Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-10-21 / 43. szám
6. oldal 2001. OKTÓBER 21. Evangélikus Elet EGYHÁZ ÉS FORRADALOM Nemzet és emigráció (Folytatás az 1. oldalról.) A társadalomban a megtorlás, az egyházban egy még feldolgozandó, sajátos, másfél éves időszak következett a szovjet invázió, november negyediké után. Ordass Lajos második, rövid, aktív püspöki korszaka. Ma tudjuk, hogy illúzió volt 1957-ben azt remélni, hogy tartós lehet az egyház viszonylagos autonómiája. Csak azért valósulhatott ez meg átmenetileg, mert az elnyomó rendszer még nem volt elég erős ahhoz, hogy teljesen befolyása alá vonja az egyházat. Sokszor elmondjuk, hogy nem volt hiábavaló a forradalom. Nemcsak azért, mert egy kis nép ismét példát mutatott erkölcsi erőből, hazaszeretetből a világnak, hanem mert 1956 októberének volt elsősorban köszönhető a következő évtizedekben a viszonylagos társadalmi konszolidáció és az 1989-90- es békés rendszerváltozás. És az egyházban is sok érték született 1957-ben. Olyan értékek, amelyek hatottak a következő nehéz időszakokban is. A nemzeti ünnepek olykor felvetik a kérdést az ünnep egyházi tartalmát, üzenetét illetően. ‘56-ban eggyé forrt nemzet és egyház. Ritka az ilyen találkozás. Ritka, amikor ugyanazt diktálja a hit és a hazaszeretet. Gondolkodásomban, nyilván neveltetésem - család, iskola, cserkészet - alapján is, harmóniában van a kereszténység és a hazaszeretet. De megértettem, megértem azokat, akiknél nem természetes ez. Hiszen a kereszténység egyetemes. A hitből következő felelősségben benne van a közösség iránti felelősség, de ez nem jelenti feltétlenül a nemzeti ér•••••••••••••••••••••••• zés prioritását. És viszont; lehet valaki jó hazafi, ak- ; kor is, ha nem jár hitben. Ezért is értékelhetjük rit- i ka, csodálatos történelmi pillanatként 1956 októbe- j rét, forradalom és egyház találkozását. És ezért is i lehetett az egyházak helyzetének a drámai változá- j sa (szabadságuk visszanyerése) a rendszerváltozás- j kor az az üzenet, ami hitelesítette a társadalom szá- i mára, hogy igazi a fordulat. Ami fájdalmasabb... A társadalom polarizálódá- i sa - más megközelítésben; atomizálódása - magya- ! rázza az elmúlt évek szomorú tapasztalatát, hogy j kiürül az ünnep. Demokratikus társadalomban ter- I mészetes a pluralizmus, a sokszínűség, nem lehet j olyan egység, mint ami létrejöhet valami ellen. De : bizonyos alapértékekben és a más meggyőződésen i lévők kölcsönös tiszteletében lehetne egység! ‘56 forradalmában a barikád azonos oldalán vol- j tak azok — reformkommunistáktól a diktatúra által j üldözöttekig akik sem korábban, sem később I nem voltak egy platformon. Ezért az ünnep ellenáll I azoknak a törekvéseknek, amelyek egy-egy eszme- ; rendszerhez, politikai irányzathoz szeretnék kap- j csolni 1956 örökségét. A csodát nem lehet mégha- j misítani. 1956. október 23-a az egész magyarság j ünnepe, benne az egyházé is. Az ünnep önvizsgálat- i ra is késztet. Fényében látjuk egyházunk torzulása- j it a kemény és a forradalmat követő puha diktatúrá- ; ban, látjuk Isten megbocsátó szeretetét, az új kezdet j lehetőségét és feladatainkat, abban is, hogy az egy- ; háznak munkálnia kell a társadalmi erkölcsi érték- i minimum elfogadtatását, benne a lehetséges egy- j séggel, egymásért viselt felelősségünkkel. Frenkl Róbert i A magyarság történelme során a vérbefojtott 1956-os forradalom és szabadságharc volt az egyetlen, amelynek Nyugatra emigrált résztvevői közül még sokaknak megadatott, hogy „győztesként” térhessenek haza. Korábban csupán a Thö- köly-felkelés száműzöttjeinek lehettek ilyesféle reményei, midőn - 12 év múltán - Rákóczi fejedelem zászlaja alá siettek vissza török földről... Mindazonáltal az első magyar emigráció - s ezt vélhetően kevesen tudják - vallási jellegű volt; 1439-ben a Szörényi husziták kényszerültek