Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-08-05 / 32. szám

4. oldal 2001. AUGUSZTUS 5.

Evangélikus Élet

Ökumenikus figyelő

(Dr. Hafenscher Károly rovata)

Bíztató jelek az ökumenikus párbeszédben

A magyar történelmi egyházak sajtója egy idő óta rendszeresen közöl híranyagot a másik felekezet jelentősebb eseményeiről, főleg nemzeti vonatkozású történésekről.

Az Ökumenikus figyelő most mélyebb, tanításunkat és történelmünket érintő, a párbeszédet előrevivő jelekre hívja fel figyelmünket.

A Távlat okozva, a jezsuita világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat legfrissebb számában (2001.2. 52. sz.) Nemeshegyi Péter SJ, világszerte ismert teológiai tanár tollából olvashatunk egy valóban előremutató cikket az Európai Ökumenikus Charta értékeléséről. A gazdag tartalmú írás néhány, a párbeszédet illető sorát idézzük: „A Charta közös aláírása és kihirdetése örvendetes esemény. Mutatja, hogy az ökumenizmus lendülete nem tört meg. Nagyon örvendetes az is, hogy a Charta aláírói nem követték a Hittani Kongregáció Dominus lesus című instrukciójának azt a kijelentését, amely szerint a protestáns egyházak nem nevezhetők egyháznak, hanem csak egyházi közösségeknek. Ez a kijelentés ugyanis mélyen megsértette a protestánsokat és több katolikus teológus is tiltakozott ellene. A Charta viszont elejétől végig egyházakról beszél.” Majd ismerteti az ajánlást, és így folytatja: „reméljük, hogy a magyarországi egyházak és a Magyar Püspöki Kar is komolyan veszik ezt az ajánlást. Ehhez szigorú önvizsgálatra, megtérésre és viselkedésmódunk gyökeres megváltoztatására van szükség. Igaz, hogy Magyarországon Isten jóvoltából eltűnőben van már az éles szembenállás katolikusok és protestánsok között, amely még a két világháború közti időt jellemezte.” Ezek után Nemeshegyi felsorol néhány érzékelhető hiányt kapcsolatainkban és megemlít pótolni valókat is az eredményes párbeszéd és egység érdekében.

Az Ökumené című folyóirat (KÖT, 2001. 2. 43. sz.) teljes terjedelmében közli Gánóczy Sándor európai hírű római katolikus egyháztörténész májusban elhangzott, Luther és Kálvin jelentősége a mai katolikus egyház számára című előadását (Deák téri Ev. Gimnázium, 2001. május 21.). Ebből idézünk: „Abból a feltevésből indulok ki, hogy a német és a francia reformátor által egy olyan világtörténelmi folyamat indult el, amely a mai világ római katolikus közössége számára is jelentőséggel bír. A lutheri és kálvini örökség napjainkban is ösztökélheti azt az Egyházat, amelytől végeredményben sohasem akartak elszakadni... a szakadás felelősségét az akkori római ellenféllel együtt közösen viselik... Mindazáltal, sok lényegbe vágó ponton annyira igazuk volt, hogy pl. a II. Vatikáni Zsinat csak igazat adhatott nekik. Tette ezt inkább hallgatólagosan, de fontos, hogy tette. A dogmatikai becsületesség nem hagyott számára más lehetőséget...” (Példaként a Közös Nyilatkozatot - Augsburg, 1999 - említi.) A Krisztus-központúság című fejezetben így ír: „Elvitathatatlan tény, hogy a II. Vatikáni Zsinat fő témája az Egyház, mint Isten népe”, emellett fontos a Kinyilatkoztatásról szóló Konstitucio. Ez Jézus Krisztusban jelöli meg Isten kinyilatkoztatásának az emberek számára mérvadó forrását, és így a Biblia értelmét adó közepét is. Minden egyházi létformának, tanításnak, tevékenységnek ebből a forrásból kell táplálkoznia és e központ köré kell rendeződnie. Az egyedüli mérce, kánon: Jézus Krisztus, akiről az írás is tanúskodik, és aki a Szentlélek által működik. Ez teljesen megfelel annak, amit Luther Márton négy és fél évszázaddal ezelőtt követelt.

