Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-07-15 / 29. szám

Evangélikus Élet 2001. JÚLIUS 15. 7. oldal Megmutatósdi Az idén hatodik alkalommal rendezték meg július 5. és 8. között Budapesten a meleg és leszbikus fesztivált, filmvetítésekkel, mű­helybeszélgetésekkel. Szombaton, a „Me­leg büszkeség napján ” mintegy háromezren éreztek késztetést arra, hogy felvonuláson demonstrálják másságukat. Az alábbiak­ban a rendezvénnyel kapcsolatosan megje­lentetett egyházi nyilatkozatot idézzük. A Biblia alapján hisszük és vall­juk, hogy Isten az embert férfivé és nővé teremtette. A szexuális kapcso­latot a férfi és nő közötti kapcsolat­ként rendelte a házasság keretein be­lül. A Szentírás alapján mindenfajta homoszexuális és leszbikus kapcsolat bűn, amely más bűnökhöz hasonlóan rabságban tarthat embereket. Jézus Krisztus meghalt azért, hogy megbo­csássa a homoszexuális cselekedete­ket, mint bármely egyéb bűnt is, és kiszabadítsa ebből a rabságból azo­kat, akik tőle bűnbánattal kérik. A bű­nöst szeretjük és elfogadjuk, de a bűnnel nem érthetünk egyet. A homo­szexuálisok elleni bármilyen erősza­kot ugyanakkor elítéljük, és attól el­határoljuk magunkat. Nem értünk egyet a meleg és lesz­bikus fesztivál megtartásával, mert ez a homoszexuális életformát népszerű­síti. Meggyőződésünk, hogy ez tovább rombolja az erkölcsöt, tönkreteszi a családot, lealacsonyítja a nemzetet. Evangéliumi Pünkösdi Közösség Magyarországi Szabadkeresztyén Gyülekezet Őskeresztyén Apostoli Egyház Evangéliumi Szabadegyházak Szövetsége (A főként történelmi egyházak tagjait tömö­rítő Keresztény Értelmiségiek Szövetségé­nek hasonló tartalmú állásfoglalását 2001. február Il-i számunkban közöltük) Pechemre, úgy adódott, hogy a május egyik nyárias, péntek késő délutánján kezembe akadt a Tv távirányítója. A ke­reskedelmi adók egyikén ragadtam le, ahol is az ifjú műsorvezető hölgy „be­szélgetésbe bonyolódott ” szőke kortárs- nöjével. Számtalan érdekesebbnél-érde- kesebb dolgot tudhattunk meg az interjú alany magánéletéről. (Jellemzésül: bom­bázónak tartod magad? - és így tovább.) Ezután következett a nagy durranás, az újabb beszélgető társ: Diána. A lény, aki varázslatosan csábító jelmezben, szuper mini szoknyában, mélyen dekoltált felső­részben jelent meg, és rózsaszirmokat hintett a nézők közé... A beszélgetés során kiderült, hogy már régebb óta éli különös életét, mely­be beletartozik az a napi 2-3 óra is, ami ahhoz kell, hogy „ megcsinálja magát. ” Erre bizony szüksége is van, hiszen ő meglepetést akar okozni a férfiaknak. Nem is akárhogyan, mert hát, amikor levetkőzik - már elnézést - akkor kide­rül, hogy a látszat csal, hiszen ő is fér­fi. Ami előröl látható, az meg műtéti be­avatkozás eredménye. Am ez így jó is, szép is - sugallták. Tessék elfogadni, sőt akár lehet követni is. „Diána" ugyanis úgy döntött, hogy márpedig ő nő. Úgy öltözik, úgy is viselkedik, ezt pedig - a másság jegyében! - minden­kinek kutya kötelessége elfogadni, tudo­másul venni, és ha úgy adódik, a televí­zióban megnézni. Alszemérem lenne nem tudomást ven­ni arról, hogy ilyen embertársaink is vannak. De miért kell ezt a TV-ben néz­ni, közel a fő műsoridőhöz?! Gyerekek­nek, tinédzsereknek, fejlődő vagy éppen labilis személyiségű nézőknek? Tisztel­jük a másságot? így? Természetesen tisztelni kell minden egyes embert, s ben­ne Isten szándékának megnyilvánulását. Ha kell, segítsünk, - pláne