Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-07-08 / 28. szám
Evangélikus Elet 2001. JÚLIUS 8. 7. oldal Fél évszázada szentelnek fel nőket lelkésszé a Szlovákiai Evangélikus Egyházban Háromnapos ünneppel emlékezett meg a Szlovákiai Evangélikus Egyház június 28 és 30 között, a lelkésznők ordinációjának 50. évfordulójáról. A jeles alkalmon egyházunkat Nobik Erzsébet lelkésznő képviselte, valamint Brebovszkyné Pintér Márta, a Női Misszió Osztálya vezetője, aki mint az LVSz munkatársa, egyben a világszervezett hivatalos küldötte is volt. Felvételünkön a találkozót szervező Daniela Horinkova (középen), jobbján legutóbb felszentelt szolgatársnőjével. Az ünnepségről szóló beszámolót lapunk jövő heti számában adjuk közre. Emléktábla-avatás Sopronban Soproni Líceumunk falára felkerült a tizedik emléktábla. Mintha egy hatalmas győzelmes harc fénylő kitüntetései lennének ezek az emléktáblák a 444 éves iskola falán. Az utolsó emléktábla Prőhle Jenőnek, az iskola 50 éven keresztül volt nevelőtanárának, igazgatójának, könyvtárosának tiszteletére készült. Az avatásra június 23-án, a tanévzáró előtt került sor az iskola növendékeinek, öregdiákjainak, a „Líceumi Nagycsalád" megjelent tagjainak, valamint a Prőhle-család tagjainak jelenlétében. Bevezetőként Tölli Balázs igazgató- helyettes olvasta fel Prőhle Jenő annak idején, az iskola 400 éves fennállása alkalmával rendezett kiállításán elmondott beszédének egy nagyszerű részletét. Egy növendék, Soltra Eszter mintha az ünnepeknek adott volna szerenádot fuvolaszámmal az emléktáblánál, a könyvtár egyik ablaka előtt. A megjelenteket - köztük Prőhle Jenő három leányát - dr. Lampérth Gyula igazgató üdvözölte. Az emlékező avatóbeszédet Prőhle Jenő egyik öregdiák tanítványa és hűséges barátja, Sümeghy József ny. lelkész mondta. Visszaemlékezett 1933. november 1- jére, amikor az iskola áldott emlékű igazgatója - Németh Sámuel - bemutatta az akkori III. osztálynak a fiatal új latintanárt. Ez volt Prőhle Jenő első órája a Líceumban. Az emlékező így folytatta: „Igazgatónk kiment az osztályteremből, de Prőhle Jenő tanár úr velünk maradt tovább is... 6 évig, az érettségiig... sőt még tovább, egészen haláláig, 1986. május 31-ig. Most is velünk van ezzel az őt ábrázoló emléktáblával. De nemcsak velünk, hanem még sok ezer diákkal, akiket 50 éven át itt tanított. Hatalmas sereg, akikben emléket, nyomot hagyott. Olyan tanárunk volt, aki nemcsak 4-6-8 évig volt oktató pedagógus, hanem egy életen át jóra ihletőnk, nemes példaadónk.” A szívből jövő emlékezés után dr. Lampérth Gyula vette le a leplet az emléktábláról. Megköszönte Kutas László öregdiák, szobrászművész szép munkáját. Majd a családtagok után elhelyezte az emléktábla előtt az iskola koszorúját. Fotó: Babics Csaba Egy iskolaigazgató portréja (Részletek a Prőhle Jenő emléktáblájának avatásán elhangzott beszédből) Nem volt különös tanári módszere. Szerényen, csendben, óráról-órára gyarapította tudásunkat. Nyugodtan, csendesen magyarázott, és ilyenkor mutatóujját tanárosan felemelte. Ekkor mindig oda kellett figyelni, mert valami fontosat, megjegyzendőt mondott. Okos, bölcs mondanivalóival fogott meg bennünket. így kerültünk, szinte mindig a hatása alá. Klasszikus műveltségű tanárunk klasszikus műveltséget plántált fejünkbe az évek során. A latin-római- görög irodalommal bevezetett minket az európai kultúra mélységeibe és szépségeibe. Előbb az olasz, majd a háborúból, hadifogságból hazatérve, az angol és orosz nyelvet is tanította iskolánkban. Mint a 67-es Deákkúti Cserkészcsapat parancsnoka, még közelebb került diákjaihoz, felejthetetlen tábori élményekkel gazdagítva cserkészeit. Csapatvezetői múltjára utal az emléktáblán, a kabátján levő cserkészjelvény. Kapcsolatunk nem szűnt meg az érettségi után sem, sőt, barátaivá fogadott bennünket. Keleti frontszolgálata idején mi a hazai eseményekről, a népi irodalom harcairól írtunk