Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-09-16 / 38. szám
Evangélikus Elet 2001. SZEPTEMBER 16. 7. oldal A múlt és a jövő világában Tizenhét napot töltöttem augusztus második felében Peking- ben, a világ legnagyobb - 1,2 milliárd - lélekszámú országának tizenhárom millió lakosú fővárosában. Bár feladataim a világ legjobb egyetemifőiskolai sportolóinak a versenyéhez, az Universiadéhoz kötődtek, a sport kapcsán ezúttal is számos egyéb élménnyel, tanulsággal gazdagodtam. A sportban mindig ma van, itt és most kell győzni, Kínában mégis állandóan a múlttal és a jövővel szembesültünk. Egyfelől óriási élmény a kínai kultúrával, történelemmel ismerkedni, találkozni. Másfelől annyira felgyorsult e hatalmas ország fejlődése, olyan a ritmus, hogy alig érzékelhető a jelen. Minden a tegnapról és a holnapról szól. A sportban ez látványosan is igazolódott, hiszen a 2001-ben rendezett világverseny a 2008- as Pekingi Olimpia felé vezető út első állomása volt. De a sporton túl is jól érzékelhető az a folyamat, amit jobb híján demokratizálódásnak nevezhetünk. Visszafelé nem vezet út. Ezért is, bármennyire érthetőek voltak a kritikák emberjogi oldalról, amikor Peking megkapta az olimpia rendezésének a lehetőségét, azt kell, hogy mondjuk; a folyamat egészét nézve — még ebben az összefüggésben is - jól döntött a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. Nemcsak a gazdaságban, nemcsak az egyetemi életben, hanem már az államigazgatásban is érezhető a liberalizálódás, a decentralizáció. Immár nem minden a központban dől el. Hosszú még az út, de Kína stabilitása és integrálódása a nemzetközi közösség, gyermekeink, unokáink elemi érdeke. Kedves gesztus volt a szervezők részéről, hogy - úgymond - magyar tolmácsokat kaptunk. Olykor irigykedve figyeltük, hogy holland, belga stb. barátaink milyen jól megértik magukat az angolul kitünően beszélő kínai egyetemista kísérőikkel. A mi fiatal tolmácsaink a pekingi egyetem másodéves magyar szakos hallgatói voltak. Valljuk be, ennyi idő alatt nehéz megtanulni nyelvünket. Krisztának, Attilának, Verának, Vilmosnak sem sikerült igazán. Bizony így hívták őket! Mert az Egyetem Magyar Tanszékén - becsületes kínai nevük mellé - magyar keresztnevet is kaptak. És így kell szólítaniuk egymást! Szívet melengető, hogy a hatalmas országban egyetemi szinten ápolják nyelvünket. Ezért is vállaltuk örömmel az ebből adódó nehézségeket. No, meg azért szigorú kiképzést is kaptak a fiatalok,- mire ügyeljenek, mit figyeljenek, így azután főleg az első napokban, egy- egy program megbeszélésekor Kriszta (ő volt az én tolmácsom) olykor zavartan kérdezte: „Uram, ezt szabad?” Mert hát, mint kiderült, nekik azt mondták, hogy „szorosan véve, kizárólag a munkánkat kell segíteniük”. így eleinte nem tudták, megengedett-e a kulturális program. Például Peking egyetlen aktív történelmi templomának, a Láma-templomnak a meglátogatása. Márpedig ez nagy élmény volt. És elgondolkodtató a templomban, az imádkozó szerzetesek láttán, az Úristen hatalmáról. Más világvallások dimenzióit látva, érthetjük meg igazán porszem voltunkat, azt, hogy az Isten titka, kegyelme, hatalma az ember üdvössége - a „könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek” üzenete. Még soha nem fordult elő világversenyen (bár 2000-ben, Sydneyben Kína már harmadik volt), hogy a kínaiak megelőzzék