Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-09-23 / 39. szám
Evangélikus Elet 2001. SZEPTEMBER 23. 5. oldal Jubiláló Jubál 2001. Valamikor 1987-ben kezdődött... A Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió pályázatot hirdetett ifjúsági szolgálatokra alkalmas, modem zenedarabok írására. Akkor a nyertes pályázó, a Hermons billentyűseként egy másik nyereményt is fölfedeztem. A jelentkezők névsorát. Ez lett az első zenei találkozó adatbázisa. Ősagárdon fogalommá vált a szabadtéri muzsikálás. Osagárdról időközben Gödöllőre került a találkozó. Most jubilált a Jubál. Ez volt a tizedik és a leglátogatottabb. Jól dolgoztak a szervezők; Győri Benjámin György és Zsarnai Krisztián. Szombaton még pótszékekre is szükség volt. A támogatók között most is ott volt a Gödöllő Városért Alapítvány, dr. Gémesi György polgármesterrel az élen. Az Ökumenikus Tanács részéről Csernák István szuperintendens köszöntötte a fesztivált. Igével szolgáltak; Lázár Attila a vasárnapi istentiszteleten, Szeverényi János esperes a délutáni áhítaton. Nemzetközi jellegét most leginkább egy holland tánccsoport biztosította a koncertnek. Köszöntötte a fesztivált Kecskés József a Petőfi Művelődési Központ igazgatója, aki már tíz éve lelkesen segíti a Jubál megrendezését. Elmondta, hogy szereti a Jubált, mert más a lelkűiét, mert szelíd és kultúrált a nézőtér és a színpad közönsége egyaránt. Van olyan munkatárs, aki a családjával együtt „szokott rá” a Jubálra. Most is itt voltak. ...„és dicséretet énekelve, kimentek az Olajfák hegyére... - hangzott az üzenet a nyitó áhítaton. A keresztyén koncertek után a muzsikust (ugyanúgy, mint a tanítványok férfikarát) mindig az „Olajfák hegye” várja, ahol kísért az el- alvás, a hősködés, vagy a megfutamo- dás. A próbatétel után azonban ott a remény is, a Krisztus-várás avizója, a mennyei fesztivál kezdete. GYJS*VDM Az egyetemes papság Az „ egyetemes papság ” ma már alig érthető kifejezése fontos evangéliumi felismerést tartalmaz. Alapja ez az apostoli ige: 77 azonban választott nemzetség, király papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe” (IPt 2,9). Előzőleg arról van szó, hogy a hitetlenek, az Igére nem hallgatók Isten ítélete alá esnek és elvesznek. A gyülekezet sorsa ezzel szemben a megtar- tatás, mert Isten a saját tulajdonának ismeri el. Mindez lényegében a korábbi kinyilatkoztatás megismétlése azzal a módosítással, hogy „Krisztus népe" ugyanúgy örököse és hordozója az isteni ígéreteknek, mint az Ószövetség népe. Majd egy egészen új kijelentést kapcsol a megismételt üzenethez: a keresztyének közössége „királyi papság" is. Krisztus halálával és feltámadásával megváltoztatta az ősi rendet, amely a „Lévi fiait ” külön rendbe tömörítette és a papi szolgálatok végzésével az Isten és ember közé állította, közbenjáróvá tette. Pál apostol szerint „ egy az Isten, egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében" (ITim 2,5-6). Isten tehát megszüntette a közbenjárás ősi rendjét, a papságnak ezt a fontos szolgálatát, mert Krisztus elegendő e feladat ellátására. Ennek következtében minden hívő közvetlenül fordulhat Istenéhez, Krisztusához. A „papság” apostoli értelmezése csak rövid ideig érvényesült az egyházban. A közbenjáró szolgálat általában és a papi rend kiformálódásával különösképpen is visszakerült a tanításba, valamint a hívek gyakorlati vallásosságába. A reformációnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az elfeledett apostoli gyakorlat újra a hitélet részévé váljék. Az új tanítás azonban a protestantizmus területén is hamar eltorzult. Általános vélekedés szerint minden hívőnek megvan a szabadsága ahhoz, hogy a nyilvános igehirdetés szolgálatát ellássa. Luther és a reformátorok ezzel szemben hangsúlyozták, hogy az „egyetemes papság" csak az Isten felé közvetlenül megnyílt kapcsolatot jelenti, a nyilvános tanítás jogát nem. Kezdettől fogva ragaszkodtak ahhoz, hogy papi, lelkészi, igehirdetői szolgálatot