Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-07-22 / 30. szám
Rezessy Szabolcs fotógrafikája Ev angélikus 66. ÉVFOLYAM 30. SZÁM 2001. JÚLIUS 22. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Elet ARA: 65 Ft Evangélikus vagy lutheránus? (Egyházunk elnevezéséről - itthon és a nagyvilágban) Sokszor van közöttünk is bizonytalanság abban, hogyan nevezzük meg egyházunkat: evangélikusok vagy lutheránusok vagyunk? Vannak, akik a kétféle megnevezést felváltva használják, de mégis mintha a veretesebb történelmi névnek tűnő „lutheránus” vagy a „lutheranizmus” elnevezés állna közelebb hozzájuk. Nem véletlen viszont, hogy egyházunk mai, hivatalosan elfogadott neve a Magyarországi Evangélikus Egyház. Jó tisztán látnunk és elkerülni minden bizonytalanságot ebben a kérdésben! Melyik elnevezés felel meg e kettő közül a Szentírás igéjének, reformátorunk és hitvallási irataink állásfoglalásának, tehát egyházunk igei-reformátori teológiájának? Erre próbálunk választ adni a következőkben. 20 éves a nagytarcsai Jubilate kórus í. Pál apostol a Szentírásban, a leghatározottabban elítéli, hogy Krisztus követői magukat emberekről nevezzék eh „Ha az egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok, a másik pedig azt: Én Apollósé, nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek, mégpedig ki-ki úgy, ahogy megadta neki az Úr” (lKor 3,4-5). Ennek az igei útmutatásnak megfelelve, az ókori és középkori egyházban, sőt jórészt az újkori keresztyénség területén is csak a tévtanítókat és szektás irányzatokat nevezték el emberekről (ariánusok, markioniták, pelágiánusok stb.). Azt se felejtsük el, hogy a „lutheránus” megnevezést az egyháztörténetben elsőként az a Johannes Eck katolikus teológus használta, aki a Luther, mint „eretnek,” ellen kibocsátott pápai átokbullát hirdette ki Németországban. Ugyanezzel a jelentéssel került be ez a megnevezés hazai egyháztörténetünkbe is a rákosi országgyűlés (1525) jól ismert határozatában: Lutherani omnes comburantur - Valamennyi lutheránust égessenek meg! A reformátor Luther - Pál apostol említett igéjére utalva - a legélesebben megtiltotta, hogy Krisztus követőit róla próbálják elnevezni. így ír 1522-ben: „Azt kérem, hogy az én nevemről hallgassanak és magukat ne lutheránusnak, hanem keresztyénnek nevezzék! Kicsoda Luther? Ez a tanítás nem az enyém. Nem is feszítettek meg senkiért. Szent Pál sem akarta eltűrni (lKor 3), hogy keresztyének magukat Pál vagy Péter nevéről, hanem Krisztusról nevezzék keresztyénnek. Hogyan jönnék hát én, szegény és romlandó féregzsák, ahhoz, hogy Krisztus gyermekeit az én méltatlan nevemről nevezzék el?” A reformátor már 1521 -ben az „evangélikus” (evangelisch) megnevezést javasolja a reformáció követőire. Egyházunk hitvallási irataiban sem találkozunk még a „lutheránus” megnevezéssel. Ezek vagy az Ágostai Hitvallásra utalnak, vagy az „evangélikus gyülekezeteink" (ecclessiae evangelicae nostrae) megnevezést használják (vö. Formula Concordiae, 1580. SD, Bevezetés). A lutheri reformáció követőinek ez a megnevezése megmaradt a 17. és a 18. században is. 2. Ez a helyzet a reformáció hazájában, Németországban, csak a 19. századtól kezdve változottmeg. Számos különálló német tartományban addig a lutheri és a kálvini reformációt követő gyülekezeteket vagy az Ágostai Hitvallásra, vagy a helvét (svájci) hitvallásokra való utalással különböztették meg egymástól. A 19. század elején azonban először Poroszországban (1817), majd más tartományokban is - részben erős állami érdekből és támogatással - létrejött az evangélikus és református gyülekezetek egyesülése, uniója. (Sok, evangélikusságához ragaszkodó hívő ekkor menekült el Németországból Észak-Amerikába vagy akár Ausztráliába is.) Ettől az