az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország sportolóit. Ezúttal nemcsak ez történt, hanem a házigazdák több aranyérmet nyertek, mint a két nagy együttvéve. Japán, Korea is jól szerepelt. Ázsia sportbeli előretörése összhangban van pozícióinak általános erősödésével. Mintha lassan igazolódna a mondás, amit egykor sajátos humorként értékeltünk. Egy egyházi világtanácskozáson mondta egy afrikai küldött, megunva, hogy a vita csak Európát érinti: „mit akarnak folyton ezzel, Európa végül is Ázsia félszigete?!” Egy ilyen tizenhét nap mindenesetre alázatra is tanít... És természetesen nem kerülhető meg a kérdés a testkultúra és lelki kultúra kapcsolatáról. A múlt század második felében ennek vizsgálatából is kimaradtunk. A vallás és a sport összefüggésének jelentős, gazdag az irodalma. A hívő ember felelős testi egészségéért, jólétéért is. A testkultúrában nem lehet igazi eredményt elérni a lélek épsége, egészsége nélkül. Reméljük ezek az alapvető igazságok nem csak a sportéletben, de az egyházi életben is hangsúlyosabbak lesznek, mint a múltban. És lesznek gyümölcsöző találkozások, amit munkálhat például a sportoló, egyházhoz is kötődő egyetemi ifjúság. Frenkl Róbert iír *it ★ 21 si UNíVEHSfADÉ BEUING 2001 „A fontos az, hogy tudjak segíteni az embereken”- beszélgetés Németh László paralimpiai ezüstérmessel Németh László élete teljesen szokványosán indult. A Tolna megyei Ozorán született fiú átlagos családban él, mondhatni átlagos körülmények között. A törés általános iskolás korában következik be, amikor is az orvosok megállapítják, hogy gyógyíthatatlan szembetegsége miatt rövidesen elveszíti látását. Amikor Budapestre kerül, már alig-alig lát. S bár szeretne, nem tud műszaki pályára menni. De nem adja fel. Elkezd intenzíven sportolni, ahol komoly eredményeket ér el. S jóllehet száz százalékosan megvakul, részt vehet a New York-i (Los Angeles-i), a szöuli, majd az atlantai paralimpián, ahonnan érmekkel jön haza, amiket azután világ- és európabajnoki helyezésekkel is kiegészít. Közben dolgozik, teljes életet él. Mostanra szerencsére már nincs rászorulva a munkára, mert a jelentős sporteredményeket elértek állami támogatása neki is jár, ami tisztességesen kiegészíti a 40 éves munka- viszony után járó nyugdíjat. Bár kedvtelésből azért be-bejárogat a munkahelyére, de fontosabbnak tartja, hogy jusson ideje számtalan elfoglaltságára, melyek közül csak egyik a ma is aktív sportolás. Vélhetően ennek is köszönheti, hogy korát (56 éves) messze meg- hazudtolóan fiatalos, s az általa ápolt betegek regéket mesélnek türelméről, kifogyhatatlan jókedvéről. Hitét és em- berszeretetét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy búcsúzáskor így köszönt el: „Remélem, tudtam segíteni”.- Hogyan tudta elfogadni azt a tényt, hogy szép lassan, de előbb-utóbb biztosan teljesen elveszti a látását?