csak az végezhet, aki elözőleg.megfelelö szaktanulmányokat végzett és a nyilvános vizsgát sikeresen megállotta. Felvetődhet a kérdés: hogyan kezeljük a hívek „közbenjáró imádságát”? Bár ez a kérdés külön téma is lehetne, most talán elég azt hangsúlyozni, hogy a hívek egymásért való imádsága szükséges és áldott szolgálat. Az önzés a keresztyén embert is állandóan fenyegeti. Beteg az a lélek, akinek csak önmagával kapcsolatban van mondanivalója Istennek. Ezért mondja az apostol: „Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok" (Jk 5,16), mert az egészséges lelki élethez a látómező kitágulása tartozik, olyan távlat, melybe belefér a gyülekezet, a társadalom, a másik ember, a világ. Mindnyájan „papok" vagyunk: nincs szükségünk emberi közbenjárókra. Mindnyájan „testvérek" vagyunk: szükségünk van arra, hogy imádságainkban, szeretetünkben helyet kapjanak. Életújulásunk forrása, szolgálatunk motorja ez. A mások felé fordulásra biztat Pál apostol is: „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be Krisztus törvényét" (Gál 6,2). id. Magassy Sándor Mr. Bean és Dávid király Életemben az egyik legmulatságosabb és legszívszorítóbb jelenetet Mr. Bean Katasztrófafilmjében láttam. Mr. Bean, a kétbalkezes, infantilis múzeumi teremőr, akit neves művészettörténésznek hisznek, magányosan és öntudatosan álldogál az egyedülálló, gyönyörű festmény előtt. Egyszerre tüsszentenie kell, s megdöbbenve látja, hogy tak- nya-nyála bizony ott folyik a festmény közepén. Megretten, megpróbálja letörölni egy papírzsebkendővel. Csakhogy a zsebében folyik a toll, átáztatta a zsebkendőt, s így a képet már kék foltok is csúfítják. Ekkor már igazán félni kezd. Valahol hígítót talál, azzal törli le a tintát a képről. Örömmel nézi, hogy a kékség valóban eltűnik a képről, de a következő pillanatban látja, hogy a vegyszer a festéket is leszedi, s mire akármit is léphetne, ott áll előtte a felbecsülhetetlen értékű kép - véglegesen tönkretéve. A helyzet egyszerre nevetséges és torokszorító. Kínos élmény volt ezt a jelenetet nézni. Nem csak azért, mert félelmetesen fárasztó (az ember nem bír el végtelen mennyiségű hülyeséget egyszerre), hanem mert mintha saját elrejtett, senkinek el nem mesélt élményeimet láttam volna viszont a képernyőn, mintha mindenki rajtam röhögött volna, s tartok tőle, hogy ha nem is merünk róla beszélni, mindannyiunknak vannak hasonló emlékei. Mert a legtöbben így állunk neki a dolgainknak: öntudatosan, saját nagyságunk biztos tudatában, a kisebbrendűségi érzés legkisebb jele nélkül. Megvan a jól felépített homlokzatunk, s gyakran mi magunk is elfeledjük, hogy mögötte mozog a tégla. Csak amikor történik valami kis malőr, akkor derül ki, hogy jól felépített image-ünk, magabiztos fellépésünk csak álca, jelmez, amely alatt mi is gyengék, elesettek vagyunk. Elég egy tüsszentés, és elindul a lavina: kiderül rólunk az, amit legszívesebben magunknak sem vallunk be magunkról, s ez a nyilvánossá válás a leg- szömyűbb, a legmegalázóbb az egész helyzetben. (Pilinszky János szerint a végítélet sem lesz más, mint hogy táblára írva nyakunkba akasztják történetünket.) Természetes, hogy megpróbáljuk letörölni a vétket, suttyomban helyrehozni azt, amit tettünk. De hiába: minél jobban igyekszünk magunkat tisztára mosni, eltüntetni hibáink nyomát, annál nagyobb lesz a baj, a vétek; a hiba túlnő rajtunk, már nem lehet takargatni. Amit azért teszünk, hogy emberi gyengeségeink és bűneink jelét gyorsan letöröljük magunkról, saját magunk ellen fordul. A képen lévő apró kis nyálfoltból helyrehozhatatlan hiba lesz. Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki soha ne érezte volna át ennek a lavinának a szörnyűségét és groteszk voltát. Lehetsz bár vagány diák vagy tekintélyt követelő tanár, legyél laza világfi vagy méltóságteljes professzor az egyetemen, bölcs pap vagy buzgó hívő, biztosan átélted már, hogy kezdesz kiesni magabiztos szerepedből, legfeljebb nem merted bevallani még önmagadnak sem. Talán nem túl botránkoztató, ha Mr. Beant Dávid királyhoz hasonlítom. Dávid a zsidóság legnagyobb királya volt, nem csoda, hogy hittek benne: az eljövendő megváltó az ő leszármazottja lesz. S ez a nagyszerű király, aki tudta is magáról, hogy jó uralkodó, kellemetlen helyzetbe kerül: nem tud ellenállni Betsabé szépségének és elcsábítja őt. O, Dávid, aki nagyszerű uralkodónak akarja hinni magát, kénytelen rádöbbenni, hogy saját ágyéka fölött sem képes uralkodni. S amikor Betsabé terhes lesz, pánikba esik, elkezdi elsimítgatni bűnének nyomait, amíg a bűnök halmaza túlnő az eredeti, elrejteni kívánt vétken. A végeredményt tudjuk: Uriásnak, Betsabé fétjének a halálba küldése. A jól felépített, mutatós image omlása egy pajzán tekintettel kezdődött és gyilkossággal tetőzött. S ekkor lép elő egy Nátán nevű egyszerű ember, egy próféta, aki emlékezteti bűnére, aki nyilvánossá teszi azt, amit Dávid legszívesebben elrejtene. Hogyan lehet erre reagálni? Mit csinál a mesebeli király, amikor az együgyű kisfiú utána kiált: a király meztelen? Mit csinálunk mi, amikor kiderül, hogy sérthetetlen, magabiztos képünk csak álca? Mi legyen, ha omlik a homlokzat? Két lehetőség van. Az egyik az, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi: nem vállaljuk sem hibánkat, sem a lelepleződés következményeit, úgy élünk tovább, mintha becsületünk, tisztességünk semmiféle csorbát nem szenvedett volna. Ez Mr. Bean megoldása, aki kicseréli a tönkretett képet egy hamisítványra, s úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Persze ettől a kép nem válik éppé, a meztelen király meztelen, a baj baj marad. A másik megoldás Dávidé, aki vállalja gyengeségét, vállalja image-ének porba dőlését, nem tesz úgy, mintha még mindig az a magabiztos férfiú lenne, és így imádkozik: Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem... Nem megalázkodik, hanem őszinte. Nem játssza a vallásos megtérőt, de nem tudja és nem akarja tovább játszani a nagyfiút sem. Egyszerűen szembe akar nézni magával. Nagy terhet vesz le saját válláról: jóságának hamis és ezért elviselhetetlen álca-képét. A nehezebb és az egyedül járható utat választja: az alázatét. Mr. Bean a csalás embere - Dávid az őszinteségé. Mr. Bean személye groteszk marad - Dávidé emberséges lesz, éppen bűne és vállalása által. Mr. Beannek senki nem bocsát meg, mert lecsalja bűnét - Dávidnak megbocsát az Isten. Hegedűs Attila Hazatért versek Szigeti Éva „Édes Mindenem” című estjével indult szeptember 17- én a Magyar Nemzeti Múzeum Lapidárium Kávézójának harmadik évada. A 80-as években Ausztráliába disszidált, ám nemrég repatriált előadó maga zené- sítette meg a Melbourne-ben nemrég elhunyt Csepelyi Rudolf (1920-2000) költeményeit. (A mélyen vallásos, Ausztráliába 1949- ben kivándorolt, és onnan haza sohasem látogatott Csepelyi Rudolfot méltán tekintik - immár idehaza is - az ötödik kontinens legkiemelkedőbb magyar lírikusának.) Ezen a borongós szeptemberi estén a novella, a gitár és Szigeti Éva varázsos hangja egy hosszú utazásra vitt minket. Ausztráliába, az eukaliptuszfák közé, ahol a többgenerációs magyar emigránsok fontos összetartója, kapaszkodója a magyar nyelv és irodalom. Ahol a vándorméhész tábláján, az angol kiírás mellett van egy furcsa szó is: MÉZ. Amit csak a magyarok értenek. Ami visszafordulásra készteti a suhanó autóst, ami felszakítja a gátat ismeretlen emberek között, és ami az anyanyelven történő „sírós-nevetős” kitárulkozásra késztet. Amikor a rég nem látott, több ezer kilométerre levő magyar hon odavarázsolódik... Amit csak azok érthetnek igazán, akik átélték a távolság okozta ambivalens érzést: az örömteli, de mégis fájdalmas mosolyok és könnyek vegyes érzelmi kavalkádját. Amiből nem lehet kilépni, de minden percét végig kell élni... Ezt élhettük át most mi is Szigeti Éva segítségével ezen a különleges hétfő estén, a Múzeum kávézójában. Ott,- az eukaliptuszfák alatt. Boda Zsuzsa I Fotó: Bottá Dénes