ha ilyen be­teg. Erre kiváló lehetőségeket kínál a társadalom. Vannak lelkészek, lelkigon­dozók, pszichológusok, egészségügyi in­tézmények. De nézni? Beteges magatar­tásformát, sületlen beszélgetéssel körítve - vajon miért kell ezt reklámozni? „Megteremtette Isten az embert a maga képmására... férfivá és nővé te­remtette őket" (lMóz 1,27.) S az ered­mény: megváltoztathatatlan! Nem em­beri akarat, legkevésbé választás kérdé­se. Sekkor megjelenik „Diána”, megkí­sérelvén felülbírálni a Teremtőt. (Az eredmény szánalmasságáról most ne is essék szó.) Ez is szabadság? Ez is szer­zettjog? A fő kérdés - mert, hogy ez érint sok embert - persze továbbra is az, hogy mi­ért kell ezt nézni? (Had' ne térjek most ki arra az olcsó érvre, hogy a TV kikap­csolható!) Egy gyanúm azért van. Nem azért mutatnak ilyet, hogy növelvén a nézőszámot, - növekedjen a bevétel is? Hiszen bizonyos körökben lassan már szentként emlegetik, és mindenek felett áll a haszon. S a baj az, hogy a nézőszám pont azokkal növekszik, akiket az ilye­nektől jó lenne megóvni! Nekem van egy szerény, igaz nem a ke­reskedelmi televíziók által óhajtott, de hasznot hozó javaslatom. Ha az ifjú mé­diasztárok ennél jobb, a normális erköl- csiségü emberek számára is elfogadható műsort nem tudnak készíteni, akkor in­kább hagyjanak fel a további kísérletezés­sel. Akkor ez mindnyájunk hasznára válik. Gyarmati Gábor SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Cserkészek kerékpáron Erdélyben Hatvan évvel ezelőtt -1941. június 22-én - tört ki a német- szovjet háború. Másnap, hétfőn délután a Nyíregyházi Evangé­likus Kossuth Lajos Gimnázium 17 cserkésze, akik 15-17 éve­sek voltak, kerékpáron indultak el Erdélybe. Az utat Debrecen, Nagyvárad, Királyhágón át két és fél nap alatt tettük meg Ko­lozsvárra. A nyolc kilométerre levő Kisbács faluban készültünk fel a nagy útra, melyet Erdélyben, főleg a Székelyföldön fo­gunk megtenni. Az előttünk lévő feladatokból főpróbát tartot­tunk Kalotaszegen, a Méra nevű faluban. Július 1-jén indultunk el az egy hónapig tartó út megtételé­re. Nevezetes ez a nap, mert ekkor tértünk át a jobboldali köz­lekedésre. Kolozsvárról északra Szamosújvárra mentünk. Ez a város az erdélyi örmények központja. Híres börtönében rabos­kodott Rózsa Sándor is. Szászrégen, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy volt utunk célja. A legtá­volabbi ponton Zágonban északra fordultunk, a készoni, a csíki medencén át Gyergyószentmiklósra érkeztünk. Természetesen kimentünk a Békás-szoroshoz, a Gyilkos-tóhoz, a régi magyar határhoz. Ezután a Maros völgyében nagy ívben Dés, majd Ko­lozsvárra vettük az irányt. Útközben sok látnivaló volt. A szovátai Medve-tó, a parajdi sóhegy, a torjai büdösbarlang, Tusnádfurdő, a Szent Anna-tó. Nem ezek felkeresése volt a célunk, hanem a falu lakosságának megismerése, akiket a jegyzők, papok, tanítók vezettek. A fal­vakban, ahol megszálltunk, tábortüzet tartottunk, népdalokat énekeltünk, regöltünk. Ismerkedtünk a néppel. A csaknem egy hónapig tartó út után érkeztünk vissza Ko­lozsvárra. Szállásunk a Farkas-utcai református kollégiumban volt. Én megkerestem a gyülekezet lelkészét, László Dezső nagytiszteletű urat. O nem volt otthon. Felesége fogadott, aki el­mondta, hogy az ő nagybátyja, Vidovszki Kálmán evangélikus lelkész írta a protestáns cserkészek imakönyvét. Ő igazított útba Járosi Andor evangélikus lelkész, egyetemi