- Hatéves körül lehettem, amikor a szüleim először észrevették, hogy rosz- szul látok. Indokolt volt, hogy korábban nem tűnt fel nekik, hiszen eleve farkas- vaksággal születtem, s már kisgyermek korom óta szemüveges voltam. Az általános iskola elvégzése után apámmal mentem el dolgozni, mert addigra már annyira elromlott a szemem, hogy csak a tanári asztal mellől láttam a táblát. Nem tanultam tovább, pedig az eredményeim alapján megtehettem volna. Egyrészt féltem a rossz látásom miatt, másrészt viszont nem nagyon volt olyan lehetőség abban a környezetben, ahová csökkent látóképességgel felvettek volna. Noha sok minden érdekelt, s amíg tudtam, olvastam is sokat. Akkor azonban nagyon megijedtem magamtól, amikor - emlékszem éppen Magyarország történetét olvastam - egy 1 OOW-os égő mellett egyszer csak nem láttam többé az írott betűket. Kétségbeesés ugyan nem fogott el, de egyszerre romba dőlt minden. Hiszen annak ellenére más elképzeléseim voltak a jövőmmel kapcsolatban, hogy tudtam, előbb-utóbb bekövetkezik a megmásíthatatlan. Végül orvosi javaslatra, Budapestre kerültem egy szakintézetbe. Itt dőlt el végérvényesen, hogy nem mehetek műszaki pályára. így lettem gyógy- masszőr, s közben esti tagozaton végeztem el a gimnáziumot. Utólag visszatekintve azonban azt kell mondanom, hogy ezt nem bántam meg, hiszen így egész életemben emberekkel foglalkozhattam, amit nagyon szerettem, s szeretek ma is. Csendes türelemmel viseltettem az állapotom iránt, hiszen itt nem merült fel választási lehetőség. Persze ebbe belejátszott az is, hogy hívő vagyok.- Hogyan került kapcsolatba a sporttal? Mióta 1964-ben Budapestre kerültem, azóta sportolok. A Vakok Intézetében hallottam először arról a lehetőségről, hogy nekünk is van módunk aktívan sportolni. Be is kapcsolódtam rögtön, és a nekünk rendezett atlétikai számban, pentatlonban - ami 100 és 1500 méteres futást, távolugrást, gerely és diszkoszvetést jelent, speciálisan, hanggal irányítva a versenyzőket - indultam. Az eredmények nem maradtak el, de nem adták olcsón. Éveken keresztül munka után kellett lejárni edzésre, hétfötől-péntekig minden nap. Hétvégén pedig saját elhatározásunkból tartottunk magunknak edzéseket. Lépcsőházban rohantunk föl a tizedikre ötször-hatszor is egyvégtében, utána pedig úszni mentünk. Ráadásul azokban az időkben még támogatás sem nagyon létezett, így a bajnokságokra, versenyekre csak úgy tudtunk kiutazni, ha a kapott juttatást a saját pénzünkből kiegészítettük. A teljesítményünk ennek ellenére kiváló volt. New Yorkban is, Szöulban is több jeles eredmény született, többek között az én atlétikai ezüstérmem. Ez is mutatja, mennyire szerettünk sportolni, hiszen - bár ezek nagy szavak -, de tényleg nem azért versenyeztünk, hogy pénzt kapjunk érte, hanem, hogy az országnak és magunknak örömöt okozzunk. Közben, az atlétika mellett indultam a vakok népszerű labdajátékában, a csörgőlabdában is, amelynek magyar válogatott csapatával kerültem ki a szöuli és az atlantai játékok paralimpiájára. Sydneybe már nem fértem bele a válogatottba, bár fizikailag még most is felveszem a versenyt a fiatalab- bakkal, és az is biztos, hogy én vagyok az utolsó, aki feladja a küzdelmet, ha vesztett helyzetben van a csapat.- Nem távolította el a Teremtőtől az, hogy Önnek „szükebb kezekkel mért"?- Én az orvosok megállapítása alapján tisztában vagyok a helyzetemmel, azzal, hogy sajnos soha nem fogok látni, de a reményt nem adom fel. És soha nem fordultam el az Úristentől. Előfordul, hogy valami figyelmetlenség, ügyetlenség kapcsán nehéz helyzetbe kerülök a forgalomban, de biztos, hogy „fentről” ilyenkor is vigyáznak rám, hiszen mindig sikerül kikeverednem belőle. Hálás is vagyok, meg is köszönöm ilyenkor a Jóistennek, hogy ismét fogta a kezemet és velem volt.