Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-09-23 / 39. szám

6. oldal 2001. SZEPTEMBER 23. Evangélikus Élet NEW TOKÉ ES WASHINGTON EIÁITC IEVEI Kérjük, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház gyülekezetei, intézmé­nyei - csatlakozva a hazánkban és világszerte megtartott gyász-megemléke­zésekhez - istentiszteleteiken foglalják imádságba a terrorizmus áldozatait és könyörögjenek a világ békességéért, a jó és a szeretet hatalmának terjedésé­ért, az emberi gyűlölet, ellenségeskedés, erőszak visszaszorításáért. (Alább egy lehetséges könyörgés-formát, imádság-mintát adunk, e szolgálat segítésére.) Szebik Imre elnök-püspök sk. Dr. Harmati Béla püspök sk. Ittzés János püspök sk. Imádság Urunk, Istenünk! Teremtőnk, Megváltónk és Megszentelőnk! Megrendüléssel éljük át a gonosz embert-torzító hatalmát. Ördögi erők támadtak az emberiségre és pusztítottak el vagy sebesítettek meg ezreket. Együttérző szívet adj nekünk, Jézus Krisztusért kérünk Urunk, könyörülj rajtunk! Irgalmadba ajánljuk mindazokat, akik a terrorista támadások áldozataivá váltak. Gyógyító, új életet teremtő szereteted takarja be őket. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk! Vigasztaló szereteteddel állj az áldozatok hozzátartozói mellé. Fájdalmukban és kilátástalanságukban hadd kerüljenek közelebb Hozzád, és hadd bízzák magu­kat a te mentő és tartó kezedre. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk! Bűnbocsátó irgalmadba ajánljuk azokat az elvakult, tetteikben gonosz erők ál­tal vezetett embereket, akik ilyen emberiség elleni cselekedeteket hajtottak végre. Bocsásd meg nekik, mert nem tudták, mit cselekedtek. Jézus Krisztusért kérünk. Urunk, könyörülj rajtunk! Indíts minket, mindannyiunkat igaz bűnbánatra, hogy önkritikusan végiggon­doljuk: hogyan élünk, cselekszünk, viselkedünk ebben a világban. Segíts minket rád figyelő, imádságos lelkülettel és cselekvő szeretettel a jövő felé indulni, hogy ne a gonosz erők, hanem a szeretet hatalma terjedjen szerte a világban. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk! Ébressz felelősséget a világ népeinek vezetőiben és minden fontos pozíciót be­töltő embertársunkban. Hadd vegyék komolyan a gonosz hatalmát, és hadd ve­gyék még komolyabban a szeretet, a jóság, a bizalom erejét. Add, hogy az embe­ri értelem minden képességét és a technika minden vívmányát a jó szolgálatában használják. Add a rombolás és a pusztítás lelke helyett az építés és az igazi érté­kekkel való gazdagítás lelkületét. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk! Urunk, az emberi történelem e különösen is szomorú eseménye késztessen mindannyiunkat megtérésre, a naponkénti hozzád-fordulásra. Engedd, hogy só és kovász legyünk a világban, a szeretet útjának hirdetői és bemutatói. Segíts komo­lyabban venni keresztény küldetésünket e világban. Jézus Krisztusért kérünk. Urunk, könyörülj rajtunk! Urunk, a tragikus események után nem mehetünk úgy tovább, mint ahogyan eddig jártunk. Bűnbocsátó, segítő, életre vezető kegyelmed járja át életünket, és indítson a szeretet mindig új útjára. Ámen. „Mondom nektek, ha ezek elhallgat­nak, a kövek fognak kiáltani” - Lukács 19,40 szerint mondotta ezt Jézus, abban a helyzetben, amikor a farizeusok el akarták hallgattatni tanítványait. Az epi­zód folytatása - és leginkább maga a tör­ténelem - teszi ezt a mondatot igazán megrendítővé, hiszen ezt követőn Jézus meg is siratja Jeruzsálemet, és azt prófé- tálja, hogy a szorongató ellenség nem hagy majd követ kövön. Néhány évti­zeddel Jézus működése