elhagyni az országot. Emigráció-történeti adalékokkal Juhász László történész szolgált azon a szimpóziumon, amelynek - stílszerűen - a budapesti Kossuth Klub adott otthont október 14-én, a Lakiteleki Népfőiskola szervezésében. A „Nemzet és emigráció” címet viselő rendezvényen elsősorban természetesen a XX. század magyar emigrációjának mérlegét vonták meg a neves előadók, akik többségükben maguk is politikai menekültként osztoztak évtizedeken át a „külföldre szakadtak” sorsában. A magukat mindvégig következetesen emigránsnak tekintők azonban az idegenben sem szűntek meg híven és aktívan szolgálni az összmagyarság ügyét, s - miként azt a tanácskozás is bizonyította - nem is eredménytelenül. A nemze•••••••••••••••••••••••• ti célok érdekében kifejtett külhoni lobbizás mellett, nem utolsó sorban az egyházi közösségek vezetői szereztek elévülhetetlen érdemeket a magyar nyelv és identitástudat ápolása, erősítése terén. A tanácskozáson elhangzott előadások szövegét hamarosan önálló kötetben jelenteti meg az Antológia Kiadó. Felvételünkön Csapó Endre, az 1992-ben - Márton Aron-díjjal - „legszínvonalasabb emigrá- ciós hetilapnak" minősített, ausztráliai Magyar Elet főszerkesztője. Középen Bakos István tudományos kutató, mellette (a kép balszélén) Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, a szimpózium házigazdái. •••••••••••••••••••••••• DR. BODROG MIKLÓS Két rádióbeszéd - előzményekkel M iskolcon 1956. október 27-én, pénteken koradélután a megyei munkás- tanács épülete előtt nagy és hangos csődületre lettem figyelmes. Megtudtam, hogy gyilkossággal gyanúsított ávósok kiadatását várják, amit feltétlenül tömegítélet követett volna. Lelkiismereti kényszert éreztem arra, hogy bemenjek az épületbe, s az utolsó percekben megpróbáljam az evangéliumot hirdetni a halálraítélteknek, ha ők ezt kívánják és az illetékes hatóság ehhez hozzájárul. Minden ajtó megnyílt előttem, minden hozzájárulást megkaptam, a gyanúsítottakhoz azonban mégsem tudtam hozzáférni a bizonyítási eljárás lefolyását biztosító fegyveresektől. Rövidesen kiderült, hogy a három vádlott közül csak egyre bizonyították rá ott helyben, hogy lőtt a védtelen tüntetőkre. Mivel ehhez az egyhez fizikai akadályok miatt nem tudtam hozzáférni, a másik kettő után néztem, s az egyiket találtam meg, amint kétségbeesetten védekezett. Gyakorlatilag ehhez sem tudtam szólni. Nem egy ifjúmunkás, illetve munkás tanúskodott emellett, ártatlanságát hangoztatva. Azt hallottam, hogy állítólag a harmadikra sem bizonyították rá minden kétséget kizáróan azt, hogy a tömegbe tüzelt volna. Lent azonban a nép hangulata egyre fenyegetőbb volt, s attól kellett tartani, hogy elsöprik a kaput őrző nemzetőröket, tömegverekedés támad s ártatlan vér hull,- talán lövöldözés is keletkezik, ami beláthatatlan következményekkel járhat. A csillapítási kísérletek nem jártak számottevő eredménnyel. Úgy láttam, hogy azonnali cselekvés szükséges, mielőtt katasztrófa következnék be. Papra talán jobban hallgat a nép. Az illetékes tanácstagok hozzájárulását megkapva, kiálltam az erkélyre, ahol azonban hangerősítő nem volt, s így nyugalomra intő szavaim a csak valamelyest csituló zajban csupán a közeliekhez jutott el. Azzal kezdtem, hogy evangélikus lelkész vagyok, s óvtam őket, nehogy elhamarkodottan cselekedjenek. A zavar alig valamit csökkent. Egyrészt azon töprengtem: mit lehetne még itt csinálni, másrészt arra gondoltam, hogy elhagyom az épületet, amikor a munkástanács egyik tagja az idegi összeroppanás szélén állva, sírva-jajgatva kért, hogy ne hagyjam ott őket. Mint szónok, csillapíthatom a népet. Egyetlen mód kínálkozott: a közeli hangos híradó. A rendkívül veszélyes helyzetben csak egyet érezhettem kötelességemnek: azonnal nekiültem megírni egy beszédet, amelyet - miután az illetékes vezetők jóváhagyták - a lehető legrövidebb időn belül