- A hit: hallásból van - mondja Pál apostol, tehát nem kell hozzá látás, hogy valaki hívő tehessen. De másképp is éli meg egy vak ember a hitet? Más elképzelése van a földi életen kívüli létről?- Szerintem sem szükséges látni ahhoz, hogy valaki hívő lehessen, mert úgy gondolom, hogy kettőnk hite között emiatt biztosan nincs lényegi különbség. Az elképzeléseinkről persze nehéz beszélni, de hadd jellemezzem ezt avval, hogy amikor álmodom, én is mindent látok, és ugyanolyan színesnek, mint bárki más. S bár - igazából nem is tudom miért — most az életemnek egy olyan szakasza van, amikor nem nagyon járok gyülekezetbe, de ez nem jelenti azt, hogy a hitemben bármennyire is visszafejlődtem volna. Volt olyan időszak, amikor rendszeresen látogattam a templomot, mostanra viszont rendszeres és igen kedvelt elfoglaltságommá vált a Biblia hallgatása. Sőt nem csak a Szentírást, de egyéb vallási, vallásos műveket is szívesen olvasok. Természetesen van Braille-írásos kiadványom is, de inkább a hangos Bibliát kedvelem. Érdekes, hogy bár katolikusnak kereszteltek, de a szívem mindig inkább a protestánsokhoz húzott. A hitet otthonról, apámtól „kaptam”, aki azonban azt is rám bízta, hogy mikor mennyit járjak templomba.- El lehet tehát fogadni, másként szólva, nem érzi igazságtalannak ezt az állapotot?- Nem, nem érzem igazságtalanságnak, de én nem mérlegelem, értékelem, vagy bírálom felül ezt a helyzetet. Hiszen Isten közelségét jobban érzi az ember, ha bajban van, s ez szerintem a hívőkre és a nem hívőkre egyaránt igaz, csak legfeljebb az utóbbiakban nem tudatosul. S azt gondolom, hogy az igazán fontos az az, hogy tudjak segíteni az embereken. Erre főleg akkor volt módom, amikor kórházban dolgoztam, de azért még ma is akad erre lehetőség, s főleg olyan dolgokban, illetve olyanoknak tudok a hasznára lenni - a sorstársakra gondolok például -, amelyekben, illetve akiknek mások nemigen tudnak. Ajándékul pedig megkaptam azt, hogy sportolhattam, sokfelé járhattam a világban, sikereket érhettem el. Mozgássérült barátom heccelödött, hogy mennyire sajnál, mert nem látok. Neki is azt mondtam, hogy ne sajnáljon, hiszen erre inkább ő van rászorulva, mivel tolókocsihoz van kötve. Higgye el, a hitnek nagyon nagy szerepe van abban, hogy eddig eljutottam, normális emberi körülmények között teljes emberi életet élek, és tele vagyok feladattal, - az adottságaim ellenére. Mióta nem kell dolgoznom, hanem a kedvteléseimnek élhetek, nagyon nagy lelki béke köszöntött rám. El sem tudom képzelni, hogy miként lehet elviselni (s itt nem csak a vakságra gondolok) a gondokat, bajokat, megpróbáltatást - hit nélkül. Gyarmati Gábor Útravaló - Petőfi Sándortól Reményik Sándorig „Útravaló” a napokban megjelent „Vasúti versek antológiája” Udvardi István válogatásában és bevezetőjével, Udvardi Erzsébet képeivel, - de útravaló az olvasás élményén túl: „ Olyan mint mikor gyönge résen Vadonba hat egy napsugár S ösvényt mutat a tévelygőnek, Melyen ismét haza talál. ” Kiss József sorai talán a legszebben mutatnak magyar költőink verseit tartalmazó kedves kis album belső tartalmára. A terjedelemre való tekintettel legnagyobb költőinktől is csupán egy-két rövid költemény kerülhetett besorolásra. Mint a szerkesztő írja: ..... egyedül a költemények hangulata, légköre, eg yszóval »amitől függ az ének varázsa« az, amit e kis kötet át- nyújtásakor szeretnék megosztani a líra barátaival. ” Petőfi