magántanárhoz. Szí­vesen fogadott, érdeklődött a nyíregyházi viszonyokról. Meghí­vott a lakására vacsorára, amelyet a feleségével hármasban köl­töttünk el. Tudtam, hogy Reményik Sándor Járosi Andort nevez­te az „én kicsi papomnak”, aki tényleg kicsi volt. Kértem, hogy ismertetne meg a költővel. Kérésemet nem teljesíthette, mert ak­kor már nagybeteg volt Reményik Sándor. Három hónap múlva, 1941. október 24-én meg is halt. A mi nyíregyházi püspökünk, Turóczy Zoltán temette. A Nyíregyházi Evangélikus Geduly Le­ánygimnázium önképzőköre felvette Reményik Sándor nevét. Járosi Andor még három évet élt. Amikor a harcok 1944 őszén elérték Kolozsvárt, elhurcolták, és nem tért haza soha­sem. Búcsúcsókját ma is érzem az arcomon. A hatvan évvel ezelőtti kerékpárút Erdélyben, életre szóló emléket hagyott bennünk. Dr. Reményi Mihály Evangélikus ancképcsannok Fabó András 1810. március 10-én született, Losoncon. Itt töltötte gyermek- és ifjúkorát, itt fejezte be a középiskolai tanulmányait is. Miután a lel- készi pályát választotta hivatásul, teológi­ai tanulmányait Pozsonyban végezte és fejezte is be. A kor szokásának megfelelően előbb nevelő volt otthon, Losonc váro­sában, majd 1833-tól tanára volt az it­teni iskolának. 1835-ben pedig elfo­gadta az „agárdi” (ma Ősagárd) gyüle­kezet meghívását és haláláig ennek a gyülekezetnek lelkipásztora volt. A gyülekezeti munkán túl egyházke­rülete is egyre több feladattal látta el. E persze azt is jelentette, hogy személye egy­re ismertebb lett. Egyházkerületi jegyzői és bírói tisztségei is egyre inkább lekötötték. Mindezen túl pedig a tudománnyal jegyi magát. Érdeklődése az egyháztörténet és a történelem terü­letei felé fordult egyre inkább. Szívós kitartással egyházunk és hazánk történelméből egyre több dokumentumot gyűjtött össze, s azokat ki is adta: Monumenta evangelicorum aug. conf. in Hungária historica címmel. Ez a gyűjteménye 1861- 73 között négy kötetben jelent meg. Történelemkönyvének ezt a címet adta: Szent történelem tankönyve. Ez a könyve 1859-ben jelent meg. A tudós falusi lelkészt 1864-ben a Ma­gyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta. Székfoglaló értekezését Beythe István püspökről tartotta, 1866- ban meg is jelent a róla szóló könyv: „Beythe István életrajza” címmel. So­kat foglalkozott Vitnyédi Istvánnal is, aki hazánk és egyházunk szabadságá­ért küzdött a 17. században. Leveleit is összegyűjtötte, és életrajzával együtt kis is adta. Az ő gyűjtése nyo­mán jelent meg 1869-ben „A magyar és Erdélyország mind a két vallású evangé­likusok okmánytára” is. Történeti munkái­hoz tartozik még a „Rajzok a magyar protes­tantizmus történelméből” című összeállítása 1868-ból. A gyülekezeteknek pedig „Vallásos el­mélkedések protestánsok számára” meditációkat, előadáso­kat állított össze. Lelkészi és tudományos munkájában eltöltött 39 eszten­dő után Ősagárdon fejezte be életét 1875. március 18-án. Emlékét nemcsak az ősagárdi gyülekezet és evangélikus egyházunk, de hazánk történelemtudománya is őrzi. „ Gyengébb idegzetű" olvasóink kedvéért jelezzük, hogy a horrort sejtető cím után ez­úttal sem valamiféle hivatalos egyházi álláspont következik. Noha lelkész-munkatársunk pszichológusként sem első ízben fejti ki nézeteit lapunk hasábjain, alábbi írását is főként azok figyelmébe ajánljuk, akik nem tartják „eretnekségnek" a szembesülést olyan jelen­ségekkel, amelyekről a múltban általában mélyen