beszámolót, tőle meg a zöld tábori lapok hoztak bölcs eligazítást és tanácsot. Hűséges ember volt, akit elszakíthatatlan szálak kötöttek ehhez az iskolához. Nyolc évig volt az iskola eminens tanulója, majd fél évszázadig tanár, a nehéz, kaotikus időkben pedig, 1947 és 1950 között az evangélikus líceum utolsó és a Berzsenyi állami gimnázium első igazgatója. Egészéletét odaadta az iskoláért, szeretteiért, tanítványai ezreiért. Emberformáló szent műhely volt részére az iskola! Az igazgatói , és tanári szobából később a hatalmas könyvtárba költözött le. Mint könyvtáros, a könyvek csodálatos birodalmában nagyon otthon érezte magát. Kincstárnok volt egy roppant gazdag könyvbirodalomban. Emlékezetemben úgy él Prőhle Jenő tanárunk, mint akinek mindig könyv volt a kezében! Hűségről beszél ez az emléktábla! 444 éves iskolánkban nem eltűnő hangulatot idéz fel bennünk a neve... Példás, világító élettel járt előttünk. Példa volt tiszta családi élete is. Ez a nagyszerű tudós tanár minden vasárnap ott ült evangélikus templomunk emeleti karzatán, szemben a szószékkel, az első sorban. Ez is tanítás és példaadás! ... Szívből kívánjuk, hogy magyar hazánknak, a magyar művelődésnek ilyen - a halálukat „túlélő”, hűségben, tudásban példaadó - tanárok tanítsanak-neveljenek új nemzedéket, értékes ifjúságot... Gyászjelentésén a maga és családja bizonyságtétele olvasható: „Életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk!" (Róm 14,8) Végül is ez volt életének, tanári munkájának a titka. Pál apostol írja egyik levelében, hogy „minden a tiétek!” - tehát tiétek a családotok, tiétek az iskola múltjával és minden tanítványával együtt, minden a tiétek, „ti viszont a Krisztuséi vagytok!” ... (lKor 3,22-23) - ahogyan a feketekeretes vallomás mondja: „az Úréi vagyunk!” Emlékezésemet egy régi-régi latinórával kezdtem. Hadd fejezzem be ezzel is. Kedves Tanár Úr, szeretett Jenő bátyánk, szokás szerint kéred a szószedetünket. Benne latin szavak... Végül piros tintával, utólag két szót írtunk szófuze- tünkbe, lángoló, két igaz szó: Manet caritas. Megmarad a szeretet. Megmarad és legnagyobb a szeretet. Ezt hirdeti ez az emléktábla is itt, a Líceum udvarán.” Sümeghy József JEGYZETLAPOK INFARKTUS. A harmadik. Égető fájdalommal támad most is, nyakamra fojtó kötelet hurkol észrevétlenül. Az utolsó métereket alig bírom megtenni; úgy roskadok az öreg vaságyra, mint aki sivatagon vágja magát keresztül. Kedves fiatal nővérke szúrja a karomba a tűt, köti fel az infúziót és a figyelő monitor zsinórjait; pár perc és megérkezik a szigorú, lelkiismeretes főorvos: dr. Szabó Zoltán. Kutatja, kérdezi, mi az oka az újabb rohamnak. A küszködő, hiábavaló élet? A kallódó gyermekek? A gyűlölködő mindennapok? Kár erről beszélni a műszerek nem mutatják a láthatatlan sebeket. Jobb hallgatni. Az este elringatja az embert, az éjfél meghozza a nehéz álmot. A kopott-fehér kórterem, mint kivilágított hajó suhan az ismeretlen part felé. ANTIKVÁRIUM. Váratlan,kincs a lenti polcon: Kosztolányi: Nyelv és lélek című prózai kötete. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar - írja egyik cikkében -, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legszebb eseménye, melyhez nincs fogható.” Áz enyém is ez a gyönyörű magyar nyelv, amely az önkifejezés lehetőségén túl az egész nép lelkének, észjárásának, történelmének, műveltségének, teremtő erejének és akaratának is foglalata. IMA. Aki imádkozik, az őszintén és mélyen gondolkodik. Maga és a világ súlyos dolgairól. Az élet és élete nehéz kérdéseiről. Szíve melegébe ágyazza örömét, fájdalmát, embertársa gondjait, hogy minden megvilágosodjon. Nem félelem, nem parancs mondatja vele az ima néma szavait, hanem elfojthatatlan vágy, hogy Isten közelébe kerüljön. Hogy élete millió darabra esett részeit összefogja AZ, Akitől minden újból értelmet nyerhet. A Déli Evangélikus Egyházkerület lelkészeit, egyház- megyei felügyelőit látta