Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-07-15 / 29. szám
6. oldal 2001. JÚLIUS 15. Evangélikus Élet JELENHEZ SZÓLNI - A MÚLT ÁLTAL Múzeumi beszélgetés Harmati Béla László művészettörténésszel „Ezeréves magyar hazánk tündöklő jelképének válságos sorsa” (Elhangzott 2001. június 30-án, Sárszentlőrinc község Millenniumi ünnepélyén.) Hadd kezdjem ismertetéssel, egy közel félévszázados közgyűlési jegyzőkönyv idézésével. „Készült az evangélikus egyházközség 1952. július 1-jén tartott közgyűlésén. Jelen van a pünkösdi ünnepi gyülekezet kb. 900 tagja. 1. Lelkész a gyűlést megnyitva jelenti, hogy a nagydorogi rendőrőrs parancsnoka a helyi községi tanácselnök útján felszólítja az egyházközséget, hogy halaszthatatlanul távolítsa el a magyar nemzeti címert a templom csúcsáról. Az érthetetlen követelés ügyében Lelkész tárgyalt az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével (ÁEH), aki azt az utasítást adta, hogy előzőleg meg kell kérdezni a Műemlék Országos Felügyelő Bizottságát. - Ez megtörtént. - A válasz az volt, hogy a templom ugyan műemlék, de a templomi címer 1896-ban (az első ezredév tiszteletére) került a torony csúcsára. így az nem műemlék. Eltávolítása ellen nincs kifogás. Ezután az egyházközség elnöksége bádogosmesterekkel tárgyalt a rendkívüli cselekmény vállalásáról és arra árajánlat tételéről. Eddig három árajánlat érkezett: Nagydorogról 5000 forint, Paksról 3000 Ft, gyönki bádogosmestertől 3500 Ft. A munkálat magában foglalta volna a címer levételét, helyére kereszt készítését és annak felhelyezését. 2. Lelkész megkérdezi, hogy a címer levétele után, mely 1000 Ft-ba került volna, csonkán maradjon-e a torony, amint a rendőrőrs parancsnoka kívánta, vagy pedig annak a helyére azonnal odaillő kereszt helyeztessék. 3. A közgyűlés egyhangúan kívánja, hogy a leveendő címer helyére azonnal kereszt helyeztessék 3000 Ft költséggel. Ebben a keretben a címerlevétel, a kereszt készíttetése és felhelyeztetése bennfoglaltassék. A mindebben a dologban való megállapodást a közgyűlés a presbitériumra bízza. Egyéb tárgy nem lévén a lelkész a gyűlést bezáija. Kmf. Fábián Imre lelkész sk. Varga István sk.” Azt hiszem, hogy ehhez a rövid szövegű, de tartalmában jelentős levéltári okmányhoz nem kell sokat hozzáfűznünk. Mégsem árt aláhúznom néhány adatát. A Sárszentlőrinci Evangélikus Gyülekezet - valójában az egész község lakossága - vallási érzésének és hazafiúi gondolkodásának szoros egybefonódása tanúságaként úgy döntött, hogy hazánk első évezredének leteltekor a magyar királyi címert a templom csúcsára emelik, hogy feltekintsenek rá a körülötte otthont találók, sőt minden mellette elhaladó! Ez történt 1896-ban. Ezt a toronydíszt látták és csodálták több mint ötven éven keresztül a falu lakói, s erre emlékszik Lázár Ervin is egyik novellájában, amikor így ír: „Megfordultam- Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrincet, a koronás címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával. ” Az 1950-es évek elején azonban a történelem fogaskereke olyan kegyetlen erőket is emelt fölénk, melyeknek bántotta szemét a 41 méter magasból csillogó magyar nemzeti címer. Levétele után a címer az Országos Evangélikus Múzeum raktárába került Budapestre, és talán örökre elfelejtődött volna, ha dr. Fabiny Tibor egyetemi tanár meg nem találja az Országos Egyház pincéjében, és föl nem hívja rá figyelmünket. Most, hála Istennek, előkerült rejtekhelyéről, hogy lelkesítsen, bátorítson bennünket egy igazibb, boldogítóbb magyar jövő munkálására. Bár most nem a torony csúcsán díszeleg, hanem a kegyelem oltára, a hit, a remény és a szeretet erőforrása közelében áll és buzdít népünk és a népek szolgálatára, Isten előtti közös felelősségünk vállalására. Teljék benne most mindnyájunknak s a jövőbe nyúlóan még sokaknak öröme, legyen és maradjon összetartozásunk jelképe. Csepregi Béla „Közép-Európa legnagyobb klasszicista evangélikus temploma, melynek tornya 70 méterre magasodik a város fölé, a