után be is követ­kezett a tragédia, hiszen a szent várost földig rombolták. A jézusi prófécia azonban nemcsak egyetlen eseményre vonatkoztatható, ha­nem szélesebb ölelésű. Az általa használt „kiáltó kő” metafora ószövetségi erede­tű, hiszen Habakuk prófétánál ezt olvas­suk: „A kő is kiáltoz a falból, s a tetőge­renda válaszol neki.” Mert a kövek való­ban tudnak kiáltani. Akinek van füle a hallásra, az megérti Latinovits Zoltán szemesi sírkövének sikolyát, vagy Mi­chelangelo Piétájának kőbe zárt fájdal­mát. Harsányan kiált a kő, ha épül egy templom, viszont annál panaszosabb, ha omladozik. Meghallhatjuk kifordított te­metői keresztek sírását, elpusztított zsi­nagógák jajveszékelését. Hallottuk a kö­vek kiáltását akkor is, amikor több mint tíz éve őrült eszme készült Erdély falvai­nak lerombolására. A kövekkel kirakott utak is tudnak kiáltani: más a koppanása a Borostyánkő-útnak, a Via Appiának Rómában vagy éppen a Via Dolorosának Jeruzsálemben. A magyar nép zivataros századaira számtalanszor volt érvényes a „Vár állott, most kőhalom/ Kedv s öröm repkedtek,/ Halálhörgés, siralom/ Zajlik már helyettek” megrendítő valósága. A közelmúltban zokogva kiáltoztak Vukovár vagy Szarajevó üszkös romjai. A történelem minden romboló katasztró­fájáról értesülve, emlékezetbe kell idéz­nünk Jézus szavait és szavakat már nem találó sírását. Különösen érvényes ez 2001. szep­tember 11 .-re, amikor eszelős terroristák az elrabolt utasszállító repülőgépeket New York két 110 emeletes felhőkarco­lójának és a washingtoni Pentagonnak irányították. Az összedőlt épületek kövei is kiáltanak, és panaszosan vádolnak. Vádolják mindazokat, akik véglete­sen kiforgatnak egy eszmét, és vallási, valamint politikai fanatizmusból gyil­kolnak. Vádolják azokat is, akik közö­nyösen szemlélik, vagy éppen tudatosan gerjesztik emberek, népek és vallások szembenállását. Vádolják azokat is, akik úgy tervezik meg az emberiség technikai fejlődését, hogy közben elfeledkeznek magáról az emberről. Vádolják azokat is, akik a globalizáció bűvkörében nem vesznek tudomást a menthetetlenül el- szegényedőkről és leszakadókról. Vá­dolják azokat, akik naponta hajtanak végre környezetükben kisebb-nagyobb merényleteket, szétrobbantva családo­kat, megingatva az értékek pilléreit. Vá­dolják minden vallás fanatikusait, akik az eszmévé silányított hit nevében töre­kednek hódításra. Vádolnak minket, ke­resztyéneket is, hogy nem tudunk elég hittel imádkozni és elég bátran cseleked­ni az emberek kiengesztelődéséért. Ama döbbenetes szeptemberi kedden megtapasztaltuk, mit jelent, ha a kövek kiáltanak. Halljuk meg azonban Jézus itt elmon­dott többi szavát is. Egyrészt ezt mondta: a kövek akkor fognak kiáltani, „ha ezek elhallgatnak” - vagyis ha a tanítványok elnémulnak. Sem a félelem, sem a döbbenet, de még csak a gyász és a sírás sem némíthat el minket annyira, hogy ne hirdethetnénk meg, dacolva minden ellentétes erővel, a szeretet szavát. Másrészt kettős felismerésről is be­szél Jézus. Előbb a békességre vezető út, aztán a meglátogatás idejének felismeré­séről szól. A kettő összefügg. Az áldoza­tok iránti kegyelettel és a gyászolók irán­ti szolidaritással együtt arra a felismerés­re is eljuthatunk, hogy Isten az ilyen szörnyű tragédiákkal is arra figyelmeztet minket, hogy ha nem térünk meg, mind­annyian elpusztulunk. A valóság és jel­képes romhalmaz tetején is felismerhet­jük a békességre vezető utat. A hétköz­napokban ez azt jelenti, hogy jobban megbecsüljük magunk és mások egész­ségét, forróban ragaszkodunk szerel­teinkhez, jól