elmondtam a városi hangos híradó stúdiójában. Rögtön utána magnetofonra is felvették beszédemet. Ennek szövege pontosan a következő volt: Magyar Testvéreim. Honfitársaim, Keresztyének! Becsületes, igaz ügyért becsületesen és igazul lehet és kell küzdeni. Népünket az elmúlt évtized alatt rengeteg sérelem érte, s teljes joggal követelte Borsod megye népe is. hogy végre gyógyítsák be a fájó sebeket, mindenkit juttassanak jogához, legyen hazánkban igazi, teljes egyenlőség, amely az egész ország javára válik. Mélyen lesújt bennünket az a szomorú tény, hogy voltak, akik a védtelen tüntetőkre lőttek. A közfelháborodás ezeket félresöpörte az útból. Mindemellett tudnunk kell, hogy az energia akkor szabadul fel hasznosan, ha nem rombol, hanem segít, épít, gyógyít. Erre kérlek titeket, Honfitársaim, mint Isten szolgája, mint magyar, mint ember. Dicsőséges küzdelmünket semmi be ne szennyezze! Ne csak a szívünk. de az értelmünk is legyen a helyén. Ügyünk igaz, küzdjünk érte igazul. Nagyon vigyázzunk, nehogy akárhol akárki azzal vádolhasson bennünket, hogy csőcselék vagyunk. Rajtunk áll, hogy lehetetlenné tegyünk minden rágalmat. Ehhez nagy-nagy hazaszeretet kell. Arra is, hogy indulatainkon uralkodjunk, sőt túl forró fejű társainkat is szeretettel tudjuk csillapítani. Az ítélkezési eljárásokkal kapcsolatban is teljes higgadtság szükséges, mert hoztak be olyan vádlottakat is, akikről több munkás és ifjúmunkás bizonyította, hogy ártatlanok: nem lőttek a tömegre, sőt segítettek azoknak, akik igyekeztek megakadályozni a további vérontást. Emberek életéről nem lehet hangulatok alapján, percek alatt dönteni. Magyar Testvérek! Ki vállalhatná a felelősséget azért, hogy ártatlan vér folyjék? Tények, szemtanúk esküje bizonyítson! A Munkástanács értetek küzd, hatalmas felelősséggel, emberfeletti erőfeszítéssel. Egyik elnökségi tagja az imént összeroppanva, sírva kiáltotta: „Rettenetes, ha nem tudjuk fenntartani a rendet! Testvéreim, segítsetek! Becsületes magyarok vagyunk, emberek vagyunk. Legyünk méltók a kialakuló új Magyarországhoz. Józanság, emberség, igazság - ez legyen a jelszavunk. Történelmi napokat élünk: mi írjuk hazánk történelmének lapjait. Legyen ennek minden oldala tiszta, igaz, dicsőséges. Ezért küzdjünk forró szívvel, de hideg ésszel. Ránk néz a világ. Viselkedjünk úgy, hogy a földkerekség népei s majd fiaink és unokáink mindannyiunkra büszkén nézhessenek. Ez a mi feladatunk: Igaz ügyért - igazul küzdeni. Bodrog Miklós délborsodi evangélikus lelkész Az egyik szem- és fultanú, aki az utcán hallgatta beszédemet, azt mondta, hogy az emberek csöndben, mintegy lecövekelve hallgatták, majd lassan oszlani kezdett a tömeg, a beszéd megnyugtatóan hatott. Többen mondták: azért is hatásos volt a beszéd, mert paptól hallották. Nem egy irányból tapasztaltam hasonló visszhangot. A Munkástanács és a Diákparlament illetékesei szükségesnek tartották, hogy beszédemet a Borsodi Munkástanács lillafüredi rádió leadójának stúdiójában is elmondjam, hogy az egész Északkelet Magyarország népére hasson csillapítóan. (A miskolci leadó ekkormár aránylag nagy kapacitással működött, s az ország lakosságának kb. negyede hallhatta, valamint egyes külföldi területek is: nagyképességű berendezések a világ távoli pontjain is fogták adását,) Gépkocsit adtak, miután készséggel vállaltam a megtisztelő megbízást, s kivittek Lillafüredre. Itt, mivel kísérőim a rádióbeszédre vonatkozóan nem látták el magukat kellőképpen igazolásokkal, formaságok híján egyelőre elmaradt a rádióközvetítés, de meghagyták, hogy másnap keressem fel a stúdiót, közlekedési járműről ők gondoskodnak. Aztán gépkocsin hazahoztak. Késő este a Diákparlament küldöttje keresett fel: azt kérték, hogy ismét beszéljek, mert azt remélik, hogy ez a legtöbb reménnyel kecsegtető módja a tömegek megnyugtatásának s a zavargások