vonása általában mindmáig kimarad a reformátor lelki rajzából, egy bizonyos mértékig torz Luther-kép kerül az utókor elé. Az „Itt állok, másként nem tehetek" gyönyörű hitvallását pozitívan értékelve, sokan a meg nem alkuvó hőst akarják felfedezni benne: a bátorság példaképét, aki a várható halálos ítélettel dacolva kitart tanítása mellett. Hozzá kell azonban tenni, hogy a feszült légkörű kihallgatás után, szinte ájultan roskadt barátai karjaiba „túl vagyok rajta, túl vagyok rajta!” sóhajtással. Ezzel tett bizonyságot arról a belső szorongásról, amely eltöltötte. Mert félt, hogy a próbát nem állja ki, és szégyent hoz Urára, Krisztusára. Nem ő írta, de kortársai közül talán ő élte át leginkább azt, amit ma is énekelni tud a reformációra, s nemcsak Luther szolgálatára emlékező gyülekezet: „Mert tied az ügy, Mesterünk Nem a mienk, te légy velünk, Légy oltalmunk és gyámolunk, Mi benned bízva harcolunk" (ÉK 259,4). Ezért jó és szükséges, hogy a közismert reformációs jelképek - a kolostori cella és a gyóntatószék - mellé odakerüljön szimbólumként a ritkán, vagy soha sem emlegetett katedra és doktori kalap is, mert csak így teljesedik ki az igazság. id. Magassy Sándor I „Lásd, ha Krisztust elfogadod, mint neked örökbe szánt ajándékot, és ebben nem kételkedsz, akkor vagy keresztény. Ez a hit vált meg téged bűntől, haláltól és pokoltól, ennek segítségével győzöl le mindent. Oh, nem lehet erről eleget beszélni, kár, hogy az ilyen prédikációra nem hallgat a világ, még ha minden nap is hirdetik neki az evangéliumot. " Luther Márton, Mi az evangélium? (Csepregi Zoltán fordítása) Luther szobája Warburg várában Olvasóink az elmúlt hónapokban megszokhatták, hogy az Evangélikus Élet vasárnapi dátumokkal megjelenő számaiból (az előfizetők általában már csütörtökön, legkésőbb pénteken kézhez kapják hetilapunkat) az előző hét vége főbb egyházi eseményeiről is tájékozódhatnak. Az október végi munkaszüneti napok „torlódásai” miatt azonban jelen lapszámunkat már október 20-án, szombaton nyomdába kellett adnunk, ezért - egyebek mellett - az Országos Protestáns Napok eseménysorozatát nyitó kulturális estről is csak egy hét késéssel számolhatunk be. 24 órával korábban (kedd helyett hétfő hajnalban) kell majd leadnunk a nyomdának 45. számunk oldalait is, így vélhetően az e hét vége eseményeinek tudósításai is késedelmet szenvednek, amiért az olvasók szíves megértését kéri; a szerkesztőség f it