élünk a ki tudja, mennyire szabott kegyelmi idővel, tudatosabban olvassuk Isten igéjét és élünk az imád­ság lehetőségével. Egy-egy apró lépést mindenki tehet. Észre kell venni példá­ul azt a tényt, hogy az eddig erőszakos akciófilmekről elhíresült tévétársasá­gok - a kiadott műsortól eltérően - mintha kevesebb brutalitást hoznának a képernyőre. Mindez talán nem abból a cinizmusból fakad, hogy nem kell ide fikció, hiszen a valóság éppen elég hát- borzongató... Amikor e sorokat írom, nem tudom, milyen válaszlépés következik. Félve gondolok arra, hogy mire ez a cikk meg­jelenik, talán már egy újat lehetne írni, egy esetleg még élesebb konfliktusról, még több áldozatról. New York és Washington jajgatva ki­áltó, üszkös köveinek disszonáns kiáltá­sát azonban ma kell meghallanunk. Ugyanakkor remegő szívvel, talán még könnyes szemmel énekelhetjük a Remé- nyik Sándortól tanult kövek zsoltárát, megszólaltatva „az imádkozó nagy nyo­morúságot”, felismerhetjük meglátoga­tásunk idejét, és ráigazíthatjuk lábunkat a békességre vezető útra. Fabiny Tamás Szomorú elszántsággal, szolgálnunk kell a jót Felelősök” Többféle időszámítás létezik a világ­ban. 2001. szeptember 11-én is megkez­dődött egy új korszak. Mindaz, ami ad­dig legfeljebb science fiction filmek, al­kotások szörnyű, hihetetlen víziója volt, valósággá vált. A Gonosz színre lépett, megmutatta hatalmát, erejét. Mindazok, akik bíztak abban, hogy a kétpólusú vi­lág megszűntével a Jó uralma követke­zik be, keservesen csalódtak. Az elmúlt évtizedben, a nagy társadalmi-politikai változásokat követően élt a remény, hä súlyosak is a világ gondjai, de jóakarat­tal, szolidaritással, a tudomány eredmé­nyeinek okos alkalmazásával lehet meg­oldást találni az AlDS-fenyegetésre, az éhségövezetek megsegítésére, a közel- keleti, a balkáni, az északír, a baszk és más regionális, mégis a stabilitást veszé­lyeztető konfliktusokra. A New York-i World Trade Center ha­talmas ikertornyaiba becsapódó repülő­gépek szertefoszlattak minden illúziót. Mi, akik még emlékszünk a második vi­lágháború szőnyegbombázásaira, az eze­ket kísérő rémületre, barátokat, hozzátar­tozókat vesztettünk el. Amikor - még mi­előtt a front elérte volnál fővárost - a Margit-hidat felrobbantották. És emlék­szünk 1956. november 4-e szovjet tankjai­ra, áldozataikra. Azt reméltük, hogy gyer­mekeink, unokáink egy jobb, békésebb világban élhetnek majd. Ott voltunk a Parlamentben a holocaust emléknapon és a kommunizmus üldözöttéinek emléke előtt tisztelgő alkalmon és abban bíztunk, hogy a múlt század borzalmai immár tör­ténelmet jelentenek, ha az emberi termé­szetben él is a bűnre vivő hajlam, a sok ezer ártatlan ember halálát követelő rém­tettek nem ismétlődhetnek meg. Mert van kontroll, mert elég erős a jóra törekvő, az emberiség legnemesebb eszméit magáé­nak valló világ ahhoz, hogy gátat vessen az elemi gonoszságnak. Fájdalmas az ébredés. A szembesülés azzal, hogy ennyire rövid ideig tartott az emberi reménység korszaka. A Gonosz eszközévé válhatnak eredendően emberi lények, akiknek egy csoportja képés ki­tervelni, másik csoportja képes végre­hajtani, - saját életét is bűnösen eldobva - a sok ezer ártatlan ember értelmetlen halálát okozó ördögi tervet. Képes a gonoszság eszközévé tenni azokat az ikertornyokat, hatalmas utas- szállító repülőgépeket, amelyek létreho­zása eredendően az emberi tehetség, ér­telem, alkotóerő nagyságát, szépségét hirdette. A Gonoszt nem lehet mentegetni, a Gonoszra nem lehet ideológiát találni, a súlyos bűnöket nem szabad relativizálni. Szomorú, hogy