A II. Vatikáni Zsinat is vallja, hogy az egyház egyszerre szent és állandóan tisztulnia kell (simul sancta et semper purificanda, LG 8). Önmaga erejéből nem szabadul meg gyarlóságtól, hibától, bűntől, mulasztástól, gyávaságtól, szánalmas kompromisszumoktól, egyoldalúságok tömegétől. De a Szentlélek szakadatlanul tisztítja, így van esélye minden visszaesés és hűtlenség ellenére arra, hogy megtér, összeszedi magát és megpróbál kevésbé tökéletlenül az evangélium szellemében élni. De hát mi más is volt a Reformáció célja?”

A Lelkipásztor lelkészi szakfolyóiratunk legutóbbi számában (LP 2001. 7-8. sz.) nyolcoldalas anyagot hoz Lovassy Attila római katolikus teológus hallgató tollából, valamint az erre adott választ Hafenscher Károlytól a Dominus lesus nyilatkozat értelmezéséről, Krisztus igen - az Egyház nem? címmel. E páros cikk záró szakaszából idézünk: „Lovassy Attila határozott álláspontja önvizsgálatra késztet és ezért hasznos számunkra, néhol érdes hangja ellenére is. Sőt, újabb kerekasztal-beszélgetésre ösztökél! Őszintén remélem, hogy III. Pál pápa 1537-ben kiadott Bullájának intenciója soha többé nem valósul meg a keresztyénség családján belül: »Az Egyház békéjét az eretnekek kiirtásával kell helyreállítani.« Ez a hang ma már idegen. Ma azt valljuk, hogy minden kérdésben lehet szó tárgyalásról... Kölcsönösen van mit tanulnunk egymástól, mi is sokat tanulhatunk római katolikus testvéreinktől, és ők is tanultak az elmúlt 450 évben tőlünk. A megtérés és bűnbánat hangsúlyozása pl. II. János Pál pápa részéről olyan evangéliumi hang, amiben a sajátunkra ismerhetünk, sőt magunk felé is meg kell hirdetnünk. A mea culpa megvallása előbbre visz, mint a tua culpa nyomozása...

Ha mi most válaszolni próbáltunk néhány kérdésre, az csak a szeretet jele, hiszen nincs jurisdictiós kötelességünk, nem vagyunk egymásnak alávetve, ezért szavunk sem lehet szolgai, hanem csak testvéri és az egység ügyét szolgáló. Ma már nem a védekezés és támadás beszédünk műfaja, hanem az egy családon belüli testvéri szó, amely bátorítani, vigasztalni is tud, és őszintén nem akar bűnben hagyni... A dialógus partnert nem zárhatjuk ki a különbségek miatt a keresztyénség nagy családjából. Egységünk nem jelent egyformaságot, nem jelent uniót. Egységünk csak az Úrban, a Dominus Iesus-ban van most is. Ő van időben mögöttünk, mellettünk és előttünk is. A Dominus lesus irat után is együtt kell lennünk a Dominust követve.”

A most említett cikkek előkészíthetik, kikövezhetik jövőbeli párbeszédeink útját, Jézus Krisztus akaratának megfelelően.

Az ismeretlen Széchenyi.- A legnagyobb magyar: hívő keresztény volt Gróf Széchenyi Istvánról manapság sokat hallani. Gyakran idézik gondolatait, szavait, programot indítottak el nevében Széchenyi Terv címen. Elsősorban közgazdászként értékelik, aki európai és amerikai útjai után országunkat fel akarta zárkóztatni a fejlett Nyugathoz. Neve előkerül a Magyar Tudományos Akadémia egyik alapítójaként, a Lánchíd megálmodójaként, a Hitel eszméjével a pénzvilág felvirágoztatójaként, de állattenyésztési, folyószabályozási szerepvállalása okán is. Kevesen tudják azonban, hogy a sok jószándék és tett mögött egy tudatosan hívő és gyakorló keresztény ember rejtőzik.