Szeberényi téren áll” - olvassuk a Klinkovics Márta szerkesztette útikönyvben. - „Nagytemplom 1807- 1824 között épült copf és empire elemek felhasználásával. Megálmodói Pumberger Ferenc, Hoffer Ferenc és Czigler Antal kiváló akusztikájú, hangversenyek rendezésére is alkalmas épületet terveztek, 2900 ülőhellyel. A templombelső két karzatszinttel épült, a karzatok négy sarkában csigalépcsőkkel. A szószékoltárt Dunaiszky Lőrinc készítette, tetejét a hit, a remény, a szeretet allegorikus szobor- csoportja díszíti...” - írja a szerkesztő, és ismerteti részletesen a vele szemben lévő - az első vályogból épült istenháza helyén álló - 1745-ben épült műemlék-jellegű evangélikus Kistemplomot is. Érdekessége, hogy tüzfigyelő tornyát körerkély övezi, s a toronyban búbos-kemen- cés őrszoba található. Hasonló részletességgel mutatja be a könyv a Kistemplom mellett látható, a késő klasszicista kúriaszerű épületet, a felvégi lelkészlakot, a Nagytemplom mellett lévő, Alpár Ignác tervezte Evangélikus Gimnázium épületét, a XIX. század végi evangélikus iskolát, a gyülekezet házát a második lelkészlakkal... Természetesen a megye valamennyi evangélikus templomát hasonló alapossággal ismerteti.... A Békés megyét bemutató tartalmas, olvasmányos képes „album” a Vendégváró útikönyAso- rozat 16. köteteként jelent meg. A Körtvélyesi Erzsébet felelős szerkesztő vezetésével indított útikönyv-sorozat munkatársai a könyvfesztiválra két új kiadvánnyal örvendeztették meg az utazni vágyókat: Látnivalók Békés megyében, Látnivalók Fejér megyében. Mindkét megye történelmi emlékei, kulturális értékei, természeti kincsei, néprajzi, turisztikai lehetőségei változatos és tartalmas pihenést kínálnak látogatóiknak. Az útikönyvek pedig a könnyű eligazodáson kívül (térkép, közlekedés, szállás, étkezés stb.) gazdagítják ismereteiket: múlt-jelen, a történelem valós eseményei, s a megyék mindennapjainak bemutatása - ez a szerkesztők célja, és ezt segíti a Well-PRess Kiadó szép munkája. Schelken Pálma Az ember, ha belép egy múzeumba, általában lehalkítja a hangját, - nem akarja megtörni azt a csendet, amelyet a régi tárgyak árasztanak magukból. A nyüzsgő, lármás Deák térről az Országos Evangélikus Múzeumba betérő vendég is így tesz, s belépve az ajtón, máris megcsapja orrát a semmi mással össze nem téveszthető, kellemes, ódon „múzeumillat”. Felüdülés ez a csend, ez a béke, a látvány, az illat, a fények, a tárgyak hordozta üzenet, a szellemiség. Sohasem késő, hogy rácsodálkozzunk: milyen jó, hogy nekünk, evangélikusoknak is van saját múzeumunk! Alábbi interjúnkban az intézmény néhány hónapja kinevezett igazgatójával, Harmati Béla László művészettörténésszel beszélgetünk a múlt tárgyairól és a jövő terveiről...- Először hadd kérdezzem meg: miért választotta ezt a pályát? Egy lelkész édesapa és egy textilmüvésznö édesanya gyermekeként egyházmüvészettel foglalkozó művészettörténész lett „Sima” út vezetett idáig?- A középiskolát Genfben végeztem, ahol édesapám a Lutheránus Világszövetség meghívása alapján dolgozott 7 éven át. Elsős gimnazistaként egy idegen országban, egy ismeretlen nyelvterületen kellett beilleszkednem. Mivel humán beállítottságú vagyok, igen sok viszontagságot jelentett, hogy mégis matematika szakra kellett járnom. Az első évben csak a francia nyelvet tanultam, majd később hozzá jött az angol, a német, az olasz és a spanyol is. Az ottani oktatási rendszerben, aki leérettségizett, az automatikusan mehet tovább az egyetemre, ám hozzátartozik, hogy az érettségit bizony „nem adják olcsón”: az itthoninál sokkal szigorúbbak a követelmények. Dicsérettel végeztem el a középiskolát, és éppen elkezdtem az egyetemet, amikor édesapám befejezte kinti szolgálatát, püspökké választották és hazaköltöztünk. Itthon újra el kellett kezdenem elölről az egyetemet, mert természetesen (?) a genfi évemet nem ismerték el. Francia-művészettörténet szakon végeztem, és egy évet ösztöndíjjal Párizsban töltöttem, a Sorbonne-on. Sokáig tanár szerettem volna lenni, s ez tulajdonképpen meg is valósult, a Fasorban is tanítottam és a Teológián is előadok. Érdekes egyébként, hogy a családunkban két lelkész után egy tanító jött mindig a „sorban”, és úgy tűnik, most rajtam volt a sor, mint tanítón...