nálunk is megjelentek - ha nagyon elvétve is - a sajtóban, egyes kommentárokban álracionális fejtegeté­sek arról, mennyiben járult hozzá az egy­pólusú világ vezető hatalmának a maga­tartása a borzalmakhoz. Az irracionális, a Gonosz nem magyarázható. A gyűlölet hihetetlen formája, ereje ellen csak a vi­lágméretű szolidaritás lehet a válasz. Eb­ben sajátos az egyházak felelőssége. Isten iránti alázattal kell könyörögnünk a bé­kességért, a Gonosz vereségéért. A törté­nelem Ura mindig megsegítette népét. De a katasztrófa a 21. század elején ismét je­lezte az apokaliptikus víziók szomorú realitását. Ha a Gonosz kezébe kerülnek a biológiai, a vegyi, a nukleáris fegyverek, semmi nem menti meg a még súlyosabb katasztrófáktól a világot. Sajátosan kettős a hitben élő embe­rek, egyházak szerepe. Egyfelől számuk­ra realitás a bűn hatalma, másfelől fele­lősségük részt venni a bűn elleni harc minden frontján a küzdelemben. Mert az Úristen békességre teremtette az embert, az egyházaknak támogatni kell minden törekvést, ami a jóra, a szolidaritásra, az ősi humán értékek érvényesítésére irá­nyul, és fel kell lépniük a gyűlölet min­den megnyilvánulása ellen. Talán, mert magam is sokat utazom repülőgépen, fogva tart az együttérző fáj­dalom. Mit élhettek át utolsó perceikben - többen mobil telefonon beszéltek hoz­zátartozóikkal - a biztos halál tudatában az ártatlan áldozatok. Én is ott lehettem volna, bármelyikünk ott lehetett volna. Ez, életben maradásunk kötelez a Go­nosz elleni küzdelemre. Nem a bosszúra, hanem arra, hogy tegyünk meg mindent azért, ne fordulhassanak elő ilyen tragé­diák. Támogassuk a kormányokat, kor­mányunkat a felelős erőfeszítésekben. Akkor is, ha ez illúziókkal való leszámo­lást, nehézségeket is okozó biztonsági intézkedéseket jelent. Ami rajtunk mú­lik, mindent meg kell tegyünk. És talán a tömegkultúrában, elsősor­ban a televíziózásban is kijózanítólag hat majd a tragédia. Megértik, hogy nem cenzori szándékkal betiltatni szeretnénk a sok öncélú szörnyűséget, az erőszak, a gonoszság sokféle megnyilvánulását, a kiagyalt terrorista történeteket, hanem azt elérni, hogy az „alkotók” belássák ennek értelmetlenül romboló, amorális hatását, és főként azt, hogy az elképesz­tő ötletek mintát adnak a Gonosznak. Svájcban, igen közeli hozzátartozó temetésén voltam szeptember 11-én. A két órakor kezdődött temetést követően érkezett meg a tragédia híre. Megrendítő volt tapasztalni a mély egyéni gyász és a világméretű szenvedés ötvöződését, sa­játos összhangját. Bizony halandók vagyunk. De nem mindegy, hogyan élünk, hogyan halunk meg. Felelősek vagyunk a világért, ma­gunkért, utódainkért. „Miért engedi ezt meg az Isten?!” - hangzott fel sokszor a 20. században a kérdés a borzalmak órái­ban. Az O titka, miért és meddig engedi a Gonosz cselekedeteit, de nagyobb a kegyelem minden szörnyűségnél, ha ezt nehezen is éljük meg a tragikus órákban. Az elmúlt évtizedek számos terrorista akciója összesen nem kívánt annyi áldo­zatot, mint szeptember 11-e. Talán nem volt mindez hiábavaló szenvedés, ha min­denütt megértik az üzenetet. Szomorú el­szántsággal szolgálnunk kell a jót! Frenkl Róbert 5T Mintha megszűnt volna az idő néhány nappal ez­előtt: dermedtén, majd könnyezve néztük újra és újra a képernyőn az erőszak pusztítását az Egyesült Álla­mokban; pokoli indulatok rászabadulását ártatlan em­berek ezreire, majd a félelem és döbbenet útján milli­óira. Mintha megszűnt volna az idő - csak az a néhány repülő és a két torony volt a pusztulás közepette a lát­ható és