vendégül - családjukkal együtt - június utolsó hétvégéjén a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium. A kétnapos találkozóra 54 településről érkeztek a vendégek, akik jóízűeket beszélgettek, sportoltak, kirándultak Grábócra. illetve Bonyhád nevezetességeihez. A péntek esti áhítaton dr. Harmati Béla püspök hangsúlyozta, hogy az egymás iránti kapcsolatok, a gondoskodás fáraszthat, de üdíthet is. Azt kívánta a jelenlévőknek, hogy e két napra legyen a nyugalom helye Bonyhád, - a lélek- és közösségépülés jegyében. Nos, a hétvége minden kényszer nélkül kínálta a találkozás lehetőségét lelkészeinknek. Sokan most jártak először Bonyhádon, és már péntek reggel elindulták a kollégiumból, hogy bebarangolják Tolnát-Baranyát. evél& Tisztelt Szerkesztőség! A 2001. június 17-én Murányi László e lapban megjelent cikkének 6. bekezdésében foglaltakra, az Evangélikus Élet több évtizedés, rendszeres olvasójaként szeretnék reagálni. Az Evangélikus Élet elmúlt évtizedeinek számait nem minősíthetjük sommásan zárt, szabályozott, száraz, unalmas jelzőkkel, különösen nem az elmúlt 10 évet tekintve. Az elmarasztaló minősítés jelentős részben indokolt, de az biztos, hogy Istennek mindig gondja volt arra, hogy sok emberi akadály ellenére az evangélium hordozója lehetett ez az újság. Sok áldást közvetített hozzám, például különösen az Élő víz rovat útján. Ne feledjük azt a közmondást sem, mely szerint sok kalácsot kell megenni néhány szem mazsolával. A lap nyomdai megjelenését tekintve pedig az a véleményem, hogy Isten óvjon bennünket attól, hogy a fogyasztói társadalom allűrjeit felvéve, netán merített papíron, sok színes fényképpel telerakva jelenjen meg az Evangélikus Élet hetilapunk. Legyünk mi csak szerények, alázatosak. A közölt írásokat a Szentlélek Isten teheti elevenné és nem a technikai, tékozló csillogás. Ezt sokszor megtapasztaltam. Sohasem éreztem, hogy újságunk gyengéjét az újság papírjának rossz minősége okozta volna. A magyarországi evangélikusokhoz a mostani papírminőség teljesen megfelelő, és méltatlan lenne az ennél hivalkodóbb. Gondoljunk arra, hogy az „igényes” papír előállítása milyen óriási környezetszennyezéssel és milyen sok energia felhasználásával jár. Ide kívánkozik az a véleményem is, hogy a lap terjedelmének növelésével is csínján kell bánni. Manapság sok jó hitmélyítő irodalomhoz is hozzá lehet jutni. Pl. Credo, Missziói Magazin, könyvek. Nem győz az ember mindent elolvasni. Tisztelettel: Légrádi György (Pécs) U. i.: Nem bánnám, ha a fenti sorokat lehoznák az Ev. Életben. DÉLELŐTTI METRO. A középső kocsiban egy szépen öltözött, fiatal nő. Kezében alvó csecsemőjére vigyáz, mellette kisfia és kislánya; csendesen mosolyognak, suttognak, hogy föl ne ébresszék testvérüket. A gyűlölködő világban az Anya olyan, mint egy ritka égi tünemény. A szeretet eleven szigete: szépség és tisztaság sugárzik felénk. FÖLDERÜL AZ ÉG. És máris ablakom előtt játszik a mókuspár. Bámulatos, amit csinálnak, ahogy ugrálnak fá- ról-fára, lépdelnek könnyedén az ágakon. Fejjel lefelé csüng az egyik, a másik le-föl száguldozik az öreg tölgy mohás derekán; vörös pamacs-farkuk minden veszélyen átsegíti őket. Az apró fenyőtobozokért szinte az életüket kockáztatják. Ebben az egyben nincs barátság, amelyiknek sikerül ilyenre szert tenni, elvonul a fénylő bokrok mögé és ott, egyedül, titokban falja a mennyei csemegét. Hosszú évtizedek óta vagyok olvasója, illetve előfizetője az Evangélikus Életnek. Örömmel várom hetente a csütörtököt, mert ekkorra általában mindig megérkezik szeretett újságom. Mivel tehát régóta vagyok olvasója a lapnak, alkalmam volt látni és tapasztalni a fokozatosan végbement fejlődést, kezdve attól, amikor még csak két lapból állt az újság. Persze akkor is éppúgy vártam, mint manapság. Az újság mind tartalmában, mind megjelenésében nagyon sokat fejlődött, illetve javult, mióta új szerkesztői gárda állt az élre - véleményem szerint. Érdekesek riportjaik, „izgalmasak” cikkeik, mint például - hogy csak egy utóbbit említsek-június 17-i számunkban Murányi László cigánykérdéssel kapcsolatos írása, vagy általában Kőháti Dorottya cikkei, írásai, tudósításai. De folytathatnám a sort a „Evélet-levél” rovattal, ahol őszintén és nyíltan lehet véleményt mondani. Nagyon jónak és hasznosnak ítélem az Ökumenikus Figyelőt vagy a Liturgikus sarkot. A közölt képek élesek, jól kivehető rajtuk az ábrázolt személyeknek szinte még az arcéle is. Sokat jelentenek számomra az „Élő víz”-ben Gáncs Aladár vagy Péter mély értelmű fejtegetései is, bár fájlalom, hogy az Élő víz számára csak az utolsó oldalon ,jut hely”. Nehezményezem továbbá azt, hogy az „Új nap-új kegyelem” napi igemagyarázatai néhány esetben igen rövidek. Én ugyanis a magam részéről, napi bibliaolvasásomhoz nagyon hasznosnak tartom e rovatot. Végül: nagyon örülök, hogy zömében csak jót írhattam lapunkról. Isten áldását kérem és kívánom további sikeres munkájukhoz. Csak így tovább! Befejezésül kérésem, hogy szíveskedjenek a jövőben „Készpénzátutalási megbízást” küldeni. Ezt a régebbi időkben mindig időben a laphoz mellékelve küldte meg a szerkesztőség. Erős vár a mi Istenünk! Tisztelettel: Korossy József nyugdíjas (Szekszárd) Evangélikus ancképcsannok•••••••••••••• Dukai Takács Judit $ % „Ami szép, jó, nagy és hasznos, « Arra törve siettem, • Amennyire még hiányos • Elmémmel felérhettem ” • - írja „Visszaemlékezés” című versé- ® ben a fiatal költőnő, aki - Petrőczy Kata • Szidóniát követően - az első „élvonalbe• li” női lírikus. Dukai Takács Judit a Vas megyei « Dukán született köznemesi családból. Is• kóláit Sopronban végezte, ahol nyelveket, • zenét és háztartási ismereteket tanult. 01• vásott, művelt lány volt, aki igen fiatalon, • tizenhárom-tizennégy évesen már tehetsé9 gesen verselt. Kéziratban terjedő versei• nek hatására FeStetich György gróf meg• hívta Keszthelyre, az általa szervezett He- «, likoni Költői Ünnepre 1817-ben. Az ün• népségén Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dá- 9 niel és Pázmándy Horváth Endre téti plébános is jelen voltak, • akik a fiatal költőnőt versengve dicsérték. Berzsenyi felesége, • Takács Zsuzsanna - a költőnő unokanővére - Kazinczynak • ajánlotta őt levelében. Versei mégsem jelenhettek meg. Anto- ® lógiákban szerepelt egy-egy versével, szemelvényekkel. A • kor jeles folyóiratai, az Auróra és az Erdélyi Múzeum közöl- « ték írásait. Keserűen panaszolta Döbrentei Gábornak: „... • már sokan a viperák szelét / Mérgesen hajtják rám...”. Huszonhárom éves volt, amikor férjhez ment. Ettől kezd• ve a családjának élt, a gyermekeit nevelgette Rábapatyon. Négy kislánya született. „Távol a nagyvilág fényes lármájától / Félretolva annak csábító gőzétől” - a kertjét ápolgatta, Berzsenyi Dánielhez hasonlóan. A költő megértette őt, megértette, hogy mennyi mindenről kell lemondania egy nőnek, kiváltképp, ha művészi ambícióval, tehetséggel rendelkezik: „Hogy a szelíden érző szépnemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tűre kárhoztatni szokta A férfitörvény: vajon jól van-e?" - írja Dukai Takács Judithoz,, című versében. A fiatal költőnő a gyermekei közül Juliskát, majd 1830-ban férjét is elvesztette. A gazdálkodás gondjai is rámaradtak, s peres ügyek keserítették. Ügyvédje, Patthy István titokban vette feleségül 1932-ben Ágfalván, mert az apa, a beteg és idős Takács István ellenezte a házasságot. A következő években boldog nőként élhetett. Született még két gyermeke, Sándor és Ida. Boldogsága csak rövid időre adatott, mert 1836-ban, negyvenegy éves korában elragadta a tüdővész. „Egy csöndes sírral fel nem ér A világ dicsősége” - írta Dukai Takács Judit, a szomorú költőnő „Az én sorsom” című versében. „A kesergő özvegy” kéziratát a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi. Duka 1795 - Sopron 1836 Dukai Takács Judit < á k ( t