- Nem gondolt arra, hogy fordítóként, tolmácsként helyezkedjen el? Négy nyelv ismerete manapság óriási előny és sok lehetőséget rejt!- Megfordult a fejemben ez is, de közben máshogy alakult az életem. Dr. Fabiny Tibor professzor felvett maga mellé ide, a Múzeumba. Akkor jöttem rá - s ez hozott döntő fordulatot az életembe -, hogy hazánkban jóformán senki sem foglalkozik protestáns egyházművészettel! Kivéve talán Révész Istvánt, de protestáns vonalon tudtommal senki más. Hogy ennek mi lehet az oka? A válasz talán a XX. századi történelemben keresendő... Ekkor tehát egészen új és felfedezésre váró dolgokkal találkoztam. Nem sokkal később Krähling János építészmér- nök-építészettörténész barátommal elhatároztuk, hogy pályázunk az OTKA Kutatási Alapítványnál, és minden nyáron egy hétre műegyetemi hallgatókkal elmegyünk 1-1 egyházmegye evangélikus templomait felmérni. Ezzel párhuzamosan keresünk kallódó tárgyakat, egyházi műkincseket, a pincékben, padlásokon, paplakokban, és rendbe tesszük a hiányos nyilvántartásokat is. A diákok szállást kapnak, cserébe a gyülekezetnek elkészítjük a templom szakszerű alaprajzát és metszeteit. A felmérő munkák elvégzésével több milliós költséget takarítunk meg nekik.- Bizonyára sok szép, értékes tárgyra bukkantak. Említene néhány példát? Mi volt az, ami még a művészettörténésznek is meglepetést okozott?- Igen, értek minket is meglepetések. Győr-Moson-Sopron megyében például, Rajkán, értékes festményeket találtunk, Tolna megyében, Györkönyben pedig egy (idén a Lelkipásztor borítóján is látható) gyönyörű, festett Augustana Confessio-1, amely azóta nemzetközi hírű lett: külföldön is felfigyeltek rá! A kincsek rend- behozatalának azonban sajnos határt szabnak az anyagiak. Néha maga a gyülekezet is: nem adják oda könnyen a régi oltárképet sem, még ha már nem is használják. Olykor fotóztatni is nehézségekbe ütközik. De hadd soroljak még fellelt kincseket! Egész festett karzatokat találtunk Tolna! megyében! Ezek csodálatosak, későbarokk stílusúak, és jó lenne megmenteni, megőrizni őket. Mert mi lesz a sorsuk, ha kihal a gyülekezet? Elvisszük raktárba? Kár lenne érte! Egy karzatnak csakis a templomban a helye... Szép szobrokat is találtunk. Egyelőre még csak a Dunántúlt kutatjuk, idén van soron Veszprém megye északi része. Azt már most látom, hogy több kutatógenerációra való kincse van az egyháznak!- Melyik az a stílus, amely leginkább jellemző az evangélikus egyházművészetre?- A legtöbb stílus képviselteti magát egyházművészetünkben, de a legérdekesebb mégis a XVIII. század végén egyházunkban is kibontakozó későbarokk. Én így nevezném: a „lutheránus barokk". Az előbb említett karzatok is ezt a stílust képviselik. Maga a barokk, mint uralkodó művészeti irányzat már lecsengőben volt - ez egyébként is inkább „katolikus műfaj” -, amikor itt nálunk virágozni kezdett.- Ma, a XXI. század kezdetén, egyáltalán milyen szerepe lehet egy múzeumnak?- Ez nagyon érdekes, mert igen összetett feladata van. Megváltozott a világ, amelyben élünk: a vizuális kultúra került előtérbe. Azt vallom, hogy a művészetek korunkban kiemelt szerepet kapnak. Az egyházmüvészetnek pedig speciálisan missziós szerepe is van: a régmúlt kincsei által a ma élők hitét erősíthetjük, bemutatva, hogy elődeink hogyan éltek, miért küzdöttek, hogyan vallották meg hitüket. A jelenhez kell szólnunk a múlt által. A másik, legalább ilyen fontos küldetés pedig bemutatni a nem evangélikusoknak - a világnak - az evangélikus kultúrát. Mert, tegyük hozzá, az evangélikus - a szó tágabb értelmében - mindig értelmiségi vallás volt. Kultúránkra, művészetünkre méltán büszkék lehetünk! Azt gondolom, nagyobb hangsúly kellene a Múzeumra: például jól irányított PR- munka. Fabiny professzor a lehető legjobb