Vasúton c. soraival indít: „ Száz vasutat, ezret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot. Mint a testet az erek. " és felel rá Kosztolányi Kiskőrösön c. versével: „Itt élt, dalolt a nagy, a szent, a dalnok... Állj meg hamar, te prüszkölő vasút. Bús áhítatban a göröngyre hajlok, s tisztelve oldozom meg a sarut. ” És következik Ady, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, „Kocsim ablakait most veri a fény, két sorban a lámpák jönnek elém. ” mondja Babits Mihály, Somlyó Zoltánnak „ ... Vonaton ülni... ifjan... gondtalan- fantáziának szent szenzációja. ” Tóth Árpád, Illyés Gyula vonatból figyelik a suhanó tájat, Szabó Lőrinc, Áprily Lajos, József Attila a lámpák fényét keresi. „Merengek a kiszikkadt, esőre szomjas tájon, szívem vonat csitítja ringatva, hogy ne fájjon.... ” - írja 1943-ban Mécs László. Az egy-egy utazást pihentetővé, elgondolkoztatóvá tévő összeállítás Reményik Sándor két költeményével zárul. Az egyikben az utolsó kocsi ablakából nézi a síneket s arra gondol, van „Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet, S a sínek benne összecsengenek. ” A másik, a Mi mindig búcsúzunk - csodálatos jelképe a vasútnak, hiszen búcsúzunk induláskor, de búcsúzunk „A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk”, mintha e sorokkal olvadnának egybe Udvardi Erzsébet arany csillogású képei s igazolnák Reményik befejező sorait: .....Elfut a perc, az örök Idő várja, Lel künk, mint fehér kendő leng utána. Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk. ” Város és gyülekezet összefogása Mezőberényben, hogy az Isten még teljesebben dicsértessék A fejér-komáromi Lajoskomárom gyülekezete után, az országban második gyülekezetként a Mezőberényi I. kér. Egyházközségben is megszerveződött, elindult a gyülekezeti fúvóskor, fúvósmuzsika. Reménységünk szerint ezentúl havonta egyszer, ill. nagyünnepeken, az istentiszteletet rézfúvós kíséret teszi még ünnepibbé, emelkedettebbé. A fúvószene eddig sem volt idegen a mezőberényi gyülekezettől. A német gyökerek, ill. a haza-hazalátogató kitelepített testvérek kapcsán, akik gyakran hoztak magukkal fúvósokat, szolgálva egyházzenei áhítatokon, istentiszteleteken, gazdagítva együttléteinket. Három éve, minden héten, kis füvóscsapat (4 fő) próbál a gyülekezeti teremben a lelkész vezetésével, hogy alkalomszerűen fúvósmuzsikával szolgáljanak az istentiszteleten, kísérve az énekelt koráit, ill. egy-egy önálló darabot bemutatva. E háttér és előzmények után komoly határkőhöz érkezett idén nyáron gyülekezetünk fúvósélete. Pangert Mihály, Németországban élő testvérünk közvetítésével Mössingenből tett látogatást nálunk az ottani gyülekezet karnagya 10 rézfüvóssal, akik támogatást, patronálást ígértek munkánkhoz. A Városi Zeneiskola - akikkel jó kapcsolatokat ápolunk - vállalta, hogy heti egy alkalommal - velünk közösen - egyházi müveket gyakorolnak rézfúvósaikkal! A mössingeniek ígéretet tettek rá (s ez augusztus közepén valósággá is vált), hogy kottaanyaggal, hangszerparkkal, nyári intenzív tábor szervezésével, vezetésével támogatják törekvéseinket. Mi pedig hisszük, hogy miközben gazdagodik az istentisztelet, a zene missziót is szolgálni fog fúvóknak és hallgatóknak egyaránt, és talán nagyobb öröm lesz ott fenn a mennyben is. Legyen áldás e szándékon és az induló munkán! Bátovszky Gábor Schelken Pálma