időtől kezdve a német nyelvterületeken az „evangélikus ” (evangelisch) név régebbi jelentése gyökeresen megváltozott, mert egyszerre jelentette az evangélikus, a református és az uniált-protestáns reformáció követeit, így maradt meg ez máig Németországban. Ott az „evangélikus” megnevezés általában a protestánsokat jelenti. Ezért a lutheri reformációhoz ragaszkodó tartományi egyházak magukat megkülönböztetésül az „evangelisch-lutherisch” vagy röviden a „lutherisch” névvel nevezik. Az „evangélikus” névnek ugyanez a jelentésváltozata történt meg a 19. és 20. században - jórészt a német hatásra - a francia és az angol-amerikai nyelvterületen is, azzal a különbséggel, hogy ott az „evangélikus” név (évangélique - evangelical) az egyesült protestánsok mellett még újabban az ún. „evangelikális” (karizmatikus) irányzatokat is megjelöli. Ez a későbbi jelentésváltozás az oka annak is, hogy a német, francia és angol nyelvterületeken az evangélikus egyházak világszervezete is kénytelen volt átvenni az „evangélikus” helyett - minden félreértés elkerülésére - a „lutheránus” elnevezést (Lutherischer Weltbund - Lutheran World Federation - Fédération Luthérienne Mondiale). Másutt azonban- főleg Európában - megmaradt az eredeti „evangélikus” megnevezés, vagy az Ágostai Hitvallásra utalás (pl. Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Romániában, Szlovákiában stb.). 3. Itthoni „evangélikus” megnevezésünk következetes használata mellett azonban még egy okot külön is ki kell emelnünk! Krisztus népére a világban az egyháztörténet első évezrede során még csak egy megnevezés létezett: Christiani- keresztyének. Először a Kelet és Nyugat közötti nagy egyházszakadás (1054) után vált szükségessé egy második megnevezés is. így jöttek létre az ún. „történelmi egyházak”, egyház-családok: az orthodox (igaz tanítású, igaz hitű) és a római katolikus (Róma-központú, egyetemes), majd az újkor elején az evangélikus és a református egyházak. De egyik nagy „történelmi egyház” sem nevezte magát emberekről! A későbbi „lutheránus” megjelölés keletkezésének történelmi hátteréről szóltunk az előzők során. Ennek a Szentírás igéjével és a reformációt elindító Luther Márton határozott teológiai állásfoglalásával is világosan szemben álló megjelölésnek minden külső kényszer nélküli, szolgai átvétele helyett legyünk nagyon hálásak a reformáció eredeti értelmét megjelölő „ evangélikus ” nevünkért. Itthon is, és ahol ez a félreértések veszélye nélkül lehetséges, másutt is a világban. . Nem jelenti ez természetesen a nagy reformátorunk iránti tisztelet és hála sérelmét. Használjuk Luther nevét örömmel más vonatkozásokban (Lutheránia, Luther Szövetség stb.) De külső kényszerítő okok nélkül ne nevezzük sem egyházunkat, sem magunkat még a reformátor nevével! Mert „evangélikus” nevünk Isten igéjének, az egyház igehirdetésének és hitének, tanításának a középpontjára és az egyház küldetésének lényegére mutat: Krisztus evangéliumára ebben a világban. Dr. Nagy Gyula „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. Hiába keltek korán, és fék úsztok későn: fáradtsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget” (Zsolt 127,1-2) A háromszoros „hiába” az emberi törekvés, akarat és teljesítőképesség korlátáit mutatja. Mégis mennyi bátorító szó is van ebben a két zsoltárversben. - Hogy az Úrban végzett munka nem hiábavaló. Akit szeret az Úr, annak álmában is ad eleget... - Nem a semmittevés reklámja ez, sokkal inkább az Isten hatalmával, irgalmával is számoló bizonyságtételé. Sík Sándor fordításában és Halmos László zenéjével ez a zsoltár hangzott fel július 7-én a nagytarcsai templomban nagy erővel, a Jubilate énekkar tolmácsolásában, az egész hetes ünnepségsorozat első estéjén. Más