helyen, a belváros szívében hozta létre a Múzeumot, ennek minden adottsága kitűnő. Csak a helyszűke vár még megoldásra. Egy lehetséges verzió szerint az alattunk levő pincét kaphatjuk meg, és talán ott is kialakíthatunk egy kiállító helyiséget. Ha a Huszár Gál Könyvesbolttal összefognánk, akár könyvbemutatókat is szervezhetnénk, - legyen még teljesebb az Insula Lutherana, a belvárosi „evangélikus sziget”. Végül megemlíteném a Múzeum tanácsadó szerepét. Ha renoválni akarnak egy templomot, átalakítani, vagy egy oltárképet restaurálni, akkor mi szívesen adunk tanácsot, és segítünk is benne. Szívem szerint harcot indítanék a giccs ellen is. Egy kehely, egy keresztelőkút beszerzésében is szívesen segítünk, hogy valóban méltó legyen a tárgy a céljához.- Erről jut eszembe: vajon készül-e olyan műalkotás korunkban, amit majd néhány száz év múlva is ilyen szívesen, büszkén néznek, mint mi most az Evangélikus Múzeum kincseit... ?- A nagy kérdés itt az, hogy a ma evangélikusának milyen Krisztus-képe van? A késő barokk alkotásai - figyeljük meg - nagyon őszinték, híven tükrözik az ő Krisztus-képüket. Van ma is egyházmü- vészet, de marginális. Nincs akkora szerepe, mint régen volt. A XX. század absztrakt stílusával az egyház nem tud mit kezdeni. Tanácstalan puritanizmus lett úrrá az egyházon. Pedig nem szabad elfelednünk: lutheri örökségünk a kép. Nem lehet mindent szóval kifejezni. Van helye a képnek a templomon belül is!- Kik segítik az új igazgatót tervei megvalósításában ?- Régi-új munkatársam Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész. Együtt tervezzük, hogy gyerekfoglalkozásokat is fogunk tartani a Múzeumban. Időszerű lenne megragadni az ifjú korosztályt. Ezt, mint háromgyermekes édesapa is fontosnak érzem. Például kézműves műhelyt lehetne létrehozni a kisgyerekek tanításának és szórakoztatásának együttes céljából. További terv, hogy az 1979-ben megnyílt állandó kiállításunkat felfrissítjük, hiszen azóta elavult. Nem anyagában, hanem például a megvilágítás, a tárlók, a hátterek tekintetében, és nincs jó szellőzés sem, stb. Igazi irodánk sincsen... Ami pedig a közeljövőt illeti: őszre tervezzük egy Ordass-emlékkiállítás megnyitását.- Köszönöm a beszélgetést. Kőháti Dorottya „Csodákra emlékezni jó!” A vadosfai gyülekezet magyarkeresztúri fíliájában Szent- háromság vasárnapján csodákra emlékeztek. Harmincöt évvel ezelőtt szentelték fel a gyülekezet új templomát. Sötét, rosszindulatú idők jártak akkor. Templomépítésről szó sem lehetett! A szép terv ugyan megvolt. A gyülekezet Borostyánkőy László budapesti építészmérnököt bízta meg a tervek kidolgozásával. Együtt volt már az építőanyag, elkészültek a kiviteli tervek, csak az építési, állami engedély hiányzott. A gyülekezet akkori lelkészét szinte bolonddá téve járatták ide-oda az engedély ügyében. Egyszer is a kórházban egy betegét látogatta. A szomszéd betegágyból valaki a templomépítés felől érdeklődött. A lelkész néhány meleg biztató szava után az ismeretlen elkérte az építési iratokat. Elfordulva az éjjeliszekrényéből írószert vette elő és a kórházi betegágyon aláírta az építési kérvényt. Az építési osztály illetékes vezetője volt!... Azután lassan mégis felépült a templom. Borostyánkőy László mérnök hűségesen irányította az építkezést. Személyesen is, levelezéssel is. És most neki jutott eszébe a 35 éves évforduló. Úgy érezte, hogy Isten hívja emlékezni és műszakilag ellenőrizni az épület állapotát. Örömünkre, Lukács Dénesné gondnok lelkiismeretes törődése nyomán tisztán, gondozott állapotban és műszakilag hibátlannak találta az építőmérnök az épület állagát. Emlékeztünk, hogy akkor, azokban az években az országban ez az egyetlen templom épült és szenteltetett fel Isten dicsőségére. A gyülekezet akkor össze tudott fogni, mert hinni és számolni Istenünk hatalmával. Jó volt így csodákra emlékezve a gyülekezetben elbeszélgetni egy nyári vasárnap délután... Sümeghy József KÖNYVAJÁNLÓ A Vendégváró borítóján a békéscsabai evangélikus templom