Széchenyi kortársaitól és az utódoktól különböző elismerő jelzőket kapott: Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte, noha sok mindenben nem egyezett véleményük, báró Eötvös József a haladás emberének mondta, Kemény Zsig- mond a leghívebb magyarnak, jó barátja, Wesselényi erélyes embernek „aki tud merni, ahol kell, és tud tenni, sőt tetetni, ahol kell”. Az evangélikus Berzsenyi a diadal fiának titulálta, egy korabeli brit nagykövet Bécsben (Gordon) az egyetlen gyakorlati embernek Magyarországon, Pauler Ákos, a filozófus „nemzete minden időben világító fáklyájának” tartotta. Szekfű Gyula történész „soha meg nem ismétlődő mirákulumnak” nevezte. Volt, aki kitűnő szónoknak, ügyes agitátornak, szerencsés népszónoknak látta. Nem folytatom a sort. Alig tudok valakiről, aki keresztény hitét és fegyelmezett életét tartotta volna legjelentősebbnek. Németh László Széchenyi drámáját kétszer elolvastam mostanában, de őt is csupán az érdekelte, hogy ez a lángeszű magyar miként viselkedett a döblingi kórházban, miért alakultak úgy az események, hogy már csak egyetlen „kiút” maradt, a rómaiak által is emlegetett patet exitus, vagyis az öngyilkosság. Ravasz Lászlónál és Prohászka Ottokárnál olvasok arról, mit jelentett Széchenyi személyében, életében a Krisztus-hit és a gyakorlati kereszténység. Ravasz Prófétának nevezi, Prohászka praktikus hívőnek, lelkes kereszténynek - katolikusnak.

De ha Széchenyi öntudatos római katolikus volt, hogyan kerül egy evangélikus lelkész látókörébe ma? Válaszom: mert nem volt kora szokása és gyakorlata szerint szűk látókörű, szemellenzős katolikus, aki a protestáns emberben mindjárt eretneket sejt. Sőt! 1843-ban például az evangélikusok vallásszabadságáról volt szó, aminek kapcsán Széchenyi Wesselényinek így nyilatkozik: „Megmondtam, hogy a kereszténység tiszta szellemében én mindenekelőtt türelmes vagyok és pedig nemcsak szóval, de tettleg is az vagyok. Az evangélikusok mellett fel fogok szólalni mindaddig, amíg a teljes reciprocitásnak (kölcsönösség, viszonosság) elve nemcsak színleg, de lényegében is kivíva nem lesz". Ezt olvasván kezdett érdekelni Széchenyi tágszívű kereszténysége és - kissé megelőlegezve a jelzőt - ez az „ökumenikus beállítottságú” magyar keresztény.

Prohászkát idézem: „ Tartsa meg - írta Széchenyi az Önismeretben - mindenki saját hitvallása formáit, ez szükséges, de a fő dolog mégis az marad, hogy embertársával jót tegyen. ” A szeretetet pedig Széchenyi úgy is akarja gyakorolni, mint türelmet és jóindulatot mások vallási meggyőződései iránt, a kereszténység szellemét keresi az emberekben. Másutt ugyanő így ír: „ Vannak vallásos és vallástalan politikusok, vannak vallásos és vallástalan nemzetgazdászok, vallásos és nem vallásos gyakorlati emberek. Széchenyi István az előbbiekből való: az ő gyakorlatiassága vallásos lelkülettel párosult. ”

Reformtörekvéseit is úgy értékeli Prohászka, hogy alapjában véve hite motiválta azokat: „azt gondolta, hogy nem a szegénység vezeti a népeket tökélyre, s hogy egyeseket éppúgy, mint a népeket erkölcsi kultúrára képesebbé teszi a jólét, mint a szenvedés s a keserves nélkülözés. ”

Ravasz László Széchenyit prófétának látja. „A próféta lényege az, hogy nem csak előre látó, hanem előre mondó, nem jósló, mert az babonaság, de a fejlődés új követelményeit látja meg és éppen ezért az életnek mindig egy új mozzanatát revelálja”. Ravasz felsorolja a prófétai tulajdonságokat. A próféta sose elméleti, mindig gyakorlati, praktikus ember. Mindig a hordozott gondolat hatalma alatt áll, és gondolata erősebb, mint ő maga. A próféta nem bizonyít, nem cáfol, hanem kijelent és bizonyos eredménye felől. Más, mint kortársai, nagyobb, különb náluk. Akaratlanul is mindig magányosabbá válik. Végül a próféta - Ravasz szerint - tragikus jelenség: a próféták saját súlyuk, vagy korszakuk súlya alatt összeroskadnak. Széchenyi ilyen próféta volt: nem szónok, nem író, nem politikus, nem államférfi, mindezeknél több is, kevesebb is: próféta. Ravasz így értékeli Széchenyi prófétai szavait: „a magyar nem volt, hanem lesz ”, vagy ma is ismert buzdítását: „merjetek nagyok lenni". A világnak szüksége van rátok, nélkületek nem teljes az európai civilizáció - tanítja Széchenyi, és írja Ravasz 1921-ben, majd 1937-ben megismétli és hozzáteszi a Nemzeti Kaszinóban: „igazán csak most aktuális Széchenyi”. Ezt mi ma is így érezzük.