hallgatott az egyházi sajtó. A félreérté­sek elkerülése végett ugyanakkor ismételten leszögezzük: a hetilapunkban megjelenő írá­sok - a bibliai idézetek kivételével - nemhogy a Szentírással, de még a szerkesztő(ség) vé- leményével sem feltétlenül azonosak... Személyeskedésektől mentes vitának azonban - akár e téma kapcsán is - szívesen helyt adunk, mindnyájunk épülésére. Meggyőződésünk ugyanis, hogy míg a tévedés jogának tiszteletbenntartásával zajló, nyílt, őszinte polémia erősíti, addig a problémák elhallgatása, netán eltussolása, mérhetetlenül károsítja az egy­ház tekintélyét. T.P.K. „Paprobbanás” „Lelkészek időnként összeroppannak annak az elvárásnak a súlya alatt, hogy különbnek KELL lenniük bárki másnál ” - olvasom lapunkban (Ev.Élet június 24.) Baranka Mária jól átgondolt sorait. Ha­sonlót magam is írtam pár éve, de hiába. No persze: kényes téma. Lelkipásztornak nem áll jól a panaszkodás. Helyettesítőleg sem? Jobb a „lerobbanás”? Vagy van ta­lán olyasféle íratlan törvény, hogy a pap­nak kötelességszerüen „bombabiztos pszichéje” legyen? És minden testi fára­dalmat is bíijon? Meddig? ötven év körü­li kollégámnak ráncbetűkkel van az arcá­ra írva az idült kimerültség. Nem veszik ezt észre presbiterei, hogy tennének vala­mit, mondjuk, tizedrésznyi tehermentesí­tése végett? Ha idő előtt kidől a sorból, az kinek jó? Ki könyörül a samaritánuson, amíg nem késő? Másutt a nagyon szolgálatkész papnét hosszú éveken át terhelték túl mikor-mi- vel - „mert ő olyan aranyos” - a testi-lel­ki összeomlás fenyegető határáig. (Nem árulhatom el, miképpen menekülhetett meg.) Ő akkor sem tudott nemet monda­ni, amikor pedig az lett volna helyénva­ló normális önvédelemként. Honnan az ilyen igenlőgörcs? Jobbára: puha lelkű­iéiből és embertelenül szigorú nevelte­tésből. Pedig Jézus sem ajánlotta mások kiszolgálását, hanem: az igenetek legyen igen, a nemetek pedig nem. (Egynémely önfeláldozás öngyilkossági kísérletté is átszíneződhet.) Tízéves papgyereket kérdez a ripor­ter: lelkész akar-e majd lenni. Nem! Mi­ért? Mert a papok nem érnek rá a gyere­kükkel beszélgetni, játszani... Tudom én, persze, hogy nincs ez min­dig így. Ám egy jócskán összejött követel­ményhalmaz idővel roskasztónak bizo­nyulhat. Ilyenkor az Ige szolgái ösztönö­sen inkább befelé robbannak, hiszen kife­lé „nem illik”. Fokozott idegesség, túlérzé­kenység, lehangoltság jelentkezhet, ke­mény egyéniségnél élesebb modor (biblia­papírba csomagolva?), avagy a szervezet „dönt úgy”, hogy megbetegszik. Idült ön­kizsákmányolás esetében infarktus, agy­vérzés vagy más komoly csapás is lehet az elhanyagolt organizmus „bosszúja”. Ha kifelé robban, az aligha marad meg a négy fal között. Akkor többnyire megró­ják, jobbára oknyomozás nélkül, oki terá­pia helyett. Egy szórványlelkész egyszer különösen fáradt volt, s el merte sóhajtani magát egy presbitemé előtt. „Ugyan mi dolga van magának” - hangzott a vigasz. „Körülbelül annyi, mint az ön főijének, csak éppen negyedannyi fizetésért” - fe­lelhette volna az Úr szolgája. Akinek csak nyelnie szabad, az ebbe lassacskán bele is betegedhet. Nem egy­szer oly gubancos a helyzet a tünet mö­gött, hogy annak kibogozásához szakkép­zett lélekgyógyász kell. Ezt pap nem pó­tolhatja, amiképp a pszichológus sem üt­heti bele az orrát a hit dolgaiba. Ha vi­szont beteges valaki bűntudata, annak megfejtéséhez pszichoterepeuta kell, mert ilyen esetben a lelkipásztor