megakadályozásának. Rögtön a hangos híradó stúdiójába siettem, gyorsan írtam egy kb. egyperces beszédet, közben azonban a tömeg oszolni kezdett, s hála Istennek, nem volt szükség arra, hogy ismét beszéljek. A vezető egyetemisták azonban megkértek, hogy vasárnap okvetlenül keressem fel őket. Vasárnap - október 28-án - a délelőtti és délutáni szolgálatom között volt egy-két szabad órám. Ezt felhasználva, új beszédet fogalmaztam, amelybe az előző napinak néhány gondolatát belevettem. Az illetékes vezetőktől megkérdeztem: szükségesnek tartják-e, hogy ezt az új beszédemet a hangos híradóban elmondjam. Azt válaszolták, hogy nem is a hangos híradóban, hanem a rádió esti adásában kell elhangzania. Lillafüredre robogtunk, beszédemet magnetofonra vették s este két ízben leadták... A felvétel megtörténte után a stúdió egyik vezetője arra kért, hogy ha máskor is akadna mondanivalóm - nem okvetlenül, mint lelkésznek, habár egyáltalán nem kívánja, hogy ettől függetlenítsem magam akkor keressem fel őket, szívesen veszik közeledésemet. Azt válaszoltam, hogy még gondolkodnom kell, ha úgy látom hasznosnak és szükségesnek, akkor majd jelentkezem. De mégis ők kerestek meg előbb: a miskolci, illetve a Borsod megyei Munkástanács küldötte kért kedden (okt. 30-án) délután - Nagy Imre, Tildy, Erdei és Kádár beszédének elhangzása után -, hogy ismét beszéljek a rádióban. Ok ugyanis attól tartanak, hogy a kedélyek felszabadulása zabolátlanná fajul. Nem adtam néki határozott választ. Gondolkodtam, hogy feladatomnak lássam-e újabb rádióbeszéd elmondását. 6 óra tájban jött a hír Zsukov parancsáról, s az így kialakult új helyzetben szükségesnek láttam engedni a felkérésnek. Lillafüredre kocsiztunk. (Ennek, s egy másik lillafüredi útnak „érdekessége” volt némi lövöldözés, amit azonban közvetlen veszély s baj nélkül megúsztunk.) Második, október 30-i beszédem ez volt: Magyar testvéreim! Keresztyének! Szerte a világon igen sok hívő ember olvassa a Szentírást az ún. bibliai Útmutató szerint, amelynek mai vezérigéje így hangzik: „ Uram, nincs különbség előtted a sok között és az erő nélkül való között, hogy megsegítsed!" Bizonyára nem alap nélkül idézem ehhez Petőfi verssorát, az első szót hangsúlyozva: „Isten csodája, hogy még áll hazánk!" All hazánk, szilárdabban, mint valaha. Csak pár órája hallottuk a szívünket-lelkünket kimondhatatlan örömmel betöltő hírt: ma - tárgyalások után - maga a szovjet főparancsnok rendelte el, hogy csapatai azonnal kezdjék meg a kivonulást hazánkból. Ez dicső szabadságharcunk végső győzelmét jelenti. Nem folyt hiába a drága magyar vér. nem hiába hidlott az anyák könnye, nem hiába ostromolta az eget annyi imádság, és sóhaj: megszületett a szabadság! Isten iránti mélységes hála töltse be szívünket, magyar keresztyén testvéreim! Most már a kitörő öröm napjai jönnek. Félre a kishitűséggel, félre a bosszúval is. Nem vért akarunk látni, hanem ujjongó arcokat. „Ne bántsd a magyart!" A napsugár most már örömkönnyeken ragyogjon - magyar földről magyar égre immár nem halálhörgés, hanem hálaima száll. Mit számítanak most a köztünk lévő, e tekintetben nem döntő különbségek? Miénk a szabadság. A káros, gyűlölt intézmények egész sorát számolják fel - sőt, mindet, egytől- egyig: mindet, ami a népnek nem használt. Most aztán igazán minden okunk megvan arra. hogy teljes legyen a rend, ne történjék önbíráskodás, és szívünkben csak nemes indulat kaphasson helyet. Magyarok! Keresztyének! Adjunk hálát szabadító Istenünknek! Imádkozzunk: Kegyelmes Urunk! Tiéd a dicsőség, miénk a hála. Oly elhagyatva éreztük magunkat. Te mellénk álltái. Előtted nincs különbség, hogy sok, vagy kevés erővel szerezz szabadulást. Tölts be minket hittel, szeretettel. Acélozd meg izmainkat, hogy égen a munka a kezünk alatt. Hozd fel ránk orcád világosságát: add, hogy egész életünk egyetlen hálaadás legyen! Amen.