Ebben a keretben nem részletezhetem mindazt, amit Széchenyi vallásosságáról, kereszténységéről olvastam. Néhány vonást ragadok ki csupán:

Már 1814-ben Vandouevre-ben ezt írja: „Amint az Úristen akarja, ez az én jelszavam, és maradjon is mindig ugyanaz. "

Tudjuk róla Naplójából, hogy esténként letérdelve hosszan imádkozott. Kétségek között, nehéz kérdésekkel vívódva és harmonikus napokban is. „Boldogok, — írja — akiket nem a nyavalya, testi gyengeség, halálon túli rettegés kényszerít a kereszt alá, hanem már legszebb éveikben, midőn fiatalság, egészség s jólét érzése életörömmel tölt el, ha már ekkor önként, szerétéiből emelik fel lelkűket a Legfőbb Jóhoz az emberek".

Minden vasárnap és ünnepnap járt istentiszteletre (misére), tartózkodott a munkától, megtartotta a kijelölt böjtöt, rendszeresen gyónt. Néha gyónása egy óránál tovább is tartott. így ír: „ nem mutattam magamat jobbnak, mint aminő vagyok. ”

Tetteit alapjában befolyásolta keresztény hite: „annak, hogy az ember rosszul cselekedjék, sok millió módja van - míg annak, hogy valami jót csináljunk, csak egy... a tökéletes jót csak egyben lehet megtalálni, és ez az Isten. ” Máshol ezt olvassuk: „ha attól féltem már, hogy kétségeim megölnek, templomba megyek és kérem: Istenem világosítsd meg, mit tegyek? ”

Két hosszabb, Naplójában lejegyzett imádságát egész terjedelmében szívesen közölném, de csak egy-egy részletet hozok: „Mindenható Bírája a Földnek és a felfoghatatlan Világegyetemnek, tisztítsd meg kedélyemet előítéletektől és telítsd szívemet határtalan elnézéssel és szeretettel az egész emberiség iránt” (Napló, 1820. december 26.). „Mindenható Isten, hallgasd meg óránkénti imámat... add tudtomra, hogy mit és hogyan kezdjek, hogy egykor arról a tőkéről, amelyet reám bíztál, be tudjak számolni Neked. Gondolkodni és dolgozni fogok éjjel-nappal életem végéig" (Napló 1826, december 10).

Ez a sokat utazó, sokat látott, nyitott szemű, gondolkodó ember, európai műveltségű, latinul, franciául, olaszul, németül, angolul olvasó és beszélő magyar, Istennel is beszélő viszonyban volt. Sokoldalú tevékenységének, kreatív személyiségének igazi titka az imádság lehetett. „ Csak az boldog, aki teremt, és ennél fogva csak az, aki Istennek napszámosa ” - vallotta. Bizonyára nem fölösleges mindezt ismerni, hogy el tudjuk helyezni Széchenyit a magyar kereszténység nagy alakjai között, mi, evangélikusok is.

Hafenscher Károly (id.)

Istenem, Te minden jónak, magasztosnak, tökélynek, telj esnek foglalatja - töltsd el szívem, keblem Szent- lelkeddel!

Erősíts meg mennyei hatalmaddal, hogy legyőzhessem földi gyengéimet és felemelhessem Te hozzád lelkemet. Szabadítsd meg érzékeimet, mindentől, ami földi reájuk tapad, és tisztítsd meg embertermészetem, hogy a Te műved méltó lehessen Tehozzád. Önts bizalmat a telkembe és ne hadd, hogy ítélkezzek a Te tanácsod felől és netán valaha is kételkedjek a Te mindenhatóságodban, bölcsességedben és könyörületességedben. Áldd meg végezetül áldásod legjavával enyéimet és barátaimat mind, hogy egykoron majd mindnyájan dicsérhessünk és magasztalhassunk mindörökké. - Uram, legyen meg a Te akaratod miként a mennyben, ózonképpen itt a Földön is. Amen. Széchenyi imádsága Jékely Zoltán fordításában, Napló 1832. november 16.