is „laikus”. Mielőtt „ robbanna ” egy pap (ki vagy be), s nem boldogul magával, jobb, ha fölkeres egy avatott „pszichotűzszerészt”. Ehhez nem akármilyen bátorság szüksé­geltetik, mert önmagunkkal mélyebben szembenézni fájdalom is, de üdvös szen­vedés. A mélylélektan az utolsó előtt dol­gokkal foglalkozik, s a végső misztérium előtti mély tisztelettel megáll. (Ha nem, akkor kontár.) Innen már a Kinyilatkoz­tatásé a szó. Dr. Bodrog Miklós Hiányzó mozaik A Frankfurti mozaikok című írással kapcsolatban (Ev.Élet július 1.), mellékelten elküldöm azt a hirtelen összecsapott e-mail-t, melyet megérkezésemkor küldtem a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának. 28, azaz huszonnyolc olyan evangélikus találkozó volt, amelyre csak delegáltak tudtak elmenni. Az Ökumenikus Tanácsnak az Ev. Életben kezdeményezett felhívá­sa annyi kedvezményes lehetőséget biztosított, hogy nyugdíjas létemre is részt vehet­tem a 29. Német Protestáns Egyházi Napokon. Paks majd Csömör után, láthattam a hit világméretű összetartó erejét. Sérelmesnek találom, hogy a cikk elmarasztalja azt a szerevezetet, amely ezt számunkra elérhetővé tette. Természetesen én is nagyon örültem volna, ha még azt a 13 000.-, azaz tizenhá­romezer forint útiköltséget sem kellett volna megfizetnem. (Az ajándéktárgyakat nem számítom, mert amennyit vittem, annyit vissza is kaptam.) Hogyan utaztam ennyiből? Miután a gyülekezetemből nem volt érdeklődő, felhív­tam a cikkben elmarasztalt Ökumenikus Tanácsot, hogy van-e szervezett csoport. Nem volt, de készségesen megadták vagy 15, hasonlóan érdeklődő jelentkező nevét és címét, akik szintén útitársakat kerestek, akikkel kapcsolatot teremtettem, és végül segítségükkel létrejött egy négyes csapat gépkocsival Európán át. Ott találkoztam azokkal is, akikkel telefonon beszéltem. Kérem, hogy a negyedik oldal alján, az ökumenikus delegáció nevében mondott köszönetén túl, a mi nevünkben is mondjanak köszönetét az Ökumenikus Tanácsnak, azért a többletért, amit felvállaltak, mert huszonnyolc olyan találkozó volt, amire senki nem vállalt semmit, és nem is volt módunkban azon részt venni. Tisztelettel és szeretettel, annak reményében, hogy két év múlva is részt vehetünk a Deutscher Evangelischer Kirchentag rendezvényén legalább ilyen kedvező feltéte­lekkel: Fodor Lászlóné Egy helyszín - két esemény Rövid időn belül két meghitt al­kalomra került sor a lébényi gyüle­kezetben. A május 20-i konfirmáció alkalmából az 50 évvel ezelőtt kon­firmáltak gyűltek össze hálaadásra. A résztvevők egy csoportja az előző napon helyezte el a győri temetőben a hála és az emlékezés koszorúját a néhai konfirmáló lelkész, Németh Károly esperes sírjára. D. Szebik Im­re püspök, mint egykori konfirman­dus emlékezett meg hálás szavakkal a nagytudású lelkipásztorról. Június 10-én került sor az immá­ron második „Szebik-unokatestvéri találkozóra". Az istentiszteletre több mint 50 családtag érkezett, valamennyien néhai Szebik Imre és testvérei leszármazottai. Első alkalommal voltak itt néhai Szebik Károly lelkész leányai az USA-ból, Kanadából és Ausztráliából. Az úrvacsorás istentiszteleten D. Szebik Imre püspök hirdette az igét. Szebik Károly végezte a liturgiát, Szebik Attila orgonáit. A püspök felesége szóló­énekkel, menye, Móré'Irén pedig fúvolajátékával örvendeztette meg a jelenlévőket. Koháry Ferenc ii

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents