Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-06-24 / 26. szám
6. oldal 2001. JÚNIUS 24. Evangélikus Élet Hozzászólások Frenkl Róbert „Elváltak. Elvált lelkészek” c. cikkéhez (Ev. Élet 2001. május 27.) Tisztelt Szerkesztőség! Elkeseredéssel olvastuk dr. Frenkl Róbert országos felügyelő hibáktól hemzsegő cikkében az alábbi tévtanítást: „A válás mindig kudarc, csőd, de nem bűn. ” Tisztelettel ajánljuk a cikkíró, a szerkesztőség és a lap olvasói figyelmébe az 1986-ban kiadott és hivatalos használatban lévő Agendánk alábbi megállapításait a válásról és az elváltak újraesketéséről. „Mivel az egyházi esketés bizonyság- tétel a házasság isteni rendjéről, nem magától értődő az elváltak esketése. Jézus a mózesi törvénynek az elválásra vonatkozó rendelkezéseivel szemben egyértelműen nyilatkoztatja ki a házasság fel- bonthatatlanságát. Az apostoli hagyomány kivételesen elkerülhetetlennek tartja az elválást, de szintén egyértelműen jelenti ki, hogy az újabb házasságkötés ilyen esetben is ellenkezik Isten rendjével (Mk 10,2-12; Lk 16,18; Mt 5,32; 19,3-10; lKor 7,10-14). Az egyház tehát az elvált vagy válni készülő házasfelek összebékítésére törekszik, és ellenzi az elváltak újabb házasságkötését, hogy nyitva maradjon a kibékülés lehetősége. A lelkész hirdeti számukra az evangéliumnak azt a lényeges üzenetét, hogy megbánással és megbocsátással a legsúlyosabb összeütközésekből, még házasságtörés esetén is megnyílik a kivezető út az újrakezdés felé. Ha az elvált egyháztag mégis újabb törvényes házasságot kötött, akkor egyházunk ezt a házasságot is érvényesnek és felbonthatatlannak tekinti, bár vallja, hogy ez az állapot ellenkezik Isten rendjével és Jézus tanításával. Ha az elvált egyháztag újabb házasságkötés után jelentkezik egyházi eske- tésre, a lelkésznek nem az a feladata, hogy a jelentkezőket elválásra bírja, vagy, hogy ítélkezzék felettük. De azt a benyomást sem keltheti, hogy az eske- téssel az elvált fél úgynevezett vétlenségét igazolja, és elválását az egyház részéről jóváhagyja. Sokkal inkább világossá kell tennie, hogy Isten teremtő akarata és Jézus tanítása szerint a házasságban ketten eggyé lesznek, és ezért az elválásnál nincsen vétlen fél Isten színe előtt. Az elváltnak tehát nem azzal kell készülnie újabb házasságára, hogy magát menti, és a felelősséget a másik félre hárítja, hanem azzal, hogy tanul házasságának felbomlásából, felismeri, elismeri és megbánja a maga bűnét, hibáját és azzal az elszánással tekint előre, hogy Isten segítségével harcol bűnei ellen”. A világ szokásaival, kísértő jelénsé- geivel szemben, a hívő evangélikus keresztény emberekkel együtt mi az Istennek a Szentírásban tett kijelentéséhez ragaszkodunk. Veszprém, 2001. május 30. Testvéri szeretettel: Isó Zoltán és Isó Dorottya, lelkészházaspár Az Evangélikus Élet hetilapban Frenkl Róbert tollából legutóbb megjelent cikkben olvasható az állítás, miszerint az elválás nem bűn. Ez a megállapítás nem egyeztethető össze biblikus és hitvallásos evangélikus tanításunkkal. A pontosítás kedvéért nem ítélkezésre, vagy elvált lelkész, egyházkormányzati posztot elváltként betöltő fölött pálcát törésre gondolok. Viszont a bűnt nem-bűnnek nevezni, és ezt az ország evangélikus közvéleménye előtt felelős egyházi vezető véleményeként olvasni nem jó, sőt veszélyes. Tisztelettel és szeretettel kérem a Szerkesztőséget, hogy a jövőben ügyeljenek arra, hogy ilyen nyilvánvaló tévtanításnak ne adhasson helyt a lap, hiszen ez nem sajtószabadság, tolerancia vagy intolerancia kérdése. Hitvallási kérdés. Köszönettel: Kovács László evangélikus lelkész Dunakesziről Váljunk el, mert itt az új szerelem? Megütközéssel olvastam Frenkl Róbert „Elváltak. Elvált lelkészek” című cikkét (Ev. Élet 2001. május 27.). Nem azért, mert „goromba” minősítést kapott egy idézett mondatrészlet („botrányos körülmények között vált el”), mely az én számból hangzott el egy megbeszélésen, hanem a cikk alaphangja, az abból kiolvasható mondanivaló miatt. Az általam címül választott mondat nincs ugyan benne a cikkben, ilyen „goromba” megfogalmazásban bizonyára Frenkl Róbert is tiltakozna ellene, de nem ide jutunk-e, ha a cikk gondolatmenetét tovább folytatjuk? Nyilvánvalóan az ellen is tiltakozna, hogy a cikkben az evangélikus egyház hivatalos álláspontja van megfogalmazva. Mégis tudomásul kell vennünk, hogy az országos felügyelő nevével fémjelzett cikk a legnagyobb (habár nem igazán nagy) példányszámú evangélikus lapban óhatatlanul olyan értelmezést nyer, különösen, ha egy külső olvasó kezébe kerül, hogy a leírtak az evangélikus egyház tanítását tükrözik a válásról. Ez a rövid reagálás sem tart igényt arra, hogy az egyház tanítását fejtse ki, vagy a válással járó krízishelyzetek lelkigondozói feladatait elemezze, egyikre sem lennék alkalmas személy, viszont fontosnak érzem, hogy legalább jelzésszerűen jelenjen meg: az egyházban talán egészen más alapállásból kiindulva kellene ezzel és hasonló kérdésekkel foglalkoznunk. Éppen azért, mert a társadalomban nemcsak elfogadott, de szinte természetes a válás, a házassági hűség pedig szinte nevetség tárgya, nem kell-e még határozottabban rámutatni a baj okaira, s nem csak a jelenségről beszélni? „Fundamentalizmus” vagy „hipokrízis” az, ha valaki úgy látja, hogy a válás mögött a legtöbbször bűn van? A cikkben oly megértéssel említett ügyben is, ahol a lelkészt elhagyja a felesége, mert beleszeretett egy megtérő férfiba, nem a hatodik és/vagy a tizedik parancsolat ellen elkövetett bűn van-e. Hogyan lehet erről a témáról úgy írni cikket egyházi lapban, hogy a bűn szó mindössze egyszer szerepel, egy olyan mondatban, hogy „a válás mindig kudarc, csőd, de nem bűn”, a bűntudat összetételben pedig olyan értelemben fordul elő, hogy a bűntudat elkerülendő? A lelkigondozáshoz nem tartozik hozzá az okok feltárása? Ha elítélően szólunk a válásról, akkor nem az elvált személy, hanem a váláshoz vezető vétkek elítéléséről van szó. Lehet-e úgy hirdetni Jézus Krisztust szabadítónak, megváltónak, hogy csak lelki krízishelyzetekről beszélünk, s nem akaijuk, vagy nem meijük néven nevezni a bűnt? Hol a határ, amíg türelemmel elfogadjuk a társadalom másféle gondolkodását, értékrendjét, s mikor kell határozott nemet mondanunk? S itt nem csak a válásról, hanem nagyon sok egyéb kérdésről is szó lehet. Jó lenne, ha ezekről komoly teológiai vita indulna. Sólyom Jenő „Ne igazodjatok a világhoz...! 55 Avagy a válás számunkra is megoldás? Országos Felügyelő Úr „Elváltak. Elvált lelkészek" című cikke mélyen elgondolkodtatott. Azt hiszem, Felügyelő Urat a jó szándék vezette, köszönettel tartozunk neki, hogy az Evangélikus Élet olvasóit igyekszik meggyőzni, hogy mi lelkészek is emberek vagyunk, ne várjanak el többet tőlünk, mint saját maguktól, hiszen való igaz, hogy a lelkészek időnként összeroppannak annak az elvárásnak a súlya alatt, hogy különbnek KELL lenni bárki másnál. Örülök, hogy Felügyelő Úr elveti a törvényeskedés hamis farizeusi útját, de nagy különbség van bibliahű gondolkodás és a „fundamentalizmus csábító csapdája” között. (Csak mellékesen: a liberális gondolkodás nem csábító csapda?) Számomra nem csábító a fundamentalizmus csapdája, hiszem és vallom, hogy „...a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. ” (2Kor 3,6; Erre az igére még szeretnék visszatérni.) Éppen most olvastam Dr. J. Douma értekezését a válásról (Iránytű Kiadó, 1998. Alapos, körültekintő mű, bibliahű, de minden szélsőségtől mentes.) Ebben írja a szerző: „Már jelentkeztek olyan hangok, hogy az egyház nyilvánosan jelentse ki, hogy a válás nem bűn. Továbbá, ahogy a házasság egyházi megerősítést nyer, úgy akatják némelyek, hogy ez történjék meg a válással is.” Ezzel szemben Felügyelő Úr már nem csak javaslatot tesz az egyháznak, hogy jelentse ki, hogy a válás nem bűn, hanem ő maga kijelenti ezt: „A válás mindig kudarc, csőd, de nem bűn.” A bűntudatra nem a bűn tagadása a megoldás (ez a világi pszichológia útja), hanem a bocsánat elfogadása. Ez Jézus útja. (Semmi bajom a pszichológiával, sőt vallom, hogy a lelkészeket e téren is képezni kell, hogy jó lelkigondozók legyenek, de azt is vallom, hogy a pszichológusoknak pedig hitre kell jutniuk, hogy igazi megoldásra tudják elvezetni az embereket.) Nekem a szüleim négyéves koromban elváltak. (Nem voltak hívők, ma már közelebb állnak Istenhez, mint akkoriban.) Ha nem lenne benne a Szentírásban az elválás tiltása, akkor is tudnám, hogy bűn, mert a saját bőrömön tapasztaltam, s lelkileg meg is sérültem miatta, mint minden más válási árva. Ma, háromgyermekes anyaként is a sírás környékez, amikor az öt éves kisfiamnak el kell magyarázni, hogy a mama és a tata miért nem együtt laknak. Ugyanakkor hálás vagyok Istennek, hogy gyermekeimnek nem kell ugyanazt átélnie, mint nekem annakidején. Hálás lehetek Istennek, hiszen nagyon jó házastársat kaptam. De ez nem lenne elég, amint egyik ifjúsági újságban is olvastam: „A boldog kapcsolathoz nem elég megtalálni az igazit. Neked is igazinak kell lenned!” Igen, Istennek vagyok hálás, hiszen nagyon is tudom, hogy az Ő kegyelme nélkül nem vagyok különb, mint a szüleim, az alaptermészetemet tőlük örököltem. Tizenévesen ezt felismerve gondoltam azt, hogy talán jobb házasság nélkül maradnom, mint hogy törvényszerűen végigjáijam a szüleim útját, és lelki sérült gyerekeket neveljek, pszichológushoz hordjam őket, mert éjszaka bepisilnek. Ráadásul rémisztettek a statisztikai felmérések is: az elvált szülők gyermeke rendszerint maga is elválik. Nem túl biztató ez annak, aki magát is nehezen viseli el, és úgy gondolja, hogy nehéz vele kibírni. De akkor történt valami: megértettem és elfogadtam, hogy az Úr Jézus megváltott. Akkor a szívembe vésődött mindörökre ez az ige: „... nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. ” (lPt 1,18-19) Tehát NEM KELL a szüleim útját végigjárnom, NEM KELL elválnom, de NEM KELL pokollá tennem magam mellett a házastársam vagy gyermekeim életét sem, ugyanakkor NEM KELL képmutatóskodnom, NEM KELL különbnek mutatnom magam bárki másnál, NEM KELL, hogy nyomasszanak a parókia üvegfalai, de NEM KELL a bűnt letagadnom sem. Egyszerűen elég Jézust hordoznom a szívemben, az Ő kegyelméből élni, az Ő megbocsátását elfogadni, az Ő erejéért könyörögni. Itt szeretnék visszatérni arra az igére: „...a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. ” Nem elég azt hangsúlyozni: „a betű megöl”, azt is hangsúlyozni kell: „a Lélek pedig megelevenít”. Nemrég mondta el egyik lelkésztársunk, hogy ők is a válás felé sodródtak, s szinte az utolsó pillanatban borultak le az Úr előtt segítségért könyörögve. S szinte fizikálisán érezték (ui. annyira valóságos megtapasztalás volt), hogy elárasztja őket Isten kegyelme. Az életük helyre állt. Évek teltek el, tehát tartósan. A Szentlélek ereje valóság, amit valóságosan meg lehet tapasztalni. Az ige szerint csak kérni kell. (Lk 11,13) De kérni KELL! A szeretetlen ítélkezéstől én is óva intek mindenkit. Jézus szavai találóak: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. ” (Jn 8,7) Mert ugyan ki merné magáról állítani, hogy ő hibátlan házastárs? Igazán visszatetsző, amikor olyanok beszélnek az elvált lelkészek ellen, akik csak hívő feleségük hosszútűrésének köszönhetik, hogy ők nem lettek elváltak hűtlenségük, vagy éppen kibírhatatlan természetük miatt. Ennyit az „erkölcsileg feddhetetlen”, minden tekintetben „példamutató”, önmagukat felmagasztalókról, akik bátran állnak oda a gyülekezet elé, csak éppen erőtlenül, mert hiteltelenül. Amikor édesapám bejelentette, hogy nem jön el Gerendásra az esküvőmre, mert nem akarja, hogy szégyenkeznem kelljen a gerendási és csorvási gyülekezet tagjai előtt elvált szüleim miatt, akkor a házasságtörő asszony történetét meséltem el neki a fenti igével és magyarázatával együtt. Könnybelábadt szemmel köszönte meg, hogy ezt mondom, és eljött az esküvőnkre. A bűn az bűn, de Isten megbocsátó Isten, és tőlünk is azt várja el, hogy megbocsássunk egymásnak, és hirdessük az O megbocsátásának örömhírét. Nem gondolom, hogy az elvált lelkészek minden esetben hagyják el a hivatásukat. (Gondoljunk bele, mit jelenthet lelkileg, ha valaki egyszerre veszíti el a családját és a munkáját!) Éppenséggel tinédzserkori lelkipásztorom elvált volt, mégis közelebb segített engem Istenhez. Eszembe se jutott, hogy ítélkezzek felette, tiszteltem és szerettem. De nem mondta, hogy a válás nem bűn, viszont nagyon hitelesen és megragadóan beszélt a kegyelemről, a kegyelemben való életről. Mint gyülekezeti tag, lelkészválasztás esetén tudnék szavazni elvált lelkészre, de csak akkor, ha hiteles. Vagyis, ha úgy beszél a megtérésről, a Jézus Krisztusban való megújulásról, az újrakezdés, új élet lehetőségéről, hogy azt ő maga is átélte. (Válása után is.) De el nem vált lelkész esetén is ezek lennének a szempontok. Az viszont megint csak visszatetsző, amikor elvált lelkészek éppen válásuk után válnak karrieristává, egyre magasabbra törtetnek, mintegy igazolván magukat. Az önigazolás, a bizonyítási kényszer felesleges. Isten mindannyiunkat úgy szeret és úgy fogad el, ahogy vagyunk. Ha viszont valaki éppen válása miatt dönt úgy, hogy nem fogad el lelkészi állást, vagy valamilyen egyházi tisztséget (nemlelkész egyházi tisztségviselőkre is gondolhatunk), akkor tényleg tisztelnünk kell ezt a döntést, és a személyt is, hogy ennyire komolyan veszi Pál apostol intéseit. Egyébként ne vegyük egy kalap alá az elváltakat! A Szentírás két esetben megengedi a válást: a házastárs házasságtörése esetén (Mt 19,9), és ha a hitetlen házastárs kezdeményezi a válást éppen a hívő hite miatt (lKor 7,15). Hajói értelmezem a Felügyelő Úr által hozott példát, az éppen beleesik az első lehetőségbe. Az egyházatyák, a reformátorok és egyéb bibliatudósok még felsorolnak eseteket, amikor megengedhető a válás, mint szükséges rossz a még rosszabb elkerülése végett. De vegyük nagyon komolyan, hogy a házassági kapcsolat megromlására nem a válás a megoldás. Mint ahogy a tüdőgyulladásra nem a halál elősegítése a megoldás, hanem az antibiotikum. Isten megakarja és meg tudja gyógyítani a beteg házasságot! Jó lenne, ha mi hívők hinnénk is ebben! A világban a házasság elveszítette a tekintélyét. Ahogy egy indiai mondta a saját házassági szokásaik védelmében, a nyugati szerelem-kultusz ellenében: „Ti európaiak forró fazekat tesztek hideg kályhára, s csodálkoztok, hogy kihűl. Mi hideg fazekat teszünk forró kályhára, és a fazék is fel- melegszik.” Prőhle Károly professzor urunk szavait sem tudtam elfelejteni: „A házasság alapja nem a szerelem, hanem a hűség.” Egyértelmű: ha a házasságnak nincs tekintélye, a szerelem elmúlik. De ha a házasságnak tekintélye van, s persze ha Isten szavának, akaratának tekintélye van, megtapasztalhatjuk a szerelem, a szeretet, a barátság forrósodását házasságunkban. Összefoglalva: A bűnt nevezzük bűnnek, és minden erőnkkel igyekezzünk elkerülni, illetve abban segítsünk másokat, hogy elkerüljék, elkerülhessék. Ugyanakkor számoljunk azzal, hogy nem vagyunk a saját erőnkre utalva, Isten Szendéikének erejét igényelhetjük, hogy rendbejöjjön az életünk, a házasságunk, hiszen a Jézus Krisztus általi megváltás valóság. Viszont azt is vegyük figyelembe, hogy Isten egyikünket sem farizeusnak hívott el, hanem evangélium-hirdetőnek. Amennyiben Felügyelő Úr segítené egy házasságsegítő, házasságmentő misszió létrejöttét Evangélikus Egyházunkban (más egyházakban működik ilyen), szívesen lennénk ebben partnerek. Baranka Mária A szerkesztői türelemnek köszönhetőleg, mielőtt az „Elváltak. Elvált lelkészek" című írásomra beérkezett írásbeli reflexiók közlésére sor került volna, megjött Baranka Mária önálló tanulmányértékű hozzászólása, mely igencsak megkönnyíti a viszontválaszokat. Lévén, hogy teljesen egyetértek írásával, hangsúlyozottan azzal a gondolkodásmóddal, hitbeli érzelmi megközelítéssel, melyet a dolgozata tükröz. Már Ittzés János püspök úrral beszélgetve is találkoztam a bűnbocsánat, az evangélium hangsúlyozásával, abban az összefüggésben, hogy a válás bűnére is vonatkozik Jézus Krisztus kegyelme. Kétségtelen, ha nem írom le azt a mondatot, hogy a „válás mindig kudarc, csőd, de nem bűn", nem lett volna ennyire éles némely lelkészek elutasító reagálása. De nem is jutottunk volna el az igazi mélységekig. Számomra sem kétséges, hogy bűnök vezetnek a váláshoz, de őszintén úgy gondolom, hogy maga a válás, bár a bűn következménye, de nem bűn, a szó teológiai értelmében sem. Ezt a kérdést azonban valóban teológiai szaklapban érdemes megvitatni, szemben a kérdéskör szociális, etikai, preventív és terápiás vonatkozásaival. Hálás vagyok az Isó-házaspárnak, az Agenda vonatkozó részének a közléséért. (Méginkább hálás lettem volna, ha nemcsak minősítik hibáktól hemzsegőnek cikkemet, hanem néhány konkrét hibát is említenek.) Engem sem az Agenda, sem a vonatkozó igehelyek nem győztek meg. Bűn a házasságtörés, a hűtlenség, a brutalitás, az erőszak, az önzés..., hogy lenne a válás bűne annak, akit megcsaltak, akit megvertek... A házasság Istennek tetsző emberi rend, de más életforma is lehet Istennek tetsző. Jézus arról is szólt, amikor azt erőltették, hogy egy többször újraházasodó özvegynek ki lesz az örökkévalóságban a férje, hogy ott ez másképpen lesz, ez is a házasság emberi rend volta mellett szól. Miért írtam a cikket?- A gyülekezetben tapasztaltam az igényt arra, hogy foglalkozzunk őszintébben időszerű szociáletikai, társadalmi kérdésekkel. A válás önmagában is ilyen, ennek kapcsán több más fontos kérdés - család, szexualitás, gazdasági változások hatása... - is előkerül.- Amióta találkoztam a cikkben szereplő esettel, foglalkoztatott a lelkészek sajátos helyzete, újabb élmények csak erősítették a téma felvetését.- Határozott célom volt levenni a stigmát, a meg- bélyegezést az érintettekről. A társadalomban a szabadosság nemcsak a nagyobb veszély, hanem sajnos a realitás, az egyházban viszont az ítélkezés, a gőg, az álszentség fenyeget inkább. Nyilván ezért kapott nagyobb hangsúlyt írásomban ez a szélsőség, de társadalmi méretekben nem kétséges, hogy a szabadosság, a felelőtlenség, a „ legfeljebb elválunk" mentalitás a fő gond. # Sólyom Jenő felügyelő úr ezekre mutat rá, el is vállalva, hogy nemcsak cikkemhez, hanem a témához szól. Igaza van abban is, hogy egyházi tisztségviselők szava súllyal bír, ez a felelősség engem is jelentősen motivál. Az egyháznak segítenie kell égető társadalmi kérdésekben, ehhez természetesen erős identitásra van szükség. Ezért is kellenek tisztázó viták. Személyes beszélgetésekben többször elhangzott érveim hallatán, miért nem ezt, miért nem így írtam. Többnyire, amikor konkrét esetekről, a segítség, a házasságterápia feladatairól, lehetőségeiről, sikeréről volt szó. Nem lehet minden írásban teljességre törekedni. A publicisztika nem tanulmány igényű, hanem problémaorientált sajtóműfaj, ami ugyan nem menlevél a tévedésekre, de ad bizonyos mozgásteret. Fel kell tételeznünk a jót egymásról! Nyilván nem tévtant szeretnék támogatni, hanem a bűnt bűnnek nevezni, a bűnbocsánat, az újrakezdés lehetőségét hirdetni, az evangélium talaján a házasságra készülőknek, abban élőknek, válságba kerülteknek segítséget nyújtani. Minimum követelmény, hogy az egyházban, az egyházi sajtóban is legyen helye az őszinte, nyílt beszédnek, beleértve a tévedés jogát. Frenkl Róbert