Közli: HK

Nemzetközi ökumenikus tábor Tiszadobon

V,

Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, Vajdaságból, Németországból és Magyarországról összesen másfélszáz fiatal érkezett július 23-án Tiszadobra, a nemzetközi ökumenikus táborba. A tiszadobi Andrássy kastély ezúttal már 11. alkalommal adott helyet a tábornak, melynek egyik felvállalt célja a Kárpát-medencében élő magyar fiatalok közötti kapcsolat erősítése. A tábor az évek során zenei, irodalmi és képzőművészeti műhellyé is vált. Itt kapott inspirációt a Gryllus Dániel - Sumonyi Zoltán szerzőpáros a zsoltárok mai interpretációjához. Az ungvári Credo együttes pedig a határon túli magyar költők verseit zenésítette meg.

Az egyhetes foglalkozásokon a hitélet erősítésében - evangélikus, római és görög katolikus, unitárius és református teológusok közreműködésével - Jézus életének legfontosabb eseményeit értelmezték. A tábor központi gondolata: „Az Ige testté lett...”

A fiatalok részére szerveztek fafaragó, festő, keramikus, bábos foglalkozásokat. Volt filmklub, a résztvevők találkozhattak zenészekkel, színészekkel és több előadóművész műsorát is meghallgathatták a táborban. Minderről Sztankó

Gyöngyi evangélikus lelkész tájékoztatta - az MTI-t.

ökumené?

Kisgazda

Torgyán József, az FKgP elnöke, július 9-én tartott sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy országos templomi könyörgéseket, majd - azok eredménytelensége esetén - útlezárásokat szervez a kisgazdapárt a nemzeti föld védelme érdekében. A politikus szavai szerint augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját nevezték ki földvédelmi napnak.

Ezt követően Torgyán József, G. Nagyné Maczó Agnes alel- nök és Gyimóthy Géza főtitkár levélben fordult a katolikus, a református és az evangélikus egyház, a szerzetesrendek, illetve a zsidó felekezet vezetőihez, hogy az ország különböző felekezetű templomaiban tartsanak könyörgést Nagy boldogasszony közbenjárásáért a magyar föld ügyében.

A történelmi egyházak a Magyar Távirati Iroda többszöri érdeklődésére egybehangzóan jelezték, hogy nem kapták meg az FKGP vezetőinek levelét.

Bosák Nándor, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) alelnöke elmondta, hogy a testület nem adott engedélyt a plébániáknak arra, hogy teljesítsék az FKgP kérését. Ismételten hangsúlyozta, hogy ilyen jellegű egyházi szertartást csakis a püspöki konferencia hozzájárulásával lehet megtartani.

A Debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mindazonáltal jelezte: szabályaik nem tiltják, hogy papjaik a szertartás részét képező könyörgésben említést tegyenek aktuális, a helyi közösséget érintő kérdésekről.

Bosák Nándor ugyanakkor úgy vélekedett: ha valaki ezt az imádkozást elrendeli, beleavatkozik az egyház belső ügyeibe. A könyörgés megtartása a helyi pap lelkiismeretén múlik.

Csorna Áron, a Magyarországi Református Egyház zsinatának szóvivője abszurdnak és kizártnak nevezte, hogy a katolikus egyház ünnepén, Nagyboldogasszony napján bármely gyülekezetükben könyörgést tartsanak.

Hafenscher Károly, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos irodájának vezetője szerint elképzelhetetlen, hogy „egy többször emlegetett, de az egyházak által meg nem kapott pártlevél politikai megrendelése nyomán ökumenikus istentiszteletet tartsanak akár központilag, akár az egyes településeken-Augusztus 15-e amúgy sem alkalmas arra, hogy tisztázásra váró teológiai kérdéseket félre téve, más tartalommal, közös istentiszteletet rendezzenek - tette hozzá.

f

\