acapella művek mellett megszólalt két többtételes mű is; Buxtehude „Jesu, meine Freude” című kantátája és Vivaldi „Credo”-ja. Az egykori tagok hangjával megerősített kórus Viadana „Örvendező zsoltár”-át énekelte. Németországból, a holland határ mellől érkezett barátainkkal együtt adtunk hálát Istennek megtartó szeretetéért. Ok már 100 éves történetre tekintenek vissza. Tavaly mi kaptunk meghívást Isselburg- ba. Most Nagytarcsán zenélhettünk együtt a jóval fiatalabb, „még csak” 1981-ben életre hívott és ma is „személyi erősítések” nélkül működő Jubilate kórus ünnepén. Az isselburgi és werti testvérek kórusát Wilfried Steiner vezette, július 8-án Michael Binnenhey lelkész végezte templomunkban az igehirdetés szolgálatát. 20 éves történetre visszaemlékezni nem kis ajándék. Az ünnep szervezésének, az előkészítésnek az idején is felfeltűntek az emlékek, események, történetek, a közösen megélt élmények gazdagító ajándékai, máig is ható valóságukkal. A .,Jubilate-történeti kiállítás” az imaházban tanúskodott arról, hogy a hosszú évek során miként hangolta Isten a kórus tagjai életének hangjait, hogy végül az emberi sorsokon keresztül önálló és öntudatos szólamokká rendeződjön minden hangjegy, egységes bizonyságtétellé álljon össze minden zenemű. Jó ezt visszapörgetni, visszahallgatni. Jó megállni és visszatekinteni. Nem lebecsülendő az a munka, ami a Jubilate énekkar múltját jelenti. Tulajdonképpen olyan csoda, amelyért nem lehet eléggé hálásnak lenni. Mert van, akinek a szíve van benne, van, akinek a hangja, van, akinek a szervezőkészsége, az ideje vagy építő kritikája. Hiszem, Istennek meg a keze volt és van benne, a karvezető - Bálint József - karjának lendületétől eltekintve. Mert Isten ezen a közösségen keresztül nem csak az énekkar tagjainak az életét áldotta meg, hanem ezen a szűkös kereten átlépve, ezer más ember életét gazdagította, indította, sodorta, küldte, használta. Ez az, amit nehezen vesz észre a szem, ez az, amit alábecsül a méricskélésre hajlamos hit, ez az a munka, ami igazán csodálni való és igazán nagyszerű. És éppen ezért lehet még az ünnep után is hálát adni, tovább énekelni. Mert Isten meggazdagít, várakozáson felül. Ezt tette 20 éven keresztül. Ezért lehet álmodni, jövőt tervezni, építeni, előre tekinteni. Mert Isten ígérete arról szól, hogy Ő építi a házat. Ő maga teszi tartóssá és biztonságossá az életünket oltalmával. O alapít a benne bízók közösségéből családot magának, a Krisztusba reménykedők dinasztiájával, akik az Ő közelében és egymás közelében igazi közösségé, nagy családdá formálódnak. Amibe belefáradunk - azt O folytathatja. Amire kevés a figyelmünk - Neki arra is gondja van. Ha kifutunk az időből - O ad kegyelmi időt. Ha a munkánk emberi szemmel sikertelennek tűnik - O még abból is jó eredményt hozhat elő. Ingyen osztja szét ajándékait, sarjad és növekszik az, amin áldása rajta van. Ahogyan Gáncs Péter missziói lelkész igehirdetésében megfogalmazta, Ő van velünk életünk zarándokútján, „hogy ne csupán zarándokló énekesek, hanem sokkal inkább éneklő zarándokok legyünk”. Ha Isten kíséri a hálaadót, Vele nem hiábavaló és nem reménytelen a továbbindulás sem. * Smidéliusz Gábor „ Először: amennyiben te magadat a keresztség szentségének és jelentésének átadod, azaz meg kívánsz halni bűneiddel együtt és az utolsó napon újjáteremtetni, amint azt a szentség kijelenti - ahogy már mondottuk - Isten ezt elfogadja tőled, megkereszteltet téged, és attól az órától fogva elkezd újjáteremteni: kiönti rád kegyelmét és Szentleikét, aki hozzáfog, hogy a természetet és a bűnt megölje, s hogy a halálra és az utolsó napon való feltámadásra elkészítsen. ” Luther Márton, A keresztség szentségéről (Gáncs Aladár és Muntag Andor fordítása) *