láthatatlan áldozatok tömegével. Az élet és ha­lál küzdelme pedig mintha megelevenítette volna hir­telen - mindent összemosva - az egész emberi történel­met... Néhány óra elteltével aztán elindult a hivatalos gé­pezet, mindenki tette a dolgát, az idő is visszatért hiva­talába: ideje lett a meghalásnak és a mentésnek, a sí­rásnak és a romeltakarításnak - és ideje lett a meghir­detett bosszúnak... Az idő múlásával pedig egyre több a kérdés is-: mi és hogyan történt, mióta tervezték - és kik a felelősök? A meghirdetett és bizonnyal lesújtó megtorlás előtt azonban talán akad még néhány perc a gondolkodásra. Bizonyos, hogy csak megromlott, pokoli elme és erőszakgépe­zet nyúlhatott a terror eszközéhez. Az előzmények és az előttünk zajló következmé­nyek azonban szintén elgondolkodtatóak. A világon jogos dolog rendet tartani, ezt nem vitatom. Európa népei azonban va­lószínűleg többet tapasztaltak már a bosszúállás szellemének következményeiből a történelem során, mint az Egyesült Államok, a „világ egyetlen szuperhatalmának” la­kói, akiket most először ért ilyen mértékű csapás az amerikai kontinensen - méghoz­zá annak legnagyobb városaiban. Mi zsigereinkben is tudjuk, mi a,jogos” megtorlás velejárója, mennyi ártatlan vér folyt már el emiatt. S vajon a megtorlás visszaadja-e a már régen rakétavédelmi rendszerek biztonsága mögé áhítozó Egyesült Államok­nak a „legyőzhetetlenség” széttörött mítoszát? Vajon a megtorlás-e az egyetlen lehet­séges eszköz, hogy egy nép, egy ország újra megtalálja elvesztett biztonságérzetét, amelyhez minden becsületes embernek joga van? Egy korszak valóban véget ért az Egyesült Államok történelmében - a fegyverrel alig fenyegetett prosperitás és biztonság kora, ami azonban állandóan változó vilá­gunkban a legtöbb országnak eddig is elérhetetlen álom volt csupán. A terroristák nyilván a legkevésbé sem törődnek saját, önző céljaikon kívül sem a gyengék, sem az erősek életével - mindenki másnak azonban adott a lehetőség, hogy elgondolkod­jon a kíméletlen ellenségeskedés világunkban egyre növekvő gyújtó anyagáról, amely ugyan nincs közvetlen kapcsolatban a merénylettel, mégis ott feszül megoldat­lanul mindennapjaink hátterében. „A szabad világot érte támadás” - harsogják a világba a televízióadások, elhallga­tott beismeréseként annak a ténynek, hogy van egy hatalmas, „nem szabad” világ, amely nem képes úgy élni, ahogyan szeretne, illetve ahogy az emberhez méltó lenne. Nem ritkán az államadósság terhe, a fejlett országok gátlástalan gazdasági önzése mi­att. Ennek tükrében különösen kiemelkedő az a példátlan mértékű és méretű nemzet­közi szolidaritás, amelyet a bajbajutott Egyesült Államok felé kifejeztek az egész vi­lágon - afelé az Egyesült Államok felé, amely az utóbbi évtizedek történetében szá­mos alkalommal nem állt a bajbajutottak mellé... Rakétavédelmi rendszer, megfé- kezhetetlen kömyezetpusztító politika, fegyverzetkorlátozási egyezmények egyolda­lú felmondása - a teljesség igénye nélkül. Ez is a „szabad világ”... S vajon a közös megtorlás eszméje elegendő-e a háttérben feszülő, legalább ilyen súlyos világpoliti­kai és gazdasági ellenségeskedések lezárására? Felelősök vagy felelősség - így hang­zik számomra a legfontosabb megkülönböztetés ezekben a napokban. A terrorért fe­lelősöket (s remélhetőleg csak őket) meg lehet és meg is kell büntetni, de a világért és az egymásért való felelősség mégis rajtunk, mindannyiunkon marad - a szabad vi­lágban és azon túl egyaránt. Korányi András •S J %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents